Népszabadság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-26 / 22. szám
4 1958. január 26, vasárnap NÉPSZABADSÁG A munka szerint ítéljünk A munka, az élet, a jólét, a boldogulás alapja. Az elmúlt tizenhárom esztendőben népszerűvé és megbecsültté váltak azelőtt szürke, jelentéktelen emberek, „csupán" azzal, hogy kiválóan dolgoztak. A legutóbbi években emlékezetes, nagyszerű műveket alkottak azelőtt ismeretlen, névtelen emberek, „csupán’ azért, mert tehetségük kibontásához az addiginál jobb munkakörülményeket kaptak rendszerünktől. Hazánkban törvények és területetek biztosítják, hogy az embereket munkájuk után ítéljék meg. A legmagasabb kitüntetéseket rendszerint a kimagasló munkáért adják. Az üzemekben a legjobbakat illeti a „kiváló dolgozó’* cím, az üdülés, a több fizetés, a külön elismerés. Tudott, ismert és helyeselt elvek ezek. Mégsem olyan egyszerű a megvalósításuk. Az évek során — miközben az egyszerű munkások tízezreit emelték ki vezető posztra, miközben tízezreket jutalmaztak meg kiváló munkájukért — hibákat is követtünk el Közéletünkben megpróbált gyökeret ereszteni az az embertípus, amely szónoklattal, a vezetők és saját maguk dicsőítésével, szájjal és hanggal igyekezett pótolni képességet, szorgalmat, odaadást. És bár ezeket az embereket mi elítéljük , nem mindig sikerült elszigetelni, leleplezni őket, sőt egyikük-másikuk vezető állásba is befurakodott. Az emberek sok mindenben nem őszinték, lehetnek képmutatók, ideig-óráig játszhatták az okost, az erkölcsöst, a jó szakembert. De nézd csak meg, miképpen esztergál az esztergályos, miképpen tervez a tervező, miképpen ír az író — és vége a képmutatásnak. Jó, jó mondhatja bárki — miért kell ezeket az általában ismert, dolgokat most újra elmondani? Kell! Azért kell, mert egyesek valóban ismerik ezeket az elveket, beszélnek is róla — mégis, még ma is másképpen cselekszenek. Hadd idézzek egy levelet a szerkesztőség postájából. B. Béla lakatos írta, az egyik Pest környéki üzemből: „A termelési tanácskozáson tegnap vitattuk meg, ki kapjon „kiváló dolgozó” kitüntetést. A dolgozótársak engem javasoltak, mert — bár 24 éve vagyok itt — még sohasem késtem, vigyázok a selejtre, és mert igen szívesen tanítom a fiatal szakmunkásokat. A százalékom nem magas, ez tény, de nálunk nem is lenne helyes túlzottan rámenni a mennyiségre, meg aztán bérplafon is van. Szóval egyhangúan engem javasoltak, amikor felszólalt a volt párttitkár— ma bizalmi —, hogy én nagyon passzív vagyok, nem szólalok fel az értekezleteken, visszahúzódom a kollektíva elől, csak a családnak élek és így tovább sokáig, és mindezért ő nem javasol. Bár elismeri, hogy a munkám ellen igazán nem emelhet kifogást. Kérem, én egyetértek a népi demokráciával és skét kezemmel szolgálom. De beszélni, szerepelni nem tudok. Lehet ebből nekem hátrányom?” Eddig a levél! Kétség nem fér hozzá: írója szorgalmas, jó munkás. De csendes, szerény, félrehúzódó. Valóban érheti őt emiatt hátrány? Nekünk nem eszményképünk a félrehúzódás, a közéleti passzivitás. De a hangerő sem, a szócséplés sem , hanem a kéz és a szellem tevékenysége, a munka! Mi mindent tud egy egyszerű, szolid, szerény munkás! Tud úgy felkelni idejében, hogy bármenynyire cammog is a villamos — ő nem késik el; tud úgy kovácsolni, hogy mellette generációk nőnek fel az ő szavai-tettei példáján; tud zokszó nélkül dolgozni, bármily, hideg is a műhely, s bármily jó is lenne az öltözőben melegedni, mint sok más, — ha sürgős, fontos a munka; tud mindig újabb! és újabb fogásokat kitalálni, bár-;mily picinyeket is, hogy napról- napra könnyebb, élvezetesebb le- gyen az ő és társai erőfeszítése; tud — óh mennyire tud — örülni ! minden sikernek, apró győze- ■ lemnek, egy jó szónak, egy élis-merésnek. Hány ilyen munkás van? Milliói És a pártmunkások legjobbjai, a legjobb vezetők azért értek el nagyszerű eredményeket, mert támaszkodtak ezekre a milliókra, szerették, megértették őket. De ha mi, kommunisták nem vesszük észre, nem segítjük, becsüljük eléggé a szolid és szerény embereket, ha nem értjük meg, hogy a becsülettel, jó szívvel végzett munka egyben politikai hozzáállást is jelent; ha azt hisszük, hogy csak az a mi emberünk, aki politikai hitvallását állandóan szavakkal is kifejezi, vagy közvetlenül is politikai munkát végez — akkor lehetőséget adunk azoknak, akik szívük szerint nem a mi embereink, hogy hamis szavakkal és fancsali ábrázattal sorainkba furakodjanak. Ne a füstből ítéljük meg a tüzet, hanem a lángból. Persze nem fetisizáljuk a tetteket, a munkát. A „munka szerint" elv nem jelenti azt, hogy mindent elnézhetünk valakinek, csak azért, mert jól dolgozik. Egyáltalán nem. Nem jelenti azt sem, hogy most már megbékélhetünk egy-egy kiváló mérnök vagy munkás esetleges helytelen nézeteivel, fenntartásával vagy kijelentéseivel csak azért, mert az illető nagyszerűen dolgozik. De ezen a széles, sőt legszélesebb platformon, a munka közös akaratán állva sokkal eredményesebben lehet harcolni egyes emberi és magatartásbeli hibák, korlátok ellen. Ehhez az kell, hogy ne a felszínt nézzük, hanem a mélységet. A szavakat is a tettek tükrében vizsgáljuk. A pártmunkásokat éppen azért szerették meg a tömegek, mert leszálltak a „mélybe’”, az emberek mindennapos gondjai közé és segítettek. De voltak, akik nem így tettek. Sokan éppen azért szakadtak el a tömegekből, mert a talmi csillogástól nem vették eléggé észre az igazi értékeket. Az egyszerű, becsületes munkástömeg szemében igazságtalannak tűnt néhány „sztár’* ünneplése, ugyanakkor mások — a szolidak és a szerények — lekicsinylése. Sokan éppen azért szakadtak el a tömegektől, mert évekig mondták ugyan, hogy a jó kommunista elsősorban jó munkás, jó szakember — de ők maguk elnézték ennek ellenkezőjét. A pártba befurakodhattak törtetők, könnyű munkát és előnyöket keresők, üres és unalmas szónoklatok „művészei**. A szocializmust sok millió kar közös ereje viszi előre. Munkások, tisztviselők, műszakiak, művészek karja. Párttagoké és pártonkívülieké egyaránt. Csakhogy nem egyenlő a mérce. A kommunistáktól többet vár a nép, a párt, mint más embertől. Az üres deklaráció néhány embert megtéveszthet. De egyetlenegy tett milliókat győz meg . . Mindenki ismeri a mérnököt, a tervezőt, a technológust, aki nem kommunista, aki bizonyos nosztalgiát érez a múlt — családi hagyományok, nevelési mód stb. — iránt, aki nem jutott el a leninizmus igazságáig, de dolgozik, átkot, töri a fejét. Vannak azonban olyanok is, akiknek a munkája silány, képessége korlátolt. Sokan közülük ezt úgy leplezik, hogy rendszerünket dicsérik, gazsulálnak — csak a munka büdös nekik. Üzemeink többségében lefejtették róluk a frázisokból, a hízelkedésből szőtt hálót, s ott maradt — a nyárspolgár. Sajnos, más üzemekben csak kevéssé próbálják lefejteni ezt a hálót. Sok pártfunkcionárius nem tud átlátni az ilyen emberen, hisz neki. A szavakat nézd és nem a tetteket. Pedig — mondjuk ki — kérje vissza az „iskolapénzt” az a politikai vezető, aki nem tud megkülönböztetni egy meggyőződéses kommunistát a szájhőstől, egy szívből lelkes embert a képmutatótól. Az igazi értelmiségi dolgozni, alkotni vágyik. Az a mérnök, orvos, író vagy művész, aki karbatett kézzel képes ülni, nemcsak a mi rendszerünket tagadja, de saját értelmiségi mivoltát is. Ha a tetteken mérjük az embereket — az értelmiség dolgában is kevesebbet fogunk tévedni. Ki mennyit dolgozik, annyit ér — tartja a nép. S ezen ősi szájhagyományban megőrzött emberi igazság csak a mi társadalmi viszonyaink közepette, csakis a mi jó munkánk eredményeképpen válhat egyre inkább igazán igazsággá. Buzási János KÉSZÜLŐDIK A CIRKUSZ -így ideje télen is tapsolhat a közönség a porond szereplőinek, de éz az igazi szezon mégis csak tavasszal kezdődik. Van most mozgás a nagymúltú Fővárosi Nagycirkuszban, készülnek a tavaszra. Először meg kell említeni azt az örvendetes hírt, hogy több mint félmilliós költséggel korszerűsítik a berendezést, csinosítják az arénát. Már a februári műsor nagy eseményt nyújt, akikor lép fel a 30 tagú néger balettegyüttes. De a magyar artisták is új számaikkal, merész mutatványokkal készülnek a műsorra. Talán megbocsátja a nagyközönség a március-április havi műsor elmaradását, ha megtudja, hogy ez idő alatt betonmedencét varázsolnak a porondra a tavaszi parádés vízirevü alkalmából. Fernando és Deddy, a pesti gyermekek kedvenc bohócai. Wagner Károly oroszlánidomár nem egy gyáva ember... (írta és fényképezte: Kéri Dániel.) Gyermekvédelem-Gyermekváros ! Lassan egy éve, hogy megindult a társadalmi mozgalom a Gyermekvárosért, és nemsokára fél esztendeje, hogy a Gyermekváros működik. A mozgalom iránti nagy érdeklődés, az áldo- zatkészség száz és száz meg- 1 ható megnyilvánulása szimbólum is, hiszen a megértés és a segíteni akarás nemcsak a Gyermekvárosnak szól, hanem általában a gyermekvédelemnek. Az akció nagy sikere jelzi a társadalom fokozódó felelősségét, talán úgy is mondhatnánk, önkritikáját. A társadalom pótolni akarja a mulasztásokat és az eddiginél nagyobb részt vállal a gyermekek neveléséből, az elhagyott gyermekek gondozásából. A Gyermekváros azért keltette fel a társadalom széles rétegeinek figyelmét, mert olyan gyermekek helyzetének megjavításáról van szó, akik szociális, vagy erkölcsi lökök miatt elhagyatottak. E mozgalmon keresztül éli át és tanulja meg sok-sok egyszerű ember a mások gyermekéért való felelősséget, a társadalomért végzett önzetlen munka örömét és felemelő érzését. A Gyermekvárosban új elgondolásokat kívánnak megvalósítani a gyermekvédelemben. Jelenleg azonban még csak nevében város a Gyermekváros. Az az elképzelésünk, hogy az állami gondozásra szoruló gyermekeknél megszüntetjük a vándorlást, a helyezgetést egyik intézetből a másikba, hogy idővel hároméves kortól 18 éves korig folyamatosan a Gyermekvárosban nevelkedjenek, tanuljanak a gyerekek. Fóton 200 óvodás korú, 480 általános iskolai és 240 11 éven felüli gyermek számára akarunk otthont biztosítani. Ezek az intézmények a megfelelő feltételek biztosításával megvalósítják a fiúk és a lányok együttes, egészséges nevelését. Ennek a tervnek a megvalósítása során négy év alatt a jelenlegi épületek mellé több száz gyermeket befogadó újabb épületeket kell emelni, sőt általános iskolát is kell építeni. Csak így lesz igazán várossá a Gyermekváros. A terv megvalósításához nagyban hozzájárul, hogy az Országos Nőtanács téglajegyeket bocsátott ki, s ennek eredményeként az ország megyéi önállóan, vagy két-három megye összefogva — túlnyomórészt társadalmi erőkre támaszkodva — tízóvodás pavilont épít, ahová már a jövő őszszel, 200 három-hatéves korú, állami gondozásra szoruló gyermeket lehet elhelyezni. Biztosak vagyunk abban is, hogy a Gyermekváros kialakításához sok fiatal ajánlja fel társadalmi munkáját és az ország minden részéről árad majd az önzetlen segítség. De ha ilyen jelentős, értékes és minden szempontból indokolt a Gyermekvárosért folyó mozgalom, miért minősítik egyesek túlzásnak, ami ezen a területen történik, miért tartják egyes intézmények igazságtalannak és veszélyesnek a Gyermekváros körül folyó nagy propagandát? Történtek-e ezzel kapcsolatos hibák? Úgy vélem, két vonatkozásban igenis történtek. Az egyik, hogy nem mindig volt helyes, megfontolt, a következményeket is figyelembe vevő a Gyermekváros körüli propaganda. Valóban könynyen keletkezhetett olyan látszat azok előtt, akik a Gyermekvárosban folyó munkát és az ottani hosszú ideig tartó nehézségeket közelről nem ismerik, hogy ott túlzott mértékben, minden földi jóval ellátják a gyermekeket. A másik, nézetem szerint ennél lényegesebb hiba, hogy megfeledkeztünk róla hazánkban száznál több olyan intézmény van, amely több mint tízezer gyermek intézeti neveléséről gondoskodik. Ezek nagy része nehéz körülmények között végzi munkáját. De mialatt folyt és folyik a nagy megmozdulás a Gyermekvárosért — és erről ország-világ tudomást szerzett — ezalatt egy sor más, fontos intézmény is született. Az ellenforradalom utáni hónapokban a pedagógusok forintjaiból, a pedagógusszakszervezet támogatásával újra megnyitotta kapuit a pedagógusgyerekek kecskeméti otthona. Berettyóújfalun egy nagy intézmény létesült, ahol újabb 200 gyerek részesül intézeti nevelésben, s az ország más területein, mint például Vácdukán, Eleken, Sopronban, Gencsapátiban is nyílt új otthon. Régen működő intézményeink felújítására, korszerűsítésére a megyei tanácsok végrehajtó bizottságai a legtöbb helyen sok pénzt, százezreket költenek. És ami a legjelentősebb: a legtöbb ilyen intézmény mellett üzemek, vállalatok, társadalmi szervezetek patronáló munkát végeznek. S az újságok ezekről alig-alig írtak. Mialatt nagyon szépen hírül adták a Gyermekváros első karácsonyát, örömteli új esztendejét, elfeledkeztek arról, hogy csendben, szerényen létezik egy sor más intézmény, sok helyütt a Gyermekvárosnál nagyobb mértékben élvezte a társadalmi törődést, gondoskodást. Például a budapesti Hárshegyi úton levő Béke Gyermekotthonnak a vasasszakszervezet televíziós készüléket juttatott, s a patronáló Klement Gottwald-gyár egy-egy gyermeknek több mint 200 forint értékű ajándékot adott. És még sokáig sorolhatnék a példákat. A Gyermekváros-akciónak, mint országos mozgalomnak, meg kell kapnia helyét a gyermekvédelemben, de nem szabad megfeledkezni a gyermekvédelem egyéb problémáiról, fel kell figyelni a helyi kezdeményezésekre, a sok kicsi, de összességükben igen jelentős társadalmi munkákra is. Több ezer gyerek vár elhelyezésre, a Gyermekváros ebből csak ezer gyerek részére biztosíthat majd intézeti nevelést. Gyermekotthonaink nagy része korszerűsítésre, felújításra szorul. Zömükben régi kastélyépületek, amelyekben túlzsúfolva vannak a gyerekek, s a foglalkoztatótermek, a tanműhelyek, az esztétikai és a kulturális nevelést elősegítő kultúrtermek és klubszobák túlnyomó részben hiányos felszerelésűek. Ezen is változtatni kellene. Az új intézményekben, de a régiekben is, korszerű szocialista nevelést kell biztosítanunk, amely a gyermekotthoni nevelőik áldozatos munkájától, az intézmények megfelelő felszerelésétől, és nem utolsósorban a társadalom, az üzemek, az intézmények, egyszóval a dolgozó emberek közvetlenül nyújtott politikai, erkölcsi, anyagi segítségétől függ. A Gyermekvárosért-mozgalom váljék az egész gyermekvédelem további fejlődését, felvirágzását segítő, széleskörű társadalmi megmozdulássá. Járó Dóra