Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-01 / 51. szám
1958. március 1. szombat NFPSZABADSÁG Megalakult a Borsod megyei népi ellenőrzési bizottság (Tudósítónktól.) A Borsod megyei Tanács tegnapi kibővített ülése után megválasztotta a népi ellenőrzési bizottságot. A tanácsülésen Kukucska János elvtárs, az MSZMP Borsod megyei bizottságának titkára elmondta, hogy a megyében szembetűnően felütötte fejét a korrupció, a visszaélés. — Különösen nagyarányú bűncselekmények történnek — mondta a többi között — a kereskedelmi életben. A lelkiismeretlenség egyetlen példával is illusztrálható: Nemrégiben a mezőkövesdi járás almafelvásárlói 14 000 forinttal többet számoltak el, mint amennyit valójában a termelőnek fizettek. Nagy szükség van van ezenkívül a népi ellenőrzési bizottságokra azért is, hogy küzdjenek a hanyagság, a meggondolatlanság ellen. Nem fordulhat elő többé olyan kirívó eset, mint az abaújszántói, ahol azt a Hegyi Miklóst nevezték ki ügyvezető igazgatónak, aki korábban társadalmi tulajdon elleni bűncselekmény miatt börtönbüntetést kapott, most pedig újabb sikkasztásért állítják bíróság elé. A megválasztottak eskütétele után hasznos vita kezdődött. A vita során felszólalt többek között Prieszol József elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Borsod megyei pártbizottság első titkára. A bizottság a napokban megkezdi munkáját. Több képzett gép- és gyorsírót! Országos értekezletet tartott a gyors- és gépírók országos szövetsége. Nem kell sokat bizonygatni a gyors- és gépírás fontosságát, hasznát, s ilyenformán méltán tarthat számot érdeklődésre az országos értekezlet, amely elsősorban a gyors- és gépírás színvonalának emelését szolgálta. Az értekezlet megállapította, hogy még mindig sok képesítés nélküli gyorsírót és gépírót alkalmaznak, akik a növekvő igényeknek nem tudnak eleget tenni. A bérügyi intézkedések gyakran nem veszik figyelembe a képzettséget. A szövetség szükségesnek tartja, hogy a SZOT tegyen lépéseket a gyors- és gépírásnak kötelező képesítésen alapuló szakmaként való elismertetésére, s léptessenek életbe technikai minimumot. A kiemelkedően jól és gyorsan dolgozó gyors- és gépírók anyagi körülményeinek a javítására megfelelő intézkedéseket kell tenni, hangoztatja az értekezlet határozata. A szövetség felkérte a SZOT-ot, hogy a szakmai szakszervezeti központok elnöksége mellett gyors- és gépírási szakosztályok működjenek. A vállalatok és üzemi bizottságok azzal is hozzájárulhatnak a teljesítmények növeléséhez, a minőségi fejlődéshez, ha a mind gyakoribb és népszerűbb versenyeken kiváló eredményt elérő és magasabb képesítést szerző gyors- és gépírókat megjutalmazzák. A határozat végül kifejezi: szükséges, a hivatásos gyorsírókon és gépírókon kívül az államigazgatási, gazdasági, tudományos és kulturális területen a dolgozók minél nagyobb számban sajátítják el a gyors- és gépírást. Ezzel munkájukat megkönnyítik, színvonalát emelik. csak szörnyű üzemzavar, kiszámíthatatlan elemi csapás lett volna, nem pedig logikus végkifejlete, törvényszerű betetőzése valaminek. Mintha csak olyan váratlan istencsapás lett volna ez is, mint Szegednek a nagy árvíz, melyre borzongva emlékeznek ugyan kortársak és unokák, de amelynek árterületén még olyan új közútrendszerrel sem próbálkoznak, s amelynek ismétlődése ellen még olyan gátakat sem emelnek, mint Szegeden. Rettenetes érzés ez a másfelől, bátorságosabbá tett vidékről érkező, vándornak, a teljes bizonytalanságé. Nyugati útján elkíséri végig; itt, Amszterdamban éppen csak először lepi meg, már a küszöbön is. Anna Frank híres naplójáról is, igaz itt hallottam először. Sikere is van, hogyne, hangos sikere. De miféle siker ez, miféle frivol siker? Hogy’ sorvadhat mindössze ,,sikerré” a gyilkosság leírása a gyilkosság másnapján és színhelyén? A nácik elemésztette lányról olvasnak az élő leányok, kiknek élete az Anna Frankénál intézményesen nem biztosabb. Igazán szép a Tiszától, hogy most már — egyelőre — békésen folydogál. Igazán csak tőle függ, mikor gondolja meg magát. Nem dolgoztak partjain kubikosok. Szegeden nem volt árvíz. III. Amstelotel Amszterdam nevének és a „hotel” szónak összevonása ez. Sürgönyeimmé s egyben a város legelegánsabb szállodájának közkeletű megjelölésévé is. Békebeli dolog ez is: ahogy a pesti úriember hajdan a Ritzbe, az amszterdami úriember szombat este az Amstelptelbe megy el társadalmi életet élni, a kávéházba, vagy a hallba, oda ad randevút. Nekem is oda adott és derengő békebeli emlékek kivilágított, langyos mélyvízébe egy este úgy buktam alá, mint a lélek, ki a Léthe vízében magát újra, odavissza mártja meg. Nagy író volnék, legalább is Mikszáth, ha meg tudnám írni igazán mind e számtalan múltba feltámadást, mind e szakadatlan ismétlődő, fordított Új Zrínyiászt. — Borzasztó, nem lehet már szombat este elmenni az Amsteltelbe, micsoda flanc van ott — mondja kétségkívül az amszterdami Ikszné az amszterdami Ipszilonnénak uzsonna közben odahaza, ahogy a pesti Ipszilonné hallotta a pesti Iksznétől valamikor. S kétségkívül igaza is van: csakugyan borzasztó a flanc. Flanc bizony, óriási flanc — de kereshet szebb nevet is neki, akiben holmi időhonvágyat támaszt az ilyesmi. Ritz-nosztalgiát. Bennem valami alaktalan pánikot támasztott, csendes megrettenést, már-már kerestem volna, akinek szólhatok — s aki bolondnak nézne —, a kapitányt, mintha a jéghegy felé éjjel kivilágítva úszó Titanic pazar szalonjában járnék, gyanútlan emberek között. Persze nem mindenki van így vele: a gyárosra például, aki Berlinből, s a másik gyárosra, aki Prágából szaladt ide annak idején a „véletlenül közbejött” (noha más gyárosok iránt kevésbé gyengédtelen) Hitler elől — a két gyárosra, akivel itt egy asztalhoz kerültem, szinte szánakozva néztem. Ők valóra váltották, sőt a háború újabb „kellemetlen közjátéka” után másodszor is valóra váltották a nosztalgiát — s most azt hiszik, a berlini és a prágai valóság aránylag sima folytatódása ez. Nem tudom, észreveszi-e a vándormadár, „kinek két hazát adott végzete”, hogy a Nílus partján, ahová a hidegre vált Tisza mellől elrepült, arabul beszélnek, nem magyarul. Ezek is oda repültek, ahol még meleg van nekik, sőt képesek azt hinni, Afrikára leltek, ahol örökké tart ez a meleg; észrevenni sem látszanak, hogy körülöttük hollandul beszél ez a nép, nekik száz hazát is adhat végzetük, elveszíteni egyet sem veszíthetnek el. Azt még a kedves papa mondta, hogy aki szocialista, az mind hazátlan bitang. Ők most azt mondják viszont mind a ketten, hogy az igazi szocialisták éppen ők. Arról akarnak, itt, az Amsteletel halljában meggyőzni engemet, de minden áron, hogy „amit maguk csinálnak, kérem, ott Magyarországon meg ott a Szovjetunióban, nem az a szocializmus”. S hogy hát mi, a szocializmus, az igazi? „Az, kérem, ami itt van, amit mi csinálunk. Az én gyáram például, azt mondhatom, már nem is az enyém.“ (Számtalanszor hallok ilyesmit azóta is, amióta hátul ról elvagyok.) S a két gyárostól kettőt kérdeztem csak akkor. Miért tetszenek hát ez esetben, szocialista létükre, sőt eldicseked- ve gyáraiknak már-már köztulajdonával, ily hevesen ragaszkodni gyáraikhoz magántulajdon gyanánt? És nem tetszettek-e észrevenni, hogy magam viszont egy, percig sem kívántam meggyőzni önöket az ellenkezőjéről?, hogy a világért sem állítottam, mintha az, ami itt van, nem volt kapitalizmus?, hogy az igazi kapitalizmus minálunk van otthon s magam már-már gyáros is vagyok. S mivel egyikre sem kaptam, semmiféle feleletet, hirtelen azt gondoltam, hogy amely percben valamelyik régi római patrícius azt találta mondani, hogy az igazi egyetemesség „tulajdonképpen” az, ami a római birodalomban valósult meg, nem pedig az, amit, kereszténység néven hirdetnek holmi bogaras keleti emberek — hát az a perc alighanem a kereszténység beteljesült s már csak kihirdetésre váró diadala volt. Nyílik a Harsányi-hegyen a legritkább magyar vadvirág A baranyai Harsányi-hegyen — az ország legdélibb részén — bontogatja hófehér és halványrózsaszínű szirmait legritkább vadvirágunk, a magyar kikinics. A szigetszerű hegy déli lankáin, a száraz füvek között virít, amelyek megvédik a tél hidegétől. Az enyhe időjárás hatására az idén különösen sok a virág a hegyoldalon. Ez a mediterrán jellegű vadvirág az egész Kárpát-medencében csak a Harsányi-hegyen nyílik. Eszmecsere Medgyesegyházán Negyvenen-ötvenen vagyunk Medgyesegyházán, a pártszervezet helyiségében. Egyéni gazdák, tsz-tagok, pártonkívüliek és párttagok vegyesen. Szabadon folyik a szó. Gazdálkodásról, politikáról, az árakról, a‘♦megélhetésről, az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Van Medgyesegyházán egy jól gazdálkodó termelőszövetkezet, a Béke. Kilencven tag munkálja az 504hold szántót, tavaly 63,60 forintot osztottak egy munkaegységre, s a szövetkezetiek életmódja, gazdálkodása jobb, mint az egész falué átlagosan. Néhány héttel ezelőtt Békéscsabán mégis ezthallottuk: „Különös hely az a Medgyesegyháza. A pártszervezetben sokan vannak egyéniek, akik mindennel egyetértenek, csak a szövetkezéssel nem. Hát még a pártonkívüli gazdák. Azok pedig ellenségei a tsz-nek.” Az egész esti beszélgetés alatt igyekeztünk kihámozni, vajon miért és hogyan szövetkezetellenesek a medgyesegyházi egyéni gazdák. Ámde nem erről győződtünk meg, hanem egészen másról. Végighallgattuk két egyéni gazda számvetését Rangász János 8 holdon gazdálkodik, s fő jövedelmi forrása a kertészkedés. Olyan mindenből pénzt csináló ember. A másik gazda, Gajdács András két fiával együtt tizenkét és fél holdon dolgozik. Elismert jó gazda ő is a faluban. Kérdezgetjük itt, a nyilvánosság előtt e két gazdát, hogy mi a véleményük a szövetkezetről. — Jó az — mondja Gajdács —, de majd akkor lesz igazán jó, ha ők is legalább olyan jól gazdálkodnak, mint mi egyéniek. — De hiszen a tsz-ben több volt a termésátlag, mint a faluban, és a hold föld nagyobb jövedelmet hozott, mint az egyéni gazdáknál átlagosan — vetjük ellene Gajdácsnak. Bizonyságul még az adatokat is elsoroljuk. Az egyéniek búzatermése tavaly holdanként 12,40 mázsa volt, viszont a tszben holdanként 15,80 mázsát arattak. A falu átlagos ősziárpa-termése 14, a szövetkezeté 20 mázsa volt. De többet hozott a tsz-ben a kukorica, a cukorrépa és más növény is, mint az egyéni parcellában. A szövetkezet istállójában januárban 18 liter volt a fejési átlag. A faluban átlagosan még a tizet is alig haladja meg. És mindennek eredménye, hogy a szövetkezetben az..egy holdról származó tiszta jövedelem kereken háromezer forint, s egy-egy tag részesedése 1956-hoz viszonyítva 4206 forinttal növekedett. — Az ám — veti közbe Gajdács András —, de hátha még jobban kihasználnának minden lehetőséget. Mert nem ilyen eredménnyel lehetne és kellene gazdálkodni 504 hold jó szántón, hanem sokkal jobban. (Lám, a szövetkezettől, ő, az egyéni gazda is sokkal többet vár.) — Mert itt van kérem az állatállomány. Hát van-e a szövetkezetnek a földjéhez viszonyítva annyi jószága, mint nekem. Kiszámoltam, hogy az én 12 és fél holdamon hét számosállatot tartok, vagyis nem egészen két holdra jut egy, viszont a szövetkezetben sokkal kevesebb a jószág, azt hiszem, hogy öt holdanként jut csak egy számosállat. Kicsit meglepődtünk Gajdács András szavain. Mindenekelőtt azért, mert így fejből, pontosan sorolja a számokat. És az a t£ny is elgondolkoztat bennünket, hogy csakugyan, még ebben a jól gazdálkodó szövetkezetben is kevesebb az egy területegységre jutó számosállat, mint a falu legjobb gazdáinál. Ez is mutatja, micsoda nagy lehetőségek rejlenek még ebben a viszonylag jól gazdálkodó szövetkezetben is. Néhány szövetkezetbelivel együtt nyomban ki is számítjuk, hogy a tsz-ben — a háztáji állományt kivéve — jelenleg 4,8 holdra jut egy számosállat, s csak, majd ha az idei tervet megvalósítják, javul ez az arány 3,6 holdra. És Gajdács András elmondja, hogy ő holdanként jelenleg még — bár nem csinált pontos számvetést — több tiszta jövedelemre tesz szert, mint a szövetkezetbeliek. — Azt kiszámították-e, hogy mennyit dolgoztak? — kérdezzük a két gazdától. — Sokat. Tavasztól télig, hajnaltól késő estig. — Többet, mint a tsz-ben élő családok? — Többet, mert nálunk fogósabb is a munka. — Megérte? — Hát... ez a sorunk, ez az életünk — válaszol Gajdács András, s széttárja eddig térdére fektetett tenyerét és pár pillanatig nagyon elgondolkozva nézi csizmája orrát. Valaki azt mondja aitllevő egyéniek közül: ha a szövetkezet a gazdálkodásban felém kerekedik, akkor akár holnap is belépek. Hiszen — úgymond — senki sem bolond, hogy rosszabban éljen, amikor jobban is lehet. És ők várják ezt a jobbat, tenni nem tesznek érte semmit, de igencsak figyelik a szövetkezetet, ismerik is a legfőbb adatait, állandóan összehasonlítják saját gazdálkodásukat a szövetkezetével. És versenyeznek. A gazdálkodásban versenyeznek a szövetkezettel, az állami gazdasággal, (mert a szomszédos Mezőhegyest is nagyon figyelik), a gépekkel, a modernebb agrotechnikával. Közöttük sokan vannak, akik már érzik, sőt, tudják, ezt a versenyt a nagyüzemek nyerik meg, méghozzá olyan formán, hogy ők a mai egyéniek is jobb életkörülmények közé kerülnek. Persze, vannak kétkedők is. Azt mondja példának okáért az egyik gazda: — De ha mi többet termelünk, akkor leszállítják az árakat. Kevesebbért tudunk mindent eladni, s a végén mi járunk rosszul. Hát sokan így gondolkodnak még manapság a falusiak közül. Úgy vélik, hogy a több és olcsóbb termelés nem kifizetődő. Nem értik, hogy mekkorát fordult a világ a harmincas évek óta a mi hazánkban, hogy ma már nem lehet balettós búza, értéken alul eladott hízó, „túlságosan sok’’ tej, vaj, aprójószág. Meg kell mondanunk — s főleg értetnünk —, hogy nálunk az államnak és az egyénnek azonosak az érdekei. És ez a közös érdek: többet termelni iparban és mezőgazdaságban egyaránt; többet és olcsóbban termelni az állami gazdaságokban, a szövetkezetekben és az egyéni parcellákon. S ugyanígy mindannyiunk érdeke az árcsökkenés is. Hiszen az mindenkinek jó, ha olcsóbban, s a mostaninál bőségesebben jut élelmiszerekhez, iparcikkekhez. És mindjárt tegyük hozzá: a mi mezőgazdaságunkban bizony sokkal többet és olcsóbban kell termelnünk, hogy lépést tarthassunk a világgal. Mert nagyon elmaradtunk. Elegendő csak annyit megemlíteni, hogy a fejlett mezőgazdaságú nyugati országokban holdanként lényegesen több kukoricát, búzát, takarmányt termelnek, mint nálunk, s azonos nagyságú földterületről több húst és állati terméket visznek piacra. A legutóbbi nyolc év alatt a búza mázsánként világpiaci ára — a mi pénzünkön számítva — soha nem haladta meg a 90 forintot, és az élősertés kilója sem volt több forintnál. Gondoljuk csak el: nekünk azon a piacon versenyeznünk kell, s ennek egyetlen feltétele a több és olcsóbb termelés. Folyik tovább az eszmecsere. Az egyik gazda műtrágyáról meg gépekről kezd beszélni. Hogy az milyen jó. Kérdezzük tőle, az ő gazdaságában hányféle munkára tudna használni gépet. Elsorol hirtelen vagy nyolcat, tizet Burgonyaültetés és szedés, kapálás, silózás, szántás, vetés, gabonnabetakarítás, cukorrépa-kiszedés, darálás, morzsolás. Mondjuk neki: ehhez bizony többféle munkagép is kell De vajon meg tudja-e venni a saját erejéből ezeket a gépeket. És tudná-e úgy hasznosítani, mint a nagytáblájú szövetkezet, vagy az állami gazdaság? — Azt már nem. — Akkor hogyan képzeli el? — Összeállnánk néhányan, tizen, húszan és úgy már csak bírnánk a gépekkel. Mondjuk neki, de hiszen ez már szövetkezés. Még kicsit nevetünk is itt mindnyájan, akik együtt ülünk, s végül is megállapodunk: a gép az nagyon jó a gazdálkodásban és együtt jár a nagyüzemmel, a szövetkezéssel. Most még egyénileg élnek, dolgoznak, de ha gondolatuk a jövőben kalandoz, akkor nincs más: kimozdulni valamerre. És senki nem kívánkozik arrafelé, amerre a Horthy-Magyarországon kényszerült: a létbizonytalanságba, a nagybirtok fojtogató igájába, az eladhatatlan árukkal telített piacokra. De kívánkozik egy fejlettebb gazdálkodás, a kulturáltabb, az emberibb élet felé. Végeredményben olyan élet felé, amelynek úttörői a termelőszövetkezetek. Ezen a beszélgetésen is kitűnt, hogy még azok az egyéni gazdák is, akik leginkább ragaszkodnak mostani életmódjukhoz, úgy nézik a szövetkezetet, mint valami jelentős újat, s ha még nem is tudják, de érzik: a paraszti jövendőt a szövetkezet tagjai formálják. Ezért szemlélik a szövetkezetet, ezért beszélgetnek és gyötrődnek sokszor oly kínzóan hevesen, s ezért hasonlítgatják össze nap mint nap a saját gazdálkodásukat a szövetkezetével vagy állami gazdaságéval, egyáltalán: a világ dolgaival. Persze csak annyi mindennel hasonlíthatják össze, amennyit ismernek e világból. De hogy mind többet és igazabban ismerjenek és jól tudjanak dönteni sorsukról, jövőjükről, beszélgetni kell velük. És e beszélgetésekre nem elég csak a taggyűlés, a pártnap, a tanácsülés, meg más efféle hivatalos alkalom, hanem ennél több, sokkal több alkalom és idő kell A kommunistáknak — s különösen a falusiaknak — legyen megfelelő minden alkalom és minden idő a hasznos beszélgetésre. Horváth László — Gáti József 5