Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-10 / 58. szám
USD. március 10. kedd NÉPSZABADSÁG Jelentés a földekről A vasárnapi langyos esők után országszerte nagy lendülettel folytatódott a tavaszi mezőgazdasági munka. Hétfőn már 500 traktor és több mint 4000 fogat járta a Heves megyei földeket, s több mint 10 000 holdon került földbe a tavaszi árpa, a búza és a borsó vetőmagja. Ezen a napon kivonultak a Gyöngyösi Növényvédő Állomás gépei is, s a termelőszövetkezetek gyümölcsöseiben megkezdték a rügyfakadás előtti permetezést. Győr megye szövetkezeti községeinek határában a gépállomások valamenynyi traktora munkához látott. Egy hét alatt 30 000 holdon került földbe a tavaszi árpa és a zab. A Nyírségben naponta 200 traktor és több mint 1000 fogat szántigboronálja a földet. Különösen a nyírségi homoktalajokon mozgalmas a határ, mert itt az eső sem gátolja a talajmunkát. A megyében eddig 65 000 holdat készítettek elő a vetéshez. Szolnok megye szántóföldjein gondosan fejtrágyáznak. 5000 tonna műtrágyával kereken 135 000 hold vetést szórnak meg. Megkezdődött a munka a termelőszövetkezetek rizstelepein is: traktorral, fogatokkal boronálják, simítják a földeket. Körülbelül 100 agronómus tartózkodik jelenleg a Baranya megyei szövetkezeti gazdaságokban és irányítja a közös szántás vetést. A megyei tanács mezőgazdasági osztálya több mint 20 000 holdra elegendő vetőmagot osztott szét az új termelőszövetkezetek között, s a vetőmag fele már a helyszínre érkezett. A Műtrágyaértékesítő Vállalat a dunai hajókon érkező műtrágyát Mohácsról közvetlenül a falvakba irányítja, hogy ezzel is időt nyerjen. A megye közös gazdaságai eddig 55 000 mázsa műtrágyát rendeltek, s ennek háromnegyed részét már megkapták. A Zománcipari Művek salgótarjáni gyáregysége kályhákat, tűzhelyeket és az öntéshez szükséges héjformázó gépeket gyárt. A gyárban megkezdték az újfajta teatűzhely gyártását, amelyből ez évben 5000 darab készül el. Képünkön: Hídvégi János és Pasek Mária az új tűzhelyeket szerelik. De hát ne legyünk egyoldalúak, adjunk helyt a vezetők (természetesen kivétel nélkül mind férfiak) véleményének is. Nagyjából azonos nézetet képviselnek. Az iskolát végzettek (eltávozottak és ott maradottak egyaránt) nem állták meg a helyüket vezető állásban. Egy részük már eleve alkalmatlannak bizonyult, a többieket pedig erkölcsi, politikai magatartásuk, vagy szakmai, műszaki ismereteik hiánya miatt le kellett váltani. Meglehetős tájékozatlanságra vall, hogy az előbbire Takácsnét, az utóbbira Verebnét említik példaként, s a két közismerten jó képességű, kifogástalan erkölcsű, derekasan dolgozó asszony példájával bizonyítják a nők alkalmatlanságát, holott, mint már említettük, mindketten önkéntes elhatározásból váltak meg magasabb funkciójuktól. Elhatározásukban viszont kétségtelenül szerepet játszott, hogy nem kaptak kellő elismerést, támogatást, ellenkezőleg. De keressünk választ még egy másik kérdésre is: mi az oka, hogy a vállalat ötszáznál több ellenőre között csak 38 nő van? Ez nem valami magas beosztás, de az első lépcsőfok a továbbjutáshoz. Ahhoz, hogy valaki ellenőr lehessen, öt év forgalmi szolgálati idő és kocsivezetői vizsga szükséges. A kocsivezetői vizsgát pedig kétéves forgalmi szolgálat után teheti le a kalauz. Mindezt figyelembe véve, vizsgáljuk meg a statisztikai adatokat. Férfi: Nő: Villamoskalauzok száma 1461 2073 Villamoskocsivezetők száma 403 217 Villamosellenőrök száma 466 37 Polgári ellenőrök száma 401 Tehát, míg a kalauzok között csaknem 50 százalékkal több a nő, a kocsivezetők közt már hatszor annyi a férfi, az ellenőrök közt pedig tizenkétszer annyi. A polgári ellenőröket már nem is érdemes említeni, köztük az egyetlen nő, Gruber Erzsébet pályafutása az állomásvezetéstől az ellenőri munkáig külön regénytéma. — Miért oly kevés a női ellenőr? — kérdi tehát az újságíró a forgalmi főosztály vezetőitől. — Nehezen bírják ezt a szolgálatot — hangzik a válasz. — A kocsiról kocsira szállás megerőlteti fizikumukat. Különösen éjszaka ki vannak téve kötekedő, részeg emberek támadásának. Aztán ott kell lenniök a balesetek kivizsgálásánál, s a gyomruk nem bírja a véres látványt. Hiába, az ilyesmi nem asszonynak való. Komolytalan érvek, szinte kapásból megcáfolhatók. Igaz, hogy fárasztó az ellenőrök munkája, de a kocsivezetőké sem kevésbé az, vagy a kalauzoké, akik a zsúfolt kocsiban közlekedve kezelik a jegyeket. Az éjszakai háborgatásnak a kalauznő ugyanúgy ki van téve, mint az ellenőr, sőt, talán még jobban, hiszen a kocsihoz van kötve, a hosszú utazás alatt sok mindent el kell tűrnie. (Egyébként, ha ez valóban olyan komoly probléma lenne, az ellenőrnőket csakúgy, mint a kocsivezető nőket, kalauznőket a nappali forgalomba kellene foglalkoztatni.) Ami pedig a véres látvány elviselését illeti, a kocsivezetőre, aki esetleg gázolt, vagy a kalauznőre, aki a baleset tanújaként jelen volt, ez nem vonatkozik? Arról nem is szólva, milyen remekül megállják a nők a helyüket például a műtősi, ápolónői, orvosi pályákon, vagy elsősegélynyújtó helyeken. A mostani ellenőri tanfolyamra 61 férfit és négy nőt javasoltak a különböző munkahelyekről. Nem lehetett volna a 217 kocsivezetőnő közül még néhány alkalmasat találni? Szépilona-állomáson a forgalmi főosztály és a szakszervezet közreműködésével szúrópróbát csináltunk. A szolgálati könyv, tehát a munka adatai alapján kéthárom nőt feltétlenül küldhettek volna ellenőri tanfolyamra. Ám ekkor jönnek a kifogások. Ez nem végez elég társadalmi munkát, amaz elvált asszony, udvaroltat magának, ennek gyerekei vannak stb., stb. Nem ellenőrizhetjük, hogy a kifogások helytállóak-e, de az kétségtelen, hogy olyan követelményeket támasztanak a nőkkel szemben, amelyek a férfiaknál szóba sem jöhetnek. Vajon figyelembe veszik-e a tanfolyamra küldetéskor egy férfinál, hogy elvált ember és udvarol? Az egyenjogúság nevében persze nem követelhetünk különleges feltételeket a nők számára sem. És nem is statisztikai adatok, számok vagy arányok szerint igényeljük a nők bevonását a vezetésbe. Biztos, hogy nem minden kalauznőből, vagy kocsivezetőnőből lenne jó ellenőr és az is nyilvánvaló, hogy a 30 forgalmi tiszti iskolát végzett között is jó néhányan alkalmatlanok voltak a vezetésre. (Ez annak a hétnek a példájából is kiderül, akik a vállalatnál maradtak.) De a Fővárosi Villamosvasútnál tapasztalható légkör, hangulat akadályozza, hogy a valóban rátermett, tehetséges nők tanuljanak, fejlődjenek és kellő útmutatással, támogatással eljussanak a kisebb vezető funkcióktól a magasabb posztokig. Nőellenesek tehát a Fővárosi Villamosvasút vezetői? Inkább azt mondanám — maradiak. Hiába ismerik el szavakban a nők egyenjogúságát, ha a merev szokások, hosszú évtizedek alatt beléjük rögződött nézetek annyira kötik őket, hogy tetteik ellentmondanak szavaiknak. Jó lenne most már a szavakhoz igazítani a tetteket. Sőtér Edit Új hajtások a szocialista versenyben Mi, a Csepel Vasmű kommunistái, úgy véljük, megvannak a feltételek, hogy a szocialista munkaversenyt magasabb színvonalra emeljük, s ezzel is meggyorsítsuk a szocializmus építését. Gyárunkban a brigádok közötti verseny vált a munkaverseny egyik fő formájává. Ennek nagy előnye, hogy a termelés szervezetére épül, s az egyes munkás termelése, magatartása az egész kis kollektíva közös gondjává lesz, így a brigád a nevelés jelentős alapegységévé is válhat. A munkások, a műszakiak körében igen nagy az érdeklődés a szocialista brigádok iránt. Több helyütt is felvetik, hogy szeretnének ilyeneket alakítani, s ezért azt kívánják, például a csőhidegmaróban Kovács Dezső mérnök, alapszervezeti párttitkár, hogy mi, vezetők gyakrabban összegezzük az eddigi tapasztalatokat, s nyújtsunk segítséget ilyen brigádok megalakításához. A kerékpárgyáriak, a gépgyáriak nyomatékosan felhívták a figyelmünket, vigyázzunk, hogy csak azok a brigádok vehessék fel a „szocialista” nevet, melyek azt valóban meg is érdemlik. Tettek olyan javaslatokat, hogy a termelési tanácskozáson döntsenek, melyik brigád tekinthető szocialistának, mások pedig felsőbb pártszerveket, szakszervezeti szerveket, vagy éppen az üzemi tanácsokat jelölték meg e tekintetben névadó és döntő fórumnak. Azt is javasolták, hogy a szocialista nevet vissza lehessen vonni az érdemtelenektől. A munkások óvnak bennünket a múltban elkövetett hibáktól is, nehogy sztárrendszert, jogtalan kivételezéseket, valósítsunk meg, vagy csupa jó szakmunkásokból állítsuk össze a brigádokat. Nálunk már van néhány magát szocialistának nevező brigád, s olyanok is, amelyek még nem vették fel ezt a nevet, de nemcsak a termelékenység magasabb színvonalára törekednek, hanem védik a társadalmi tulajdont, nevelik egymást a lelkiismeretes munkára, s a munkások egymás iránti tiszteletét, a kölcsönös segítségnyújtást hirdetik, a kollektív szellem erősítésén munkálkodnak. Egyes acélműbeli és csőgyári brigádok már megvalósítják a jelszót, hogy „mindenki a fedélzetre”, ha valahol üzemzavar van, egymást segítik, hogy minél előbb induljon a gép és ne legyen termeléskiesés. A martinban a harc az elsőbbségért már nemcsak a brigádok, hanem a műszakok között is kezd kialakulni. Az acélmű anyagkezelőségén a brigádtagok már „megmorogják” (ott hallottuk ezt a kifejezést) azt, aki a samott-téglát tördeli. A női brigád is elhatározta, hogy ezentúl jobban megbecsülik, segítik egymás munkáját. A szerszámgyárban egyes munkások szinte könnyebben eltűrik, ha a művezető mossa meg a fejüket, mintha a brigád kollektívája „veszi őket elő”. Ugyanis egyes valóban versenyző brigádokban — amelyeknek munkáját értékelik is — bíráló légkör alakult ki, hiszen egy-egy munkás jó vagy rossz munkája az egész kis kollektíva elsőségét vagy lemaradását okozhatja, s mellesleg szólván elveszthetik a kitűzött jutalmat is. Tapasztalatunk szerint a brigád tagjainak egymást korholó vagy dicsérő szava nevelő hatású, de növeli az egyes brigádtagok felelősségérzetét, s gyakran hatékonyabb, mint a sablonos fegyelmi büntetések. A szocialista brigádok törődnek tagjaik szakmai és politikai képzésével. Csak nemrég alakultak, s ezért technikumokra, egyetemekre már nem tudtak beiratkozni, de egyes helyeken már mérnökök, művezetők, pártmunkások tartanak számukra szakmai, politikai, gazdaságpolitikai előadásokat, konzultációkat. A gépgyári kísérleti üzem szocialista munkabrigádjának például Portig elvtárs, az üzem egyik mérnöke tartott előadásokat, az általuk készítendő FK—250-es fogköszörű-gépről, a gyártás nemzetközi színvonaláról, a gazdaságos termelés feltételeiről stb. Az oktatás ilyen formáinak elterjesztése nagyban emeli a munkások politikai és szakmai felkészültségét. Nagy jelentőségű a tapasztalatcsere megszervezése is (például a gépgyár egyik szocialista brigádja a Kőbányai Szerszámgépgyárba látogatott el, hogy tanulmányozza az ottani tapasztalatokat). Egyes brigádok közösen vesznek részt termelési tanácskozásokon, film- vagy egyéb ankétokon, ismeretterjesztő előadásokon, együtt mennek színházba, látogatóba járnak egymás családjához stb. (Persze olyan is előfordult, hogy a közös munkával elnyert jutalmat együtt itták el, de a vezető bűnbánóan azzal mentegetőzött, hogy iszogatás közben is a „munkáról beszélgettek”.) Ma még kevés a szocialista munkabrigád. Csak a legöntudatosabb munkások, valamint a környezetükben dolgozók alakítottak ilyeneket. De maguk a munkások kezdeményezték, s teremtették meg a verseny eme új, szép hajtását. Ez a mozgalom a jelek szerint fokozatosan szélesedni fog, ezért nem árt már a kezdet kezdetén beszélni egyes problémákról. Hogyan érvényesítsük verseny közben az anyagi ösztönzés elvét? A szocialista brigádoktól a munka magasabb termelékenységét, az önköltség csökkentését várjuk. Egyes brigádtagok jogosultnak tartják, hogy a gazdasági eredmények (ne csak a menynyiségiek) mutatkozzanak meg a brigádtagok magasabb keresetében is. Mások viszont attól tartanak, hogy az ilyesfajta ösztönzés a mennyiségi túlteljesítés irányába befolyásolja ezt a mozgalmat, a gazdaságosság és a minőség rovására. Vannak viszont olyan munkások, akik azt állítják, hogy a brigádnak a jelenlegi anyagi ellenszolgáltatással kell elérnie nagyobb eredményeket, hiszen csak így nevezhető igazán szocialista brigádnak. E kérdés elvi és gyakorlati tisztázásához majd a szakszervezetnek és az illetékes minisztériumoknak segítséget kell nyújtaniok, tanácskozni kell a szocialista brigádokkal, választ kell adni kérdéseikre. Természetesen a brigádtagoknak s a helyi vezetőknek is gondolkozniok kell e kérdésről, tegyenek minél több javaslatot. Meg kell oldani a műszakiak, mérnökök, technikusok, hathatósabb közreműködését a brigádok munkájában. Többen javasolták, hogy egyes műszaki vezetők, akik szoros kapcsolatban vannak egyegy brigáddal, váljanak e kis közösség tagjaivá. Továbbá helyes lesz tudósokat, kiváló műszakiakat is meghívni, hogy segítsenek a szocialista brigádoknak egy-egy műszaki probléma megoldásában. Recept ugyan nincs mindenre, de a közös ügy iránti odaadás bizonyára kialakítja majd a jó viszonyt és felszámolja a sok helyen még meglevő idegenkedést a munkások és a műszakiak között. Ki kell még alakítani a párt, a szakszervezet, a KISZ, a gazdasági vezetők segítő feladatait is. Ez ne rosszul értelmezett patronázs legyen. Nem szabad a brigádoknak különleges jó körülményeket teremteni, igazságtalanul „kiugratni” őket. Tanulmányozni kell a szocialista brigádok munkáját, belső életét, a vezetők kerüljenek emberi kapcsolatba a brigádtagokkal, adjanak választ a brigád szakmai és politikai kérdéseire, segítsenek eldönteni konkrétan felmerülő problémáikat, általánosítsák és terjesszék el tapasztalataikat. A szocialista brigádokkal való hathatós foglalkozás végsőfokon erősíti majd a vezetők és a dolgozók, a párt és a tömegek kapcsolatát is. Nézetem szerint, aki tagja valamely munkabrigádnak, ne legyen egyben más szocialista munkabrigád tagja is, hiszen az eddigi gyakorlat szerint a már meglevő brigádok megszerezhetik később a szocialista nevet. Ezt a folyamatot nem szabad mesterségesen gyorsítani, mert az erőltetés, a siettetés csak árthat, ha nincsenek meg a kedvező feltételek. A párt- és a szakszervezeti szerveknek törődniük kell nemcsak a termelési célkitűzések megvalósításával, hanem azzal is, hogy a szocialista brigádok hogyan valósítják meg nevelési célkitűzéseiket. A többi dolgozó most szinte árgus szemekkel figyeli a szocialista brigádokat, s nemcsak termelésüket, hanem tagjaik viselkedését, magatartását is. Persze nem annak a mechanikus ellenőrzéséről van szó, hogy a brigádtagok hányszor voltak közösen színházban, előadásokon, hiszen e kis kollektíva szocialista jellegét, elsősorban ténylegesen végzett munkájuk, viselkedésük, politikai magatartásuk alapján tudjuk értékelni. Sok érdekes probléma vetődik még fel e kibontakozó mozgalom bölcsőjénél. A lényeg az, hogy a legöntudatosabb munkások már felismerték a Szovjetunióban alakult kommunista munkabrigádok jelentőségét, s kezdeményezéseik nyomán egyre, inkább megteremtődnek a feltételek a munkaverseny magasabb színvonalra való emeléséhez. Mi, a Csepeli Vama kommunistái, párt-, szakszervezeti és KISZ-funkcionáriusai, gazdasági vezetői legfőbb kötelességünknek tartjuk, hogy ezt a kezdeményezést segítsük, s ezzel is meggyorsítsuk hazánkban a szocializmus építését. Kiss Dezső az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Csepel Vasmű pártbizottságának első titkára 3 Nyolcszázezer forint értékű megtakarításpással A Dorogi Szénbányászati Tröszt újítási szerződést kötött Gyovai Andrással, a tröszt Pest vidéki brikettgyárának főmérnökével, aki új módszert dolgozott ki a brikett kötőanyagának gazdaságosabb felhasználására. Az új eljárással a drágább bitumen helyettesítésére pakurát használnak, s így kétszázalékos megtakarítást érnek el. A szükséges berendezés mindössze hatvanezer forintba került, az évente elérhető megtakarítás értéke pedig meghaladja a nyolcszázezer forintot (MTI)