Népszabadság, 1959. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-30 / 229. szám

Mindent megteszünk, hogy a nemzetközi barométer derűs időt jelezzen Hruscsov elvtárs beszéde a moszkvai dolgozók szeptember 28-i nagygyűlésén Lapunk, tegnapi számában kivonatosan ismertettük Hrus­csov elvtársnak a moszkvai Sportpalotában Amerikából való hazaérkezése alkalmából elmondott beszédét. Az aláb­biakban közöljük a beszéd teljes szövegét. Kedves elvtársak! Csak az imént hagytuk el a re­pülőgépet, amely leszállás nélkül tette meg az utat Washingtontól Moszkváig. (Taps.) Azonnal az önök gyűlésére siettünk kedves moszkvaiak, hogy elmondhassuk benyomásainkat és ismertessük Eisenhowernak, az Egyesült Álla­mok elnökének meghívására tett amerikai utunk eredményeit. Amikor elfogadtuk ezt a meg­hívást, számot vetettünk vele, hogy már régóta feszült a nem­zetközi helyzet, valamint álla­maink — a két nagyhatalom — a Szovjetunió és az Amerikai Egye­sült Államok kapcsolata. Számot vetettünk vele, hogy ha továbbra is fennmarad ez a hely­zet, amelyben minden meglepetés lehetséges, ez rendkívül súlyos következményekkel járhat né­peinkre és az egész világ népeire. Ha az ősidők ilyen kapcsolatait meg is lehet magyarázni azzal, hogy az ember akkor fejlődésének alsó fokozatán volt, és alig külön­bözött az állatoktól, most, amikor az ember elérte a tudományos is­meretek soha nem látott virágzá­sát, és lépésről lépésre egyre in­kább akaratának rendeli alá és a társadalom szolgálatába állítja a természet erőit — semmi sem iga­zolhatja többé az ősemberek közt szokásban volt kapcsolatok fenn­maradását. Korunk a nagy eszmék megva­­lósításának a korszakává, a béke és a haladás korszakává válhat, és kell is, hogy azzá váljék. (Hosz­­szan tartó taps.) A szovjet kormány ezt már ré­gen felismerte. Sokszor javasol­tuk a nagyhatalmaknak, szervez­zék meg a kormányfők találkozó­ját, hogy a kormányfők eszmecse­rét folytassanak a megoldásra érett nemzetközi kérdésekről. Amikor mi ezt javasoltuk, biza­kodtunk a józan észben. Bíztunk abban, hogy a különböző politi­kai nézetek képviselői, a külön­böző társadalmi rendszerű álla­mok képviselői ésszerűen közelít­ve meg a problémákat, megtalál­hatják a közös nyelvet, hogy he­lyesen, a béke megszilárdítása ér­dekében oldják meg korunknak az egész emberiséget foglalkozta­tó kérdéseit Századunkban, amikor annyi­ra kifejlődött a technika, ami­kor különböző társadalmi rendszerű államok vannak, csakis a békés együttélés el­vei szerint lehet sikeresen megoldani a nemzetközi prob­lémákat. Más kivezető út nincs. Azok, akik azt mondják, hogy Erről a tekintélyes helyről meg kell mondanom a moszkvaiak, egész népem előtt, a kormány és a párt előtt, hogy Dwight Eisen­hower, az Egyesült Államok elnö­ke államférfiúi bölcsességet, bá­torságot és akaraterőt tanúsított a jelenlegi nemzetközi helyzet ér­tékelésében. (Viharos taps.) Az egyesült államokbeli helyzet bo­nyolultsága ellenére, ő aki népé­nek teljes bizalmát élvezi, látoga­táscserét javasolt országaink kor­mányfői között. Mi elismerjük ennek a béke megszilárdítására irányuló fontos kezdeményezés­nek a nagyságát. (Hosszan tartó taps.) E lépés megtételekor bizo­nyos volt abban, hogy mi elfogad­juk a felénk nyújtott jobbot, mert már nem egy ízben fordultunk ebben a kérdésben mind Eisen­hower elnökhöz, mind más kor­mányfőkhöz. És az Egyesült Álla­mmért sok ország legmesszebb tekintő államférfiainak fejé­ben megérlelődött a felisme­rés: erőfeszítéseket kell ten­ni, hogy véget vessünk a hi­degháborúnak, hogy felszá­moljuk a nemzetközi kapcso­latokban létrejött feszültsé­get, megtisztítsuk a légkört és többé-kevésbé normális ál­lamközi kapcsolatokat teremt­sünk. Akkor a népek békében élhetné­nek és félelem nélkül tekinthet­nének jövendő sorsuk elé. A XX. század az értelem, az emberi tehetség nagyszerű felvi­rágzásának százada. Napjainkban valóra válik az, amiről évszáza­dokon át álmodozott az emberi­ség, amely betelj­esülhetetlen képzelgésnek tetsző mesékben fe­jezte ki vágyait. Vajon az emberi géniusz virágzásának korszaká­ban, amikor lángelméje megisme­ri a természet titkait és birtoká­ba veszi hatalmas erőit, belenyu­­godhatunk-e a kapcsolatok olyan ősi formáinak fenntartásába, amelyek akkor voltak érvényben, amikor még vadállat volt az em­ber? nem értik, mi az a békés együtt­élés, és félnek tőle, akarva-aka­­ratlanul a hidegháború további elmélyülését mozdítják elő, és ez a háború még nagyobb arányo­kat ölt, ha nem lépünk közbe és nem szüntetjük meg. Ez a háború olyan izzóvá válhat, hogy bár­mely pillanatban kipattanhat egy szikra, amely azután világháborút lobbant lángra. Ebben a háború­ban sok minden elpusztulna és el­késett dolog lenne arról vitatkoz­ni, hogy mi is az a békés együtt­élés, amikor már működésbe lép­nek a borzalmas pusztító eszkö­zök: az atom- és hidrogénbomba, a ballisztikai rakéta, amely gya­korlatilag feltartóztathatatlan, és el tudja juttatni az atomtöltetét a Föld bármely pontjára. Mind­ezzel nem számolni annyi, mint behunyni a szemünket, bedugni fejünket a homokba, miként a strucc teszi, amikor veszély köze­lít feléje. Ha mi, emberek, a strucchoz válunk hasonlatossá és a homokba dugjuk fejünket, kér­dezem én, minek ez a fej, ha nem képes megakadályozni az életet fenyegető veszélyt. (Hosszan tartó taps.) Nem­ igazi emberi értelemről kell tanúságot tennünk, hinnünk kell az értelemben, s abban a le­hetőségben, hogy a különböző or­szágok államférfiéi megegyezhet­nek egymással. Közös erőfeszíté­sekkel mozgósítanunk kell az em­bereket, hogy elhárítsák a háború fenyegető veszélyét. Akaraterő és bátorság kell hozzá, hogy szembeszállhas­sunk a hidegháború makacs híveivel. . El kell torlaszolnunk a hideghá­ború útját, meg kell olvasztani a jeget, és rendezni kell a nemzet­közi viszonyokat. Sok elnöke nem tévedett számí­tásában. (Taps.) Kedves elvtársak, megelégedés­sel jelentem, hogy a látogatáscse­réről Eisenhower elnökkel kötött megállapodásunk egy részét telje­sítettük. Élve az elnök szíves meghívásával, utazást tettünk az Egyesült Államokba: fontos talál­kozókon és megbeszéléseken vet­tünk részt. Szeretnék beszámolni önöknek úti élményeimről és dióhéjban utazásunk eredményeiről. Azt tartom, legjobb lesz min­dent elmondani úgy, ahogyan volt. Minél valósághűbb a beszá­moló, annál jobban segíti a kap­csolatok erősödését országaink népei között. (Taps.) Ha azt mon­danám, hogy néhány amerikai vá­ros meglátogatása és sok ameri­kaival való találkozás és beszél­getés után minden vitás kérdés megszűnt, ez nem lenne igaz. Csak az, aki politikailag vak, gon­dolhatja, hogy amit mond, az úgy is lesz. Nem; ahhoz, hogy ilyen fontos kérdéseket megoldhassunk, kevés egy látogatás, egy utazás, ehhez nagyobb erőfeszítésekre van szük­ség. Nem kevés találkozó kell még, hogy megvalósuljon a teljes kölcsönös megértés, hogy elérjük azt a célt, amely mindig pártunk, népünk, szovjet államunk előtt állt: biztosítani a különböző rend­szerű államok békés együtt­élését és szavatolni a népek biztonságát a belügyekbe va­ló be nem avatkozás elve alapján. Szeretném elmondani, mit érez­tünk, amikor első ízben léptünk az Egyesült Államok földjére. Nixon fogfájás ellen hideget rendek­... Nyíltan megmondom — vegyes érzések töltöttek el. Ennek oka az volt, hogy amint napvilágot láttak az első jelentések a közel­gő cserelátogatásról, az Egyesült Államokban sok újság és néhány politikus hírverésbe kezdett ame­rikai látogatásom ellen. Olyan légkört teremtettek, amely csep­pet sem melengetett engem, bár az Egyesült Államokban jóval melegebb van, mint Moszkvában. Hideg zuhannyal akartak fogad­ni, kiváltképpen keserűséget oko­zott nekem, amikor Moszkvából Washingtonba tartva, a repülőgé­pen olvastam Nixon alelnöknek érkezésemre időzített beszédét. Olyan hallgatóságot választott magának, amelyet szerintem semmiképpen nem lehet harcias­sággal meggyanúsítani­ a fogor­vosok társaságát. (Élénkség a te­remben.) Nixon úr azonban csep­pet sem gyógyhatású beszédet mondott. (Derültség a terem­ben.) Úgy mondhatnám, hogy fogfájás ellen hideget rendelt. Azt gondolná az ember, hogy meg­ijedt az esetleges felmelegedéstől, mert akkor vége lehetne a hideg­háborúnak. Nem értettem meg, miért volt erre szükség. Amikor azonban Washingtonba érkeztünk, olyan fogadtatásban részesültünk, amely méltó volt nagy országunkhoz, nagy népünk­höz. (Viharos, hosszan tartó taps.) Meg kell mondani az igazat: Eisenhower elnök mindent megtett, ami egy ilyen szin­tű találkozó megszervezéséhez szükséges. (Taps.) Önök nyilván olvasták az új­ságban, hogyan fogadtak ben­nünket az Egyesült Államok fő­városában, milyen beszédet mon­dott az elnök. Nem akarok ismét­lésekbe bocsátkozni, ez meleg hangulatú találkozás volt Washingtonba érkezésünk után ,hamarosan találkoztunk az elnök­kel a Fehér Házban. Ezen a ta­lálkozáson Nixon alelnök és Her­­ter külügyminiszter is részt vett. Én egy kissé nyugtalan természe­tű, egyenes ember vagyok, lehet, hogy nem voltam eléggé diploma­tikus, de mindjárt az első beszél­getésnél megkérdeztem, hogy uta­zásunk előestéjén miért kellett az alelnöknek az említett módon be­szélni. Nem is szólva kisebb be­osztású emberek barátságtalan ki­jelentéseiről és cikkeiről. Az elnök azt mondotta, nem ol­vasta Nixonnak ezt a beszédét. Akkor megjegyeztem: nem is kell elolvasni ezt a beszédet, minthogy ez már a múlté. (Taps.) Ez olyan vonás, amely bizo­nyos fokig jellemzi a tengeren túli vendég fogadtatásának előké­születeit. (Élénkség a teremben.) Másodszor: önök moszkvaiak, és nemcsak önök, hanem minden szovjet ember — oro­szok, ukránok, beloruszok, üzbégek, grúzok, kazahok, ör­mények — minden nép min­denkor méltóképpen fogadja a vendégeket, bármilyen orszá­got képviseljen is a vendég, bármi legyen is a politikai meggyőződése, ha egyszer a mi vendégünk, ke­nyeret és sót teszünk az asztalra, és nemcsak külsőségekben, de bensőségesen is megbecsüljük. (Taps.) Nos, az Egyesült Államok­ban az első nap megfigyeltem a következő képet: megyünk az el­Először alig értettem meg, hogy miről van szó. Aztán elhatároz­tam, hogy figyelmesebben meg­nézem az út két oldalán felsora­­kozók arcát. Kis biccentéssel kezdtem üdvözölni őket, és sokan viszonozták köszönésemet. Miről van hát szó? . Később aztán elmondották, hogy tíz perccel azelőtt, hogy az elnökkel a Fehér Házba men­tünk, útvonalunkon végighajtott egy gépkocsi az alábbi feliratú plakáttal: „Méltóképpen, udvaria­san fogadjuk a vendéget, de taps és üdvözlés nélkül.” (Élénkség a teremben.) Azután megkérdeztem Lodge urat, az elnök képviselőjét, aki elkísért utazásomon, vajon igaz ez? Megmondták, hogy valóban elhajtott egy gépkocsi ilyen pla­káttal. Azt viszont nem tudják, hogy kié volt. (Nevetés a terem­ben.) A gépkocsi áttörte a rend­őri kordont. Amikor hivatalos személyek ilyen magyarázatot ad­tak nekem, megmondtam: nem tudom elképzelni, hogy a rendőr­ség, amely olyan jól őrzött en­gem, ne vett volna észre egy ilyen plakátot vivő gépkocsit. (Élénk­ség a teremben.) Meggyőződésem, hogy az el­nök mindezt nem tudta és hogy mindezt nemcsak az el­nök, hanem mindazok akarata ellenére tették, akik fogadá­sunk megszervezését intéz­ték. De amint mondják: a dalból nem lehet kihagyni a szöveget. Az Amerika földjén tett első lépésektől kezdve olyan erősen őriztek, hogy semmi lehetőségem nem nyílt érintkezésbe lépni az egyszerű amerikaiakkal. Ez az őrizet átváltozott sajátos házifog­sággá. (Élénkség a teremben.) Zárt gépkocsiban szállítottak és csak egy kis ablakon keresztül láthattam a bennünket fogadó embereket, akik üdvözöltek, bár gyakran nem is láttak engem. Távol legyen tőlem, hogy mind­azokat a baráti érzéseket, amelye­ket az amerikai nép kifejezett, saját számlámra, vagy akár a kommunista ideológia számlájára írjam. Ezekben az üdvözlésekben az amerikaiak azt fejezték ki, hogy csakúgy mint mi, ők is küz­deni akarnak a békéért, a népek barátságáért. (Viharos taps.) Nem fogok részletesen beszélni az amerikaiakkal való összes ta­lálkozásainkról. Ezeket nyilván már ismerik az újságokból. Jár­tunk Washingtonban, majd New Yorkban, ahol az a megtisztelte­tés ért, hogy az Egyesült Nemze­tek Szervezetében a szovjet kor­mány nevében előterjeszthettem az általános és teljes leszerelési tervet. (Viharos taps.) New Yorkból az Egyesült Álla­mok nyugati partvidékére utaz­tunk — Los Angelesbe és San Franciscóba, onnan Iowa államba és Pennsylvania nagy ipari góc­pontjába — Pittsburgh városába. Végül visszatértünk Washington­ba. Nagy utat tettünk meg, láttuk az Egyesült Államok különböző vi­dékeit, találkoztunk különböző emberekkel. Sok hasznos találko­zóban és közvetlen beszélgetésben volt részünk, de akadtak másfaj­ta találkozók is. Akiknek nincs szükségük magyarázatra Utazásunk első felében szembe­ötlött, hogy mindig ugyanazt a lemezt játsszák. A szónokok azt hangoztatták, hogy én egyszer ki­jelentettem: „Eltemetjük a tőké­seket.” Eleinte türelmesen meg­magyaráztam, hogyan is volt ez valójában és elmondtam: a „kapi­nökkel, rengetegen állnak az ut­cán, valaki felemeli a kezét, inte­get, de én látom, hogy gyorsan visszahúzza, mintha villanyáram ütötte volna meg. (Nevetés a te­remben.) talizmus eltemetését” mi úgy ér­telmezzük, hogy a szocializmus ugyanolyan szükségszerűen fel­váltja ezt az idejét múlt társadal­mi alakulatot, mint ahogy annak idején a kapitalizmus felváltotta a feudalizmust. Később láttam, hogy azoknak­­ az embereknek, akik makacsul ismételgetik az ilyesfajta kérdéseket, egyáltalán nincs szükségük magyarázatra. Meghatározott célt tűztek ma­guk elé — a kommunizmussal akarták megfélemlíteni azo­kat, akiknek igen zavaros az elképzelésük róla. Los Angeles városában az egyik fogadáson, amikor a város polgár­­mestere, aki nem rosszabb más polgármestereknél, csak­­talán ke­vésbé diplomata, ismét ilyen szel­lemben kezdett beszélni, kényte­len voltam kifejteni ezzel kap­csolatos véleményemet. Megmondottam: vajon önök minden egyes városban, minden egyes gyűlésen meg akarják szer­vezni az ellenséges érzületek tün­tető megnyilatkozását? Ha önök így akarnak fogadni engem, ak­kor — amint az orosz közmondás tartja — „Idegen ajtótól nem ne­héz visszafordulni.” (Taps.) Ha önök még nem érettek meg a tár­gyalásra, ha még nem ismerték fel a ,,hidegháború” felszámolásának szükségességét, és félnek tőle, hogy a hidegháború megszűnik, ha önök folytatni akarják, ám legyen, mi tudunk várni. Nekünk van tü­relmünk és józan eszünk is. Ná­lunk minden rendben megy. A mi népünk nem egy ízben tanúbizonyságot tett józan eszéről, erejéről, erős akara­táról, arról, hogy felül tud ke­rekedni a nehézségeken, meg tudja védeni hazáját, a békét. (Hosszan tartó taps.) Népünk tud méltó választ adni, ha az agresz­­szív erők megpróbálnak szurony­nyal rátámadni. (Taps.) Reggelre minden megváltozik... Aztán diplomáciai tárgyalásokat kellett kezdenem. Megkértem Gromiko külügyminiszter elvtár­sat, menjen és közölje Lodge úr­ral, aki az elnök képviseletében kísért engem, hogy ha az ügyet nem hozzák rendbe, nem tartom lehetségesnek utam folytatását, s kénytelen leszek visszatérni Wa­shingtonba, onnan pedig Moszk­vába. Mindennek nyilván megvolt a maga hatása. Lodge úr Gromiko útján tudtul adta, hogy ő azt ajánlja, a program szerint foly­tassam utamat, menjek el San Franciscóba és más városokba, ott a helyi hatóságok intézkedni fog­nak és „olyasmi” többé nem for­dul elő. , Meg kell mondani, hogy ezek a tárgyalások Gromiko elvtárs köz­vetítésével éjszaka folytak le, amikor pedig reggel felkeltem, va­lóban minden megváltozott. Los Angelesből San Franciscóba me­net pedig, hogy úgy mondjam, le­vették rólam a „bilincseket”, le­hetőséget kaptam arra, hogy el­hagyjam a vasúti kocsit, s talál­kozzam az emberekkel. (Taps.) Szorongatták a kezemet, én is ha­sonlóképpen válaszoltam, tapsol­tak és mosolyogtak, éppúgy mo­solyogtak, mint ahogyan önök, moszkvaiak mosolyognak, amikor vendégeket fogadnak, és örülnek neki és mindent megtesznek, hogy a vendégek úgy érezzék magukat, ahogyan rendes vendéglátásnál il­lik. (Taps.) Amikor megérkeztünk San Franciscóba, ragyogóan sütött a nap, valóban gyönyörű nyári nap volt. Ennek a csodálatos városnak az éghajlata teljesen eltért minden mástól, a nap sugarai Kozotok a béke és haladás korszakává válhat Eich­nhower államférfiúi szök­ésségsel tanúsított a helyzet értékelésében Furcsa dolgok a látogatás első szakaszában

Next