Népszabadság, 1965. augusztus (23. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

1985. augusztus 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A Szovjetunió és Guinea tovább erősíti baráti kapcsolatait Szovjet—guineai közös közlemény A Szovjetunió és Guinea ismét megerősítik hűségüket a békés együttélés és minden nemzetközi kérdés békés rendezése elveihez — hangzik az a közös közlemény, amelyet abból az alkalomból ad­tak ki, hogy Sekou Touré, a Gui­neai Köztársaság elnöke július 26-tól 30-ig hivatalos látogatáson volt a Szovjetunióban. A felek kifejezték komoly nyugtalanságukat amiatt, hogy jelentősen bonyolódott a nemzet­közi helyzet az imperialista erők­nek a világ különböző térségei­ben elkövetett agresszív cselek­ményei miatt. A Szovjetunió és Guinea — hangzik a közlemény — elítélik az Egyesült Államok dél-vietna­mi katonai intervencióját, ag­resszióját a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság ellen, és köve­telik, hogy haladéktalanul vonja­nak ki minden külföldi csapatot Dél-Vietnamból. Véleményük szerint a vietnami helyzet haté­kony rendezése csak az 1954-es genfi egyezmények pontos és tel­jes betartásának viszonyai között lehetséges. A felek állást foglalnak a Kon­gó (Léopoldville) belügyeibe va­ló imperialista beavatkozás el­len, határozottan elítélik a Dél­afrikai Köztársaság apartheidpo­litikáját, és a dél-rhodesiai faji megkülönböztetést. A Szovjetunió és Guinea, elis­merve az ENSZ megerősítésének szükségességét, síkraszállnak a gyarmati országok és népek füg­getlenségéről szóló ENSZ-nyilat­kozat mielőbbi és teljes megva­lósításáért A szovjet fél üdvözli Guinea erőfeszítéseit, amelyek arra irá­nyulnak, hogy antiimperialista, antikolonialista alapokon meg­erősödjék az Afrikai Egység Szer­vezete A guineai fél megelégedéssel állapítja meg, hogy a Szovjet­unió következetesen síkraszáll annak az ENSZ-határozatnak a megvalósítása mellett, amely sze­rint növelni kell az afrikai és ázsiai országok képviseletét az ENSZ főszerveiben. A felek kifejezték azt a kész­ségüket, hogy továbbra is fej­lesztik és erősítik a baráti kap­csolatokat és az együttműködést a gazdasági élet, a tudomány és a technika, valamint a kultúra területén és más területeken is. Az SZKP és a Guineai Demok­rata Párt között „sikeresen fej­lődnek az elvtársi kapcsolatok, amelyek alapja, hogy mélysége­sen megértik a célok azonossá­gát az imperializmus és a kolo­­nializmus ellen, a békéért és a nemzeti függetlenségért, a társa­dalmi fejlődéshez vezető forra­dalmi folyamat meggyorsításáért vívott harcban”. A két párt állást foglalt a párt­közi együttműködés további meg­erősítése mellett. Leonyid Brezsnyev, Alekszej Koszigin és Anasztasz Mikojan elfogadta a meghívást, hogy ba­ráti látogatásra utazzanak Gui­neába. (TASZSZ) A csehszlovák népgazdaság első félévi eredményei A szombat reggeli csehszlovák lapok részletesen ismertették a központi statisztikai hivatal je­lentését a népgazdaság első fél­évi tervének teljesítéséről. A számadatok tanúsága szerint a csehszlovák népgazdaság, amely ebben az évben kezdte meg — egyelőre kísérleti jelleggel — a gazdasági irányítás új elveinek alkalmazását, sikerrel zárta az év első hat hónapját. Az ipari termelés az egy évvel ezelőttivel összehasonlítva 8,7 százalékkal, a munka termelékenysége pedig 3,3 százalékkal növekedett. Az ipari termelés féléves tervét 102,7 szá­zalékra teljesítették, éspedig va­lamennyi iparág teljesítette elő­irányzatát. A statisztikai hivatal jelentése a mezőgazdaságot tekintve, java­részt az előkészületekről és a vár­ható eredményekről ad számot. Különösen takarmányokból vár­nak jó termést. Súlyos csapást je­lentett a mezőgazdaság számára az árvíz, amelynek következtében 59 ezer hektárral csökkent a be­vetett terület. 1965 első felében 18,1 milliárd értékű beruházást eszközöltek. Ez 7,4 százalékkal több, mint 1964 első hat hónapjának ered­ménye. 1964 első felével összehasonlít­va, 5,1 százalékkal növekedtek a normálbérek, a munkás- és alkal­mazotti háztartások színvonala 1,3 százalékkal, a mezőgazdasági háztartásoké 0,5 százalékkal emel­kedett. (MTI) Sasztri befejezte jugoszláviai látogatását Lal Bahadur Sasztri indiai­­ miniszterelnök és felesége négy­napos jugoszláviai hivatalos láto­gatás után szombat délután eluta­zott Belgrádból. Az indiai minisz­terelnök Tito jugoszláv elnök és Sztambolics kormányfő meghívá­sára tartózkodott Jugoszláviában. Sasztic miniszterelnök elutazá­sa előtt Belgrádban sajtókonfe­renciát tartott, amelyen kijelen­tette, hogy a Tito elnökkel foly­­tatott megbeszélések középpont­jában a vietnami kérdés állt. — India, Jugoszlávia és a többi el nem kötelezett ország mindent elkövet, hogy hozzájáruljon a vietnami helyzet rendezéséhez — jelentette ki Sasztri. (Tanjug) Egyiptomi-jemeni politikai és katonai tanácskozások Amer marsall, az EAK alelnö­­ke folytatja tárgyalásait a jeme­ni vezetőkkel. Mint az Ahram tudósítója jelenti, szombatra vir­radóra egész éjszaka tanácsko­zott Szalai elnökkel, Hasszán al Amri miniszterelnökkel, a törzs­főnökökkel és a katonai parancs­nokság tagjaival. A politikai megbeszélések a jemeni nemzeti egység megvaló­sításával függnek össze. A jeme­ni vezetők legutóbbi kairói és alexandriai tárgyalásaik után nemzeti egységchartát írtak alá, miután Nasszer elnök a köztár­saságiak táborában támadt ellen­tétek megoldását az egyiptomi támogatás feltételének nevezte. A katonai problémák vizsgálata összefügg Nasszer elnöknek azzal a kijelentésével, hogy ha folyta­tódnak a Szaúd-Arábia területé­ről kiinduló támadások, az egyip­tomi—jemeni csapatok csapást mérnének az agresszió bázisára, tehát szaúd-arábiai területre is. A katonai kérdések vizsgálata során megállapították, hogy az EAK csapatai zökkenőmentesen végrehajtják a fővárostól távol eső határmenti kisebb helyőrsé­gek kiürítését, és ezeknek a te­rületeknek a védelmét a köztár­sasági törzsi harcosok veszik át. (MTI) A veszéllyel szembe kell nézni Éppen egy esztendeje, hogy a Maddox és a Tumner Joy torpedórombolókat állítólag tá­madás érte a Tonkini-öbölben. A két amerikai hadihajó „megsem­misítette az ismeretlen nemzeti­ségű támadó torpedónaszádot”. Két nappal később hasonló, ko­holt incidensről adtak hírt, majd pedig augusztus 5-én az amerikai repülőgépek bombázták és gép­fegyver­táz alá vették Ben Thai észak-vietnami falut. Az egész világ érezte, hogy ezekkel az amerikai provokációkkal új sza­kasz kezdődik az Egyesült Álla­mok vietnami háborújában. A Szovjetunió követelésére az ügy a Biztonsági Tanács elé került. Tiltakozási hullám vonult végig a világon. A tonkini incidens akkori bí­rálóinak körében megoszlottak a vélemények arról, hogy ebben az otromba és veszélyes provoká­cióban milyen szerepet töltött be Johnson elnök. Az Egyesült Államokban választási kampány folyt. A békeszándékokat han­goztató, a reálpolitikus­­ színeze­tében fellépő Lyndon B. Johnson — a közvélemény szemében úgy tetszett — engesztelhetetlen harc­ban állt Goldwater ultrareakciós, nyíltan háborús irányzatú prog­ramjával. Sokan feltételezték, hogy a tonkini incidens elszige­telt jelenség marad, és Johnson csak azért egyezett bele a bom­bázásokba, mert a hadsereg kész helyzet elé állította, „erélyt” kel­lett mutatnia, hogy republikánus ellenfelei vitorlájából kifogja a szelet. Egy év telt el azóta. Ma már mind kevésbé látszanak alapta­lannak azok, a világsajtóban mind gyakrabban jelentkező fel­­tételezések, hogy az Egyesült Államok úgynevezett háborús pártja (így hívja az amerikai saj­tó a hadügy- és a külügyminisz­térium ultrareakciósait) a vietna­mi agresszió kiterjesztésének ter­vét még az elnökválasztások előtt kidolgozta, de azért nem fogott hozzá végrehajtásához, hogy Johnson szabadon felhasználhas­sa a szavazók többségének béke­vágyát az elnöki poszt másodszori megszerzéséhez. Az ultrareakciós katonák és diplomaták a válasz­tások idején Goldwatert tették meg agresszív tervük szócsövéül. Az amerikai nép túlnyomó több­sége a szavazáskor elvetette ezt a tervet. A hatalomra került Johnson-kormányt ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy a vá­lasztási ígéreteinek lényegében ellentmondó politikát bontakoz­tasson ki. M­iben különbözik a mai viet­nami helyzet az egy eszten­dővel ezelőtti állapotoktól? Akkor hivatalosan még csak néhány ezer amerikai „katonai tanács­adó” tartózkodott Dél-Vietnam­­ban, és a VDK ellen intézett szórványos provokációk még tá­vol voltak a hadműveleti mére­tektől. Azóta ezek a bombázások rendszeresekké váltak és töme­ges méreteket öltöttek, békés fal­vakat, iskolákat, kórházakat rom­bolnak le, ártatlan emberéleteket oltanak ki. Néhány nappal ez­előtt az Egyesült Államok elnöke maga is beismerte, hogy országa háborút vív határaitól tízezer ki­lométernyi távolságban. A „ta­nácsadók” mellett ma már 125 ezer főnyi reguláris amerikai had­erőt vetnek harcba a szabadság­­harcosok ellen, mérhetetlenül megnövelik a hadikiadásokat, és Washingtonban szinte naponta a „további intézkedésekről” hang­zanak el rosszat sejtető, fenyegető kijelentések. A mostani Johnson-féle irányzat nyugati bírálói gyakran írnak fitymáló hangnemben az ame­rikai politika kisstílűségéről, a vezető gárda alacsony színvonalá­ról, a módszerekben megnyilvánu­ló korlátoltságról és otrombaság­ról. Ez a bírálat azonban csak a módszerekre áll, amelyek mögött egy nagyon is veszedelmes távla­tokba mutató koncepció húzódik meg. A módszerek e kritikája nem kisebbítheti az emberiséget fe­nyegető, ma már valósággal ta­pintható veszélyt: a háború kor­látlan kiterjesztésének eshetősé­gét. I­gen, ennyire súlyos következ­tetésekhez vezet, ha végig­gondoljuk azt a „lépcsőzetes” tak­tikát, amelyet az Egyesült Álla­mok ma Vietnamban követ. S ez a magyarázata annak, hogy a bé­kéért hagyományosan harcoló erők, a kommunista pártok, a szo­cialista országok, a harmadik vi­lág országai, a nyugati progresz­­szív körök mellett olyan tényezők is bírálóan lépnek fel az ameri­kaiak vietnami politikájával szem­ben, amelyek sok más kérdésben együtt haladnak az amerikai im­perializmussal. (Gondolunk itt például De Gaulle vagy Pearson kanadai miniszterelnök álláspont­jára.) A haditechnika jelenlegi fejlettségének korszakában a béke egy és oszthatatlan. Ezt magában az Egyesült Államokban is nagyon sokan megértik, s ezért a Fehér Háznak komolyan számolnia kell vietnami tervei megvalósításakor belpolitikai tényezőkkel is. Mindez együttesen magyarázza, hogy miért szorul rá Johnson el­nök időről időre az Egyesült Álla­mok állítólagos „tárgyalási kész­ségének” kinyilvánítására (rend­szerint olyankor, amikor az ame­rikai kormány éppen az agresszió fokozásának újabb lépéseit teszi). Walter Lippmann szavaival ez „a bot és a mézesmadzag taktikája”. A Fehér Háznak ez a módszere nem csupán a vietnami kérdésben használatos. A botot vették elő, amikor „beszálltak” a kongói sza­badságharc leverésébe. Az ameri­kai bot csapott le a Dominikai Köztársaság alkotmányhű erőire. A bot fogalomkörébe tartozik, hogy megpróbálják felhasználni a Malaysia Államszövetséget a nem­zeti felszabadító mozgalmak elle­ni harc eszközéül; vaskos furkós­­botot akarnak teremteni Európá­ban a sokoldalú nukleáris erő ter­vének segítségével i­s sorolhat­nánk tovább a példákat. A mé­zesmadzag pedig a szüntelenül is­mételt békefrázisok és homályos tárgyalóasztal-célozgatások mel­lett mindenekelőtt a kelet—nyu­gati viszony javításának szándéká­ról hangoztatott állítólagos kész­ségük. Ugyancsak fontos összetevője az amerikai elképzeléseknek, hogy a nemzetközi munkásmoz­galomban keletkezett ellentétek gyengítik az imperialistaellenes akciófrontot. Erről így ír a Béke és Szocializmus legutóbbi számá­nak vezércikke: „Johnson kor­mánya és tanácsadói... nyíltan arra alapozzák politikájukat, hogy felszítsák a kommunista viágmozgalomban és a szocialis­ta táborban fennálló ellentéteket. Az amerikai imperializmus durva kísérletet tesz arra, hogy meg­szabja a békés egymás mellett élés árát: szabad kezet akar en­nek fejében Délkelet-Ázsiában és a világ más részeiben, abban reménykedve, hogy katonai esz­közökkel megfékezheti korunk forradalmi folyamatát, és a vi­lág újabb térségeire terjesztheti ki uralmát." E­bben a felfogásban sok és súlyos számítási hiba van, s ezekre nemcsak a szocialista országokban mutatnak rá, ha­nem a nyugati világ tárgyilagos megfigyelői is. Teljesen elhibá­zott minden olyan elképzelés, hogy a szocialista országokkal „alkudozni" lehessen akár Viet­namról, akár a föld bármely más pontjának békéjéről. Ez egysze­rűen képtelenség. Az amerikaiak tévednek a nemzetközi munkás­­mozgalmat megosztó ellentétek jellegének megítélésében is. A szocialista országok, mindenek­előtt a Szovjetunió, készek meg­adni a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak az agresszió el­hárításához szükséges minden segítséget. Súlyosan hibás az amerikaiaknak az erőviszonyok­ról alkotott elképzelésük is. A vezető amerikai lapok szinte na­ponta figyelmeztetik kormá­nyukat, hogy túlértékeli az Egyesült Államok „mindenható­ságát” mind katonai, mind po­litikai és gazdasági értelemben. „Ez a politika maholnap szembe­állíthat bennünket az egész vi­lággal" — írja James Reston a New York Times­ben. Ameriká­ban is látják, hogy bármennyire óvatosan „lépcsőzetesítik” az ag­ressziót, állandóan növekszik ve­lük szemben világszerte az ellen­állás, amelynek leküzdése meg­haladja az Egyesült Államok le­hetőségeit. Johnson számítási hibái azon­ban nem kisebbítik, hanem in­kább fok­ozzák politikájának ve­szélyességét. S nekünk ehhez a konkrét, ma már szinte tapintha­tó veszélyhez kell a magatartá­sunkat igazítanunk. Szembe kell néznünk a reális helyzettel: az­zal, hogy az amerikai imperializ­mus vietnami háborúja az egész nemzetközi helyzetet befolyásol­ja, a világ más tájainak békéjét is veszélyezteti. Tudjuk, ezek nagyon is nyug­talanító szavak. De az a köteles­ségünk, hogy a nevükön nevezzük a fogalmakat. Erre kötelez ben­nünket elsősorban az, hogy a bé­kés együttélés politikáját komo­lyan gondoljuk, s megvalósulá­sáért minden lehetséges módon készek vagyunk harcolni. Ám a békés együttélésre való törekvés sohasem jelentette és a jövőben sem jelentheti a tényleges veszé­lyek lekicsinylését Természetesen nem állítjuk, hogy az amerikai imperializmus semmit sem tanult a korábbi válságokból. Nem állít­juk, hogy az Egyesült Államok vezetői ne tudnák, milyen — őket éppen úgy, mint bárki mást létük­ben fenyegető — veszéllyel játsza­doznak. De a jelek szerint igen elvakult és nagy hatalommal ren­delkező erők törekszenek ennek a tudatnak az elsős t­lsára, a veszély tudatának lekicsinyítésére, s ma ezek az erők az Egyesült Álla­mokban előretörőben vannak. Ká­ros illúziókban ringatnánk ma­gunkat, ha létüket és hatásukat nem vennénk a legkomolyabb formában tudomásul. Nem térhetnek vissza azok az idők, amikor az imperializ­­mus úgy sodorhatta bele az em­beriséget a háborúba, hogy békés szándékok hangoztatásával elal­tatta a közvélemény éberségét, és elmúltak azok az idők is, amikor váratlan katonai akciókkal, ag­resszív lépések okozta döbbenet­tel meg lehetett bénítani a békét akaró erők cselekvőképességét. A bot és a mézesmadzag kora lejárt. Lejárt azért is, mert ma a béke erői nem egyszerűen a béke szán­dékát jelentik, hanem páratlan katonai potenciált, a Szovjetunió és a szocialista országok korszerű és minden eshetőségre felkészült haderejét. Lejárt azért is, mert a harmadik világ ma már összessé­gében öntudatára ébredő antiim­perialista erő, amely határozottan hallatja hangját a béke védelmé­ben, és cselekedetekre is kész sza­badságukért küzdő, jogos harcu­kat vívó testvérei védelmében. De lejárt azért is, mert éberebbé vált a világ, s mindinkább a tetteik alapján ítéli meg a kormányok és az államférfiak magatartását. Ez az éberség az agresszív szándékok félreérthetetlen leleplezése nagy békefenntartó erő, amelyet tuda­tosan kell formálnunk. Az amerikai imperialisták kilá­tástalan és semmiféle eredmény­nyel sem kecsegtető háborút visel­nek Vietnamban; minden nap, amellyel ezt a háborút tovább folytatják, fokozza a gyűlöletet és a haragot ellenük, elmélyíti szoli­daritásunk érzését, fokozza a cse­lekvőkészséget mindazokban, akik együtt éreznek a vietnami nép szenvedéseivel, s tenni készek a béke védelmében. Szabó L. István ! 3

Next