Népszabadság, 1965. augusztus (23. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
1985. augusztus 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A Szovjetunió és Guinea tovább erősíti baráti kapcsolatait Szovjet—guineai közös közlemény A Szovjetunió és Guinea ismét megerősítik hűségüket a békés együttélés és minden nemzetközi kérdés békés rendezése elveihez — hangzik az a közös közlemény, amelyet abból az alkalomból adtak ki, hogy Sekou Touré, a Guineai Köztársaság elnöke július 26-tól 30-ig hivatalos látogatáson volt a Szovjetunióban. A felek kifejezték komoly nyugtalanságukat amiatt, hogy jelentősen bonyolódott a nemzetközi helyzet az imperialista erőknek a világ különböző térségeiben elkövetett agresszív cselekményei miatt. A Szovjetunió és Guinea — hangzik a közlemény — elítélik az Egyesült Államok dél-vietnami katonai intervencióját, agresszióját a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen, és követelik, hogy haladéktalanul vonjanak ki minden külföldi csapatot Dél-Vietnamból. Véleményük szerint a vietnami helyzet hatékony rendezése csak az 1954-es genfi egyezmények pontos és teljes betartásának viszonyai között lehetséges. A felek állást foglalnak a Kongó (Léopoldville) belügyeibe való imperialista beavatkozás ellen, határozottan elítélik a Délafrikai Köztársaság apartheidpolitikáját, és a dél-rhodesiai faji megkülönböztetést. A Szovjetunió és Guinea, elismerve az ENSZ megerősítésének szükségességét, síkraszállnak a gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló ENSZ-nyilatkozat mielőbbi és teljes megvalósításáért A szovjet fél üdvözli Guinea erőfeszítéseit, amelyek arra irányulnak, hogy antiimperialista, antikolonialista alapokon megerősödjék az Afrikai Egység Szervezete A guineai fél megelégedéssel állapítja meg, hogy a Szovjetunió következetesen síkraszáll annak az ENSZ-határozatnak a megvalósítása mellett, amely szerint növelni kell az afrikai és ázsiai országok képviseletét az ENSZ főszerveiben. A felek kifejezték azt a készségüket, hogy továbbra is fejlesztik és erősítik a baráti kapcsolatokat és az együttműködést a gazdasági élet, a tudomány és a technika, valamint a kultúra területén és más területeken is. Az SZKP és a Guineai Demokrata Párt között „sikeresen fejlődnek az elvtársi kapcsolatok, amelyek alapja, hogy mélységesen megértik a célok azonosságát az imperializmus és a kolonializmus ellen, a békéért és a nemzeti függetlenségért, a társadalmi fejlődéshez vezető forradalmi folyamat meggyorsításáért vívott harcban”. A két párt állást foglalt a pártközi együttműködés további megerősítése mellett. Leonyid Brezsnyev, Alekszej Koszigin és Anasztasz Mikojan elfogadta a meghívást, hogy baráti látogatásra utazzanak Guineába. (TASZSZ) A csehszlovák népgazdaság első félévi eredményei A szombat reggeli csehszlovák lapok részletesen ismertették a központi statisztikai hivatal jelentését a népgazdaság első félévi tervének teljesítéséről. A számadatok tanúsága szerint a csehszlovák népgazdaság, amely ebben az évben kezdte meg — egyelőre kísérleti jelleggel — a gazdasági irányítás új elveinek alkalmazását, sikerrel zárta az év első hat hónapját. Az ipari termelés az egy évvel ezelőttivel összehasonlítva 8,7 százalékkal, a munka termelékenysége pedig 3,3 százalékkal növekedett. Az ipari termelés féléves tervét 102,7 százalékra teljesítették, éspedig valamennyi iparág teljesítette előirányzatát. A statisztikai hivatal jelentése a mezőgazdaságot tekintve, javarészt az előkészületekről és a várható eredményekről ad számot. Különösen takarmányokból várnak jó termést. Súlyos csapást jelentett a mezőgazdaság számára az árvíz, amelynek következtében 59 ezer hektárral csökkent a bevetett terület. 1965 első felében 18,1 milliárd értékű beruházást eszközöltek. Ez 7,4 százalékkal több, mint 1964 első hat hónapjának eredménye. 1964 első felével összehasonlítva, 5,1 százalékkal növekedtek a normálbérek, a munkás- és alkalmazotti háztartások színvonala 1,3 százalékkal, a mezőgazdasági háztartásoké 0,5 százalékkal emelkedett. (MTI) Sasztri befejezte jugoszláviai látogatását Lal Bahadur Sasztri indiai miniszterelnök és felesége négynapos jugoszláviai hivatalos látogatás után szombat délután elutazott Belgrádból. Az indiai miniszterelnök Tito jugoszláv elnök és Sztambolics kormányfő meghívására tartózkodott Jugoszláviában. Sasztic miniszterelnök elutazása előtt Belgrádban sajtókonferenciát tartott, amelyen kijelentette, hogy a Tito elnökkel folytatott megbeszélések középpontjában a vietnami kérdés állt. — India, Jugoszlávia és a többi el nem kötelezett ország mindent elkövet, hogy hozzájáruljon a vietnami helyzet rendezéséhez — jelentette ki Sasztri. (Tanjug) Egyiptomi-jemeni politikai és katonai tanácskozások Amer marsall, az EAK alelnöke folytatja tárgyalásait a jemeni vezetőkkel. Mint az Ahram tudósítója jelenti, szombatra virradóra egész éjszaka tanácskozott Szalai elnökkel, Hasszán al Amri miniszterelnökkel, a törzsfőnökökkel és a katonai parancsnokság tagjaival. A politikai megbeszélések a jemeni nemzeti egység megvalósításával függnek össze. A jemeni vezetők legutóbbi kairói és alexandriai tárgyalásaik után nemzeti egységchartát írtak alá, miután Nasszer elnök a köztársaságiak táborában támadt ellentétek megoldását az egyiptomi támogatás feltételének nevezte. A katonai problémák vizsgálata összefügg Nasszer elnöknek azzal a kijelentésével, hogy ha folytatódnak a Szaúd-Arábia területéről kiinduló támadások, az egyiptomi—jemeni csapatok csapást mérnének az agresszió bázisára, tehát szaúd-arábiai területre is. A katonai kérdések vizsgálata során megállapították, hogy az EAK csapatai zökkenőmentesen végrehajtják a fővárostól távol eső határmenti kisebb helyőrségek kiürítését, és ezeknek a területeknek a védelmét a köztársasági törzsi harcosok veszik át. (MTI) A veszéllyel szembe kell nézni Éppen egy esztendeje, hogy a Maddox és a Tumner Joy torpedórombolókat állítólag támadás érte a Tonkini-öbölben. A két amerikai hadihajó „megsemmisítette az ismeretlen nemzetiségű támadó torpedónaszádot”. Két nappal később hasonló, koholt incidensről adtak hírt, majd pedig augusztus 5-én az amerikai repülőgépek bombázták és gépfegyvertáz alá vették Ben Thai észak-vietnami falut. Az egész világ érezte, hogy ezekkel az amerikai provokációkkal új szakasz kezdődik az Egyesült Államok vietnami háborújában. A Szovjetunió követelésére az ügy a Biztonsági Tanács elé került. Tiltakozási hullám vonult végig a világon. A tonkini incidens akkori bírálóinak körében megoszlottak a vélemények arról, hogy ebben az otromba és veszélyes provokációban milyen szerepet töltött be Johnson elnök. Az Egyesült Államokban választási kampány folyt. A békeszándékokat hangoztató, a reálpolitikus színezetében fellépő Lyndon B. Johnson — a közvélemény szemében úgy tetszett — engesztelhetetlen harcban állt Goldwater ultrareakciós, nyíltan háborús irányzatú programjával. Sokan feltételezték, hogy a tonkini incidens elszigetelt jelenség marad, és Johnson csak azért egyezett bele a bombázásokba, mert a hadsereg kész helyzet elé állította, „erélyt” kellett mutatnia, hogy republikánus ellenfelei vitorlájából kifogja a szelet. Egy év telt el azóta. Ma már mind kevésbé látszanak alaptalannak azok, a világsajtóban mind gyakrabban jelentkező feltételezések, hogy az Egyesült Államok úgynevezett háborús pártja (így hívja az amerikai sajtó a hadügy- és a külügyminisztérium ultrareakciósait) a vietnami agresszió kiterjesztésének tervét még az elnökválasztások előtt kidolgozta, de azért nem fogott hozzá végrehajtásához, hogy Johnson szabadon felhasználhassa a szavazók többségének békevágyát az elnöki poszt másodszori megszerzéséhez. Az ultrareakciós katonák és diplomaták a választások idején Goldwatert tették meg agresszív tervük szócsövéül. Az amerikai nép túlnyomó többsége a szavazáskor elvetette ezt a tervet. A hatalomra került Johnson-kormányt ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy a választási ígéreteinek lényegében ellentmondó politikát bontakoztasson ki. Miben különbözik a mai vietnami helyzet az egy esztendővel ezelőtti állapotoktól? Akkor hivatalosan még csak néhány ezer amerikai „katonai tanácsadó” tartózkodott Dél-Vietnamban, és a VDK ellen intézett szórványos provokációk még távol voltak a hadműveleti méretektől. Azóta ezek a bombázások rendszeresekké váltak és tömeges méreteket öltöttek, békés falvakat, iskolákat, kórházakat rombolnak le, ártatlan emberéleteket oltanak ki. Néhány nappal ezelőtt az Egyesült Államok elnöke maga is beismerte, hogy országa háborút vív határaitól tízezer kilométernyi távolságban. A „tanácsadók” mellett ma már 125 ezer főnyi reguláris amerikai haderőt vetnek harcba a szabadságharcosok ellen, mérhetetlenül megnövelik a hadikiadásokat, és Washingtonban szinte naponta a „további intézkedésekről” hangzanak el rosszat sejtető, fenyegető kijelentések. A mostani Johnson-féle irányzat nyugati bírálói gyakran írnak fitymáló hangnemben az amerikai politika kisstílűségéről, a vezető gárda alacsony színvonaláról, a módszerekben megnyilvánuló korlátoltságról és otrombaságról. Ez a bírálat azonban csak a módszerekre áll, amelyek mögött egy nagyon is veszedelmes távlatokba mutató koncepció húzódik meg. A módszerek e kritikája nem kisebbítheti az emberiséget fenyegető, ma már valósággal tapintható veszélyt: a háború korlátlan kiterjesztésének eshetőségét. Igen, ennyire súlyos következtetésekhez vezet, ha végiggondoljuk azt a „lépcsőzetes” taktikát, amelyet az Egyesült Államok ma Vietnamban követ. S ez a magyarázata annak, hogy a békéért hagyományosan harcoló erők, a kommunista pártok, a szocialista országok, a harmadik világ országai, a nyugati progreszszív körök mellett olyan tényezők is bírálóan lépnek fel az amerikaiak vietnami politikájával szemben, amelyek sok más kérdésben együtt haladnak az amerikai imperializmussal. (Gondolunk itt például De Gaulle vagy Pearson kanadai miniszterelnök álláspontjára.) A haditechnika jelenlegi fejlettségének korszakában a béke egy és oszthatatlan. Ezt magában az Egyesült Államokban is nagyon sokan megértik, s ezért a Fehér Háznak komolyan számolnia kell vietnami tervei megvalósításakor belpolitikai tényezőkkel is. Mindez együttesen magyarázza, hogy miért szorul rá Johnson elnök időről időre az Egyesült Államok állítólagos „tárgyalási készségének” kinyilvánítására (rendszerint olyankor, amikor az amerikai kormány éppen az agresszió fokozásának újabb lépéseit teszi). Walter Lippmann szavaival ez „a bot és a mézesmadzag taktikája”. A Fehér Háznak ez a módszere nem csupán a vietnami kérdésben használatos. A botot vették elő, amikor „beszálltak” a kongói szabadságharc leverésébe. Az amerikai bot csapott le a Dominikai Köztársaság alkotmányhű erőire. A bot fogalomkörébe tartozik, hogy megpróbálják felhasználni a Malaysia Államszövetséget a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc eszközéül; vaskos furkósbotot akarnak teremteni Európában a sokoldalú nukleáris erő tervének segítségével is sorolhatnánk tovább a példákat. A mézesmadzag pedig a szüntelenül ismételt békefrázisok és homályos tárgyalóasztal-célozgatások mellett mindenekelőtt a kelet—nyugati viszony javításának szándékáról hangoztatott állítólagos készségük. Ugyancsak fontos összetevője az amerikai elképzeléseknek, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban keletkezett ellentétek gyengítik az imperialistaellenes akciófrontot. Erről így ír a Béke és Szocializmus legutóbbi számának vezércikke: „Johnson kormánya és tanácsadói... nyíltan arra alapozzák politikájukat, hogy felszítsák a kommunista viágmozgalomban és a szocialista táborban fennálló ellentéteket. Az amerikai imperializmus durva kísérletet tesz arra, hogy megszabja a békés egymás mellett élés árát: szabad kezet akar ennek fejében Délkelet-Ázsiában és a világ más részeiben, abban reménykedve, hogy katonai eszközökkel megfékezheti korunk forradalmi folyamatát, és a világ újabb térségeire terjesztheti ki uralmát." Ebben a felfogásban sok és súlyos számítási hiba van, s ezekre nemcsak a szocialista országokban mutatnak rá, hanem a nyugati világ tárgyilagos megfigyelői is. Teljesen elhibázott minden olyan elképzelés, hogy a szocialista országokkal „alkudozni" lehessen akár Vietnamról, akár a föld bármely más pontjának békéjéről. Ez egyszerűen képtelenség. Az amerikaiak tévednek a nemzetközi munkásmozgalmat megosztó ellentétek jellegének megítélésében is. A szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió, készek megadni a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak az agresszió elhárításához szükséges minden segítséget. Súlyosan hibás az amerikaiaknak az erőviszonyokról alkotott elképzelésük is. A vezető amerikai lapok szinte naponta figyelmeztetik kormányukat, hogy túlértékeli az Egyesült Államok „mindenhatóságát” mind katonai, mind politikai és gazdasági értelemben. „Ez a politika maholnap szembeállíthat bennünket az egész világgal" — írja James Reston a New York Timesben. Amerikában is látják, hogy bármennyire óvatosan „lépcsőzetesítik” az agressziót, állandóan növekszik velük szemben világszerte az ellenállás, amelynek leküzdése meghaladja az Egyesült Államok lehetőségeit. Johnson számítási hibái azonban nem kisebbítik, hanem inkább fokozzák politikájának veszélyességét. S nekünk ehhez a konkrét, ma már szinte tapintható veszélyhez kell a magatartásunkat igazítanunk. Szembe kell néznünk a reális helyzettel: azzal, hogy az amerikai imperializmus vietnami háborúja az egész nemzetközi helyzetet befolyásolja, a világ más tájainak békéjét is veszélyezteti. Tudjuk, ezek nagyon is nyugtalanító szavak. De az a kötelességünk, hogy a nevükön nevezzük a fogalmakat. Erre kötelez bennünket elsősorban az, hogy a békés együttélés politikáját komolyan gondoljuk, s megvalósulásáért minden lehetséges módon készek vagyunk harcolni. Ám a békés együttélésre való törekvés sohasem jelentette és a jövőben sem jelentheti a tényleges veszélyek lekicsinylését Természetesen nem állítjuk, hogy az amerikai imperializmus semmit sem tanult a korábbi válságokból. Nem állítjuk, hogy az Egyesült Államok vezetői ne tudnák, milyen — őket éppen úgy, mint bárki mást létükben fenyegető — veszéllyel játszadoznak. De a jelek szerint igen elvakult és nagy hatalommal rendelkező erők törekszenek ennek a tudatnak az elsős tlsára, a veszély tudatának lekicsinyítésére, s ma ezek az erők az Egyesült Államokban előretörőben vannak. Káros illúziókban ringatnánk magunkat, ha létüket és hatásukat nem vennénk a legkomolyabb formában tudomásul. Nem térhetnek vissza azok az idők, amikor az imperializmus úgy sodorhatta bele az emberiséget a háborúba, hogy békés szándékok hangoztatásával elaltatta a közvélemény éberségét, és elmúltak azok az idők is, amikor váratlan katonai akciókkal, agresszív lépések okozta döbbenettel meg lehetett bénítani a békét akaró erők cselekvőképességét. A bot és a mézesmadzag kora lejárt. Lejárt azért is, mert ma a béke erői nem egyszerűen a béke szándékát jelentik, hanem páratlan katonai potenciált, a Szovjetunió és a szocialista országok korszerű és minden eshetőségre felkészült haderejét. Lejárt azért is, mert a harmadik világ ma már összességében öntudatára ébredő antiimperialista erő, amely határozottan hallatja hangját a béke védelmében, és cselekedetekre is kész szabadságukért küzdő, jogos harcukat vívó testvérei védelmében. De lejárt azért is, mert éberebbé vált a világ, s mindinkább a tetteik alapján ítéli meg a kormányok és az államférfiak magatartását. Ez az éberség az agresszív szándékok félreérthetetlen leleplezése nagy békefenntartó erő, amelyet tudatosan kell formálnunk. Az amerikai imperialisták kilátástalan és semmiféle eredménynyel sem kecsegtető háborút viselnek Vietnamban; minden nap, amellyel ezt a háborút tovább folytatják, fokozza a gyűlöletet és a haragot ellenük, elmélyíti szolidaritásunk érzését, fokozza a cselekvőkészséget mindazokban, akik együtt éreznek a vietnami nép szenvedéseivel, s tenni készek a béke védelmében. Szabó L. István ! 3