Népszabadság, 1965. szeptember (23. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
1!H15. szeptember 25. vasárnap FEHÉR KLÁRA: Csiziízének, ezéretetlen ilyen szép verset... Nincs olyan hét, hogy ne kapnék autogramkérő levelet. A levél írója rendszerint 14—16 esztendős kislány, aki sok helyesírási hibával arra kér, hogy küldjék neki autogramos fényképet, mivelhogy én vagyok a kedvenc filmszínésznője, és minden szerepemben látott. Gizike nem levelet írt, a lakásomon keresett fel. Emlékkönyvét is elhozta, és azzal a kéréssel hagyta nálam, hogy írjak bele valamit, lehetőleg verset, hiszen könyvében annyi gyönyörű rajz és gyönyörű vers van már. A rajzok igen változatosak voltak: áttört szív, virág, gitározó huligán. A gyönyörű versek, kivétel nélkül slágerszövegek. Kezdve azon, hogy „Látod ez a szerelem, ennél nagyobb érzés sohase kell nekem” — addig, hogy „Kicsit szomorkás a hangulatom máma”. Gizike tizenöt éves. Tavaly fejezte be, nagyon gyenge eredménnyel a nyolcadik általánost. Kereskedelmi tanuló. Elárusító lesz. Van karórája, tranzisztoros rádiója. Tv-t rendszeresen néz, a nővérééknél. Hetenként kétszer megy moziba. Egyszer táncolni. Zsebpénze fodrászra kell. Könyvet még nem vásárolt. Olvas? Ritkán. Ha a barátnői valamelyik könyvre azt mondják, hogy nagyon jó. Például? Például... a P. Howard könyve ... Gizike látogatásától kíváncsi lettem és nyugtalan. Hetven kérdőív Tizenöt-tizenhat éves fiúknak, lányoknak, második gimnazistáknak és másodéves lakatosipari tanulóknak adtam fel a kérdéseket, írásban is, beszélgetésben is. Nem tudom, válaszaikból mennyire lehet általános érvényű következtetéseket levonni. De a válaszok, mindenesetre, érdekesek. A szülők foglalkozási megoszlása, a gyerekek szociális helyzete körülbelül azonos volt gimnazistáknál, ipari tanulóknál. A lakások nagy része kétszobás, többségükben nincs fürdőszoba, rádió szinte kivétel nélkül, tv ötven helyen van. A könyvek száma általában 100— 150 kötet. A megkérdezett hetven fiatal közül saját pénzéből könyvet csak három vásárolt. Könyvet általában karácsonyra kapnak. Karórája mindegyiküknek van. Zsebpénzük heti tíz-húsz forint körül mozog. Mire költik? Mozi, cukrászsütemény. A fiúk ezenkívül: cigarettára. A lányok fodrászra. Moziba átlag kétszer mennek hetenként. Sokan írták, hogy minden új filmet megnéznek. Van, aki hetenként négyszer-ötször is mozit néz. A diákok és ipari tanulók fele vásárol az iskolában színházbérletet. (Az ipari tanulók Vígszínház- és József Attila Színház-bérleteket vásároltak éppen. Ifjúsági előadásokra? Nem. Ami jön.) Egyharmadrészük látogatja az iskolai hangversenyeket. Iskolán kívül csak hárman jártak múzeumban, heten mentek el külön színházba. Tv-t viszont kivétel nélkül mindannyian, rendszeresen néznek, akár van otthon tv-készülék, akár nincs, írjon le három verssort A kérdőív tizedik pontjára — írjon le három slágereimet és a kezdő sorát — mind a hetvenen jelesre feleltek. A kedvenc táncdalénekesek felsorolása is gazdag ismereteket tükrözött. A következő kérdés: írjon le három verssort, de ne az iskolában tanult versekből — csak öten tudtak válaszolni. „Nem tudok, nem szeretem a verseket, nem jut eszembe” — vagy egyszerűen egy vonás volt a válasz ... „Elolvassa-e a kötelező olvasmányokat, és melyik volt köztük a legunalmasabb?” — A válaszok kétharmada: „nem olvasom el”, „már amelyiket”, „néha”. Tízen a „Csongor és Tünde”-t tartották legunalmasabbnak. Nyolcan az „És mégis mozog a föld”-et, ötnek a Bánk bán nem tetszett. Sőt akadtak ketten, akik szerint rendkívül unalmas a „Légy jó mindhalálig”. Babits: Jónás könyve Kezemben az ipari tanulók irodalmi olvasókönyve. „Unalom”, „borzalom” — mondták róla a gyerekek. Találomra ütöm fel: a Jónás könyve egyik részleténél nyílik ki: „Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, harc és pusztulás prófétája lettem, Harcolj velük hát, Uram, sújtsd le őket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket." Istenem, a „Jónás könyve” ...' Életem első nagy olvasmányélménye volt. Mert be kell vallanom, hogy tizenhat éves koromban nem szerettem különösebben olvasni. Orvosnak készültem, csak a latin nyelvtan érdekelt és a természettudományok. A szépirodalmat fölöslegesnek és unalmasnak éreztem, csalánkiütést kaptam, ha az olvasott versek tartalmát kellett megírnom. „Mit gondolt a költő?” Mit bánom én, hogy mit gondolt a költő. És főleg, honnan tudjam??? Elkeseredetten magoltam a verseket. Untam a kötelező regényeket, Jósikát, Kemény Zsigmondot, még Eötvöst is. Még Mikszáthot is. És akkor, egy fiúismerősömtől, karácsonyra megkaptam a „Jónás könyvé”-t Pár nappal később a Duna-parton sétáltunk. Emlékszem még a havas, jeges estére, a kopár fákra, a zajló Dunára is, arra is, hogy a hídpilléreknél torlódott a jég, és az eget fényszórók pásztázták. A szomorú, reménytelen ifjúság, a háború, a fasiszta szennyáradat, a jeges éjszaka feledhetetlenül félelmesen, szívszakasztóan olvadt egybe a kínlódva, dühvel prófétáié Jónás szavaival. Borzongva értettem meg, hogy a művészet mindanynyiunk helyett kiáll tisztább életért, mindannyiunk fájdalmát, örömét, vágyait mondja el. A „Jónás könyve” kulcsot adott a kezembe, megmutatta, hogyan juthatok be az ember teremtette csodavilágba, az irodalomba és művészetbe. És hogyan hozza közel az iparitanuló-iskolák olvasókönyve a Jónás könyvét ifjú olvasói szívéhez? Tessék, a tankönyvben szóról szóra ez áll: „Babits Mihály a kor kiváló polgári költője. Pályája első szakaszában a legtudatosabban hirdette, hogy a művészet önmagáért van, nincs köze a politikához. A Jónás könyvét a fasizmus erősödése idején írta. Ez a remekmű már nyílt állásfoglalás kora nagy problémáját illetően. Jónás alakjában Babits önmagát rajzolta meg. Az író arról az őszinte elszántságról tesz tanúságot, hogy ezentúl nem fog hallgatni cinkos némasággal.” Ettől??? Ezektől a sematikus, előre gyártott mondatoktól kíváncsivá válik egy tizenhat éves fiú, vagy lány? Vágyat érez, hogy ne csak a kötelező 28 sort ismerje meg Jónás könyvéből (ennyi van ugyanis a tankönyvben), hanem elrohanjon a könyvtárba vagy könyvesboltba, hogy éhes izgalommal megismerje az egészet? Pedig hát mi más volna az irodalomtanítás célja, mint felkelteni az izgalmat, a továbbjutás, a megismerés vágyát???? A hetven kérdőívet olvasom. Huszonegyedik kérdés: mi a véleménye az iskolai magyar órákról? A válaszok: „Unalmas.” „Én nem vagyok se barátja, se ellensége.” „Minek annyi vers?” „Szeretem az irodalmat, de a tanárokat nem.” „Nem bánom, ha van, mert a matek még unalmasabb.” „Nékem mindegy.” „Nagyon unom.” Hetvenből öten: „Szeretem az irodalmat.” De ez az öt sem tudott idézni három szép verssort. Objektív nehézségek“ Kevés az óraszám. Ezt panaszolják a tanárok, és ez igaz is. Az ipari tanulóknál például egész évben 38 magyar óra van. És ennek egy része nyelvtan- és helyesírás-oktatás. „A tantervünk feltételezi, hogy az általános iskolából megfelelő alapismeretekkel jönnek hozzánk a gyerekek, de ez nem igaz” — mondja a tanár. És valóban: a hetven kérdőívben millió helyesírási hiba. Csak így, ránézéssel írom ki: Tel Vilmos, futbal, pásztó, mécs, házaság, fürdőszoba, dolgozók (dolgozom helyett), rokkendrolngjuzik, Shopia Lőrén, fodball, ifjú eddison stb., stb., stb. És sokat segít ezen a helyzeten pár unalmas nyelvtanóra? De milyen unalmas? Felütöm a tankönyvet, találomra egy megfejtendő példa: Állapítsátok meg, mikor használtuk igekötőként, mikor névutóként és mikor önállóan az alábbi szövegben található határozószókat: „A telefonérme bentragadt. Emiatt bent voltam a postahivatalban. A sok panasz miatt felülvizsgálták egyes szerelők munkáját. A hanyagul dolgozókra a pénzbírságon felül fegyelmi büntetést is róttak.” Megtaníthatják ezek az unalmas szabályok a lényeget? Azt, hogy az ifjú ember törekedjék gondolatai szép, szabatos kifejezésére? Hogy elálmélkodjék azon, milyen gazdag, milyen hajlékony eszköz a nyelv, mennyi örömet szépséget rejt: vágyainkat, akaratunkat, érzéseinket közölni és másokét megérteni. Aki olvasni akar, olvashat A klasszikusok százezres példányszáma, olcsó könyvek tömege, szinte ingyenes közkönyvtárak mindenki kincsévé tették a betűt. Aki olvasni akar, olvashat. De akar-e mindenki? A kérdőív egyik pontja ez volt: „Most mit olvasol?” Hetven közül csak négyre várt otthon félbehagyott könyv. Egyik fiú útleírást olvas, a másik „nem is tudom, mi a címe, egy régi sárga regény”, a harmadik és negyedik P. Howardot. Volt egy ötödik is, de azt nem is számítom ide: a Füles évkönyvből a képregényeket olvassa ... „Nincs időm olvasásra” — vallja az egyik kérdőív gazdája. Ugyanakkor hetenként négyszer moziba megy, és minden tv-műsort megnéz. Az alvó Lilla felelt Megint hadd mondjam el a magam olvasóélményét. Kedves könyvemet, Illés Endre tanulmánykötetét, a Krétarajzokat forgattam, amikor a Nadányi Zoltánról szóló tanulmányban felleltem egy Csokonai-idézetet: „Két szemed héjában — Éltem s holtom áll.” Példa, összehasonlítás itt ez a verssor — és elakadt a lélegzetem. Hiszen az iskolában, tizenöt, tizenhat éves koromban annyi Csokonai-verset tanultam a Lilla-dalokat, a szerelem dalait, abban az életkorban, amikor semmire sem olyan fogékony az ember, mint versre és szerelemre. És sohasem vettem észre ezt a verssort, sohasem ragadott meg a kép tömör szépsége, ereje. „Két szemed héjában ... éltem s holtam ..Gyorsan le a polcról a Csokonai-kötetet, és megkeresni, újra olvasni valamennyit. És az iskolában annak idején agyonint Csokonai-verseket napokon át nem tudtam letenni a kezemből, elbűvölt zengésük, gazdagságuk — „A hatalmas szerelemnek — megemésztő tüze bánt... Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: — Hébe nektárt hint terád ... — Két szemed héjában — éltem s holtom áll... Egyik kislány azt írta a kérdőív végére: „Azt olvasom el, amire valaki figyelmeztet és azt mondja, hogy érdemes.” Ha végiggondolom a magam életét, olvasásvágyamban kevés szerep jutott az iskolának. Barátnők, ismerős fiatalemberek ajánlottak egy-egy könyvet. Aztán egyik könyv ajánlotta a másikat, Szerb Antal. Schöpflin, Benedek Marcell, Illyés Gyula, Illés Endre vezettek kézen fogva. Milyen gazdag, milyen boldog, aki szeret olvasni, aki tud olvasni. Hogyan lehetne megosztani ezt az örömet minden mai fiatallal? Szerény javaslat Nem hiszem, hogy az óraszámemelés önmagában segítene. A tankönyvet, az irodalomtanítás módszerét, a tantervet bírálják meg azok, akik nálam többet értenek hozzá. Csak néhány szerény javaslatom volna. Úgy érzem, ha Lenin ma élne, azt mondaná: „Számunkra legfontosabb művészet a televízió.” Mert a tv a házhoz jött film, az otthonokba, lakásokba betelepedett hangos családtag. Hatása olyan, mint a palackból kiszabadult szellemé. Ha jóra fordítjuk , hegyeket mozgathatunk vele. Minden fiatal néz vagy nézhet tv-t. Hát akkor miért nem nézheti benne azt, amit szellemi táplálékul szánnánk neki? Javaslom, hogy a 12—18 évesek tantervében szereplő színdarabokat (Bánk bán, Csongor és Tünde, Hamlet, Az ember tragédiája stb., stb.) a hétfői és pénteki szabad estéken rendszeresen, kitűnő előadásában tűzze műsorára a tv, és mindegyiket minden tanévben kétszer mutassa be. Javaslom, hogy minden tanév végén rendezzen Ki mit tud?-óta tv az iskolai kötelező olvasmányokból, tűzzön ki komoly díjakat (tanulmányút, tv, magnó), és a játék keretében legjobb művészeink olvassanak fel részleteket ezekből a regényekből, versekből. És milyen jó volna néhány kedves, okos tanulmánykötet, útikalauz a világirodalom nagy alkotásaihoz, fiataloknak szóló... És amíg ilyen könyv nem jelenik meg, néhány irodalomtörténeti előadás a tv-ben, nem az iskolatv keretében, hanem külön, a kamaszoknak, ifjú felnőtteknek, sok színnel, sok humorral, sok illusztrációval, kedvet ébresztően... Mit írjak Gizikó emlékkönyvébe ? Azt hiszem, semmit. Neki ajándékozom a Csokonaikötetet. cinkosságot viseli. És ennek megfelelően áttevődik, eltorzul és befülled a testvérek fájdalma, boszszúérzése, deformálódik „Oresztész” alakja, jelleme és a testvérek szövetkezése is: vérbosszú helyett vérfertőzés viszi végbe és teljesíti be a bomlási folyamatot. Visconti eszerint csakugyan nem egy kávéházi történetet sajátított ki, hanem modern Oreszteiát alkotott. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Az Oreszteiában ugyanis a családi bomlás nemcsak megindulásaikor, hanem mindvégig, minden újabb és újabb epizódjában társadalmi ügy. Az argoszi királyi család nemcsak azért hullik szét, mert a családfőt elszakítja a háború, hanem mert ebben a háborúban Agamemnon nem áldozatként, hanem mint saját becsületét védelmező, másokra gyalázatot hozó, erényes hős és bűnös erőszaktevő vesz részt. És a győzelem végett, a közösségért, meg önnön nagyravágyásából, az isteni parancsnak engedelmeskedve, de apai érzését elfojtva feláldozza saját gyermekét. Amikor pedig másokat és önmagát meggyalázva diadalmasan hazatér, akkor saját felesége öli meg. Nem egyszerűen azért, mert az asszony már a szeretőjét és nem a férjét szereti, hanem mert gyermeke gyilkosát gyűlöli. Amikor pedig Oresztész nővérével, Elektrával szövetkezve, fiúi érzelmeit legyűrve, megöli anyját, akkor ezt ugyancsak egyfajta társadalmi erkölcsi parancsnak engedelmeskedve teszi. A görögöknél régi és új társadalmi erkölcsök, egy régi és egy új világ közösségi kötelezettségei, érzelmi normái csapnak össze életre-halálra. Ezek az ellentmondások kényszerítik ki, terjesztik szét és viszik végbe a bomlást. Aiszkhilosznál az anyajogú és apajogú társadalom erkölcse küzd egymással, a vérrokonság, vérbosszú, öröklődő bűn egyfelől, az egyéni felelősség másfelől. Szophoklésznál a zsarnoksággal, a jogtalan erőszakkal száll szembe az igazságtevés. A görögöknél tehát a morbiditás mindvégig társadalmi indokoltságú és jellegű. Viscontinál a társadalmi kényszerűség csak elindít valamit, ami a továbbiakban a társadalomtól függetlenül fejlődik. Olyannyira függetlenül, hogy a film színhelye egy halottnak tetsző városka, ahol szinte megállt az idő, meg egy etruszk időkből származó kísértetkastély, ahová a világ zaja be sem hallik. A görögöknél a borzalmak egymásból következnek, a társadalom és az erkölcs logikája szerint. Viscontinál a vérfertőzésnek a fasizmushoz, a háborúhoz, az apa mártíromságához vagy akár az anya házasságtöréséhez szorosabb köze nincs. A görögöknél a társadalmi folyamat tükröződött egy család sorsában. Viscontinál a társadalmi indok kis fügefalevél csupán, amely a hálószobában azonnal lehull. IGEN ÁM — mondják erre mások —, csakhogy Viscontinál és általában a modern morbid művészetben nem a társadalmi harcokon, hanem a lélek harcain van a hangsúly. Ami szociális töltetben hiányzik, azt bőven kárpótolja a pszichológia. Tetszetős érv ez. Valóban úgy tűnik, mintha a modern nyugati művészet, amikor a közéleti témáktól távolodva a szexuális vagy szexuálpatológiai témákhoz közeledik, akkor voltaképpen a lélek bonyolult problémáihoz, mélységeihez vonzódik, pszichológiával gazdagodik. Az érvelés ott sántít, hogy a görögöknek nem kellett a pszichológiáért a társadalmat otthagyniuk. Az Oreszteia—Elektra téma például Euripidésznél egyszerre szociális és pszichológiai remekmű. Hogyan vergődik az emberi lélek a társadalmi kötelezettségek, közösségi, erkölcsi parancsok szorításában? — ezt ábrázolja Euripidész. Hogyan vergődik a lélek a patológia szorításában, egy fülledt hálószobában? — ezt ábrázolja Visconti és sok mai nyugati mű. Az előbbi esetben a pszichológia izgalmasan közérdekű. Az utóbbiban a pszichológia pikánsan egyedi. Az előző esetben a pszichológia az eszmei mondanivalót gazdagítja, a filozófiát közvetíti. Az utóbbiban a pszichológia a lényegesebb mondanivalót pótolja, az ideológiát helyettesíti. Nem véletlen, hogy amíg Euripidész Elektrája a lelkét tárja fel, addig Visconti Elektrája (Claudia Cardinale) minduntalan a keblét tárja ki. Nem állítom, hogy ez nem kellemes látvány. De ahhoz az összetett élményhez képest, amit a művészettől várunk, túlontúl egyszerű. MINT AHOGYAN művészi szempontból nagyon is egyszerűek az efféle „különleges” szoryk. A művészet ugyanis nem attól izgalmas, hogy a történet rendőri vagy klinikai eset, hanem csakis attól, hogy a probléma társadalmi, a mondandó közérdekű. Lehet, hogy ezt a társadalmi problematikát végletekig felnagyítva, szélsőségesen felfokozva mutatja be a rendőri, klinikai történet, de az is lehet, hogy kiküszöböli. És újabban ez a gyakoribb, hogy megpróbálják a társadalmi izgalmat egyszerű rendőri, klinikai izgalmakkal helyettesíteni; megpróbálnak az emberiség nagy problémáiból, nagy izgalmaiból az egyedi keresetekbe, hálószobákba, börtöncellákba és zártosztályokra menekülni. Ez történt most Viscontinál is, aki lehet, hogy csakugyan az Oreszteiát látta maga előtt, de amit mi láttunk, az bizony egy kávéházi story. Komlós János NÉPSZABADSÁG 9