Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-17 / 297. szám

1966. december 17. o­dály Zoltán-tst Kecskeméten Péntek este ülést tartott a kecskeméti Katona József Tár­saság. Az ülésen bensőséges ün­nepséget tartottak Kodály Zoltán tiszteletére a zeneszerző 84. szü­letésnapja alkalmából. A mester kedvenc iskolájának , a kecske­méti ének-zenei általános iskolá­nak és gimnáziumnak — tanulói Kodály-műveket adtak elő. A zeneszerző munkásságát Kálmán Lajos zenetanár méltatta. Megemlékezések az első magyar országgyűlési gyorsíróról Hajnik Károly, az első magyar országgyűlési gyorsíró, az Ország­­gyűlési Napló meghonosítója szü­letésének 160. és halálának 100. évfordulója alkalmából a­ Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetsége vasárnap délelőtt 10 órakor az V. kerület, Bástya utcai helyiségében emlékülést tart. Hajnr­k Károly 1832-től 1865-ig valamennyi magyarországi és er­délyi országgyűlés tanácskozásait sztenografálta, naplóját szerkesz­tette. Neki köszönhető, hogy Kos­suth Lajos, Széchenyi István, Kölcsey Ferenc és a reformkor többi nagyjainak beszédei nem vesztek el az utókor számára. Magyar író novellája indiai nyelveken A dél-indiai nyelvek bizottmá­nya A világ legszebb novellái cí­men szépirodalmi antológiát adott ki. A kilenc novellából álló gyűj­teményben, mely a többi között Maupassant, Csehov, Oscar Wilde, Graham Greene egy-egy novellá­ját tartalmazza, a mai magyar irodalmat Lengyel József A könyv, a kert és a gyermek című elbeszélése képviseli. Az egyenként 3000 példányban megjelenő sorozat először 1965- ben telugu, 1966-ban pedig tamil nyelven látott napvilágot A ter­vek szerint India malayalam és kannada nyelvű lakossága is ha­marosan anyanyelvén olvashatja a novellákat — Igyekszünk erre nem gon­dolni — hangz­ik a válasz. A kispesti kertes házban cse­peredik fel, ugyancsak nevelő­szülőknél, a másik két Marika. Sorsukat az önfeláldozás és az önzetlenség páratlan példája eny­híti. B. Marika — börtönkórházban született, két éve került az L. családhoz. — Ne írja ki a ne­vünket — kéri az asszony, aki ötször volt állapotos, és sohasem tudta megszülni gyermekét. A férj előadó, átlagos fizetéssel, az asszony kétezer forintos állását hagyta ott, hogy felnevelhesse a kislányt. B. Marikát előzőleg öt nevelőszülő adta vissza a gon­dozóintézetnek, nem bírtak min­den képzeletet felülmúló eleven­ségével Tavaly nyáron eljött az édesanya, hogy engedéllyel öt napra magával vihesse vidék­re Marikát Hónapok múltán, a vi­dám gyámhatóság közbelépésére került vissza a gyerek Kispest­re. Epilepsziás rohamokkal, da­dogva, rongyosan. Nevelőapja, a hatalmas termetű férfi, sírva fa­kadt amikor viszontlátta a gye­reket. — Kocsmába jártunk — mesélte utóbb az akkor 4 éves kislány —, sok bort ittunk... Az asszony elkeseredett harcot vívott az „idegen” gyermek egész­ségének visszaszerzéséért, orvos­tól orvosig járt vele. Néhány hó­nap múlva az óvodában hitetlen­­kedve csóválták fejüket az óvó­nők: — Ez a gyerek valósággal kivirult... Azalatt, amíg Marika vidéken volt az asszony nem bírta gyer­mek nélkül, s egy másik Marikát — Sz. Mariannt — választott ki magának a gondozóintézetből. A gyermekfelügyelői jelentés szűk­szavúan így kommentálta a dol­got: „Az asszony cselekedetének érzelmi oka volt...” Időközben visszahozták B. Marikát s a há­zaspár ott állt két gyermekkel. — Most már maradjon mind a kettő nálunk — szólt a férfi. Mariann még betegebb volt Marikánál. Anyja lelencként nőtt fel, vér szerinti „apja” pedig bes­tiális gaztettet követett el a gye­rek ellen, amikor az még három éves volt L.-né vele is felkereke­dett, járta a kórházakat a Mimi­kákat az ideggyógyászokait hó­napokig éjszakákon át virrasztott a gyerek mellett, aki végül is a gyógyulás útjára lépett Az L. házaspárnak ma két gyermeke van, akikre örömest pazarolják a várakozás hosszú éveiben felgyűlt szeretetet. — Ne vegyél nekem karácsonyra sem­mit, inkább a gyermekeknek vá­sárolj a pénzből — mondja a férfi az asszonynak. A két gyerek pe­dig határtalan boldogsággal ra­gaszkod­ik nevelőszüleihez. Ha néhanapján egy-egy szomszéd rá­csodálkozik a tökéletes családi harmóniára, ők értetlenül jegy­zik meg: — Elvégre is — a mi gyerme­keink ... A legutóbbi hetekben a gyám­hatóságok váratlanul felkeresték budapesti otthonaikban a kiilenc­­száz gyereket. Hírlik, hogy még a sok vihart látott, idősebb, oly­kor már-már fásult előadók, gyermekvédelmi felügyelőik is meghatódtak a családlátogatások tapasztalatain. Nem találtak „lelenceket". Fekete Gábor NÉPSZABADSÁG I­ Z MIHÁLYFI ERNŐ: A magyar fotóművészet 125 éve Kiállítás a Nemzeti Galériában Nemrég még szenvedélyes vi­ták folytak arról, hogy mű­vészet-e a fotó vagy sem. Helye van-e a fényképezésnek a képző­művészetek családjában vagy egyszerűen .mesterség, mert gép­pel űzik, legjobb esetben az al­kalmazott iparművészet vagy ipari művészet egyik ága? Azután az élet eldöntötte a vi­tát, győzött az az álláspont, hogy nem a gép határozza meg az al­kotást, habár többet — s mind többet — lát, mint az emberi szem. Meglátni mégiscsak az em­ber tud, a fotóművész. Néhány éve egy-két kiváló művész fotós: Zinner Erzsébet, Escher Károly, Vajda Ernő, Reismann János, Koffán Károly, Tildy Zoltán — egyéni kiállítással „betört” a Nemzeti Galériába, a magyar képzőművészet otthonába, s ezzel egy időben meggyőző művészet­tudományi és történeti érvelések is bizonyították a fotóművészet esztétikai rangját Ezek után most már mindenki természetesnek tartotta és tartja, hogy az eddigi legnagyobb és legteljesebb fotó­­kiállítás, A magyar fotóművészet 125 éve címmel a Magyar Nem­zeti Galéria termeiben nyitt meg Helyet kapott ott, s egyben bi­zonyítja is, hogy ott a helye. A fotóművészet hivatalos elis­merését mutatja az is, hogy Ér­demes művész címmel kitüntetett fotósok is vannak a kiállítók kö­zött. A kiállítás nemcsak a magyar fotóriport és fotóművészet öt­negyedszázados történetét mutat­ja be, hanem hiteles dokumentu­mokban tudósít a magyar nép, a magyar társadalom XIX—XX. századi életéről is. A rendezés is bizonyos történelmi sorrendet köv­­vetett, s ezen belül szakaszokra bontotta a magyar fotóművészet fejlődését. A legelső szakasz a magyar fo­tográfia őskora. A legrégibb kép 1847-ből származik: Petőfi Sándor arcképe. Egy vegyészmér­nöki képzettségű fotóművész, Escher Károly bravúros kísérlete eredményeként feltámadt egy már szinte teljesen megsemmisült dagerrotípia, s azóta tudjuk, milyen volt Petőfi. Fotóriporterek és fotóművészek szerepelnek a kiállításon. Ez a két kategória korszakonként vál­takozva, hol közelít egymáshoz, hol fedi egymást, hol meg ismét távolodik egymástól. A magyar fotográfia őskorában a fotómű­vész nagyon gyakran személyé­ben is azonos a festőművésszel. XIX. századi képzőművészeink kezdik nálunk a portréfényképe­zést. Nemcsak a nemzeti festé­szetnek, hanem a nemzeti fotó­művészetnek is úttörője volt Ba­rabás Miklós, Borsos József, Mun­kácsy Mihály is fényképezett. Is­meretes, hogy nagy kompozíciói­hoz beállította és lefényképezte a modelljeit Ezen a kiállításon is szerepel két Munkácsy-fénykép, az egyik a Falu hőse főalakja, a másik pedig fotóvázlat a Siralom­­házról. Ennek a fejezetnek egyik része a kiállításon a Festői hatások ko­ra című csoportosítás. Időben ez már egybeesik az eseményekről készült fotoriportázs kezdeteivel. Az első két fotoriport a kiállítá­son 1894-ből, illetve 1896-ból származik: Kossuth Lajos ham­vainak hazahozataláról és a mil­lenniumi ünnepi menetről. Az időrendben következő kiál­lítási fejezet: Riportfotók a világ­háború és a Tanácsköztársaság korából, majd A magyar fotómű­vészet kibontakozása következik és utána Fotóművészek a harmin­cas években. Vannak korszakok, amelyekről csak tragikus, szomorú fény­képek számolnak be. Ilyen a két világháború ideje. De nem kevés­bé megrendítőek azok a fotók, amelyek a két világháború közötti évtizedek Magyarországát mutat­ják be. A nyomor, a reménytelenség, a szenvedés képei ezek, a magyar fotóművészet történetében külön nevük — s a kiállításon ezzel a névvel külön fejezetük is van — szociofotóknak nevezik ezeket, a társadalom legdrámaibb igazság­talanságait megörökítő fényképe­ket. Mit fényképeztek, mit örökítet­tek meg, miről vallanak az utó­kor számára is ezekben az évek­ben a legkiválóbb szociális lelki­ismerettel élő fotóművészeink? • Munkanélkülieket, az akkori Teleki téren tanyázó, munkára váró kubikosokat, a népkonyhák előtt egy tányér meleg levesért sorban állókat, nyomortanyákat, tömegszállásokat, melegedőket rongyos emberekkel, utcára kila­­koltatottakat, mezítlábas iskolás gyermekeket, szeméttelepen gu­berálókat, koldusokat... A szociofotósok névsora: Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bojár Sándor, Bruck László, Escher Károly, Gönci Sándor, Haár Fe­renc, Kálmán Kata, Langer Klára, Lengyel Lajos, Révai De­zső, Sugár Kata, Tarbák Lajos és másoik. Ezekhez a fényképekhez akkor nemcsak az kellett, hogy meglás­sák a „témát”, hanem bizony bá­torság is kellett a lefényképezés­hez. A katalógus bevezetőjében a fo­tóművészet történésze azt írta, hogy „a fotográfia a kritikai rea­lizmus jellegzetes XX. századi technikája". — Több ez, mint kri­tikai realizmus, szatírára és tör­ténelmi ítéletek kimondására is képes. És ezt a képességét a mai napig is megőrizte. A szociofotókhoz kapcsolódott a két világháború között a fotómon­tázs harcos, agitatív műfaja. A kiállítás is figyelmeztet arra, hogy sürgősen össze kell gyűjteni a húszas—harmincas években ké­szült szociofotókat, mert külön­ben örökre elvesznek ezek a do­kumentumok, amelyekre szükség van mementóul a következő ge­nerációk számára is. Sokkal több ilyen kép van, mint amennyi a kiállításon elfért,­­magam is isme­rek legalább egy kötetre valót. Nemcsak kiállításon, könyvben is el kellene ezeket juttatni a mai közönséghez. A­­fotóművészet és haladó szel­lem művészettörtén­elmünk­ben szoros kapcsolatban áll egy­mással. Ennek a kapcsolatnak a szociofotókon kívül más bizonyí­tékai is vannak. Negatív bizonyí­ték például, hogy a fasizmusnak nem volt fotóművészete — más művészete sem volt. De a bizo­nyítékok soraiba tartozik az is, hogy legkiválóbb fotóművészeink egész sora menekült külföldre a fasizmus elől, s azóta a világ leg­különbözőbb részein szerzett di­csőséget a magyar fotóművészet­nek. Jutott belőlük világhírű fo­tós Párizsba, Amerikába, még Ja­pánba is. Ezeknek a külföldön szereplő magyar fotóművészeknek képeit is igyekeztek összegyűjte­ni a kiállítás rendezői s első íz­ben mutatják be itthon például Capa, Kertész Andor, Landau Er­zsi, Munkácsi Márton, Haár Fe­renc és mások világszerte ismert képeit. A kiállítás legbővebb gyűjtemé­nye természetesen a felszabadulás utáni fotóművészet anyaga. Az elmúlt két évtizedben sok irány­ban keresi a kor kifejezési mód­ját és eszközét a fotóriport és a fotóművészet, amely két kategó­ria most nem válik el egymás­tól, hanem fedi egymást. A mű­vészi riportképek a mai fényké­pezés legnagyobb értékei. Lehe­tetlen kivonatos névsorral is je­lölni a ma működő és a kiállítá­son válogatott anyaggal szereplő fotóművészeinket. Több mint 150 mai művész 400 képét láthatjuk a termekben. De azt megállapít­hatjuk, hogy legértékesebb mun­kát azoktól látunk, akik a szocio­­fotósok haladó hagyományait kö­vetik, akik hozzájuk hasonló meg­győződéssel s politikai bátorság­gal oldják meg más társadalmi viszonyok között megváltozott feladataikat. Véleményt monda­nak, állást foglalnak képeiken keresztül, éos­em tartoznak ezek közé az el-is késett avantgarde festői által készített és kiállított öncélú foto­­montázsok és fotogramok. Ezek a neonaturalista vagy — vegyük kölcsön a találó szót — „szürna­­turalista" fotóművészeti kísérlete­zések téves irányban keresik egy konstruktív társadalom jelensé­geinek konstruktív ábrázolását. Sem esztétikai, sem agitatív ha­tást nem keltenek ezek a képek. Éppen az hiányzik belőlük, ami 30—40 év előtti elődeiket nagg­­gyá tette: a harcosság, a politikai célt szolgáló agitatív erő. Egy simáig gyalult deszka szép evezé­­se például jól díszít egy modern formájú bútort, de fényképen bi­zony csak semmitmondó „művé­szi” kísérletezés, éppen úgy, mint egy foszló kötél­hű „portréja”. Nem meggyőzőek a kiállított színes fotók sem. Egyelőre áthi­dalhatatlan ellentmondás az, hogy minél tökéletesebben élethű egy színes fotó, annál veszedel­mesebben közeledik a giccshez. A fényképezés bizonyos fejlődési korszakaiban, amikor tökélyre vitte a naturalista másolást, egy színben vagy színesen, technikai tökéletességével segített tudatosí­tani a festőművészetnek, hogy egy-egy stílusirányban befejezte útját, elvégezte feladatát, nincs tovább. Nem véletlen, hogy ha egy festményre nagyon gorombát akarnak mondani, akkor úgy jel­lemzik, hogy „fotonaturalizmus”. A színes fotó az árureklám terén kaphat szerepet s erre, a jelek szerint, az új mechanizmus növel­ni fogja az igényt. A kiállításnak ötnegyed évszá­zad fotóművészetét kellett repre­zentálnia. Csaknem 800 képen igyekezett bemutatni ezt az időt, nem lehetett elkerülni, hogy eb­ből a bőség zavara támadjon. Ér­demes lesz ennek az idősza­kna­k fotóművészeti fejlődését még többször feldolgozni fejezeten­ként kiállításokon és könyvekben is. A kiállítás mindenesetre méltó­képpen töltötte meg a legigénye­sebb falakat, a Nemzeti Galéria termeit. Pécsi József: Halas csendélet (1938). Papp Jenő: Japán egyetemisták (1964).

Next