Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-13 / 163. szám
1968. július 13. szombat NÉPSZABADSÁG Bella István: A LÁACHINON Mostanában megint későn jövök haza, éjfél és egy között, s vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom olcsó cigarettával a Lánchídon, meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell a víz, végtelenül és közönyösen. De tegnap a kőzuhatag, vasrengeteg között hideglelősen följitt egy tücsök, a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene, hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, s honvággyal teutánad. De mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel, ha megnő a magány és magának énekel. De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, boldogált egy másik, mondta ciripelt, és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd csupa tücsök lenne, csuperszáj, csupa síp, vagy szív, mert föntről is rezdült, mintha a lekaszált csillagok közül vert, dobogott volna fekete nyár. Hovatovább én is ugyanilyen tücsök leszek, beszélő hid, hova sirás költözött, s bordáim, ereim szerkezeteiben ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szivem. Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok, pedig tiz körmöm mélyén tíz s tiz égbolt ragyog, s kitárt karjaim ivén — két part között a hid — itt a hazatalálás itt van végre a rím, s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett csak evilági sodrás, a mégis fegyelmezett, ahogy viszi a folyó, s egymásra hányja itt az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, s viszi tovább örökre, mint kölyökálmokat az ember, a vassal, búzával megtelt uszályokat. De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött? Milyen erőmű kapcsolt zugó huzataira s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza, csak ácsorgok itt a hídon, mig árnyammal megtelik, mint mozgó zsák a folyó, s belefeketedik, s fölcsap a víz, s a felhők, mint lassú folyamok úsznak a hold előtt, s érzem, megfulladok, mert víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza fényeivel törékeny gáz csak a csillagos éjszaka. S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt lélekkel alszik, hallgattam, hogy szuszog, és elindultam lassan álomra hajtani valahol a fejem, s aludni hajnalig. Mentem a néma utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között. NEM FOLYTATOM TOVÁBB az adatok felsorolását, inkább a hozzájuk kapcsolódó kérdésekből és válaszokból írok ide. — Mit jelentett az, hogy illegalitásba ment? — Zuglóban voltam bejelentve, ilyen és ilyen néven, ezzel a foglalkozással ... — S a háziak nem vették észre, hogy nem jár dolgozni? — kérdezte valaki. — Minden reggel elmentem hazulról ... — Ez elég veszélyes lehetett... — Mindenkinek más az elképzelése a veszély elkerülésére. Én azt találtam még a legmegfelelőbbnek, hogy gyaloglás helyett villamosra szálltam. Elöl álltam, a vezető háta mögött, előre néztem ... Láthattam, van-e ismerős a felszállók között... beszállni pedig mindig a lecsengetés után egy pillanattal szálltam le — mindezt kis mosollyal mondta, tudta, számunkra ez meglehetősen kalandosan hangzik. Valójában kalandos, eseményekben gazdag élete volt. Illegalitás, börtönök, szökések. —... 1944. december 27 és 28-án Dunaszederkény, Tany térségében voltunk egy majorházfélében elzárva. Már korábban meg akartunk szökni. A párttól azt az utasítást kaptuk, még a csillaghegyi táborban, az indulás előtt, hogy lehetőleg olyan vagonba igyekezzünk kerülni, amelyiken ablak van — akármilyen kicsi, zárt —, s az ablak körüli területet kell nekünk megszereznünk. Fent vagyunk a vagonban, az ablaknál, de mégsem tudtunk megszökni, mert egy fogolytársunk annyira félt, azzal fenyegetőzött, riasztja az őrséget. De aztán szerencsére, itt, ezen a tanyán, ahová behajtottak, az egyik ajtóban benne volt a kulcs. Gyorsan zsebre tettem, éjjel aztán egyenként nekivágtunk az éjszakának... Nem akarta magát rettenthetetlennek vagy vakmerőnek feltüntetni. AHOGY MESÉLT, egy, két, néha három lehetőség is látszott a legreménytelenebb helyzetben is a menekülésre, szökésre, vagy csak a körülmények javítására. Ahogy visszaemlékszem, ebben volt mester, megmutatni, hogy az optimizmusnak, a bizakodásnak reális alapja van. A koncepciós perekben tizenöt évre ítélték. Három évet ült le belőle. — Milyen érzés volt — kapta a kérdést — együtt ülni azokkal a nyilasokkal, akik pár éve még őrei voltak? — Rossz. De hát tudtam, hogy ártatlan vagyok, s tudtam, hogy kiderül az igazság. De ha már itt tartunk, elmesélem maguknak — mondta —, hogyan zártak össze egy közönséges bűnözővel, aki őrültséget szimulált és szökésre akart rábeszélni ... Érdekes, íróknak való téma — tette hozzá. Aztán eljutottunk a jelenbe. — A kalandok elmaradtak — állapította meg őszinte örömmel. Most már dolgozni kell. Végezetül megkérdeztük, ha már van mit és tud is mesélni, nekilátott-e írni az emlékiratait. — Nem — válaszolta. — Nem írok visszaemlékezést. — Még nem vagyok olyan öreg, írjanak csak maguk. Maguknak az a dolguk. KULTURÁLIS HÍREK P. BAK JÁNOS festőművész műveiből kiállítást rendeztek Egerben. A tárlatot pénteken Bíró József, a Heves megyei Tanács vb-elnöke nyitotta meg. * REMBRANDT Szakállas férfi című, levelezőlap nagyságú portréja* 46 ezer fontért kelt el egy londoni képaukción. * NYIKOLAJ TOMSZKIJ szobrászt választották az idén elhunyt Vlagyimir Szerov festő helyébe a szovjet művészeti akadémia új elnökévé.* RITKA FAUST-KIADVÁNYT vásárolt a pécsi antikvárium. Az albumszerű kiadványból mindössze tizenöt számozott példány található a világon. Megkezdődtek a szegedi szabadtéri játékok próbái • Egy hét múlva nyitik hazánk legjelentősebb nyári kulturális eseménysorozata: megkezdődnek a szegedi szabadtéri játékok. Az előadások színhelyén, a Dóm téren, péntek délután elsőnek a Bánk bán-előadás statisztériája lépett színpadra. De munkához láttak már a világosítók is: negyvenöt szakember százhatvan reflektorral „lövi be” a színpadot. Az előre elkészített „fénytérképek” alapján begyakorolják, hogy minden jelenethez, a színpadnak szinte minden négyzetméterére milyen nagy fényerővel világosítanak. Munkába fogták a „fényorgonát” is. Ezen a különleges fényszabályozón két kezelő „játszik”. A berendezésen százhúsz áramkörhöz egyenként tíztíz, előre beállítható, úgynevezett fényviszony jelei tárolhatók a készülék memóriaegységében. Ezeket bármikor egyszerű módon, szinte gombnyomásra fel lehet használni a színpad kívánt megvilágítására. (MTI) Színjátszókarnevál Egerben Egerben pénteken folytatódott az első országos színjátszókarnevál. Délután a szokottnál is élénkebb volt az egri piac: a hetivásár közönsége előtt a Kocsonya Mihály házassága című népi komédiát mutatták be az Ajkai Erőmű színjátszói. Délben az Agria Taverna vált a karnevál színhelyévé, ahol Lope de Vega A javasasszony című komédiáját a HVDSZ budapesti színjátszói adták elő sikerrel. Este az egri vár földbástyáján és tömlöcbástyáján szórakozhatott a közönség az érdekes nyári karnevál műsorán, amely vasárnap estig tart. 9 ÁJULÁS ÉS ÉBREDÉS (Jorge Semprun Az ájulás című regényéről) Friedrich Schlegel szellemesen mondotta, hogy mindenki képes egy jó regényt megírni: a saját életéről. A nagy művész élete azonban példaadó pálya, ezért újra meg újra, a legváltozatosabb szempontokból feldolgozható. Így hát nem az önismétlés bágyasztó előszele csap meg bennünket, amikor Semprunnak, az élő szocialista világirodalom egyik büszkeségének új regényhősében az első hangvételnél is tévedhetetlenül felismerjük a szerző arcképét (egyben: A nagy utazás hősét), hanem a várakozás feszültsége és a régen remélt viszontlátás öröme tölt el. Ezt a feszültséget azonban mintha ellankasztaná, a viszontlátás harmóniáját mintha megzavarná Az ájulás különös, első olvasásra sok rejtvénnyel szolgáló felépítése. Két bonyolító elem is akad a kompozícióban. Az egyik, az „időfelbontás”, voltaképpen már megszokott, de ez alkalommal váratlan merészséggel alkalmazott technikája, a másik a hős „megkettőzése”, hisz az író, aki egyébként maga is azonos figurájával, Manuelt hol egyes szám első személyben, hol egyes szám harmadik személyben szerepelteti. A káosz azonban csupán látszat. Az ájulásnak nem csupán szigorúan végiggondolt belső rendje, hanem szilárd kerete is van, amely az élménydarabokat értelmes egészbe szorítja. A keret, az „ájulás” vissza-visszatérő napja, az a húsz-egynéhány óra, amelyben a hős, aki egy pillanatnyi eszméletvesztés következtében lezuhant a Párizsból induló vonatról, és eszméletével együtt emlékezetét is elvesztette, megpróbálja visszaküzdeni elvesztett emlékezetét, elvesztett önmagát. Hiszen világos, hogy az ájulás itt szimbolikus értelmű. Manuel világa, amelyet összefogott a gyermekkor, a spanyol polgárháború emléke, az indulás szellemi élményei és küzdelmei, amelynek feladatot adott a francia ellenállás és a német koncentrációs tábor, a szabadulást követő néhány hónap látszólagos feladatnélküliségben, lanyha unalmában darabokra esik szét. A szüntelenül cselekvő és szüntelenül elmélkedő fiatalember, akinek lépteit az egyre szélesedő és gazdagodó öntudat kormányozta, most a szellemi és emberi „önkívület” mélypontjára került. S ez egyben a választás állapota is: vagy újra felépíti életét, önmagát, vagy szilánkokra hullik a büszke egyéniség. Két hullámban megy végbe az „önfelépítés” nehéz művelete. Az első könnyen érthető és természetes: Manuel felidézi mindazt a megpróbáltatást és mindazt a szépséget, amiért élni érdemes volt. A gyermekkor idilljéből az önfeledt örömöt, az ifjúkor kálváriájából a férfimódra kiállt harcokat, a megkínzatást, a tábort, a bajtársakat. Több gondot okoz az olvasónak a „második hullám”, amely túlfut a regény jelen idején, hiszen 1945. augusztus hatodika után játszódik. De ennek helyét is könnyen felfoghatjuk, ha arra gondolunk: az író, aki a sorsokat irányítja, húsz év távlatából szemléli és ábrázolja tulajdon mását, és az „ájulás” válságán túljutott Manuelt, mint a spanyol földalatti mozgalom fáradhatatlan katonáját mutatja be nekünk. A hős tehát — megrendülésében emberileg gyarapodva — visszatalált az öntudat világába. A mesterkéltnek látszó megoldás mögött az értelmesen vezetett élet igen egyszerű, csak éppen művészileg nehezen kifejezhető ténye rejtőzik. Nevezetesen az, hogy aki fantasztikus tempóban és félelmetes konfliktusok közepette változó világunkban nem csupán létezni akar, hanem önmagára eszmélve és aktívan élni, az legalább egyszer (néha többször is) keresztülmegy azon a csomóponton, ahonnan múltja érthetővé, jövője sejthetővé és szabadon alakíthatóvá válik. Ha pedig ezt a csomópontot elmulasztja, könnyen zuhanhat a vegetálás „ájulatába”. Természetes tehát, hogy a művész ezt a csomópontot alkotása középpontjába helyezi, hozzá viszonyítva mozgatja — időben „előre” és „hátra” — az eseményeket, és a csomópont nyomatékos kiemelésével a zavarosnak tűnő stíluselemek is értelmes rendbe, szintézisbe illeszkednek össze. Ráadásul a szintézis Semprun tudatos elve, nem csupán a jó ösztönű művész szerencsés és véletlen találata. Abban is az eljövendő szocialista művészi felvirágzás egyik mintaképe ő, hogy mélyen filozofikus író. Szaktudós becsületére való tanulmányokat közöl a marxista gondolat legfrissebb belső harcairól, csendes, de félreérthetetlen polémiát folytat regénye lapjain, sőt regénye kompozíciójával Husserlnek, a fenomenológia megteremtőjének világképe ellen, és a páratlan gondolati eredetiségéért egyébként jogosan csodált Wittgensteint filozófiája legsebezhetőbb pontján hívják ki: éppen azokat a kérdéseket feszegeti az eszme és a művészet eszközeivel, amelyekről Wittgenstein szerint a filozófiának hallgatnia kell. De a forradalmár író választott hőse mégis a forradalmi gondolkodó. Semprun mindkét regényének lapjain ott bujkál (és sokszor nyíltan elő is lép) Lukács György alakja és hatása, könyve, a „Történelem és osztálytudat”, az az „elvont” munka, amelyet egyetemistából lett partizánok rejtegetnek aktatáskáikban, miközben vonatrobbantáshoz készülődnek. Ámde miből születik az életben a szintézis, hogy aztán újjászülethessen a műalkotásban? Semprun etikája, a forradalmi módon cselekvő ember erkölcstana felel erre, amelynek első parancsolata: sose légy veterán, kezdd mindig elölről! Az ájulás jelképességéhez elszakíthatatlanul hozzátartozik, hogy az önkívület napja egyben Hiroshima napja is. A fiatalembert, aki csaknem beletemetkezett széthulló tudata révületébe, végső soron a világ széthullásának veszélye állítja talpra. Ezért tépi el magát olyan erőszakosan a pillanat bódulataitól (melyeknek Semprun egyébként Prousttal egyenrangú költője), ezért szakít szinte nyersen azokkal a szerelmekkel, amelyek csak a mához kötik. Manuel további élete „kétfrontos harc”, két irányban vívott küzdelem az emberré válás csataterén. Egyrészt életveszélyek és póz talan helytállások közepette küzdi le a csak magáért létező ember örök veszedelmét: a magányos elszigetelődést, az egyéniség széthullását. Azonban éppoly dacos engesztelhetetlenséggel harcol — mint kommunista, és éppen azért, mivel kommunista — mozgalma emésztő betegsége, a szektarianizmus ellen. Politikailag is. Már fiatalkorában, az ellenállás során megismerte első szerelmében azt az emberfajtát, akit a névtelen gyanúsítás és az esztelenül sújtó önkény kétségbeesésbe, a halál keresésébe hajszolt. Rá emlékezve áll ki a madridi földalatti pártszervezetben oly szenvedélyesen Manuel a XX. kongresszus felszabadító tette mellett. De Semprun jól tudja, hogy a szektarianizmus nem puszta politikai képlet. Azért nevezi „rettenetes tévedésnek”, ha a bürokratikus szemlélet számára másodlagossá válik a festészet, a zene, a filozófia, mindaz, ami belső felszabadulásunkhoz nélkülözhetetlenül hozzátartozik, mert a teljes életet perli és követeli a kommunista, a jövő szabad emberének mintapéldánya számára. S ez a szüntelen kettős harc, amelyet a világ megváltoztatásáért és önmaga szintézisének kivívásáért folytatott és folytat, ez a folyamatos készség a megújulásra, tette Manuel Semprunt „ájultból” ismét cselekvő lénnyé, közkatonából íróvá. Jelentős íróvá. Fehér Ferenc