Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-13 / 163. szám

1968. július 13. szombat NÉPSZABADSÁG Bella István: A LÁACHINON Mostanában megint későn jövök haza, éjfél és egy között, s vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom olcsó cigarettával a Lánchídon, meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell a víz, végtelenül és közönyösen. De tegnap a kőzuhatag, vasrengeteg között hideglelősen följitt egy tücsök, a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene, hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, s honvággyal teutánad. De mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel, ha megnő a magány és magának énekel. De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, b­oldogált egy másik, mondta ciripelt, és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd csupa tücsök lenne, csuperszáj, csupa síp, vagy szív, mert föntről is rezdült, mintha a lekaszált csillagok közül vert, dobogott volna fekete nyár. Hovatovább én is ugyanilyen tücsök leszek, beszélő hid, hova sirás költözött, s bordáim, ereim szerkezeteiben ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szivem. Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok, pedig tiz körmöm mélyén tíz s tiz égbolt ragyog,­­ s kitárt karjaim ivén — két part között a hid — itt a hazatalálás itt van végre a rím, s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett csak evilági sodrás, a mégis fegyelmezett, ahogy viszi a folyó, s egymásra hányja itt az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, s viszi tovább örökre, mint kölyökálmokat az ember, a vassal, búzával megtelt uszályokat. De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött? Milyen erőmű kapcsolt zugó huzataira s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza, csak ácsorgok itt a hídon, mig árnyammal megtelik, mint mozgó zsák a folyó, s belefeketedik, s fölcsap a víz, s a felhők, mint lassú folyamok úsznak a hold előtt, s érzem, megfulladok, mert víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza fényeivel törékeny gáz csak a csillagos éjszaka. S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt lélekkel alszik, hallgattam, hogy szuszog, és elindultam lassan álomra hajtani valahol a fejem, s aludni hajnalig. Mentem a néma utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között. NEM FOLYTATOM TOVÁBB az adatok felsorolását, inkább a hozzájuk kapcsolódó kérdésekből és válaszokból írok ide. — Mit jelentett az, hogy ille­galitásba ment? — Zuglóban voltam bejelentve, ilyen és ilyen néven, ezzel a fog­lalkozással ... — S a háziak nem vették ész­re, hogy nem jár dolgozni? — kérdezte valaki. — Minden reggel elmentem ha­zulról ... — Ez elég veszélyes lehetett... — Mindenkinek más az elkép­zelése a veszély elkerülésére. Én azt találtam még a legmegfele­lőbbnek, hogy gyaloglás helyett villamosra szálltam. Elöl álltam, a vezető háta mögött, előre néz­tem ... Láthattam, van-e isme­rős a felszállók között... beszáll­ni pedig mindig a lecsengetés után egy pillanattal szálltam le — mindezt kis mosollyal mondta, tudta, számunkra ez meglehető­sen kalandosan hangzik. Valójában kalandos, esemé­nyekben gazdag élete volt. Illega­litás, börtönök, szökések. —... 1944. december 27 és 28-án Dunaszederkény, Tany térségében voltunk egy majorházfélében el­zárva. Már korábban meg akar­tunk szökni. A párttól azt az uta­sítást kaptuk, még a csillaghegyi táborban, az indulás előtt, hogy le­hetőleg olyan vagonba igyekez­zünk kerülni, amelyiken ablak van — akármilyen kicsi, zárt —, s az ablak körüli területet kell nekünk megszereznünk. Fent va­gyunk a vagonban, az ablaknál, de mégsem tudtunk megszökni, mert egy fogolytársunk annyira félt, azzal fenyegetőzött, riasztja az őrséget. De aztán szerencsére, itt, ezen a tanyán, ahová behaj­tottak, az egyik ajtóban benne volt a kulcs. Gyorsan zsebre tet­tem­, éjjel aztán egyenként neki­vágtunk az éjszakának... Nem akarta magát rettenthetet­lennek vagy vakmerőnek feltün­tetni. AHOGY MESÉLT, egy, két, né­ha három lehetőség is látszott a legreménytelenebb helyzetben is a menekülésre, szökésre, vagy csak a körülmények javítására. Ahogy visszaemlékszem, ebben volt mester, megmutatni, hogy az optimizmusnak, a bizakodásnak reális alapja van. A koncepciós perekben tizenöt évre ítélték. Három évet ült le belőle. — Milyen érzés volt — kapta a kérdést — együtt ülni azokkal a nyilasokkal, akik pár éve még őrei voltak? — Rossz. De hát tudtam, hogy ártatlan vagyok, s tudtam, hogy kiderül az igazság. De ha már itt tartunk, elmesélem maguknak — mondta —, hogyan zártak össze egy közönséges bűnözővel, aki őrültséget szimulált és szökésre akart rábeszélni ... Érdekes, írók­nak való téma — tette hozzá. Aztán eljutottunk a jelenbe. — A kalandok elmaradtak — állapí­totta meg őszinte örömmel. Most már dolgozni kell. Végezetül megkérdeztük, ha már van mit és tud is mesélni, nekilátott-e írni az emlékiratait. — Nem — válaszolta. — Nem írok visszaemlékezést. — Még nem vagyok olyan öreg, írjanak csak maguk. Maguknak az a dol­guk. KULTURÁLIS HÍREK P. BAK JÁNOS festőművész műveiből kiállítást rendeztek Egerben. A tárlatot pénteken Bí­ró József, a Heves megyei Ta­nács vb-elnöke nyitotta meg. * REMBRANDT Szakállas férfi című, levelezőlap nagyságú port­réja* 46 ezer fontért kelt el egy londoni képaukción. * NYIKOLAJ TOMSZKIJ szob­rászt választották az idén elhunyt Vlagyimir Szerov festő helyébe a szovjet művészeti akadémia új elnökévé.* RITKA FAUST-KIADVÁNYT vásárolt a pécsi antikvárium. Az albumszerű kiadványból mind­össze tizenöt számozott példány található a világon. Megkezdődtek a szegedi szabadtéri játékok próbái • Egy hét múlva nyitik hazánk legjelentősebb nyári kulturális eseménysorozata: megkezdődnek a szegedi szabadtéri játékok. Az előadások színhelyén, a Dóm té­ren, péntek délután elsőnek a Bánk bán-előadás statisztériája lépett színpadra. De munkához láttak már a világosítók is: negy­venöt szakember százhatvan ref­lektorral „lövi be” a színpadot. Az előre elkészített „fénytér­képek” alapján begyakorolják, hogy minden jelenethez, a szín­padnak szinte minden négyzet­­méterére milyen nagy fényerővel világosítanak. Munkába fogták a „fényorgonát” is. Ezen a külön­leges fényszabályozón két kezelő „játszik”. A berendezésen száz­húsz áramkörhöz egyenként tíz­­tíz, előre beállítható, úgynevezett fényviszony jelei tárolhatók a ké­szülék memóriaegységében. Eze­ket bármikor egyszerű módon, szinte gombnyomásra fel lehet használni a színpad kívánt meg­világítására. (MTI) Színjátszókarnevál Egerben Egerben pénteken folytatódott az első országos szín­játszókar­nevál. Délután a szokottnál is élénkebb volt az egri piac: a heti­vásár közönsége előtt a Kocsonya Mihály házassága című népi ko­médiát mutatták be az Ajkai Erő­mű színjátszói. Délben az Agria Taverna vált a karnevál színhe­lyévé, ahol Lope de Vega A ja­vasasszony című komédiáját a HVDSZ budapesti színjátszói ad­ták elő sikerrel. Este az egri vár földbástyáján és tömlöcbástyáján szórakozhatott a közönség az ér­dekes nyári karnevál műsorán, amely vasárnap estig tart. 9 ÁJULÁS ÉS ÉBREDÉS (Jorge Semprun Az ájulás című regényéről) F­riedrich Schlegel szelleme­sen mondotta, hogy minden­ki képes egy jó regényt megírni: a saját életéről. A nagy művész élete azonban példaadó pálya, ezért újra meg újra, a legválto­zatosabb szempontokból feldol­gozható. Így hát nem az önismét­lés bágyasztó előszele csap meg bennünket, amikor Semprunnak, az élő szocialista világirodalom egyik büszkeségének új regényhő­sében az első hangvételnél is té­­vedhetetlenül felismerjük a szer­ző arcképét (egyben: A nagy uta­zás hősét), hanem a várakozás fe­szültsége és a régen remélt vi­szontlátás öröme tölt el. Ezt a fe­szültséget azonban mintha ellan­­kasztaná, a viszontlátás harmó­niáját mintha megzavarná Az ájulás különös, első olvasásra sok rejtvénnyel szolgáló felépítése. Két bonyolító elem is akad a kom­pozícióban. Az egyik, az „időfel­bontás”, voltaképpen már meg­szokott, de ez alkalommal várat­lan merészséggel alkalmazott technikája, a másik a hős „meg­kettőzése”, hisz az író, aki egyéb­ként maga is azonos figurájával, Manuelt hol egyes szám első sze­mélyben, hol egyes szám harma­dik személyben szerepelteti. A káosz azonban csupán látszat. Az ájulásnak nem csupán szigo­rúan végiggondolt belső rendje, hanem szilárd kerete is van, amely az élménydarabokat értel­mes egészbe szorítja. A keret, az „ájulás” vissza-visszatérő napja, az a húsz-egy­néhány óra, amely­ben a hős, aki egy pillanatnyi eszméletvesztés következtében le­zuhant a­ Párizsból induló vonat­ról, és eszméletével együtt emlé­kezetét is elvesztette, megpró­bálja visszaküzdeni elvesztett em­lékezetét, elvesztett önmagát. Hi­szen világos, hogy az ájulás itt szimbolikus értelmű. Manuel vi­lága, amelyet összefogott a gyer­mekkor, a spanyol polgárháború emléke, az indulás szellemi élmé­nyei és küzdelmei, amelynek fel­adatot adott a francia ellenállás és a német koncentrációs tábor, a szabadulást követő néhány hónap látszólagos feladatnélküliségben, lanyha unalmában darabokra esik szét. A szüntelenül cselekvő és szüntelenül elmélkedő fiatalem­ber, akinek lépteit az egyre szé­lesedő és gazdagodó öntudat kor­mányozta, most a szellemi és em­beri „önkívület” mélypontjára került.­ S ez egyben a választás állapota is: vagy újra felépíti éle­tét, önmagát, vagy szilánkokra hullik a büszke egyéniség. K­ét hullámban megy végbe az „önfelépítés” nehéz művele­te. Az első könnyen érthető és természetes: Manuel felidézi mindazt a megpróbáltatást és mindazt a szépséget, amiért élni érdemes volt. A gyermekkor idill­jéből az önfeledt örömöt, az ifjú­kor kálváriájából a férfimódra ki­állt harcokat, a megkínzatást, a tábort, a bajtársakat. Több gon­dot okoz az olvasónak a „máso­dik hullám”, amely túlfut a regény jelen idején, hiszen 1945. augusz­tus hatodika után játszódik. De ennek helyét is könnyen felfog­hatjuk, ha arra gondolunk: az író, aki a sorsokat irányítja, húsz év távlatából szemléli és ábrázol­ja tulajdon mását, és az „ájulás” válságán túljutott Manuelt, mint a spanyol földalatti mozgalom fá­radhatatlan katonáját mutatja be nekünk. A hős tehát — megren­dülésében emberileg gyarapodva — visszatalált az öntudat világá­ba. A mesterkéltnek látszó megol­dás mögött az értelmesen vezetett élet igen egyszerű, csak éppen művészileg nehezen kifejezhető ténye rejtőzik. Nevezetesen az, hogy aki fantasztikus tempóban és félelmetes konfliktusok közepette változó világunkban nem csupán létezni akar, hanem önmagára esz­mélve és aktívan élni, az legalább egyszer (néha többször is) keresz­tülmegy azon a csomóponton, ahonnan múltja érthetővé, jövője sejthetővé és szabadon alakítha­tóvá válik. Ha pedig ezt a csomó­pontot elmulasztja, könnyen zu­hanhat a vegetálás „ájulatába”. Természetes tehát, hogy a művész ezt a csomópontot alkotása közép­pontjába helyezi, hozzá viszonyít­va mozgatja — időben „előre” és „hátra” — az eseményeket, és a csomópont nyomatékos kieme­lésével a zavarosnak tűnő stílus­elemek is értelmes rendbe, szin­tézisbe illeszkednek össze. Ráadá­sul a szintézis Semprun tudatos elve, nem csupán a jó ösztönű művész szerencsés­ és véletlen ta­lálata. Abban is az eljövendő szocialista művészi felvirágzás egyik minta­képe ő, hogy mélyen filozofikus író. Szaktudós becsületére való tanulmányokat közöl a marxista gondolat legfrissebb belső harcai­ról, csendes, de félreérthetetlen polémiát folytat regénye lapjain, sőt regénye kompozíciójával Hus­­serlnek, a fenomenológia megte­remtőjének világképe ellen, és a páratlan gondolati eredetiségéért egyébként jogosan csodált Witt­­gensteint filozófiája legsebezhe­tőbb pontján hívják ki: éppen azo­kat a kérdéseket feszegeti az esz­me és a művészet eszközeivel, amelyekről Wittgenstein szerint a filozófiának hallgatnia kell. De a forradalmár író választott hőse mégis a forradalmi gondolkodó. Semprun mindkét regényének lapjain ott bujkál (és sokszor nyíltan elő is lép) Lukács György alakja és hatása, könyve, a „Tör­ténelem és osztálytudat”, az az „elvont” munka, amelyet egyete­mistából lett partizánok rejteget­nek aktatáskáikban, miközben vo­natrobbantáshoz készülődnek. Ámde miből születik az életben a szintézis, hogy aztán újjászület­hessen a műalkotásban? Semp­run etikája, a forradalmi módon cselekvő ember erkölcstana felel erre, amelynek első parancsolata: sose légy veterán, kezdd mindig elölről! Az ájulás jelképességéhez elszakíthatatlanul hozzátartozik, hogy az önkívület napja egyben Hiroshima napja is. A fiatalem­bert, aki csaknem beletemet­kezett széthulló tudata révületébe, végső soron a világ széthullásának ve­szélye állítja talpra. Ezért tépi el magát olyan erőszakosan a pilla­nat bódulataitól (melyeknek Semprun egyébként Prousttal egyenrangú költője), ezért szakít szinte nyersen azokkal a szerel­mekkel, amelyek csak a mához kötik. Manuel további élete „két­­frontos harc”, két irányban vívott küzdelem az emberré vá­lás csataterén. Egyrészt életve­szélyek és póz talan helytállások közepette küzdi le a csak ma­gáért létező ember örök veszedel­mét: a magányos elszigetelődést, az egyéniség széthullását. Azon­ban éppoly dacos engesztelhetet­lenséggel harcol — mint kommu­nista, és éppen azért, mivel kom­munista — mozgalma emésztő be­tegsége, a szektarianizmus ellen. Politikailag is. Már fiatalkorában, az ellenállás során megismerte el­ső szerelmében azt az emberfaj­tát, akit a névtelen gyanúsítás és az esztelenül sújtó önkény kétség­­beesésbe, a halál keresésébe haj­szolt. Rá emlékezve áll ki a mad­ridi földalatti pártszervezetben oly szenvedélyesen Manuel a XX. kongresszus felszabadító tette mellett. De Semprun jól tudja, hogy a szektarianizmus nem puszta po­litikai képlet. Azért nevezi „ret­tenetes tévedésnek”, ha a bürok­ratikus szemlélet számára másod­lagossá válik a festészet, a zene, a filozófia, mindaz, ami belső fel­­szabadulásunkhoz nélkülözhetet­lenül hozzátartozik, mert a teljes életet perli és követeli a kommu­nista, a jövő szabad emberének mintapéldánya számára. S ez a szüntelen kettős harc, amelyet a világ megváltoztatásáért és ön­maga szintézisének kivívásáért folytatott és folytat, ez a folyama­tos készség a megújulás­ra, tette Manuel­ Semprunt „ájultból” is­mét cselekvő lénnyé, közkatonából íróvá. Jelentős íróvá. Fehér Ferenc

Next