Népszabadság, 1969. augusztus (27. évfolyam, 177-202. szám)
1969-08-03 / 179. szám
Balázs Béla kiadatlan naplójából Nemrég jelentek meg a Kossuth Kiadó Esztétikai Kiskönyvtárában válogatott cikkei és taulmányai, az Irodalomtörténet című folyóiratban terjedelmes tanulmány elemzi szövetségét Lukács Györggyel... Úgy tetszik, mintha egy Balázs Béla-renenszánszot figyelhetnénk meg. Ez a reneszánsz jogos, mert Balázs Béla íróként, költőként, esztakint jelentéset alkotott, s emberi magatartása is becsületesen figyelemre méltó volt. „Bonyolult művészi életút a Balázs Béláé — rögzítette néhány évvel ezelőtt Szabolcsi Miklós egy tanulmányában. — Olyan út, amely kevés kiérlelt, végérvényes művészi eredményt hozott, olyan út, amely a korok közti átmenet bélyegét is magán viseli. Mégis: olyan út, amely a polgári és a szocialista művészet problematikájára világít rá. Balázs Béla mindig őszintén, melyen, szenvedélyesen igyekezett megélni korát, fontosat akart mondani nemzetének és annak az osztálynak s mozgalomnak, amelyhez csatlakozott." Balázs Béla máig rendezetlen, teljességgel ki nem adott életművének érdekes része mindeddig kéziratos naplója. Az alábbiakban ebből közlünk három részletet: mindegyik jellemző a vallomástevőre, annak őszinte hevületére és bizonyos értelemben aktuális is rajongást, a „szektámat” nélkülözöm, ebből kivetkőztetve érzem meztelennek magamat. Vagy — nyúljunk mélyebbre — szerencsétlen és most végképp meghiúsult szerelmem fáj-e? Ifjúságom nagy akaratának, rajongásának letörése? Nem túrtam-e magam mind a tíz körömmel abba a magyarságba, melyről akkor a Kiss Józsefek és Makai Emilek, de még a Jakab Ödönök és Reviczkyek idején is senki sem tudott? Nem jártam-e mámorosan népdalokat gyűjteni Bartókkal és tartottam benne a roskadó hitet egy „magyar művészetben”, nagy magyar renaissance-ban? Nem bújtam-e bele a magyar népmesékbe, írtam magam magyar „népdalokat” és nem akartam a székely balladaiuidumát magyar drámastílussá felnagyítani? Szerencsétlen szerelem volt, lehet, és tévedés is talán? Az fáj-e most, hogy ez végképp kihull a kezemből? De ezt nem is érzem! Mert fogok én még magyar muzsikát játszani, amit sem Eriednek, sem Horthy, sem Szabó Dezső meg nem tilthat nekem. Majd ők azt mondják, hogy nem magyar. És majd száz év múlva koronatanúnál, fognak idézni, hogy a magyarság életjussát Európában igazoljam. Mindegy, így van és gondolkodni való, hogy nekem, a vándornak, idegennek, europaer zsidónak ez nagyon fáj. Talán csak ez volt. Magyar nem vagyok és fajtaösztönök néha szólalnak meg bennem. De elmentem mellettük a lélekvándorlás útján és egész szívvel hozzájuk szegődtem, nyelvüket és ruhájukat, ügyüket vállaltam és nagyon szerettem. Nem a magyar urakat, hanem a magyarságot, azt a misztikus és definiálhatatlan valamit, ami Ady dalaiban és a kuruc nótákban ízlik. Hozzászegődtem és szerettem, fegyverbarátságot kötöttem és lettem volna olyan jó katonája a magyar kultúrának, mint Bem vagy Damjanich vagy Cuyon a forradalomnak. Most kidobtak és ez fáj. De talán nincs itt baj. Hiszen ott élni, kivált Pesten, fullasztó undor lenne csak nekem. Semmit úgy nem utálok a föld kerekén, mint a magyar urakat. De az a „magyarság”, a magyar hangszer, a magyar paletta szívemhez nőtt és idekint érzem, egyre drágább lesz nekem. Az a földiz a torkomban van és a Tisza a szívem közepén folyik keresztül. De talán ez az én sorsom beteljesedése, tisztábban, zavartalanabbik, a magam módján szerethetem ezt a magyarságot idekint. Egy ízről van csak szó, amit magammal hozok a számban, egy definiálhatatlan mély hangulatról, melyet magammal hoztam a szívemben: a magyarság!... ... Ha a magyar földet kiveszik lábam alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak és az lesz az én hazám... Odahaza most nagy fellendülése van a nemzeti öntudatnak. Ugyanúgy nézem ennek a szellemnek a bevonulását, mint a sastollas Horthy-huszárokét. Szörnyű, hogy ezt gyűlölnöm kell, szörnyű, hogy ilyen szemérmetlenül meztelen ideológiát látni benne. Pips-fehérzöld port hintenek az emberek szemébe. Gyűlölöm ezt az úri betyárfajtát. Féktelenül gyűlölöm, hogy a fogam öszszecsattog, ha állati pofáját látom valamelyiknek és a szívem elfacsarodik. Most már azért gyűlölöm legjobban, mert szeretem, mint valami aljas bestiát, akibe szerelmes az ember. Gyűlölöm, amit mondanak és szeretem a szavuk járását, gyűlölöm, amit tesznek és szeretem a virtusos gesztust, amivel gaztettüknek végére járnak, gyűlölöm a fiziognómiáikat, de szeretem az arcvágásukat Hol romlott el itt valami, hol? És mégis úgy érzem, hogy most leszek igazán kommunistává... láttam meg a Szép Szó néhány számából, amelyet Lányi Sarolta hozott ki nekem Isztrába, a novemberi ünnepekre. Húsz évig élt és dolgozott egy nagy magyar költő, akiről én nem tudtam, holott személyesen diákkorában ismertem, Lesznai Anna mutatta be Bécsben és az akkori versei még jelentéktelenek voltak. „Irgalom, édesanyám, jaj kész ez a vers is!” Gyönyörű! Magányos sora József Attilának. Az elkészült mű kézből kicsikart fegyver! Akármilyen jól sikerült is! József Attila. A Dallá olvasztott intellektualitásában (kissé kezdetleges, utóbb meg beteg intellektussal) egy átmeneti, előstádium lehetett volna Balázs Bélához. Híd a megértésében Magyarországon. Kár, hogy 15 évvel kivándorlásom után jött. Az én magyarságom (1919. december, Bécs) Most mindenekelőtt egyvalamit kellene tisztáznom a naplóban. Hogy állok hazátlanságommal, magyarságommal, europaerségemmel? A nacionalizmus és internacionalizmus konfliktusát mindenekelőtt magamban kell tisztáznom. Mit jelent számomra ez a kérdés , hogy száműzettem Magyarországból. Mit jelent számomra a magyarság? Mindenekelőtt: az internacionalizmus, az Európai Egyesült Államok meggyőződésem szerint sohasem mehet valamely nemzeti szellem rovására. Mint ahogy Keller németségének nem ártott, hogy franciákkal és olaszokkal közös államban élt. Tehát attól, hogy a nemzetköziséget vallom, attól még lehetnék ízig-vérig magyar. Lehetnék... de az vagyok-e? A kérdés ez: száműzettem-e ekkor, mikor idegenbe futottam, vagy hazatértem? (Mert aki idegen, az legyen idegenben.) Igaz, hogy hirdettem a nemzetek szintézisét. (Az európai embert.) és magamat prófétájának vallottam, mikor még bujdosásomnak sejtelme se érinthetett. Igaz, hogy végső metafizikai gyökeremet mindig túl éreztem minden fajon és nemzeten és magamat vándornak, magányosnak tudtam. Már gyerekkoromban fájt a „messzeség illata”, az idegenség, mint egy megfordított honvágy. A honvágy után vágyódtam, mint legmélyebb érzésem után? Igaz, hogy ... származásom szerint zsidó vagyok, tehát nincs több turáni vér bennem, mint — teszem — Petőfi Sándorban volt. Azt hiszem, minden értelmes meggondolás szerint a magyar idegenből, ahol nem értettek és idegenként utáltak mindig — hazaérkeztem most emberek közé, akik első szóra értenek és rám ismernek. — Mégis fáj, mégis mért érzem száműzöttnek magamat? Vajon derékban kettétört pályám fáj-e, már megszerzett otthoni nevemet és közönségemet sajnálom-e? Nem hiszem. Hiszen minden jel arra mutat, hogy igazi sikerem, igazi hatásom nekem csak idekint lehet és hogy nem fog soká tartani. A megszokást, a körém gyűlt József Attiláról (1938. november 7. Moszkva) József Attila: Nagy magyar költő. És sorsa szörnyűségében, nyomorának, szenvedésének rettenetességében is nagy élet. És környezetének megrendült lelkiismerete forradalmi felháborodást szülhetne, ha tudná, ha idejekorán méltón megfogalmaznák. Élete egy kétségbeejtő valóság legintenzívebb dokumentuma, öngyilkossága a kétségbeesésnek olyan vad és pregnáns megnyilatkozása és kifejezése, mint versei. És a kórusfelhördülés erre a halálra egy generáció kétségbeesésének szörnyű kórusa. Borzalmas történelmi tünemény. Hogy zuhant a tengerbe és felhőkig csapott a hulláma. Fekete keserűség tengerének hulláma. Magyar szimfónia 1938-ból. És minderről én nem tudtam. Ma Hazatérés előtt (1945 tavaszán) 1945 március vége és végéhez közeledik 26 éves emigrációm. Apránként likvidálom utolsó ügyeimet idén. A likvidálás voltaképpen annak ellenkezőjéből áll: szerződéseket kötök, meg munkával, ide szállítandóval kötnek ide. Mielőtt hazatérek, sok kötéllel kötöm derekamat ehhez a parthoz. Aztán nyugodtan ereszkedem a honi ismeretlenségbe. A hazatérés jegyében foglalkoztattak a Szkitalec és a lelki gyökér problémái is. Otthoni könyveket olvasok. Ismerkedem honfitársaimmal. Fajtám szagát kell megszoknom. Utolsó sürgős és komoly munkám maradt itt. Még néhány verset megírni, hazatérésemről és hazám fiaihoz. Hogy • üres kézzel és vásárfia nélkül haza ne térjen. És hogy azt a hangot hallják meg, amelyet a győzelmesen hazatérő kommunista szájából, szívéből kell hallaniuk — nem a vörös szuronyokkal fenyegető, a Vörös Hadsereg nagyszerű győzelmeivel pöffeszkedő, nem a pernyertes kárörvendő, a hatalompárti leereszkedő hangját — hanem a testvérei szenvedéseit nemcsak értő, de vállaló, de új, nagyobb, világosabb jövőt látó, bizakodó komolyság hangját. Ezekkel a versekkel — egyáltalán ezzel az első fellépésemmel megnyerhetem vagy elveszthetem utolsó magyarországi korszakom számára, megmaradt esztendőim hancát. „Emlékeim rongyos kis seregével új hont foglalni térek int haza". Hol vagy otthon? Ahol a legrosszabb nekem, ahol legjobban fáj a fájdalom, ahol legérzékenyebb vagy, mert semmi sem közömbös. És minden hideg pillantás szíven szúr, mint testvéred elfordulása. Sötét idegenbe indulni nem féltem. Ismeretlen tengerek viharaitól nem féltem. Ha idegennek néztek idegenül , nem fájt. Ellenség, ha bántott és nem értettek, akik nem ismertek. — De félek, félek hazatérni — testvéreim hideg szemétől. — És félek a magyaroktól, akik magyar szavam nem értik. Irgalmazzatok — hazatérek. Hogyan fogadtok — tudom, a töredelmes tékozló fiúnak bocsánat jár és szeretet. De megbocsátjátok-e valaha, hogy nem éhes koldusként térek meg, hanem gazdagon és emelt fővel tékozolt szívem dús kamataival és emelt fejemen igazságomnak babérága. Irgalmazzatok — jövök haza. NÉMETH JÓZSEF: VÁSÁRHELYIEK UITZ BÉLA: KUN BÉLA ARCKÉPE Az 1930-as években készült, azóta lappangó és eddig ismeretlen freskóportré első magyarországi reprodukálósa. Uitz Béla 1921-ben, a Komintern III. kongresszusán találkozott először Kun Bélával, akinek az ajánlásával ezután lett a kommunista párt tagja. Ez a lépés egész életének, művészetének mind a mai napig értelme és meghatározója. A művészi portréban a barát, a festő, a forradalmár harcostárs rajzolt igaz, emberileg is közelálló, hiteles képet Moszkvában Kun Béláról. BAJKAY ÉVA Nagy László műfordításai MAI BOLGÁR KÖLTŐK Geori Dzsavarov: Felelj Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fúvása, ha elvérzik az ének érvelése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjúságra, ha véget ér a sírnál minden út — felelj, az ember miért jön világra! Parvan Sztefanov: A két folyó Hajózunk hatalmas árral szembe, eredeti torkolat nélküli két folyón. Szemünk előtt ragyog az egyik folyó. S mi fölfelé hajózunk és elbűvölnek a nyári szivárvány csodái, az éji levelek hieroglifái, és kiváncsiak végtelenül. És szomjasak vagyunk és kíváncsiak végtelenül, pineettákkal vágjuk a virág szövetét, a sejteket földárábóljuk, és számoltatjuk elektromos fejjé, hogy megtalálva fölemelhessük a rejtelmes követ, ami elzárta forrását az örökéletnek. A másik folyó bennünk létezik, itt zuhog véredényeinkben, itt költészet s zene áraszt el minket, szemünket fényesíti, s mi bevágunk az érzés szövetébe, a melódiát vágjuk ütemekké, osztjuk a verset szavakra, rímekre, hogy megtalálva fölemelhessük a rejtelmes követ, ami elzárta forrását az öröklétnek. Hajózunk a hatalmas árral szentbe eredeti torkolat nélküli két folyón, hajózunk végső leheletünkig, akár az őrültek, mert jól tudjuk, hogy nem léteznek ama források, amiket kutatunk. De ha elhagyjuk magunk egy pillanatra, ránkzúdul piszka és iszapja a közönynek, az elnyugvásnak vagy az áradat ereje kidob a szigetekre, a száraz élettelenségbe, hogy ott pusztuljunk akár a halak. NAPSZADDIAI ♦ VASÁRNAPI AULYÉKUB?