Népszabadság, 1969. október (27. évfolyam, 228-254. szám)
1969-10-09 / 235. szám
A francia külügyminiszter ma érkezik Moszkvába Maurice Schumann francia külügyminiszter csütörtökön hivatalos látogatásra Moszkvába érkezik. Schumann látogatása az első magas szintű szovjet—francia tanácskozás Pompidou elnök hivatalba lépése óta. TUDÓSÍTÓINK, HÍRMAGYARÁZATAI: PÁRIZS Schumann francia külügyminiszter csütörtökön kezdődő ötnapos moszkvai látogatásától Párizsban a korábbi francia—szovjet együttműködés folytatását és továbbfejlesztését várják. Franciaország mindenekelőtt ipari exportjának minél nagyobb arányú növelésétől reméli gazdasági helyzetének megjavítását. A Renault autógyár példája, amely viszonylag rövid idő alatt háromszorosára növelte a Szovjetunióba — és alaposan megemelte más szocialista országokba — irányuló exportját, nagyon csábító más iparágak számára is. A viszonzásképpen a Szovjetuniótól vásárolt áruk és nyersanyagok, különösképpen a földgáz iránt szintén nagy az érdeklődés. A francia—szovjet „nagybizottság” munkájának eddigi gyakorlata szerint a külügyminiszter általában az ülés megnyitásán vesz részt, a munkát a továbbiakban a szakminiszterek végzik. A francia külügyminiszternek így bőségesen marad ideje Moszkvában a két országot kölcsönösen érintő kérdések megtárgyalására, valamint véleménycserére általános nemzetközi kérdésekben. A nagy tekintélyű Le Monde határozottan tudni véli, hogy szó lesz Pompidounak jövő tavasszal — washingtoni útja után — a Szovjetunióba teendő látogatásáról is. Igaz, ezt a hírt hivatalosan nem erősítették meg, sőt más lapok szerint a francia köztársasági elnök moszkvai útjára csak később kerül sor. Abban viszont Párizsban valamennyi politikai megfigyelő egyetért, hogy Schumann mostani útja ismételten kifejezésre akarja juttatni azt, amit Pompidou hivatalba lépése utáni első nyilatkozatában hangsúlyozott: Franciaországnak a Szovjetunió irányában követett politikájában nincs változás, az új kormány ebben továbbra is elődje útján halad. Fábián Ferenc MOSZKVA Schumann október 14-ig tartózkodik a Szovjetunióban, így ő fog elnökölni a szovjet—francia vegyes tudományos műszaki és gazdasági együttműködési bizottság — röviden: „Grande Comission” — jövő héten a szovjet fővárosban kezdődő ülésszakának megnyitásán is. Maurice Schumann egyúttal „bemutatkozó látogatásra” érkezik Moszkvába, azután, hogy a lemondott De Gaulle örökét Pompidou vette át s ezzel Franciaország új vezetést kapott. Minthogy pedig egyes nyugat-európai fővárosokban is az új vezetéstől új, a De Gaulle-étól különböző külpolitikát — az atlantizmus erősödését, a szovjet—francia kapcsolatok gyengülését — remélték, afrancia külügyminiszter moszkvai útja bizonyító erejű: az új francia kormányzat is a két ország további együttműködésének álláspontján áll. Ezt a tendenciát látszik megerősíteni egyébként az is, hogy francia részről a Szovjetunióval való tudományos, műszaki gazdasági együttműködés erősítése iránt az érdeklődés tovább növekszik. Schumann után néhány nappal a kormány gazdasági, pénzügyi csúcsminisztere, Giscard d'Estaing is Moszkvába látogat, hogy vezesse a jövő hétfőn nyíló Grande Comission ülésszakán a konkrét tárgyalásokat, amelyekre egyébként még több más francia miniszter is eljön Moszkvába. Nemes János Kommunista és szocialista képviselők Pompidou fogadásán Georges Pompidou francia köztársasági elnök a hagyományoknak megfelelően fogadta a francia nemzetgyűlés irodájának tagjait. Sok év óta azonban most történt meg először, hogy az elnöki fogadáson a nemzetgyűlés irodájának valamennyi tagja, a kommunista és a szocialista képviselők is megjelentek. De Gaulle tábornok elnöksége idején ugyanis, tiltakozásul a tábornok hatalomra jutásának körülményei ellen, a szocialista és a kommunista képviselők bojkottálták az Elysée-palota rendezvényeit. A szocialista párt nemzetgyűlési képviselőcsoportja, amely a Demokrata-Szocialista Baloldali Szövetség képviselőcsoportjának megszűnése után alakult, ismét Gaston Defferre marseille-i polgármestert választotta meg elnökéül. A nemzetgyűlés 13 radikális párti tagja, mivel nem tud önálló képviselőcsoportot alakítani (ehhez legalább 30 képviselő szükséges), úgy döntött, hogy adminisztratív tekintetben csatlakozik a szocialista képviselőcsoporthoz, de nem fogadja el annak kötelező szavazási fegyelmét. Zavargások Montrealban Mint a kanadai hírügynökség jelenti, kedden este Montrealban körülbelül kétszáz gépkocsivezető nagyszabású tüntetést rendezett a Murray Hill közlekedési vállalat helyiségei előtt. Az összetűzések során egy gépkocsivezető életét vesztette, tíz pedig megsebesült. A gépkocsivezetők a vállalat monopolhelyzete ellen tiltakoztak. A gépkocsivezetők, akik több év óta harcolnak a Murray Ilillmonopóliurg ellen, a városi rendőrök és tűzoltók sztrájkját használták fel arra, hogy támadást intézzenek a vállalat intézményei és garázsai ellen. Több autóbusz ablakait betörték. A kanadai nagyváros — harminc év óta először — kedden reggel gyakorlatilag rendfenntartó erők nélkül maradt, mert 3700 rendőr és 2400 tűzoltó sztrájkba lépett béremelési követeléseinek alátámasztására. Kedden, néhány órával a rendőrök sztrájkjának megkezdését követően gengszterek Kanada legnagyobb városának tíz bankját kirabolták, s ezenkívül több üzletet megtámadtak. Quebec tartományból erre mintegy nyolc, száz rendőrt küldtek Monrealba. Tekintettel a Montrealban kialakult helyzet súlyos voltára, a québeci kormány úgy döntött, hogy igénybe veszi a hadsereget is. A Quebec közelében állomásozó 22. gyalogezredet repülőgépen Montrealba szállították. Jelentések szerint a montreali rendőrök és tűzoltók eleget tettek a nemzetgyűlés felhívásának és helyi idő szerint szerdán, éjfél után egy perccel szolgálatba álltak. (AFP) Terjed a hatfői szemetessztrájk (Tudósítónk telefonjelentése.) Tizenöt napja halmozódik a szemét London utcáin és udvarain. A fővárosban egyetlen kerület kivételével teljes a szemetesek sztrájkja, amely már több mint hétmillió embert érint és más városokra — például Manchesterre — is kiterjedt. A szeméthordók, akik az ország legalacsonyabban fizetett munkásai közé tartoznak, béremelést követelnek, s több helyen csatlakoztak hozzájuk a tanácsi alkalmazásban levő más fizikai dolgozók is, mint utcaseprők, sírásók, parkőrök, iskolai autóbuszvezetők stb. . smmmam 1969. OKTÓBER 9. VÁLLALATI ÁRPOLITIKA Ne a fogyasztó kárára! Újabban a vállalatok öntevékenyen élnek már a rugalmas árformák adta lehetőségekkel, bár többnyire egyoldalúan, a fogyasztók rovására. Viszonylag kevés példát találunk rá, hogy az árak vállalati kezdeményezésre csökkentek. Emelték ellenben a festékek, a lakkok, némely ruházati és háztartás-vegyicikk árát. Sőt több textil- és konfekcióipari vállalat már a negyedik negyedévre is jelezte bizonyos pamut-, selyem-, len-, kötszövött termékek, fehérneműk drágulását. Szerencsére az ilyen jellegű vállalati árintézkedéseket részben ellensúlyozza több más cikk (például a fűtőolaj, a benzin) árának központi csökkentése, a zöldség- és gyümölcsárak kedvező alakulása, így az átlagos árszínvonal-növekedés várhatóan az idén sem haladja meg a tervezett 2 százalékot. Ez azonban nem mentség a gyakran tapasztalható egyoldalú vállalati árintézkedésekre. Még akkor sem, ha a vállalati döntéseket minden esetben objektív körülményekkel, a termelési költségek (az anyagárak, a vámok stb.) emelkedésével indokolják. Természetes például, hogy az új cikkek bevezetésével járó többletköltséget megfizetjük. De az már kevésbé, hogy bevált, régi cikkek árát a vállalatok általában akkor sem csökkentik, ha a termelékenység emelkedése, a gyártási költség mérséklődése ezt lehetővé tenné. (Arról nem is szólva, hogy az új cikkek rendszerint akkor is drágábbak a régieknél, ha bevezetésük nem jár külön költséggel.) És az sincs rendjén, ha a vállalatok a gazdasági szabályozóeszközök céltudatos szigorításának és a piaci helyzet alakulásának valamennyi kedvezőtlen anyagi hatását mechanikusan a fogyasztókra akarják áthárítani, a kedvező hatások hasznát viszont minden esetben nyereségként könyvelik el. Az a körülmény, hogy sok vállalat egyoldalúan „politizál” az árakkal, kettős anyagi kárt okozhat. Egyrészt csökkentheti a lakosság jövedelmének vásárlóértékét, másrészt feleslegessé teszi, leszereli a gazdálkodás színvonalának emelésére törekvő vállalati erőfeszítéseket, Így azután előfordulhat, hogy a gazdasági eredmények stagnálása, sőt romlása ellenére növekszik a nyereség, és a vállalati kollektíva jövedelmét gyarapító részesedési alap. Vagyis néha a nyereségérdekeltség a vállalati kollektíva és a fogyasztók érdekeit szembeállítja egymással. A fogyasztó sajátos helyzeténél fogva egyébként sem képes tárgyilagosan érzékelni az árváltozásokat. (Bár bizonyos — főként egyes ruházati — cikkek áremelkedése kétségtelenül nagy, de ennek körét, szerepét a vevő akaratlanul eltúlozza összes kiadásai között.) Az egysíkú vállalati gyakorlat pedig csak erősíti ezt a túlzásokra hajlamos fogyasztói nézőpontot, azt a felfogást, amely nagyarányú drágulást emleget, sőt az áremelkedést a reform lényegével azonosítja Pedig a reform keretében az új rugalmas ármechanizmus beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Félreérthetetlenül bebizonyosodott például, hogy nem kell inflációtól, általános árszínvonal-emelkedéstől tartani. Szocialista államunk ma is rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek a gazdaság stabilitásához, kiegyensúlyozott fejlődéséhez, a dolgozók életszínvonalának emeléséhez szükségesek. Az áruellátás javításával, a választék bővítésével, a verseny adta lehetőségek hasznosításával, fokozott ellenőrzéssel meg lehet akadályozni a megalapozatlan és indokolatlan áremelési törekvéseket, s erősíteni lehet azt az egészséges vállalati árpolitikát, amelyben az árak nemcsak felfelé, de lefelé is mozognak. Kovács József VEZETÉS A harmadik feltétel Jól ismert az a sokat emlegetett hármas követelmény, amelyet vezető beosztásban levők elé állítunk: politikai megbízhatóság, szakmai tudás és vezetői készség. Manapság azonban gyakran tapasztalható, hogy az első két feltételnek megfelelő embert könynyebben, általában nagyobb biztonsággal találnak, mint olyat, aki a harmadik követelménynek is hiánytalanul megfelel. Márpedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy az első és második követelmény érvényesülése sem elég, ha hiányzik az a sajátos adottság, tehetség, amit vezetői készségnek nevezünk. Némiképp frissek ezek a tapasztalatok. Nem mintha elméletileg nem tudtunk volna róla korábban is, ám gyakorlati gondunkká az új mechanizmus nyújtotta lehetőségek és feladatok közt vált igazán. Amint a jogkörök és a felelősség decentralizálásával a vezetői gondok decentralizálása is együtt jár, úgy válik a helyi feladatok megoldásában a vezetői készség is egyre pótolhatatlanabbá. Példaként ne is a piackutatást, a gyártmányfejlesztést, a beruházást vagy egyéb termelési gondot említsük, hanem más valamit. Ez a jelenség különösen szembetűnő a mai „fluktuációs” világban, amikor semmiféle központi rendelkezés nem kényszeríti a munkahelyükhöz való hűségre az embereket. A vélt vagy valódi munkaerőhiányra panaszkodó gyárak közül láthatóan csak azok tudják ezt a hűséget megteremteni, amelyek nevelni és ösztönözni is tudnak rá és amelyek meg is becsülik azt. Kétségtelen, vezetői képesség kell annak megértéséhez is, hogy az igazi munkahelyeken nemcsak eladható termékeket kell produkálni, hanem megtartható szakembergárdát, szüntelen anyagi-erkölcsi megbecsülést, sőt vezetői utánpótlást is. Mi sem könnyebb, mint mindezt elmondani. Csakhogy amíg a politikai megbízhatóság és a szakmai értékek elbírálására eléggé kialakult és megbízható mércék vannak, a vezetői készség megítélésében már jóval több a bizonytalankodás. Nincsenek sémák, és jó is, hogy nincsenek. De az már probléma, hogy a vezetői készség mérlegelésére szolgáló szempontjaink túlságosan általánosak és így a kelleténél többször nyitnak kaput az ösztönösségnek, a szubjektivizmusnak, a megalkuvásoknak vagy a semmi jóval sem kecsegtető kísérleteknek. Ha azt mondjuk, és a párt már évek óta mondja, hogy a személyzeti munkát tudományosabbá kell tenni, akkor ez ma különösen érvényes arra, hogy legyen már gazdaságpolitikai koncepciónkhoz igazodó, tehát azt segítő és tudományos alapokon nyugvó módszerünk és rendszerünk, amely segít a harmadik, de az első kettővel egyenértékű követelmény biztosabb és általánosabb érvényesítésében. Alighanem még a fejlett tőkésországok gyakorlatából is tanulhatnánk e vonatkozásban. Ha nem dolgozunk ki sürgősen ilyen tudományosan megalapozott módszereket, akkor a személyzeti munka, a vezetési stílus könnyen elmaradhat az új termékek és technológiák korszerű színvonala mögött. Ez pedig — végső soron — ezekre a termékekre és technológiákra is visszahat. Cserhalmi Imre TUBERKULÓZIS Nem ital meg gyermek. Ismerősöm kissé ingerült, és megint ugyanazért: az esedékes tüdőszűrés után menetrendszerűen megkapta az értesítésit, hogy saját érdekében keresse fel a tüdőgondozót. Valamikor, sok évvel ezelőtt ugyanis tbc-fertőzés miatt szanatóriumi kezelésen esett át, azóta mindig „kiszűrik”, mert bér teljesen egészséges, a röntgen ma is kimutatja a betegség emlékeit. „Most megint mehetek kontrollra” — dohogott ismerősöm, nem valami rózsás hangulatban, mert elpazarolt időnek tartja a gondozóban töltött időt. Mi tagadás, csakugyan szigorú a tüdőszűrések rendszere, nehéz, sőt többnyire esélytelen próbálkozás kibújni a kötelező „ernyőfényképezkedés” alól, de éppen ez az a kényszer, amit csak helyeselni lehet. A BCG-oltások és az időszaki szűrések kötelezővé tételével kezdődött meg hazánkban a harc a tuberkulózis ellen. Ez a szervezett egészségügyi támadás a streptomicinből, valamint más nagy hatású gyógyszerből álló muníció segítségével talán a legtöbb eredményt érte el a különböző betegségek visszaszorításában. A tbc-statisztikában nem is lenne olyan összevetésnek értelme, amely a háború előtti helyzethez hasonlítja a mait, hiszen akkoriban a gümőkór még népbetegség-méretekben pusztított. De még a 10—12 évvel ezelőtti állapotokhoz képest is jelentős a javulás: napjainkban egyharmadával kevesebben halnak meg tbc-ben, mint 1957—58-ban, s az elhalálozottak is főként a legidősebb korosztályokból kerülnek ki. Ez az adat azonban egyúttal azt is mutatja, hogy a szervezett küzdelem, a korszerű megelőzőgyógyító módszerek mellett sem lehet a tuberkulózist legyőzöttnek tekinteni. Évente még így is tízezernél több az új megbetegedés, és az összes tbc-s betegek száma megközelíti a százezret. Megintcsak hozzá kell tenni ehhez az adathoz, hogy nagyrészt öreg emberekről van szó. Nem szívesen írja le az ember, mert eléggé elkoptatott, de nem lehet kikerülni a kifejezést: a múlt öröksége, hogy még viszonylag igen magas a felnőtt tbc-betegek száma. A gümőkór elleni küzdelemben tehát koránt sincs itt a fegyverletétel ideje, szakemberek szerint mintegy 10—15 év múlva érjük el azt a szintet, amelyet ma a 4—5 legfejlettebb ország képvisel. Elértük viszont a néhány legfejlettebb ország szintjét a gyermekek vonatkozásában. Tavaly — és ezt az ember legszívesebben csupa nagybetűvel írná — egyetlen magyar gyermek sem halt meg tuberkulózisban, s alig több mint kétszáznál fedeztek fel fertőzést. Ez már olyan eredmény, amelyre fenntartás nélkül büszkék lehetünk, s amelyet elfogadnának sajátjukként nálunk gazdagabb s a tüdőgyógyászatban nagyobb hagyományokkal rendelkező országok is. A tuberkulózis elleni eredményes küzdelem előfeltétele az, hogy a lakosság mind egészségesebb életkörülmények közé kerül. Ez a dolog társadalmi oldala. A javulásban nagy szerepe van azonban az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak is. Ma kezdődik a Magyar Tudományos Akadémián a tüdőgyógyászok háromnapos nagygyűlése, s ez is alkalom arra, hogy köszönetet mondjunk a tuberkulózis elleni küzdelem első vonalában harcolóknak sikeres és áldozatos tevékenységükért, s további eredményeket kívánjunk humanista küzdelmükhöz. Árkus József