Népszabadság, 1969. október (27. évfolyam, 228-254. szám)
1969-10-09 / 235. szám
1159. október 9. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel. 1956 Ma, amikor az emberiség sorsának fontos kérdései dőlnek el a nemzetközi osztályharc porondján, különösen időszerű minden olyan történeti könyv, amely az imperializmusnak a szocialista országok elleni stratégiáját és taktikáját elemzi egy adott korszakban. Berecz János könyvében az 1956-os magyarországi ellenforradalmi lázadásnak olyan krónikáját és elemzését adja, amely kiegészíti ismereteinket az ellenforradalmat a háttérből szervező titkos erőkről, és leleplezi a burzsoá ideológusok utólagos ködösítéseit az imperializmus szerepéről a tragikus eseményekben. Az 1956-os eseményeket tárgyaló, több száz tanulmányt kitevő nyugati irodalom kedvenc állítása, hogy az akkori magyar belpolitikai helyzet spontán vezetett el a „forradalomhoz”, e folyamat mögött nem álltak szervezett erők. Előszeretettel emlegetik még, és nem minden célzatosság nélkül, az ország vezetését ideiglenesen megkaparintó áruló csoport külpolitikai „semlegességi” törekvéseit. A valóságban, mint ezt a könyv dokumentumokkal igazolja, a nemzetközi imperializmus az 50-es években meghirdetett „felszabadítási” doktrínához híven — a hazai reakcióval együtt —, kihasználta a szektás-dogmatikus vezetés hibáiból eredő elégedetlenséget, a revizionizmus tudatos rombolását, és megkísérelte megdönteni Magyarországon a munkásosztály hatalmát. Ezzel a Góllal 1934-ben indította be a Szabad Európa Bizottság a mai olvasó előtt alig ismert FOCUS- műveletet, amely külföldről irányította a hazai, belső ellenség tevékenységét. A szerző sok adattal, példával bizonyítja a kommunisták, munkások, a becsületes emberek harcát az ellenforradalmi lázadás és árulás ellen, ragaszkodásukat a szocialista építés vívmányaihoz. Felidézi, hogy a munkások nagyon sok helyen védték a gyárat az ellenforradalmároktól. A nemzetközi helyzetet, a szocialista világrendszer érdekeit sokoldalúan elemezve, a könyv méltatja a Szovjetunió internacionalista segítségének a jelentőségét, s bizonyítja, hogy a szocializmus vívmányainak védelme a szocialista országok közös ügye. Hiszen a magyarországi példán is beigazolódott, hogy a párt vezető szerepének elítélésétől egyenes út vezet ahhoz, hogy megkíséreljék likvidálni a munkáshatalmat. Egy ily módon létrejövő, úgynevezett „semleges” ország az adott nemzetközi helyzetben világháborús konfliktus kiindulópontja és színtere lehetett volna. Jellemző, hogy a magukat nemzeti kommunistáknak valló tollforgatók már 1956 novemberének első napjaiban „általános európai rendezésről” írtak és nacionalista uszításba kezdtek a szomszédos szocialista országok népei ellen. Mint ismeretes, a magyarországi kudarc az imperializmust arra kényszerítette, hogy az erőszakos „felszabadítás” taktikája helyett magáévá tegye a „kelet-európai evolúciós változás” támogatásának az eszméjét A könyv figyelme erre a taktikára is kiterjed, amelynek célja a szerző szavaival: „meglazítani a kelet-európai országok és a Szovjetunió közötti kapcsolatokat a kelet-európai országok nemzeti érdekeinek ösztönzésével, nacionalista politika kezdeményezésével”. Ebben az összefüggésben is máig ható tanulságokat fejt ki e tartalmas tanulmány. Komornik Ferenc KULTURÁLIS HÍREK GOGOL Revizorának operaváltozatát komponálta meg a fiatalabb szovjet zeneszerző-nemzedékhez tartozó Valerij Gavrilin. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ÉPÍTÉSZETE címmel kiállítás nyílik október 11-én a Kulturális Kapcsolatok Intézete kiállítótermében. ANDRZEJ WAJDA életművét bemutató filmtörténeti sorozat szerepel a többi között az Egyetemi Színpad idei évadjának műsorában. GERARD SOUZAY, a neves francia baritonista ma érkezik a fővárosba, s pénteken a Zeneakadémián ad dalestet. Műsorán Purcell, Schubert, Beethoven, Roussel, Fauré és Ravel dalai szerepelnek. JEAN GIRAUDOUX két ismeretlen művét adta közre a párizsi Bernard Grasset kiadó. A La Menteuse című regény eddig csak vázlatos formában jelent meg, az Or dans la nuit című esszégyűjteményről pedig nem is tudtak. Z IMPOSZTOROK Prónay Pál (a filmben Doborján kapitány), a fehérterror egyik leghírhedtebb figurája, Horthy szálláscsinálója, a véres kezű különítmény parancsnok megtalált naplójából merítették a film alkotói nemcsak alapötletüket, de a film cselekményvázát, központi alakjának jellemrajzát, történelmi hátterét és szereplőit, amit aztán saját invenciójukból egészítettek ki a költött figurák — a különítmény tisztjei, tagjai — arcképével, sorsával, konfliktusaival. Ily módon két „szerzője” van a filmnek. Egyfelől egy hétpróbás tömeggyilkos l az orgoványi, siófoki vérengzések szerzője), másfelől a mélyen érző humanizmusáról, emberi együttérzéséről, művészi finomságáról és gyengédségéről közismert művészpár — Máriássy Félix rendező és Máriássy Judit forgatókönyvíró, az Egy pikoló világosból, az Álmatlan évekből és más filmekből ismert kettőse, amely ez alkalommal sem tudja megtagadni önmagát. Bizarr párosítás. De mi jön ki ebből? összeadható-e négy alma öt bikacsökkel? A két „szerző” közül paradox módon a kultúrától érintetlen, szinte már-már analfabéta Prónay bizonyul érdekesebbnek és hitelesebbnek. A film újszerű vonásai — leleménye, felfedezése — ugyanis akkor kerülnek elő, amikor Prónayt dramatizálják — okos, intelligens, a vegytiszta, a maga zárt következetességében már-már izgalmas ostobaságnak kijáró művészi „alázattal”, és Prónay tudatának és öntudatá- nak tükrözésében állítják elénk a kort és sajnálatosan hírhedt figuráját (amelytől negatív végletessége ellenére sem vitatható el a tipikus jelleg), így elevenítik meg a „történelmi időket”, amelyben, ellentétben az ismert mondással, az ellenforradalom falja fel, saját imposztorkodó gyermekeit , komikusan groteszk karikatúráját adva, a másik oldalon megrendítően tragikus folyamatnak. Izgató kérdés ugyanis: mi rejlik a mögött a teljesen elembertelenedett kegyetlenség mögött, amit egy ilyen Prónay-Doborján testesít meg? Karrierizmus? Fanatizmus? Lelki abberáció? Boszszúra szomjazó sértettség? A hatalom megmámorosító gyönyöre? Mindez együtt? A normális lelkivilágú ember többnyire értetlenül áll ezzel a jelenséggel szemben, és az irodalom, a színház, a film hagyományos gonoszságábrázolása inkább megtéveszt, mint eligazít ebben a kérdésben. Vagy legalábbis egyoldalú választ ad rá. Shakespeare hőseitől Jókain és a többi romantikuson át egészen korunk ponyvái és krimijei „lángeszű” bűnözőiig terjed az intellektuális romlottságnak ez a kultusza, amelyben a kegyetlenség, az elvetemültség többnyire valamiféle diabolikus töltéssel, intellektuális felsőbbrendűséggel egészül ki. S talán csak a nagy orosz klasszikusoknál — Dosztojevszkijnél, Szaltikov-Scsedrinnél — találkozunk az emberi elaljasodásnak azzal a sokkal gyakoribb, primitív és kicsinyes formájával, amely az intellektuális alacsonyabbrendűségen, a szellemi fogyatékosságon alapul — de amely a maga földhöz ragadt fantáziátlanságában nem kevésbé félelmetes. A III. Richárdok, akik tudatosan döntenek úgy, hogy gazemberek lesznek, viszonylag kevesen vannak. Gyakoribbak azok a gazemberek, akik valamely pozitívnak vélt eszmét választva válnak elvetemült, gátlástalan bűnözőkké , önfeláldozó hőssé, nemzetmentő hazafiakká eszményítve magukat eltorzult-elembertelenedett öntudatukban. Prónay- Doborján saját önéletírásán, vallomásain alapuló megelevenítésében is éppen az a distancia, az a távolság adja a film szatirikus töltését, amely önaga hőssé, hazafivá, igaz magyar úriemberré eszményített öntudata és közönséges tömeggyilkos, bűnöző volta között nyilvánul meg, s amely egyszerre leplezi le a választott eszmények eszmei és a választó alany szellemi-intellektuális silányságát, alacsony rendűségét. Az osztálygőg feneketlen és gátlástalan ostobasága az, amit Prónay- Doborján alakjában a szerzők oly plasztikusan állítanak elénk, éppen mert Prónay hivalkodásával önleleplező, infantilisan hencegő belső önismeretére támaszkodnak. Az az érzésem, ha a szerzők hűek maradnak Prónay naplójá- hoz, önarcképéhez, világlátásához, filmgyártásunk egyik legizgalma- sabb filmjét alkothatták volna meg. Amit azonban hozzátettek a filmhez, az talán cselekményességében, fordulatosságában fel dúsította, művészi tisztaságában azonban inkább szegényítette, mint gazdagította a filmet. Prónay világában nincs helye Máriássyék világának. Hiszen ha Prónay különítményesei tized- annyi megértéssel, beleérzéssel, s részvéttel „kezelik” áldozataikat, mint a Máriássy-szerzőpár az ő alakjukat — nem kerül sor arra, hogy e film hőseivé váljanak. Nem mintha az eszmei utat vesz-tés következtében tragikussá vájló életsorsok nem lehetnének méltó művészi témák az irodalom vagy a film számára. Ezek a hősök azonban elbuknak a hatalmi harc groteszk logikája és saját erkölcsi színvakságuk követ-keztében — anélkül, hogy a bűn- bánat, a katarzis legkisebb szele is megérintené őket. Nem igazán tragikus hősök tehát és bukásuk is többnyire inkább az alkotók erkölcsi világrendjének igazság- szolgáltatása, mint a tragikus hős választásának immanens következménye. S a mi filmünk szem- :pontjából nana kevésbé lényeges: e kétfajta látásmód — két stílus, s két műfaj, két mondanivaló egymással nem ötvöződő keverékévé teszi a filmet. Szatíra és melodráma békés egymás mellett élése ugyanis csak akkor valósulhat meg, ha a melodráma maga is szatirikussá válik — de ez ebben a filmben csak Prónay alakjával kapcsolatban mondható el. Az imposztoroknak azonban így is vitathatatlan értéke, hogy a domináló Prónay-szál, „törté- nelmi” szál következtében elő-ször kapunk képet filmművészetünkben arról a véresen tragikus kutyakomédiáról, amit Horthy és az ellenforradalom uralomra jut tása és konszolidációja hozott — , s amellyel kapcsolatban még ma is sok káros és hiszékeny illúzió van elterjedve —, először látjuk a maga hitelességében és felülről is ábrázolva a revízió, az ezeréves határok gáncs nélküli lovagjait, s amint a megszálló francia és román seregek támogatását élvezve és nyomukba kullogva, gyilkos harcra kelnek — ha nem is a határok, de az urak és szolgák közötti „hagyományos jó kapcsolat” védelmére. A szereplőket, a színészi játékot a jelzett két stílus, két szemléletmód osztja meg, az önmagukban gyakran kiváló és meggyőzőszerepfelfogásokat. Kitűnő, még külsőségeiben is hiteles alakítást nyújt Tomanek Nándor is, mint Doborján-Prónay és ugyancsak telivér figura Huszti Péter Rexje, különítményes főhadnagya. Csak amíg Tomanek karikírozó, szatirizáló felfogásban játszik, Huszti stilizálatlanul realisztikus ábrázolásra törekszik. És többé-kevésbé ugyanez mondható el egyfelől Mensáros László kormányzójára vagy Kálmán György miniszterelnökére, vagy Bara Margit Anada asszonyára, másfelől Iglódi István Apostolicsára, Bálint András Szentirmayjára és így tovább. Aszerint, hogy Prónaytól, átvett élő figurákról vagy a szerzők által költött alakokról van szó. Illés György operatőri felvételei és Vincze Imre zenei aláfestése — korrekt, megbízható munka, Gyertyán Ervin Az utóbbi években fokozódó figyelem kíséri a nemzetközi munkásmozgalom történeti útját. Különösen megnőtt az érdeklődés a mozgalom legsúlyosabb válságának s egyben viharos újjászületésének drámai fordulatokban gazdag periódusa, az első világháború időszaka iránt. A szocialista országokban és Nyugat- Európában egyaránt dokumentumkiadványok és részfeldolgozások egész sora lát napvilágot olyan kérdésekről, mint a háború kitörésének visszhangja és hiatása a nemzetközi munkásmozgalomra, a háború idején tartott nemzetközi szocialista kongresszusok, a mozgalomban érvényesült irányzatok története, az egyes országok munkásmozgalmának útja a háború idején stb. Jemnitz János könyve ebben a gyorsan növekvő sorozatban is egyedülálló teljesítmény. Elsőként kísérli meg ugyanis, hogy összefoglalóan ismertesse a nemzetközi munkásmozgalomban az első világháború idején kibontakozott különböző irányzatokat, létrejöttük, fejlődésük körülményeit, egymással s a mozgalmon kívüli erőkkel folytatott küzdelmeit, kijelölje helyüket, meghatározza súlyukat, szerepüket a mozgalom egészében. A csaknem 500 szereplőt felvonultató munka széles körű forrásanyagot használ fel. A moszkvai, leningrádi, amszterdami, párizsi, bécsi levéltárakban őrzött, most először hasznosított dokumentumokon kívül Jemnitz János Magyarországon jórészt hozzáférhetetlen sajtóanyagokra, az utóbbi években publikált jegyzőkönyvekre s a növekvő számú feldolgozásokra is támaszkodhatott. Könyve ilyen értelemben összegezése a kérdés, nemzetközi irodalmának, de sokkal több is annál. Olyan önálló feldolgozás, amely az első világháború nemzetközi munkásmozgalmának több nagy jelentőségű kérdését először vizsgálja meg s helyezi el a háború rendkívül bonyolult, állandóan változó erőviszonyainakirányzatainak szövevényében. ■jemnitz János érti a módját, hogy — noha a figyelmet a központi jelentőségű eseményekre összpontosítja — az olvasó ne merev állóképek sorozatát kapja, hanem magát az élő mozgalmat ismerje meg. A magáénak érezze gondjait; a mozgalom részeseivel együtt keresse-kutassa a háborúból kivezető reális utakat-módokat, együtt vitázzon az eszmei ellenfelekkel s velük együtt háborodjon fel az árulás, az osztályegyüttműködés, a háború útját választók lépésein. Ennek az a titka, hogy a szerző maga igyekszik háttérben maradni. Csak elvétve szólal meg a maga nevében s csak a legszükségesebb útbaigazítást adja meg az események megértéséhez. Szereplőit, mondhatnám, hőseit beszélteti. A dokumentumok „száraz” hitelességével és emberközelségű hitvallásával. A Szociáldemokrat hasábjairól Lenin lendületes, kristálytiszta logikája győz meg minket; a Spartacus, leveleket olvasva, Liebknecht szenvedélyes lendülete ragad magával; a Neue Zeitben Kautsky hideg tépelődései hökkentenek meg; a Labour Leaderben együtt vitázunk Keir Hardie-val, s a KÖNYVEKRŐL Jemnitz János: A szocialista pártok és a háború. 1914—1918 nemzetközi munkásösszefogást sürgetjük Merzheimmel a Vie Ouvriére-ben vagy Lunacsarszkijjal a Nase Szlávóban. De szót kapnak a Südekumok és Dávidok, a Scheidemannok és Ebertek, az Hervék és a Jouhaux-k, a Renaudelek és a Sembatak, a Hyndmanok, a Bissolatik és a nacionalizmus és az osztályegyüttműködés sok más képviselője is. országi munkásmozgalom háború alatti helyét, szerepét világítják meg, mind az ország, mind a nemzetközi munkásmozgalom keretében. Igen pontosak azok az utalásai, amelyek a magyarországi szociáldemokráciát úgy ábrázolják, mint amely a maga egészében ingadozott a német szociáldemokrata „honvédő” többség és a pacifista centrum álláspont Szavaik és tetteik felsorakoztatásával, szembeállításával éri el Jemnitz, hogy az olvasó világosan és egyértelműen a háború és a militarizmus, a nacionalista szenvedélyek és az osztályegyüttműködés ellen fellépő forradalmi internacionalisták igazát tegye magáévá. íinem deklarál: nem állít eleve J’ abszolút mércét, melyhez viszonyítaná a válság nehéz feltételei között tevékenykedő, megnyilatkozó pártokat, szocialista vezetőket. Annyit azonban érzékeltet, hogy a szocialista gondolat és cselekvés normájának a munkásosztály érdekeinek képviseletét, a háború elleni harcot tekinti, azt a küzdelmet, amelyet a legkövetja között. Úgy véljük azonban, hogy — a magyar olvasóra való tekintettel — szólhatott volna többet is szerző a párt egyes nemzetközi kihatású lépéseiről. Így kitérhetett volna az 1914 decemberében tartott bécsi osztrák —magyar szociáldemokrata tanácskozásra, vagy Garami és Buchinger 1916 januári németországi és hollandiai útjára, amelyek jelentősége túlnőtt az ország (s a monarchia) határain. Ugyanígy hiányzik a háborúval szembenerkezetesebben a bolsevikok képviseltek a háború folyamán. (Megmutatja ugyanakkor, hogy mellettük — összefogva és vitázva velük, keresve a jó megoldásokat — ott küzdöttek a német és az olasz, a bolgár és a szerb, a holland és az angol internacionalisták is.) Érdekesek a könyvnek azok a részei is, amelyek a magyaromé magyarországi paioipai, mindenekelőtt Szabó Ervin és antimilitarista csoportjának legalább vázlatos jelzése is. Könyvének utószavában Jemnitz János is jelzi, hogy milyen sok kérdés megválaszolásával maradt adósa az olvasónak mind egyes irányzatok és időszakok részletesebb kidolgozása, mind pedig az alapvető társadalmi kérdésekre adandó válaszok tekintetében. Felsorolását további munkája programjának hisszük. (Kossuth Könyvkiadó) Mucsi Ferenc