Népszabadság, 1971. szeptember (29. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-25 / 226. szám

1971. szeptember 25. szombat ZSEPSZABADSAG Együtt eredményesebb Közművelődésünk egyik állapoti gyengesége az anyagi és a szellemi erők szétforgácsoltságában, öröklött párhuzamosságában, hatásköri villongásaiban, a partikuláris érdekeket fenntartó törekvésekben rejlik. És bár sok szó esett és esik róla, e gyengeségeket nehezen küzdi le az erősödő szervezet. Ez okok miatt tartjuk közfigyelemre méltónak azt a kezdeményezést, amely hosszadalmas érveléseik és viták után győzedelmeskedni látszik a közművelődés egységtörekvései javára. Arról van szó, hogy a szegedi Dóm téren létesülő, reprezentatív művelődési épület egyszerre nyújt otthont majd a József Attila Tudományegyetem Központi Könyvtárának, a Szeged Városi Somogyi Könyvtárnak, a Csongrád megyei Könyvtárnak és a Csongrád megyei Levéltárnak. Mi ebben az új, az észrevételre érdemes? — kérdezhetné a közművelődés hálózati rendszerében tájékozatlanabb olvasó, hiszen első meggondolásra is érthetőek a korszerű művelődési központ előnyei. Nos, áruljuk el: a felismerés és megvalósítás közé gyakran ugyancsak nehéz hidat verni — ez lesz az ország első, ilyen jellegű művelődési „kombinátja”. Társadalmi haszna pedig valóban kézzelfogható. A közös építkezés és fenntartás nemcsak lényegesen olcsóbb (ez a szempont sem elhanyagolható), hanem lehetőséget nyújt egy olyan, központi, nyilvános, általános és tudományos művelődési apparátus megteremtésére is, amely az iskolás gyereiktől az egyetemistáig, az olvasni vágyó fizikai munkástól a tudományos kutatóig, egyhelyütt elégíti ki a város és a régió könyvtári, tájékozódási igényeit.' '• Az integrálódó könyvtárak és a levéltár gyűjteménye, már a jelenben is szerencsésen és hatékonyan egészíti ki egymást, a közös elhelyezés, kezelés, dokumentáció, a különböző célú, kellemes olvasóterek kialakításának, s a modern technikai apparátus beállításának lehetősége pedig meghatványozza a művelődési bázis kisugárzó erejét. A megvalósítással elmosódnak a ma már gátló határok a tudományos és a közművelődési könyv- és információállomány között, s — nem utolsósorban — a terv realizálásával a Tisza-parti város építészeti,, városképi szempontból is kiemelkedő épülettel gazdagodik. Az elképzelés megvalósítása még a kezdetén, tart. A tervpályázatba beérkezett és elfogadott pályaművek betonba, üvegbe formálásához, s azon túl is, sok állami, társadalmi segítségre lesz szükség. Ennél is fontosabb azonban a kezdeményezés szellemének megértése és követése közművelődésünk egyéb szféráiban is. Havas Ervin Nagy sikerrel mutatták be a Szemjon Kotkót A moszkvai Nagy Színház hazánkban vendégszereplő társulata a műsorára tűzött harmadik bemutatóját, Prokofjev Szemjon Kotko című operáját, péntek este játszotta nagy sikerrel az Operaházban. Az előadást Borisz Pokrovszkij állította színpadra, a díszleteket és a jelmezeket Valerij Leventel tervezte. Karmesterként ezúttal Fiait Manszurov mutatkozott be. A címszerepet Georgij Andrjusenko énekelte s a főbb szerepeket Galina Visnyevszkaja, Jelene Obrazcova, Mark Resotyin, Alekszej Krivcsenja, Vjeronika Boriszenko, Alekszej Maszlyennyikov és Jevgenyij Kibkalo alakította. A világhírű vendégegyüttes harmadik bemutatójával is forró sikert aratott — a közönség hoszszan tartó tapssal jutalmazta a magas színvonalú előadás közreműködőit. tejsz elvtárs ül rajta — javasoltam. A többiek nevettek, és a telefonáló lektor mondta is: — Egy kis türelmet kérnénk még, de egyelőre Sultejsz elvtársnál van, aki nagyon gondosan tanulmányozza. El se tudtuk képzelni, milyen következménye lesz ennek a játéknak. A folytatását csak sokkal később tudtam meg. Amikor én már elmentem, a nap folyamán, de még a következő napon is, az abban a szobában ülők minden panaszt Sultejszre hivatkozva hárítottak el. A következő héten pedig az írószövetség taggyűlésén egy író felszólalt, hogy abban a kiadóban van egy Sultejsz nevű elvtárs, aki hozzáhalasztja a dolgokat. Szavaira többen is felkiáltottak, hogy az ő ügyük is Sultejsz miatt késlekedik. Javasolták tehát, hogy forduljanak fegyelmi javaslattal a felsőbb hatósághoz: vizsgálják ki Sultejsz ügyét. Hiszen lehetséges, hogy ő maga a befurakodott ellenség. A fegyelmi javaslatra a felsőbb hatóság személyzeti osztályán megállapították, hogy ilyen nevű elvtárs annál a kiadónál nincs státusban. Sürgősen behívták az igazgatót, aki semmit sem tudott semmiről, csak azt hallotta, hogy egy bizonyos Sultejsz súlyos mulasztásokat követett el. — Ki ez a Sultejsz? — kérdezte összevont szemöldökkel a felsőbb hatóság előadója. Az igazgató nem merte azt mondani, hogy fogalma sincs. Egy igazgató nem vallhatja be, hogy nem tud mindent, ami a vállalatnál történik. A felsőbb hatóság szavaiból úgy gondolta, hogy ez valami külső ember, akit alkalmi lektori munkákkal bíznak meg. — Derék elvtárs, csak kissé lassú. — Akkor miért dolgoztatnakvele? És bizonyos, hogy lassú? Nem szabotázs, amit csinál? Ismeri személyesen az elvtárs? — Persze hogy ismerem... De helyes, hogy figyelmeztetnek az éberségre, majd utánanézek. . . Aki nincs státusban, az ellen nem indíthat fegyelmit. Hanem, aki rendszesen éppen ezt az izé ... ezt a Sultejszt bízza meg munkával... Mi a másik neve ennek a Sultejsznek? Az igazgatónak ijedtében először az Ödön név jutott az eszébe. De hozzátette, hogy talán nem szükséges azonnal fegyelmit indítani, mindenesetre erélyesen figyelmezteti azt, illetve azokat, akik Sulteisz Ödönnek munkát adnak, hogy most azután elég legyen. A kihallgatás ezzel ugyan véget ért, hanem az előadó később úgy gondolta, nem helyes, ha a megbeszélésnek nincs írásbeli nyoma. És két nap múlva a kiadóhoz megérkezett a leirat, amelyben a felsőbb hatóság utasítja a vállalatot, hogy Sulteisz Ödönnek semmiféle külső munkát ne adjanak. Addigra az igazgató már összehívta a lektori értekezletet, szigorú hangon tette fel a kérdést, ki az a Sultejsz, és igen meghökkent, amikor önkéntelen, de általános nevetés tört ki. Így tudta meg, hogy Sultejsz nincs. Boszszankodni szeretett volna, de nem tudta megállni, hogy a történet hallatára el ne nevesse magát, és mire a felsőbb hatóság leirata megérkezett, nyugodt szívvel írt vissza, hogy Sulteisz Ödöntől még azokat a munkákat is visszavették, amelyeket már előzőleg kiadtak neki, most tehát már egyetlen kézirat sincs nála. Jó néhány évvel később, az ötvennnes évek vége felé, amikor már nem volt kapucédula sem, a felsőbb hatóság előadóját fegyelmi úton eltávolították, mint önkényeskedő dogmatikust, és lelkiismeretes utóda évekre visszamenőleg átnézte az előd intézkedéseit, hogy jóvátegye az elkövetett igazságtalanságokat. így bukkant arra a leiratra, amely megtiltja, hogy Sulteisz Ödönnek bárminemű munkát adjanak, és mellette az arra érkező válasz, amely szerint a már kiadott munkákat is visszavették tőle. Az új előadót elfogta a részvét a szerencsétlen értelmiségi iránt, akit még a nyomorúságos kiadói külső munkáktól is eltiltottak. Tekintettel arra, hogy az eredeti fegyelmi javaslatot a közben politikailag gyanússá vált írószövetség küldötte a hatóságnak, eleve gyanússá vált, hogy Sultejsz csakis valami derék, lelkiismeretes elvtárs lehet. Az előadó tehát felhívta telefonon a kiadó igazgatóját. Hanem az már régóta más igazgató volt, és fogalma sem volt az egykori Sultejsz-ügyről. Az előadó szavai alapján maga is nagyon megsajnálta Sultejsz Ödönt, és megígérte, hogy ha rászrul, azonnal megfelelő, munkákat ad neki, sőt esetleg státusba is veszi. Csak éppen nem tudta, ki az a Sultejsz Ödön, összehívta hát a szerkesztőket és megkérdezte, ki emlékszik erre az ügyre. Volt, aki a név hallatára megint felnevetett. Ő emlékezett még a históriára, és elmondotta, hogy Sultejszt valójában én találtam ki. Az igazgató a fejét vakarta. Ezt sehogyan sem közölheti a jóindulatú új előadóval, nem teheti nevetségessé jóindulatát. De minthogy engem történetesen valahonnét személyesen ismert, felhívott telefonon és elmondta, milyen következményekkel járt végzetes tréfám. — Hát most mit csináljak? — Mondd meg, hogy utánanéztél, és kiderült, hogy Sultejsz 1956-ban disszidált — javasoltam. — Lehetetlen. Odafent úgy tudják, hogy ez egy derék ember. Derék ember nem disszidálhatott. — Akkor mondd, hogy éhen halt, mert nem kapott munkát tőletek. — Ez túlzás. — Miért? Egészen bizonyos, hogy az utóbbi öt évben valahol Magyarországon meghalt egy Sultejsz nevű ember. Még halálozási anyakönyvi kivonatot is szerezhetsz. Hívd fel a Rákoskeresztúri temetőt, ott nyilvántartják a halottakat... — De nekem nem elég, hogy Sultejsz... Nekem még az is kell, hogy Ödön legyen. — Legföljebb azt mondjátok, hogy Ödön volt a művészneve ... ha az derülne ki, hogy a halott Samu volt vagy Vendel. Az igazgató végül is megfogadta tanácsomat. Felhívta a temetőt. És szerencséje volt. Még 1955-ben meghalt egy Sultejsz Ödön nevű budapesti lakos. Igaz, hogy 87 éves volt és nyugalmazott látszerész, de így magas kora és másféle eredeti foglalkozása még azt is hitelesítette, hogy annak idején miért dolgozott olyan lassan. Ezzel lezárult a Sultejsz története. Irataihoz hozzáfűzték halotti bizonyítványát. Én ugyan javasoltam, hogy 1968-ban, szegény néhai Sulteisz Ödön születésének századik évfordulóján a vállalat emlékezzék meg róla és virágozza fel sírját, hiszen oly munkatárs volt, akivel a személyi kultusz korában méltatlanul bántak — de ezt a javaslatomat már nem fogadták el, mondván, felejtsük el az egész történetet. Én azonban ezennel mégis felidéztem, mint a kapucédulák korának dokumentumát. KÖNYVSZEMLE «■£ Minden könyv értékelése felől lehet vitatkozni, de a tények dolgában nem szabad tévedni. Annak sem örülnék, ha másnak a fejére olvasnám ezt az aranyszabályt, még kínosabb, hogy egyik saját írásomra kell alkalmaznom: .téves információra hallgatva írtam emigránsnak Gustav Janouch prágai német írót; fenntartom ugyan, amit csehszlovák tudósok által elmarasztalt Hasik életrajzáról írtam, de kötelességem a tárgyi hiba korrigálása. Remélem, hogy az alábbiakban, ugyancsak IRODALOMTÖRTÉNETI munkákról számolva be, pontosabb leszek. Az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatában jelent meg Kőháti Zsolt körültekintő és kiváltképp az elemzésekben alapos monográfiája Sárközi György életéről és sokoldalú — a két világháború közötti líra, regényirodalom, műfordítás, irodalomszervezés tekintetében egyaránt fontos — munkásságáról. Kemény fába vágta fejszéjét a jól felkészült fiatal szerző. Sárközi szellemi fejlődésének s ars poeticájának emelkedőit és lapályait, a Nyugat második nemzedékében és a népi írók mozgalmában betöltött szerepét, a szépírói és politikai munkássága közötti ellentmondásos kapcsolatokat már előzőleg is sokan boncolgatták és vitatták — részint az író mártíromságának és emberi kiválóságának méltán meghatott hangsúlyozásával, részint polgári kötöttségeinek bírálatával. Kőháti objektivitását dicséri, hogy a források idézésével és faggatásával rajzolja meg az életpályát, elsősorban az írót ért hatásokra figyelve. A szintézis és az ilyen bonyolult probléma feldolgozásánál különösen fontos komponálás kevésbé látszik sikerültnek. Tekintsük egyelőre szolid alapvetésnek a munkát, amely alkalmas és méltó a folytatásra. (Akadémiai Kiadó) „Művek és mesterek között” kalandozik Takáts Gyula esszékötetének (Egy kertre emlékezve) tematikája. Életprogramja, hogy a Dunántúl hagyományainak s kulturális ízeinek sajátosságait tolmácsolja, patrióta szeretettel. Az apró szépségekre is figyelő, édes áhítaté író; emlékezéseiben s portréiban is a konkrétumok lírikusa, amit a kötet záró műhelyvallomásokban maga is részletez. Irodalomtörténetileg is figyelemre méltónak elsősorban a Janus Pannoniusról és Csokonairól szóló tanulmányát mondhatjuk; szubjektív mellgű fejezeteiben finom megfigyelések és szíves túlzások találkoznak. (Szépirodalmi) A külföldi szépirodalom újdonságairól szólva, az ANGOL NYELVTERÜLET hét értéke kívánkozik témául. Virginia Woolf regényének és Albee drámáinak összekapcsolása inkább tréfás kuriózum, mint belső rokonítás: amerikai kortársunk híres színművének (Nem félünk a farkastól) eredeti címében ugyanis szójátékkal, merül fel az angol írónő neve. Virginia Woolf még 1925-ben írt, magyarul először 1947-ben kiadott regénye (Mrs. Dalloway) az első világháborút követő évek angol polgárságának csiszolt bájú tükre. Egyetlen nap történetét meséli el — a hősnő fogadási előkészületeit és magát az estélyt, koncentrikus szerkesztéssel fonva a cselekménybe a múlt sok-sok megható részletét és a jobbára véletlenül felbukkanó mellékszereplők életútjának merőben különböző furcsaságait. A mai olvasó bizony álmatagnak érzi a szerelmek és barátságok hajdan merész ábrázolását, s kétlem, hogy bárkit is korbácsolna az érdeklődés a szereplők sorsa vagy élet,bölcselete iránt. A környezetrajz vagy a jellemárnyalás pontossága azonban— anélkül, hogy a regény társadalomkritikai jelentőségét eltúloznánk — mégis kiváltja az utókor szeretetét. (Magyar Helikon) A viharos buzgalmú és — fejlődésének jegyei alapján — tehetségű Edward Albee színműveinek válogatása, a legjobbnak ítélt Drámák kiadása is, helyénvalónak tűnik. Bizonyos szkepszissel vettem kézbe a jókora gyűjteményt: sorra-rendre bukkantak fel bennem az írónevek, hogy vajon különb-e Albee a hasonló válogatással még meg nem tisztelt szerzőknél. Az olvasási élmény elhalványítja az aggodalmaskodást; a magyar színpadokon és nyomtatásban aratott sikereit igazolja, ha egyvégtében olvassuk el a nyolc darabot. Elsősorban a szellemi és dramaturgiai újatmondás hevülete vall vérbő színpadi szerzőre — a formakeresés folytonosan megújuló izgalma, ahogyan Albee a ridegen gúnyos mese, a drámai parabola, a naturalisztikus vaskosság és a szatirikus haláltánc igazságlehetőségeit kutatja vagy éppen vegyíti. Egy kivünhedt, csupán bemocskolásra és fertőzésre képes világ undorát dobja a színpadra. Fentebb már említett, Nem félünk a farkastól című drámájában tetőzik e látásmód és módszer; újabb műveinek erkölcsi hőfoka sem alacsonyabb, ám a hatáskeresés a bizarr eszközök túlhajtásával jár. (Európa) 7 KÉT NOVELLÁSKÖTET jelzésével kanyarodom vissza saját irodalmunkhoz. Tanulságos kötelességet látok Kahána Mózes elbeszéléseinek (Szélhordta magyarok) megjelentetésében. A kötet címéül is szolgáló ciklust még az 1930-as évek végén közölte a Korunk, a közbülső rész a Szovjetunióban íródott, a záró novellákat pedig 1965-ös hazatérése után vetette papírra a szerző. Sok olyasmit tartalmaz tehát a könyv, ami — mintegy Kahána Mózes regényeinek kiegészítéseként — munkásmozgalmi és irodalomtörténeti szempontból egyaránt becses számunkra. Árnyak és fények ütköztetésében ma már kissé didaktikus látszatuk lehet, de — és ez a legfőbb — jóra forrósít a tények, gondolatok, érzések igazsága. (Magvető) Molnár Zoltán gyűjteményes kötete (Búcsú a Jóistentől) hasonlóképp tiszta szenvedélyben fogant, s egyúttal a novella korszerűsítésének is szép tanúsága. Éles szemmel meglátott, társadalmilag fontos konfliktusokat formált történetekké az író — a paraszti és munkássorsnak nemcsak hű, de markáns tükrét is adva kezünkbe. Egykor nyugalmasabb szerkesztési módszerét szigorú igényességgel fogja mind feszesebbre; legjobb írásai közül egyfelől a Kamasz vagy a Zálogosát, másfelől a Zsuzska új ruhában és az öregember a parton példázza tehetségét és a magvas tömörítés erényeit. A külső ütközések belső rugóit is mind erősebbre kovácsolja, s a rohanó élet sorsdöntő pillanatait is egyre tisztuló szigorral örökíti meg. (Szépirodalmi) Korunk művészi krónikásai — úgy tetszik — kurta villantásokkal kívánják megformálni a közöttünk és bennünk fortyogó indulatokat. Lehet, hogy a félperces novelláké a jövő? Falus Róbert Pest megyei tárlat a Magyar Nemzeti Galériában A Magyar Nemzeti Galériában szombaton nyílik meg a Pest megyei tárlat, amelynek anyagát pénteken mutatta be a sajtó képviselőinek D. Fehér Zsuzsa dr. művészettörténész, a tárlat egyik rendezője. Elmondotta, hogy a Pest megyében élő művészek tárlatát most első alkalommal rendezik meg ilyen reprezentatív körülmények között a fővárosban. A tárlat anyagának kisebbik részét közgyűjteményekből, nagyobbik felét pedig a Pest megyei művészeknek erre a bemutatóra készített alkotásaiból válogatták össze, s azokat október 24-ig tekinthetik meg az érdeklődők.