Népszabadság, 1972. március (30. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-16 / 64. szám
1972. március 11i, csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI Andrzej Piotrowski lengyel rendező filmje formailag alig különbözik a szokványos kalandfilmektől. A történet bonyolítása — egy német diverzánscsoport elleni harc a háború után — látszólag csak feszültséget, izgalmat akar kelteni a nézőben, lekötni a figyelmét előre kiszámított fordulatokkal. S ezt, a film helyenkénti vontatottsága ellenére, Piotrowski el is éri. Ez magában még nem volna különös érdem, mert bár nem kevés, nem is sok:olyan szakmai-technikai követelmény, amely nélkül ma — és különösen a nagyban formalizált kalandfilm esetében — aligha lehet figyelemre méltó filmet csinálni. Deszerencsére Piotrowski tud mást és többet is ennél. Mert hogy a Kelepce különbözik a szokványos kalandfilmektől, arról meggyőz a mély érzelmi visszhang, amit a film kelt az KELEPCE emberben. Piotrowski tud a kalandfilm sablonjai között is embert ábrázolni, a feszültségpatronok mellett drámát kibontakoztatni, ha nem mindig kellő erővel és mélységben is, de mindig elég érzelmi intenzitással. S ez a választott témakörben — a manapság már csak formai megoldásra csábító diverzáns- és kámhistóriákban — nem könynyű. De hogy át lehet törni a sámán, hogy újra az emberi dráma szolgálatába lehet állítani a formalizált műfaji szabályokat, ezt bizonyítja a Kelepce. Ha a rendezőnek van mondanivalója a témával, s nem egyszerűen sablont gyárt, jól-rosszul, ha hősének drámájából ki tudja emelni az általánosan emberit, akkor — mint Piotrowski filmje — a valóság élményét adja. Éppen az a kelepce, amely a film címében is szerepel, válik itt általános érvényűvé, emberek kikerülhetetlen sorsává bizonyos történelmi helyzetben. Mert ez a kelepce jóval több, mint amit a mindenre elszánt diverzánscsoport állít a film hősének, a lengyel néphadsereg egyik őrnagyának (a történet 45-ben egy alsósziláziai bányászvárosban játszódik, a terület visszacsatolása idején); több, mert ezt a kelepcét a történelem vetette ki az embereknek, lengyeleknek és németeknek egyaránt. Ebből a drámából éreztet meg nem is keveset Piotrowski, a kalandfilm sémái közt is néhány jól megrajzolt emberi jellem, történelmileg adott helyzet realisztikus ábrázolásával. Nagy segítségére voltak ebben a kitűnő színészek, köztük Andrzej Kopiczynski, Aleksander Iwaniec, Hoelger Malich és az operatőr, Waclaw Dybowski. Hogy miért rovarölő a féregirtó, s mért féregirtó az a lányos képű, másé kamasz, akinek egy kissé megkésve lépnek működésbe férfihormonjai, arra nehéz volna válaszolni, ha a dolog egyáltalán megérne ennyi fáradságot. Mert Milán Jelic jugoszláv rendező filmjének suta kamaszhőse éppen nem a rovarokkal küszködik, hanem a felnőttekkel, s nem ő bántja őket, hanem azok üldözik őt felsőbbrendűségükkel, cinizmusukkal, megrögzött szokásaikkal és ostobaságaikkal. És mindez az ifjú hős baljós hormonállapota miatt. Szerencsére azonban a virágkorát élő kövér nagynéni, annyi fiatal lány próbálkozása után, valódi hormonszakértőnek bizonyul, rendbe hozza a dolgot, s hirtelen bajuszt növesztett unokaöccsével vidám nyaralást rendez a tengerparton. Ami a hormonokat illeti tehát, happy end, de nem így áll a dolog a felnőttek cinikus ostobaságaival. Hogy az utóbiakkal hogyan áll a dolog, arra Milán Jelic nem ad egyértelmű választ. Filmje olyan, mintha egy — elég költséges — főiskolás diákcsíny volna, amivel a vitathatatlanul tehetséges tanítvány „akadémikus" tanárait akarta bosszantani. A hormonok és a rovarok mellett, úgy mellé- A ROVARÖLŐ későn, elég furcsa képet rajzol a társadalomról, s különösképpen annak bizonyos laza kispolgárilumpen rétegéről, de nemcsak róla. Szemmel láthatólag Jeliének sok minden nem tetszik, s hőse megkésett hormonműködését arra használja fel, hogy megfricskázza a társadalmat, a fiatalokat puhány beletörődésükért, a tökkelütött kedves szülőket ostoba maradiságukért. De mindezt maga sem tartja többnek egy „jópofa” csínynél, egy kispolgárugratásnál, s így mindinkább a jelenségek bohózati elemeit emeli ki, hogy végül is a néző ne tudja, mit vegyen komolyan, s mit ne. Olyan az egész, mintha egyszerre két filmet vetítenének a vászonra: egy kesernyés társadalomkritikát és egy „franciásnak’ szánt bohózatot. A film fiatal színészei tehetségesen játsszák mindkét műfajt egyszerre, az idősebbeknek ez nehezen sikerült. Az operatőr, Aleksandar Petkovic is komolyabbra vette a dolgot, jobban érzékelte a reális társadalmi kritikát, mint a „pikáns’ bohózatot. Hegedűs Zoltán Utánanéztem az értelmező szótárban is, nem hibáztam, amikor nemrég egy cikkemben azt írtam, hogy „magyarul mondva’’, de azt jeleztem vele, hogy őszintén szólva. Kedves olvasónknak, aki arra figyelmeztetett, hogy tévedtem, mert ez esetben a „magyarán” kifejezést kellett volna használnom, abban van igaza, hogy a „magyarán” kifejezőbb lett volna. Magyarul beszélni azonban nemcsak a nyelvtani hibák elkerülését jelenti, hanem az igaz beszéd hívei is magyarul szoktak szólni. Ezt úgy is lehet mondani, hogy „magyarán”, viszont ez csak a nyílt beszéd fogalmát jelenti, a nyelvi tisztaságot nem. S mégis azt hiszem, hogy magyarán szólni annyit tesz, mint — a másik értelemben is— magyarul beszélni. Nem véletlen, hogy a nyelvművelés a legutóbbi másfél évtizedben oly sok ember szívügye. Szokták idézni Széchenyit, aki a reformkor idején azt mondta, hogy nyelvében él a nemzet. Ma már ennél jóval többről van szó. A nyelv útján él a gondolat, ha úgy tetszik, a nemzeti gondolat. Amit ma hirdetünk, azt mindkét értelemben magyarul kell mondanunk, hogy az emberek jól megértsék azt, amit mondani akarunk, és csakis úgy, ahogy mondani akarjuk. A szép magyar beszéd egyik követelménye például, hogy logikusan kapcsolódjanak egymáshoz a mondatok. Nagy kár, ha valaki nem így fogalmaz, mert mondanivalójáról nem tud meggyőzni másokat. Lehetetlen azonban magyarul beszélni, ha a gondolatmenet nem logikus. Így hát az a tény, MAGYARUL, MAGYARÁN hogy mindinkább magyarán beszélünk, követeli, hogy jól szóljunk magyarul. S végre elfeledjük azt, a múltból valahogy átvett furcsa szokást, hogy a műveltségével hivalkodó embernek, szakembernek illett bonyolultan beszélnie, ezzel is jelezve: ő több, más, mint a többiek, akik csak anyanyelvüket tudják, de egyébként nem beavatottak. Szó sincs róla, hogy amikor stilisztikáról van szó, csak arról volna szó. A bonyolultság, a magyartalanság gyakran a mondanivaló hiányát vagy éppen a gondolatok nyakatekertségét, hamisságát leplezheti. Következésképpen: aki magyarán el akarja mondani véleményét, annak kifejezően, pontosan kell magyarul beszélnie. Ne legyünk ez esetben se nacionalisták, ismerjük el, hogy a magyar nyelv csodálatos, számunkra a legkedvesebb, de éppilyen csodálatos és kedves a saját anyanyelve a föld minden népének. S a legtöbb nyelvben éppen így használják kettős értelemben a „magyarán” kifejezést, legfeljebb ott úgy mondják, hogy „megmondom oroszul” vagy „megmondom németül”. A kommunisták, akik sok nyelven, a világ minden nyelvén beszélnek, mindenütt igyekeznek a lehető legjobban beszélni. Tudják, hogy a világosan kifejezett gondolat erősebben hat az emberekre, mint az, amelyet homályos fogalmazással igyekeznek elfogadtatni. A közérthetőség, minden nyelvtan alapja, szorosan kapcsolódik ahhoz a célhoz, hogy a haladó eszmék mindenüvé behatoljanak. S hogy némelyek ma nálunk még mindig rontják a nyelvet? Sok esetben egyszerű tudatlanság az oka vagy fellengzős kifejezési divatok. Sokszor azonban megtaláljuk mögötte a gondolati turpisságot is. Akik például — jellemzőbb példa hirtelen nem jut eszembe — egy-egy készülék „meghibásodásáról” beszélnek, ahelyett, hogy azt mondanák, elromlott, tulajdonképpen annak akarják elejét venni, hogy megállapítsák, miért lett valami rossz. A „lerendez” kifejezés, szerintem, gyakran elvtelen megalkuvást takar, ha az illető azt mondaná, hogy megoldotta vagy rendbe hozta, magyarán beszélne, de könnyebb volna bírálni az intézkedése felemásságát. Némelyek tehát kifejezetten kapva kapnak a divatos kifejezésen, hogy velük divatjamúlt gondolkozásukat leplezzék. S mert régen magyarán beszélünk, már csak ezért is kötelességünk jól megtanulnunk édes anyanyelvünket. Amit el akarunk és el kell mondanunk, azt keresetlenül — nekünk, magyaroknak, magyarán és magyarul — kell kifejeznünk. S ha valaki mégis stilisztikai fordulatok mögé akar bújni, csak rángassuk ki őt ebből a magyartalan búvóhelyből. Az sem baj, ha némely esetben kiderül: az illetők nemcsak magyarul nem tudnak. Pintér István Nemzetközi lakodalom a Dóm téren Harmadízben rendezik meg nyáron nemzetközi jelleggel a szegedi ünnepi hetek keretében a szakszervezeti népitánc-fesztivált. Az idei versenyben az arany-, ezüst- és bronzdíjért hét hazai együttesen kívül a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Románia, Lengyelország és az NDK egy-egy szakszervezeti együttese is részt vesz, és elfogadta a meghívást Franciaország, a VDK és Ciprus illetékes szakszervezeti szerve is. Újdonság az idei programban, hogy a részvevők gálaestet tartanak a Dóm téri szabadtéri színpadon. Az est kerete egy magyar lakodalom, amelyre a házigazdák különböző nemzetiségű vendégsereget hívnak meg, s velük együtt ünnepelnek. A július 17-től 27-ig tartó program keretében a külföldi együttesek Békés, Komárom, Tolna és Veszprém megyében is bemutatják műsorukat, sőt a fesztivál nagydíját elnyerő külföldi együttest még három napig vendégül is látja a SZOT a Balaton-parton. A magyar dráma ünnepi hete Tagnap este a budapesti Nemzeti Színházban Vörösmarty Mihály Ciléi és a Hunyadiak című történelmi tragédiájának felújításával megkezdődött a magyar dráma ünnepi hete. A színház műsoron levő magyar klasszikus drámái kerülnek bemutatásra estéről estére: az említett Vörösmarty-művön kívül Katona József Bánk bán című tragédiája, s Madách Imre három alkotása is — Az ember tragédiája, a Mózes és a Csók végnapjai. Kiegészíti a klasszikus műsort a színház többi darabja, mert a Nemzeti Színház eredeti céljainak és feladatának megfelelően, a haladó magyar hagyományok mellett helyet kell hogy adjon a kortársi magyar drámaírás legjobbjainak. Miközben a színház a klasszikus magyar múlt, irodalmunk java értékeinek ápolására törekszik, hogy a késő századoknak példaként ragyogtassa fel a magyar nyelvű drámaírás, a történelmi ábrázolások gazdagságát, egyszersmind lépést kell tartania a korszerű követelményekkel is, mai módon ábrázolni új életünket, minden örömével és gondjával együtt. E kettős feladatot játszik, betölteni a megújuló Nemzeti Színház. Büszkén és öntudatosan vállalja a tradíciókat, amelyeket a magyar drámaírás és színháztörténet legjobbjai hagytak örökségül nemcsak az ország első színházára, hanem egész közműveltségünkre. Miközben a Nemzeti Színház ezzel a vállalt programmal, e magas színvonalon bemutatott klasszikus sorozattal ünnepli a március 15-én kezdődött magyar dráma ünnepi hetét — régi szép és értékes szokást elevenítve fel —, elhatárolja magát a kísérletező színház kiforratlan eredményeitől, kétes értékeitől. Elhatárolja magát, szinte azt mondva, hogy a nemzet első színházának nem feladata és nem szándéka homályos kísérletekkel bajlódnia, ám igenis feladata, elsőrendű feladata a nép legnagyobb nyilvánossága elé tárni drámai múltunk legértékesebb eredményeit. Mégis tagadva őriz meg a Nemzeti Színház hagyományokat, mert miközben őrzi a tradíciókat, nem hagyományos módon teszi. A korszerű színházművészet minden gazdag eredményét latba vetve támasztja fel a színház gárdája a múlt századi magyar drámaírás óriásainak műveit, lépést tartva a korral, lépést tartva a kifejezési eszközök fejlődésével, a mai kor követelményeinek megfelelő formában fejezi ki a régóta hallott nagy alkotók gondolatait. A mai kor formanyelvén szólalnak meg a drámák — a mai társadalom emberéhez hallatva felrázó, szép szavukat. Most, amikor a Nemzeti Színház ünnepi sorozatával együtt köszöntjük az egész magyar színházművészetet, hangot kell adnunk annak a gondolatnak is, hogy várjuk a feltámasztott hagyománynak rendszerességét, hogy esztendőről esztendőre mind nagyobb sikerrel, mind szebb eredményekkel és mind nagyobb részvevő nyilvánossággal találkozzon a magyar dráma ünnepi hete. S egyszersmind azt is óhajtanánk, hogy minél több új, mai, szocialista életünkről szóló drámával gazdagodjék a Nemzeti Színház műsorrendje. Mert a múlt haladó hagyományain iskolázott és erősödött színházművészetnek minden erejével a szocialista társadalom ízlését, gondolkodását, lelki gazdagságát kell gyarapítania. És ez a kívánalom — hagyomány és korszerűség — ahogy a Nemzeti Színház mostani sorozata is bizonyítja: nincs ellentétben egymással. Tamás István / Kóródi—Kőszegfalvi: Városfejlesztés Magyarországon Az urbanizáció, a településhálózat időszerű kérdéseinek vizsgálatára vállalkozott dr. Kóródi József és dr. Kőszegfalvi György. Több éves kutatómunkájuk tapasztalatait összegezték a Városfejlesztés Magyarországon című könyvükben. A hazánkban végbemenő városiasodást vizsgálják, azt, hogy milyen termelési és gazdasági, földrajzi feltételek és viszonyok alakították ki a mai településhálózatot. A magyar településhálózat mai formájának kialakulását az előbb említett tényezők mellett a török és a német megszállás, az ellenük való küzdelem is nagyban befolyásolta. A török hódoltság idején a falvak százai pusztultak el az Alföldön, ugyanakkor létrejöttek a mezővárosok, amelyek megkönnyítették a védekezést a törökök meg-megújuló támadásai ellen. Az igazi városiasodás mégis jóval későbben kezdődött el, ideje egybeesik a tőkés nagyipar kialakulásával. Ennek hatása Budapest fejlődésében is jelentkezett. Fővárosunknak 1889-ben még csak 300 ezer lakosa volt, a századfordulónál 800 ezer, s 1910-ben meghaladta az egymilliót. A felszabadulás után még inkább meggyorsult fejlődése, és a hozzácsatolt peremvárosokkal, községekkel együtt lakossága 1960-ra elérte a kétmilliót. Az ötvenes években a centrikus elméleti felfogás következtében a fővárosban tovább koncentrálódott az ipar és a lakosság. A mai gazdaságpolitika jobban számol a realitásokkal, a történelmileg kialakult településhálózattal és az iparosítást is eszerint tervezi. Az ország tervszerű gazdaságfejlesztése is megköveteli a népesség történelmileg kialakult települési struktúrájának átalakítását, az új követelményeknek és igényeknek megfelelően. A nyersanyagbázisok adottak, a munkaerő mozgatása nagy távolságokra túl drága, tehát — ahol lehet — az ipart kell közelebb vinni a munkaerőhöz, a nyersanyagbázishoz, s ennek feltételeit vizsgálják a szerzők. S csak egyet lehet velük érteni, hogy könyvükben felhívják a figyelmet a buktatókra, a lehetőségekre és sorra veszik a településhálózat jelenlegi állapotát. Megállapítják: egészségtelen, hogy — az ország adottságaihoz képest — a nagymérvű népesség- és ipari koncentráció Budapesten és környékén alakult ki. Ma a budapesti agglomeráció térségében él az ország népességének egynegyede, és itt dolgozik az ország iparában foglalkoztatottaknak több mint 40 százaléka. Ezért ésszerű és szükséges a vidék iparosítása, a budapesti üzemek kitelepítése. A főváros továbbnövelése nemcsak egészségtelen, hanem tarthatatlan is, hiszen ez újabb gondokat okoz a fővárosnak. A vidéki városok fejlődése sem egyenletes; egy részük — mint Vác, Ajka, Gyöngyös — erőteljesen fejlődik; más részük fejlődése — Hatvan, Tata, Komárom — kiegyensúlyozott, viszont több kisváros — Várpalota, Komló, Oroszlány — a szénbányák megszűnése következtében visszafejlődik. A könyv végül a városfejlesztés további irányaival foglalkozik, reális képet nyújtva a város- és községhálózat mai helyzetéről, a tervszerű fejlesztésben elért eredményekről. Tudományos intézmények, egyesületek foglalkoznak ezzel a kérdéssel, s a folyóiratok, napilapok Hasábjain is állandó téma. Ebben a vitában foglalnak állást Kóródiék, megállapítva, hogy városaink és községeink fejlesztése közvetlenül kapcsolódik népgazdaságunk mindenkori fejlesztési céljához, terveihez. (Kossuth Könyvkiadó) Gáli Sándor 7