Népszabadság, 1973. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-25 / 20. szám
1973. január 25. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI NÁPOLYT LÁTNI ÉS... Szegedi Anna jogásznő megcsalta a férjét egy ifjú külkereskedővel Nápolyban. Nemzeti szerencsénkre azonban a fáradhatatlan honleány nem töltötte kiküldetése egész idejét a szállodaszoba ágyában, s így módja volt arra is, hogy elévülhetetlen érdemeket szerezzen hazánknak egy nemzetközi jogászkonferencián. Feje fölött glóriával érkezik meg a hazai repülőtérre, ahol kiderül, hogy az ifjú külkereskedő nős, így — pestiesen szólva — négyen vannak a slamasztikában. A szerelmi négyszög a bohózati színpad kedvelt alakzata, szemben a háromszöggel, mely rendszerint szomorújáték (ugyanis egyvalaki szomorú lesz). A négyszög bohózati „érdekessége” — mert vannak, akiket érdekel — az, hogy a sok váratlan esemény, ravaszkodás, fordulat és írói szellemeskedés után hogyan esik meg mégis a boldogító párcsere. Kállai István forgatókönyve lényegében csak annyira különbözik e bohózati szabványtól, hogy alig van benne esemény, a fordulatok gyengék, akárcsak írói szellemessége. Szót sem érdemelne, ha azokon a nyári színpadokon került volna műsorra, melyekről a Charlie nénjét és a Tulipánt két évig nem tudták lekaparni. De film lett belőle, mégpedig nem is valami fejtetőre állított filmbohózat (ilyen nálunk nincs), hanem „tartalmas” filmvígjáték. De honnan került hozzá tartalom, társadalmi mondanivaló, a kritika nyelvén szólva: eszmeiség? Egyszerű, kabaréból és vicclapból. Mi ezeken a helyeken viccben ma a fő divat? A külföldi utazás, a Nyugathoz való dörgölődés, külföldi cucc és siker, hazánkba látogató idegen, s még inkább a hazánkba látogató idegen valuta. Mindről fejcsóválással, pehelykönnyű iróniával kell szólni (ezt neveztük el szatírának), de azért úgy, hogy hazánk imponáló fejlettsége mindebből kitessék. Ezekben a vígjátékokban — mert sajnos nem a Nápolyt látni az egyetlen — a valóság olyan, mintha az új Váci utcát hosszabbították volna meg, ha nem is Nápolyig, de a Ferihegyig: itt minden szuper kirakati tárgy szuperminőségben (a filmgyár szerény költségkeretei közt). "C1 kaptafa-dramaturgiára képel szült filmvígjátékok közül a Nápolyt látni azzal tűnik ki, hogy nincs benne más, csak a kaptafa. Paradox módon azért, mert őszinte. Őszintén annak mutatja magát, ami: mesterségesen összetákolt műfajnak, üres flancparádának, hipokritának. A többiek a „társadalmi mondanivaló” fügefalevele mögött igyekeztek úgyahogy kibontani a bohózati témát is, és ha ez nem sikerült is mindig, legalább beszórni a filmet viccekkel, bemondásokkal, színészi gegekkel, hogy a néző időnként „gurulhatott”, ha éppen gusztusa volt rá. Bácskai Lauró István mit sem tudott kezdeni a bohózati elemekkel, gegjeival felsült, s e Váci utcára mintázott „magyar valóságban” ő maradt a legidegenebb. Nem mintha Bácskai Laura rossz rendező volna (rátermettségét bizonyította a Hamis Izabellával, és hogy a paródiához is kitűnően ért, a Gyula vitézzel), hanem mert realista szemlélete ellenére belement mai vígjátékdramaturgiánk zsákutcájába, ahol vegyes felvágottként mérik a bohózatot, a társadalmi vígjátékot, a szatírát s vele a groteszket is (ízelítőül). Ahol szenttül hiszik, hogy egy bohózati habfelfújtból hihető valóságot lehet kreálni, tetejébe komoly morális tanulsággal, ahonnan Szegedi Anna, mint nemzetközi jogásztekintély indul el, de a filmben olyan, mint egy hisztis bártyák vagy inkább buta liba, s egy öreg operettszeladon meg komoly nápolyi üzletember (s mint kiderül, könnyesszívű hazánkfia), aki tárgyalni jön Pestre, de éppúgy nincs sejtelme arról, amiről tárgyalni kell, mint annak a pesti külkereskedelmi vezérnek (nápolyi kirendeltséggel), aki fogadja, mert az már nehéz lenne a habfelfújtban. S mindaddig ne reméljük a magyar filmvígjátékok megújulását, amíg a vígjáték-dramaturgia ilyenféle bohózati bohóságokra próbálja ráilleszteni az eszmeiség fügefalevelét, s azt várja, hogy a néző majd valóságnak fogadja el. A néző annak fogja látni, ami: felemás bohózatnak, s nevet rajta, ahol tud (mint a Charlie nénjén), s a rajta lógó társadalmi mondanivalót elfelejti, vagy éppen félreérti. Bácskai Laura filmjét azért kell „üdvözölni” — rendezője számára nem nagy öröm —, mert szinte kitapinthatóvá tette, hol ütközik a pusztán nevetést keltő bohózati műfaj a filmvígjáték realizmusával. Mert a filmvígjáték csak „lufi” önkényesen teremtett bohózati figurákkal, reális történet helyzetek és jellemek nélkül s a valóságból táplálkozó alkotói élmény nélkül. A Nápolyt látni ezt példázza. Rendezője, vesztére, valóságnak fogadta el a bohózatot, s ezzel csírájában csapta agyon azt is, ami benne mulatságos lehetett volna, dörgő társadalmi szatírának vélte a kabarék ironikus villámtréfáit. Ha munka közben föleszmél, könnyen mai vígjátákaink paródiáját teremthette volna meg. Csak észre kellett volna vennie, hogy bohózati alakjainak kóca méternyire kilóg. De azzal, hogy ezt nem tette meg, nem tudta kiügyeskedni a fából vaskarikát, körülmazsolázni (közönségsikerig) viccekkel a film érdektelen meséjét, segítségére lett a kritikusoknak, akiket az a vád ér folyton, hogy nem szívelik a közönségfilmeket. Pedig a kritika csak azt nem szíveli, ha egy film más akar lenni, mint ami, ha egy kabaréfigura szájából húznak elő olyan morális tanulságot, amely csak vígjátéki realitásából fakadhat, ha a kipoentírozott bohózati világot átfestik vígjátéki valóságnak, s kétes értékű szatírát mímelnek. A Nápolyt látni őszintén megmutatta e hibrid műfaj ürességét. Hegedűs Zoltán Január 26-tól február 10-ig nagyszabású Nemzetközi Hangszerkiállítás a TRIÁL Vállalat bemutatótermében Budapest V., Tanács krt. 22—24. Nyitva: hétfőtől péntekig 11-től 19 óráig, szombaton: 11-től 17 óráig. Klasszikus és elektromos hangszerek. Naponta zenés hangszerbemutató. KONSUMEX Külkereskedelmi Vállalat Kereskedelmi Vállalat -sorfal Ezzzel a címmel adta közre a Magvető Könyvkiadó Latinovits Zoltán írásainak válogatását, beleértve a néhány éve nagy feltűnést keltett, azonos című színházi röpiratot is. Latinovits írásai színházi-színészi élete körül forognak és egyetlen önéletírásfejezetet leszámítva (valamint a Vígszínházzal való legutóbbi öszszeütközésének dokumentált beszámolóját), nem csupán önmaga személyes kérdéseit, hanem a magyar színésztársadalom fontos kérdéseit boncolgatja. Néha a gúnyirat túlzásaival és szenvedélyességével, máskor homályos elvontsággal, irodalmiaskodó cirkalmakkal fogalmaz, többnyire azonban világos szerkezeti és gondolati értelemben az, amit elmond. Tagadhatatlan igazság, ha egy színész tollat vesz a kezébe és nem napi eseményeit rögzíti naplószerűen, vagy levelet ír valamilyen ügyben, hanem a nyilvánosság elé lépés, az önmegmutatás, önkifejezés szándékával ír, akkor mindig valami hiba van a kréta körül; ilyenkor a színész nem talál, nem találhat kielégülést színpadi munkájában. Latinovits esetében nem kell túlságosan éleslátónak lenni annak észrevételéhez, hogy valami nincsen rendben. Hiszen egész pályafutása ennek a „nincsen rendben”-nek a jegyében zajlott, kezdve a pályakezdés rendhagyó voltától, amikor egy építészmérnök színésznek áll és hamarosan leköröz több diplomás színészt. Folytatva az újból és újból feltajtékosodó Latinovits-ügyeken. Latinovits Zoltán színházi életünk rendetlen gyereke, aki folytonos izgalmakat gyűrűztet maga körül , és nem mindig csak művészi izgalmak ezek. Most a Ködszurkálóban kísérletet tett rossz művészi közérzete megszövegezésére. Áttekinthetően rendszerbe szedte a színházművészetünket gátoló körülménye- KÖDSZURKÁLÓ Latinovits Zoltán írásai két, visszafogó, szerteágazó panaszokat. Van szenvedélyes szókimondásában féligazság és elfogultság is, sok mindenben nem lehet vele egyetérteni, de nem is szükséges, nem ez a dolgozat célja. Helyes volna azonban, ha a vele szemben érzett tagadhatatlan elfogultságok és ellenérzések nem fednék el igazát azokban az esetekben, amikor Latinovits jó diagnosztának mutatkozik és konstruktív elégedetlenséggel igyekszik megtisztítani színházművészetünk haladásának útját. TVT elkerülhetetlen természetesen Latinovits könyvének, izzó röpiratának ismertetésekor az a kérdés, hogy vajon nem von le az érvényes igazságok szavahihetőségéből az, hogy éppen Latinovits mondja ki ezeket, az a színész, akivel a „legtöbb baj” támadt az utóbbi tíz évben, aki a legrenitensebb a színészek társadalmában és akiről elterjedt, hogy öszszeférhetetlen, szétbomlasztja maga körül az alkotói közösségeket? Mondjuk ki előbb is, hogy az alapos helyzetismertetés, valóságelemzés tényén nem változtat az, hogy ki mondja, de még ebben az esetben is jogosultnak látnánk Latinovits személyét, hiszen másfél évtizede színházművészetünk kiemelkedő és áldozatos munkája. Más kérdés persze, hogy ,,nem zörög a haraszt” és Latinovits bizony sok esetben vétkes a rendbontásért. S bár a színház nem kaszárnya vagy egyházi nevelőintézet, nem is belső, szolgálati rendjéről híres intézmény évszázadok óta, a színházi közösségek önként, az előadás teljessége és a közönség érdekében mindig is önként vállalták magukra a fegyelem sokszor korlátozó nyűgét. Latinovits ezt a színházi fegyelmet nem egy esetben áthágta, felborította. Sok esetben nem lehet felmenteni a rendbontás vétsége alól és bizony, ha a naiv színészt nem büntetik meg, miként kívánhatja egy színház vezetősége azt a kicsiktől, hogy megtartsák a fegyelmet. Latinovits egyébként nem a „maga mentségét” írta meg könyvében, hanem a mai színházi szervezettség vádiratát. Vakok volnánk, ha észre nem vennénk, hogy a színházi társulatok mind egészségtelenebb társulások. Az idősebb színészek akiknek a magas művészi díj védettséget és megélhetéshez elegendő nyugdíjat biztosít, előszeretettel menekülnek el hivatásuk színhelyéről és zárkóznak be odahaza. A fiatalabb, még működők között mind gyakoribbak a foglalkozási ártalmak. A többség persze elkerüli ezeket az ártalmakat, de a váratlan művészi letörések, fáradt vagy üres alakítások, a tehetségek hirtelen elfonnyadása mind arra mutatnak, hogy Latinovitsnak jókora igaza lehet diagnózisában: nemegyszer nem örömmel végzett, közös munka színhelye a színház, hanem csupán hivatal. TATindez magyarázat, ha nem is igazolás Latinovits viselkedésére. Minden művész másként és másként válaszol szőkébb munkakörnyezete ingerlő berendezésére. Van, aki elsivárkodik lelkileg, van aki renitenssé, türelmetlen lázadóvá borzasodik. Más pedig beleszürkül ugyanebbe a helyzetbe. Mindez azonban válasz egy helytelen színházi működésre és ma, amikor veszedelmesen fogynak színházi tehetségeink, kötelességünk volna megvizsgálni, miben és mennyiben jogos a Ködszurkáló vádaskodása. Panaszait, vádjait, érvrendszerét könnyű kivédeni, visszautasítani, nalvai szélre lökni. De ez nem vezet értékes eredményhez, nem vezet a művészi munka körülményeinek megjavításához, tisztázásához. Nem vezet a közösség érdekeihez. Molnár G. Péter 7 (KÖNYVEKRE~! A JÓ SZÁNDÉKÚ EMBEREK KRÓNIKÁSA Szeberényi Lehel: Tökhátiné meg a többiek keletkezési időpontját tekintve , egymástól távol eső, problémalátás, írói megformálás dolgában azonban közeli atyafiságot mutató két, már ismert Szeberényi-kisregényt tartalmaz a Tökhátiné meg a többiek. A Szalmácska, mely a világ sodrából kiszorított bányász-település egy napjának leírása az ötvenes évek közepén — ma már emlék — történeti értelemben. Pontos és szavahihető dokumentum a két évtizeddel ezelőtti „félmúlt” megismeréséhez. A könyv kritikai értékelése azonban ránk maradt adósság. Mert a korabeli recenziók nem láttak, vagy nem akartak látni mást a szép szalmaözvegy és kocogó kisközség viszontagságos históriájában, mint „bájjal és költészettel fűszerezett regényt”. Igaz, együttérző líraiság, a szűkmarkú tájat és gyarló embereit megbocsátó mosollyal átölelő humánum fonja át az elbeszélést. Szemléletében és tematikai ügyességében egészen ritka a kortársi magyar irodalomban és nincs utódja a mai művek között sem. (Annál inkább ötlik a Szalmácska olvastán az eszünkbe Dylan Thomas rendhagyó műfajú „hangjátéka”, az 1954-ben kiadott posztumusz mű, A mi erdőnk alján. Itt is, ott is egy-egy kis település kisembereinek huszonnégy órája a mű cselekménye, pletykáik, összezördüléseik, vágyaik és düheik szülik a konfliktust és hozzák — vagy késleltetik — a megoldást. A két írás érzelmi alaphangja is erősen hasonló.) Csakhogy e „bájregény” vagy — hogy szakszerűbb kritikusi kategóriát idézzünk — „érzelmes szatíra” maradandó értéke nem líraiságában keresendő. Nem is „atmoszférateremtő képességében”, „jellemfestő készségében’, az „epizódok gondos kidolgozásában” — hiszen mindez nem különleges érdeme a prózaírónak, de a szakmai rátermettség elvárt bizonyítékai. (A festőművészt sem szoktuk dicséretben részesíteni, mert szerencsére nem színvak.) Sokkal inkább az akkori társadalmi, politikai, gazdasági hibák nyílt, bátor, figyelmeztető feltárása ad még most is rangot a kötetnek. A jelenség- és problémasokasítás érdekes és tetszetős példája Kocogó és a kacér fiatalasszony május elsejét váró előkészületeinek története. Mi minden belefér egy alig kétszázoldalas regénybe! Káderpolitikai baklövések, kapkodás a gazdaságban, közellátási gondok, a sztahanovista mozgalom vakbuzgó erőltetése , az akkori napi politika és közszellem keserű és harsány kacajjal regisztrált nyavalyái. És a másik oldalon, a hibákon is túllátó munkásbecsület és szolidaritás. A Szeberényi által pedzett gondokat és konfliktusokat már régen megoldotta maga az élet, a társadalmi gyakorlat. Ami annak idején különféle előjelű politikai viharokat kavart a regény körül, a mai olvasó reagálásában lényegtelenné fakult. Marx azt tartotta a szatíra sajátosságának, hogy benne és általa nevetve búcsúzik az emberiség a már meghaladott múlttól. Ezért tudunk ma felszabadultan nevetni a hajdani bajok és képtelenségek mulatságos ábrázolásán. A kötet második darabja, a Jeromos regény tanúsága szerint Szeberényi azóta sem vesztett éleslátásából és humorából, írói eszközei sem módosultak: groteszk és reális, szatíra és líra keveredik egységes stílussá. A Szalma cskából ismert együttérző hang, a „közéjük való vagyok” ellágyulása azonban hol vállon veregető, hol legyintgető kedélyességgé ecetesedett. Bár az írói előszó is azt hangoztatja, mégsem csupán a hivatali bürokráciát állítja pellengérre a kőfejű-kőeszű Jeromos meg a vidéki körorvos hadakozása ürügyén, mely harc a rosszul tervezett nyári gát alá szorult emésztőgödör sorsa körül folyik. A szemellenzős, merev, papírízű intézkedések kikacagtatásával együtt, azonos súllyal terelődik egy másik probléma felé a szerző és az olvasó figyelme. Jeromos, a harminc éve szolgálatban álló dörzsölt szaki, meg a munkahelyek vándora, a fiatal Répa, meg a szemvillanásra megjelenő táppénzcsaló bányász is, mind egyegy kérdőjel, ugyan hol van az a kocogós reménytelenségből is bizakodón hirdetett munkásmorál? Ezek az emberek a munkaidő jó részét a fűbe keveredve töltik, gyakrabban ragadják meg a sörösüveg nyakát, mint szerszámuk nyelét, s „a régi, a világhírű magyar földmunkás”, a „megbízható folyamatosság a mozdulatokban” csak az illegálisan vállalt maszek munkánál bukkan elő. Ezek megoldatlan, megoldást sem remélő problémák. Ezért futja csak az író emberszeretetéből néhány vállon veregető mozdulatra, ezért hiányoznak az együvé tartozást kinyilvánító, meghitt mondatok. S nem véletlenül vonta hát egy kötetbe, új cím alá a két önálló regényt Szeberényi Lehel. Csak akkor értem a Jeromosról szóló fejezeteket, jogosnak az író feddését, ha ismerjük az 1956- ban írt Szalmácska „és mégis”elkötelezettségét. Csak akkor nem avultan banális a kocogó sárfészkéhez csapódó érzelmi hullámverés, ha megedződtünk a Jeromoskönyv csipkelődő, fanyalgó humorán. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Lőcsei Gabriella