Népszabadság, 1973. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
A „HIBÁZÓ” ARANY Egy tudományos értekezést olvasok, az Akadémiai Kiadó Az el nem ért bizonyosság című, Arany lírájáról szóló kötetében. Az értekezés — Szegedy- Maszik Mihály munkája — Arany János egyik, általa kivételesen jónak tudott versét, A lejtőn című költeményt vizsgálva, sorra veszi a költő „hibáit”, s általában azon van, hogy radikális bírálatot gyakoroljon egy életmű fölött. Célja — mint látom — nem kevesebb, mint az, hogy tudományos módszerességgel kimutassa Arany lírájának másodlagosságát. „Arany költői életművében sokkal több az olyan mű, melynek el nem évülő részértékei vannak, mint bármely más költőnkében, de szinte alig van olyan alkotása, melyet művészileg hibátlannak mondhatnánk” — írja mindjárt az elején, és értekezését e tétel bizonyításának szenteli. Nem tartozom azok közé, akik az ilyesmit eleve istenkáromlásnak tekintik. Aranyt ellentmondásaiért, ha úgy tetszik, hibáiért bírálták már mások is, és nem is akárkik. Volt idő, amikor „öszszekülönbözött” vele — pontosabban nem is annyira vele, mint inkább egyoldalú kultuszával — Ady Endre, s volt idő, amikor, egy új poétika alapjait keresve, hevesen bírálta őt Németh László. Ami itt számomra érdekes, az nem maga a tagadás, hanem az, hogy minek a nevében tagad a tagadó, s ha már egyszer tudományosan akar bizonyítani, valóban tudományos-e a bírálatában? Nem tetszik nekem ez a tanulmány, s azért nem, mert indokait homályosnak, esetlegesnek érzem, módszerét pedig inkább tudóskodónak, mint tudományosnak. Az igazi értő — vagy érteni akaró — a verstől indul el, mielőtt átadná ítéletének a verset, átadja magát a versnek. E tanulmány írója viszont, érezhetően, az ellenkezőjét cselekszi. Megismerkedik az úgynevezett nagy költészetről szóló régebbi és mai tanításokkal, kiválogatja belőlük a neki tetszőt, s ezzel a fajta „tudással”, illetve informáltsággal közeledik a vershez. Az a paradox — de a mai irodalomelemző gyakorlatban egyáltalán nem oly ritka — helyzet áll így elő, hogy az elméleti tudás már-már teljesen elszakad alapjaitól. A műalkotás — esetünkben a vers —, amelynek élményéből régebben kiindult, amelyre épített, amelyből gazdagodott, most már nem tárgy a számára, hanem inkább csak ürügy, önmagát akarja igazolni és illusztrálni a verssel. S nem is akárhogyan. Kánonokat, merev szabályokat alakítva ki, hogy számonkérése — mert hozzáállása és „pátosza” most már a számonkérés — megfelelően markáns, értsd: agresszív legyen. Így „építkezik”, így fejteget ez a tanulmány is. Így kínál meg bennünket egy látszólag antidogmatikus koncepció jegyében dogmákkal, kánonokkal. Érdemes végigkövetni kánonjait, lett, amit különben számon kérne: a merészség, a dac, az érzelmi lázadás minden ízében ihletett, magasan „szervezett”, modern versei mellett. , A közösségi kötelezettség elavulásának kánonja E tanulmány szerzője szerint Arany azért is másodlagos költő, mert erősen befolyásolták a kor és a nemzeti közösség követelményei. Erősen? Mihez képest? — kérdeznénk. És a tanulmány válaszol is rá. Nem titkolja, hogy Baudelaire-hez hasonlítja ebben is Aranyt. De hiszen Baudelaire francia volt, egy olyan ország fia, amelynek nem kellett a puszta nemzeti létéért küzdenie, amely mint nemzet akkor már meglehetett hazafias költészet, nép- és nemzetszervező költészet nélkül is. Nyilvánvaló, hogy itt Baudelaire nem lehet a mérce. Maga a költészet lehet csak a mérce. Más szóval: a kérdés az, hogy költőként vállalta-e Arany a közösségi-nemzeti kötelezettséget, bensőként vállalta-e, vagy csak külsőként, merő didaktikaként, valamiféle ügyes, bravúros, de végső soron mégiscsak szorgalmi ténykedésként. Szegedy-Maszák Mihály annyira hisz a nemzeti elvárások elavultságának dogmájában, s maguknak ezeknek az elvárásoknak a látszólagosságában, hogy ezt az utóbbit már meg sem vizsgálja. „Általában Arany lírájának legnagyobb hibája: a metaforikus szint hirtelen kiesése, a didaktikusan litterális megfogalmazások, nyilvánvalóan a közösségi elvárásnak tett engedmények, a szubjektív lírikus tanító kiszólásai a nemzethez” — írja. Didaktikusság, hűvösség, kiszólások? A Szondy két apródjában is, az V. Lászlóban is? Hol vannak itt a törések, s hol az okítások? Nem úgy közösségi versek-e ezek, hogy egyszersmind nagy versek is, a fényes költészetnek, a spekuláció nélküli, tiszta költészetnek is darabjai? Vigaszversek — mondja Szegedy-Maszák Mihály Arany nem egy költeményére, lenézően. Igen, néha, illetve részben azok is. De hát mivel vigasztal Arany legkülönb balladáiban? Nem új hanggal, nem új zenével, nem súlyos reménnyel és tragikummal? A „tragikus struktúra" kánonja izA romantika a szerves formáról való tanításával igényt formált a legbonyolultabb strukturális tapasztalat, a tragikum minél teljesebb elsajátítására” — írja e tanulmány. Beszél erről az elvről, eleinte tárgyilagosan, de aztán elcsúszva itt is a szabályalkotás, a „kánonalkotás” felé. Minden olyan törekvést, amely arra irányul, hogy oldja a „tragikus struktúrát”, versellenesnek, líraellenesnek ítél, függetlenül attól, hogy milyen értelemben történik ez az „oldás”, s oldás-e egyáltalán, vagy valami egészen más. Szabályszerkesztő hevületében a dolgozatíró odáig megy, hogy még Vörösmarty Mihály A vén cigány című versét is melodramatikusnak minősíti, nyilvánvalóan a „lesz még ünnep a világon”, szerinte szervetlenül álló motívuma, illetve gondolata miatt Hogy a prózai, melodramatikus feloldáson kívül lehetséges másfajta, tisztán indulati, művészi feloldás is, olyan megfordítása valamely tragikus képzetsornak, amely nem a spekuláció műve, hanem az életé, azt az értekező nem meri és nem is tudja elgondolni. Nemveszi észre, hogy A vén cigányban a „lesz még ünnep a világon” nem toldalék, hanem olyasvalami, ami a költő élet- és világérzésében már eleve benne van: a „mégisnek”, a „mégiséletnek”, a „mégis-küzdelemnek” nem nyárspolgári-bölcselkedő, s nem is csak honpolgári-publicisztikai, hanem tisztán indulati, tehát lírai megélése és kifejezése; a lélek legmélyén fogant dac, a mámorrá hevült indulat átmegy itt a legsötétebb realitások látomásain, képzetein, hogy velük érintkezve, rajtuk áthatolva, s ekképpen ércesedve mondja ki magát, már nem is úgy, mint a költő szava, hanem úgy, mint az élet szava. A külsőre figyel e tanulmány, s így érti félre Vörösmartyt, s így érti félre Arany egyik nagy költeményét, Az örök zsidót is. Retorikailag nagyszerűen felépített, és feszültséggel rendkívül telített struktúra, mely visszaesik a melodramatikus szintre — mondja róla, pedig hát hol az a „visszaesés”, mi ez a „visszaesés” e versben? Idézzük ide a tanulmány által kifogásolt utolsó szakaszt: Szegény zsidó ... Szegény szívem. Előbb-utóbb majd megpihen. Az izgalom nagy és örök, Megszán, s átkom nem mennydörög: Tovább!tovább! Mi ez a befejezés? A célhoz érés melodramatikus ígérete, odabiggyesztve, sugallja Szegedy-Maszák. Annyira akarja a maga győzelmét, s annyira a leleplezést — Arany Jánosét —, hogy észre sem veszi: e sorokban nem a célhoz érésről, hanem éppen a halálról mint megpihenésről van szó, s egyáltalán nem melodramatikus, hanem nagyon is férfias, tragiko-ironikus értelemben. Arany nem ejti a verset az utolsó strófával, hanem éppenhogy megemeli és kitágítja, új hangzást és értelmet adva a vers refrénjének —, annak, hogy tovább, tovább —, s így zárja a verset, makulátlanul, művészien. Az egyneműség és az összetettség kánonja Értekezünk olvasott az egyneműségről és az összetettségről is, megtanulta, hogy a nagy vers csupa mozgás, képek, képi összefüggések intenzív mozgása, továbbfejlesztése és egysége, és egyéb magas minőségek, stilisztikailag is utolérhető, megragadható, s ha kell, még statisztikailag is kimutatható jellegzetességek eleven összessége. Tud erről, és elsajátította azokat az egzakt, vagy legalábbis egzaktnak látszó módszereket is, amelyek segítségével az ilyenfajta versszervező elvek jelenlétét valamely versben ő maga is kimutathatja. De hát kánont csinál ezekből az ismereteikből is. Pozitív vagy negatív ítéletét aszerint hozza meg, hogy a ma ismert jegyek kimutathatók-e a versben, tekintet nélkül arra, hogyan funkcionálnak, milyen szinten. Minden tévedése közül ez itt a legsúlyosabb, illetve a leglehangolóbb. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az általa kiválasztott, kiemelkedő példaként idézett Arany-vers, A lejtőn, egyáltalán nem az a költemény, amely reprezentálhatná Arany legkiemelkedőbb lírai értékeit. Megvannak benne mindazok a jegyek, amelyeket Szegedy-Maszák a nagy költészet jegyeiként „egzaktul” kimutathat, ám az egészről — ha nem spekulatív módon közeledünk hozzá, hanem olvasva — mégsem mondhatjuk el, hogy Arany nagy verseihez tartozik. Nemcsak a már említett V. Lászlónál, a Szondy két apródjánál, A walesi bárdoknál kell alább helyeznünk — ha már erről van szó —, hanem még azoknál az Arany-balladáknál is, amelyeknek egységes szerkezetét a költő meg-megtöri. Megvannak ebben a versben „az ellentétes kiegészítő érzések” s megvan benne még sok más is, ám, csak külsőleg oly gazdagon, csak külsőleg oly mozgalmasan: Arany a drámai, Arany a tragikus, Arany az önnön félelmeit legyőző, merész és szilaj, nem ebben a versben szólal meg, hanem más verseiben. Még ha álarcban, akkor is álarc nélkül, igazi lírikusként. HÉRA ZOLTÁN Az első személyes, vallomásos előadásmód elsőbbségének kánonja A szerzőnél ez a dogma kísért mindvégig. Ennek alapján állítja, hogy Aranynak alig van olyan alkotása, melyet művészileg hibátlannak mondhatnánk. Arany balladái, amelyek között bőven találhatna hibátlant, az ő számára ugyanis már műfajuk, verstípusuk szerint is alacsonyrendűek, egy magasabb költészet, egy „hibátlan költészet” szempontjából szóba sem hozhatók. Megvetvén ezt a műfajt, egy megkésett okító művészetet látva benne, ő eleve a dalszerű, vallomásszerű verseket nézi, vagyis azokat, amelyekben — mint ahogy már oly sokan megírták — Arany nem volt, már csak alkata szerint sem lehetett eléggé merész. Hogy miért, milyen alapon teszi ezt az értekező? Azon az alapon, hogy a nagy romantika költői főként, illetve gyakran — ezt sem gondolja igazán végig — ebben a műfajban találták meg „magánélményeik” művészi érvényű kifejezését, ebben „haladták meg” a klaszszicista költészetet. Hogy Arany János meg éppen némely balladájában haladja meg, s az ő sajátossága épp az, hogy ott haladja meg, azt e tanulmány írója — világirodalmi példák foglya — már nem veheti észre. Az álarc nélkül szólni és álarcban szólni egyáltalán nem oly lényegi „hogyanjából” nála valami rendkívül fontos, korszerűséget és a korszerűtlenséget eleve meghatározó kritérium lesz. Elég neki egy álarc — például a történetelmondó álarca A walesi bárdokban —, hogy érzéketlenül menjen el Arany lírájában éppen amel GÁBOR MARIANNE RAJZA Fodor József: Bátorítóe Erkölcstől, emberségtől messze tért sok, Utad köztük futott, Olykor szót is emeltél — volt miért ok — És ügyed elbukott. Morzsolnád hát magad? Áll a világ, áll, És sok gazember is, Megkapja mind jutalmát, bárhogy ágál, (Lassan már hiszem is.) Nyög még elég — s higyjük! — hiába minden, Álság, fondorkodás. Ilyenekért nem emésztem magam: nem Vagyok én Messiás. Ki hitvány, kapja is meg, rá ha nyílt mód, Értük nem fáj fejem, De hogy hová tart a világ már itt-ott, Ámul még, sír szemem. Síró férfiúnál siralmasabbat Ritkán ha láttam én. Mondják, „az hős”, ki kapja a nagyobbat , „ki állja, az legény”? Álltam én is és pofozott a rothadt Gazság, vak, bamba kény. De hogy üssem én is, míg rogy, a rosszat, Már megtanultam én! T. TÓTH TIBOR RAJZA Simonyi Imre: A viador ébresztése (Ernest Hemingway emlékezete) azt az ólmot pedig köpd az ólomgyárosok képibe viaskodó aztán még ma délelőtt keresd meg azt a férfit aki Madrid alatt is az volt meg az asszonyok ágyában is az volt s az volt ha cetek martak belé a tengereken valamint komondorok gazdástul a faluszélen és az maradt az arénában is amikor bikaszarvú érveken forgott már a világ s a ringben is — hol kemény kesztyűk és mindenütt — hol véraláfutásos-szemü eszmék sújtottak a laposra-vert-orrú igazságra s aki józanitó igéket karmolt a lúdbőrző hátú papírra (míg az egymást váltó duplakonyakok a sárga földig leszopták magukat a folyton szomjazó korhely poharakban) ahogy már mondtam azt a férfit kerítsd elő hát hisz dolga akadhat Madrid alatt még s mert asszonyok is lesznek örökké: pendelyt fehántók — s imaszusodik már lassan Tolcsva is s Avignon új szüretre készül s mert soha az élet nem volt méltóbb még víni miatta s ilyen szükségén férfiaknak ezért mondom hogy azt az ólmot húzd a zsinegre nehezékül ki tudja talán már hajnalban kor idő alkalom lészen * nagyhalra indulni a fiúval ki a küzdelmes tengerekre NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET