Népszabadság, 1973. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

A „HIBÁZÓ” ARANY Egy tudományos értekezést olvasok, az Akadémiai Kiadó Az el nem ért bizo­nyosság című, Arany lírájáról szóló kötetében. Az értekezés — Szegedy- Maszik Mihály munkája — Arany Já­nos egyik, általa kivételesen jónak tu­dott versét, A lejtőn című költeményt vizsgálva, sorra veszi a költő „hibáit”, s általában azon van, hogy radikális bí­rálatot gyakoroljon egy életmű fölött. Célja — mint látom — nem kevesebb, mint az, hogy tudományos módszeres­séggel kimutassa Arany lírájának má­­sodlagosságát. „Arany költői életművé­ben sokkal több az olyan mű, melynek el nem évülő részértékei vannak, mint bármely más költőnkében, de szinte alig van olyan alkotása, melyet művészileg hibátlannak mondhatnánk” — írja mindjárt az elején, és értekezését e té­tel bizonyításának szenteli. Nem tartozom azok közé, akik az ilyesmit eleve istenkáromlásnak tekin­tik. Aranyt ellentmondásaiért, ha úgy tet­szik, hibáiért bírálták már mások is, és nem is akárkik. Volt idő, amikor „ösz­­szekülönbözött” vele — pontosabban nem is annyira vele, mint inkább egy­oldalú kultuszával — Ady Endre, s volt idő, amikor, egy új poétika alapjait ke­resve, hevesen bírálta őt Németh László. Ami itt számomra érdekes, az nem maga a tagadás, hanem az, hogy minek a nevében tagad a tagadó, s ha már egyszer tudományosan akar bizonyíta­ni, valóban tudományos-e a bírálatá­ban? Nem tetszik nekem ez a tanulmány, s azért nem, mert indokait homályosnak, esetlegesnek érzem, módszerét pedig inkább tudóskodónak, mint tudomá­nyosnak. Az igazi értő — vagy érteni akaró — a verstől indul el, mielőtt átadná íté­letének a verset, átadja magát a vers­nek. E tanulmány írója viszont, érez­hetően, az ellenkezőjét cselekszi. Megis­merkedik az úgynevezett nagy költé­szetről szóló régebbi és mai tanítások­kal, kiválogatja belőlük a neki tetszőt, s ezzel a fajta „tudással”, illetve infor­máltsággal közeledik a vershez. Az a paradox — de a mai irodalom­elemző gyakorlatban egyáltalán nem oly ritka — helyzet áll így elő, hogy az el­méleti tudás már-már teljesen elszakad alapjaitól. A műalkotás — esetünkben a vers —, amelynek élményéből régebben kiindult, amelyre épített, amelyből gaz­dagodott, most már nem tárgy a számá­ra, hanem inkább csak ürügy, önmagát akarja igazolni és illusztrálni a verssel. S nem is akárhogyan. Kánonokat, me­rev szabályokat alakítva ki, hogy szá­monkérése — mert hozzáállása és „pá­tosza” most már a számonkérés — meg­felelően markáns, értsd: agresszív le­gyen. Így „építkezik”, így fejteget ez a ta­nulmány is. Így kínál meg bennünket egy látszólag antidogmatikus koncepció jegyében dogmákkal, kánonokkal. Érde­mes végigkövetni kánonjait, lett, amit különben számon kérne: a me­részség, a dac, az érzelmi lázadás min­den ízében ihletett, magasan „szerve­zett”, modern versei mellett. , A közösségi kötelezettség elavulásának kánonja E tanulmány szerzője szerint Arany azért is másodlagos költő, mert erősen befolyásolták a kor és a nemzeti közös­ség követelményei. Erősen? Mihez ké­pest? — kérdeznénk. És a tanulmány válaszol is rá. Nem titkolja, hogy Baude­­laire-hez hasonlítja ebben is Aranyt. De hiszen Baudelaire francia volt, egy olyan ország fia, amelynek nem kellett a puszta nemzeti létéért küzdenie, amely mint nemzet akkor már meglehetett hazafias költészet, nép- és nemzetszer­vező költészet nélkül is. Nyilvánvaló, hogy itt Baudelaire nem lehet a mérce. Maga a költészet lehet csak a mérce. Más szóval: a kérdés az, hogy költőként vállalta-e Arany a közösségi-nemzeti kötelezettséget, ben­sőként vállalta-e, vagy csak külsőként, merő didaktikaként, valamiféle ügyes, bravúros, de végső soron mégiscsak szorgalmi ténykedésként. Szegedy-Maszák Mihály annyira hisz a nemzeti elvárások elavultságának dog­májában, s maguknak ezeknek az elvá­rásoknak a látszólagosságában, hogy ezt az utóbbit már meg sem vizsgálja. „Ál­talában Arany lírájának legnagyobb hi­bája: a metaforikus szint hirtelen ki­esése, a didaktikusan litterális megfo­galmazások, nyilvánvalóan a közösségi elvárásnak tett­ engedmények, a szub­jektív lírikus tanító kiszólásai a nem­zethez” — írja. Didaktikusság, hűvös­ség, kiszólások? A Szondy két apródjá­­ban is, az V. Lászlóban is? Hol van­nak itt a törések, s hol az okítások? Nem úgy közösségi versek-e ezek, hogy egyszersmind nagy versek is, a fényes költészetnek, a spekuláció nélküli, tisz­ta költészetnek is darabjai? Vigaszver­sek — mondja Szegedy-Maszák Mihály Arany nem egy költeményére, lené­zően. Igen, néha, illetve részben azok is. De hát mivel vigasztal Arany legkülönb balladáiban? Nem új hanggal, nem új zenével, nem súlyos reménnyel és tra­gikummal? A „tragikus struktúra" kánonja­ izA romantika a szerves formáról való tanításával igényt formált a legbonyo­lultabb strukturális tapasztalat, a tra­gikum minél teljesebb elsajátítására” — írja e tanulmány. Beszél erről az elvről, eleinte tárgyilagosan, de aztán elcsúszva itt is a szabályalkotás, a „kánonalkotás” felé. Minden olyan törekvést, amely arra irányul, hogy oldja a „tragikus struktú­rát”, versellenesnek, líraellenesnek ítél, függetlenül attól, hogy milyen értelem­ben történik ez az „oldás”, s oldás-e egyáltalán, vagy valami egészen más. Szabályszerkesztő hevületében a dolgo­zatíró odáig megy, hogy még Vörös­marty Mihály A vén cigány című ver­sét is melodramatikusnak minősíti, nyil­vánvalóan a „lesz még ünnep a világon”, szerinte szervetlenül álló motívuma, il­letve gondolata miatt Hogy a prózai, melodramatikus feloldáson kívül lehet­séges másfajta, tisztán indulati, művészi feloldás is, olyan megfordítása valamely tragikus képzetsornak, amely nem a spekuláció műve, hanem az életé, azt az értekező nem meri és nem is tudja el­gondolni. Nem­­veszi észre, hogy A vén cigányban a „lesz még ünnep a világon” nem toldalék, hanem olyasvalami, ami a költő élet- és világérzésében már ele­ve benne van: a „mégisnek”, a „mégis­­életnek”, a „mégis-küzdelemnek” nem nyárspolgári-bölcselkedő, s nem is csak honpolgári-publicisztikai, hanem tisztán indulati, tehát lírai megélése és kifeje­zése; a lélek legmélyén fogant dac, a mámorrá hevült indulat átmegy itt a legsötétebb realitások látomásain, kép­zetein, hogy velük érintkezve, rajtuk át­hatolva, s ekképpen ércesedve mondja ki magát, már nem is úgy, mint a költő szava, hanem úgy, mint az élet szava. A külsőre figyel e tanulmány, s így érti félre Vörösmartyt, s így érti félre Arany egyik nagy költeményét, Az örök zsidót is. Retorikailag nagyszerűen fel­épített, és feszültséggel rendkívül telí­tett struktúra, mely visszaesik a melo­dramatikus szintre — mondja róla, pe­dig hát hol az a „visszaesés”, mi ez a „visszaesés” e versben? Idézzük ide a tanulmány által kifogásolt utolsó sza­kaszt: Szegény zsidó ... Szegény szívem. Előbb-utóbb majd megpihen. Az izgalom nagy és örök, Megszán, s átkom nem mennydörög: Tovább!tovább! Mi ez a befejezés? A célhoz érés me­lodramatikus ígérete, odabiggyesztve, sugallja Szegedy-Maszák. Annyira akar­ja a maga győzelmét, s annyira a le­leplezést — Arany Jánosét —, hogy észre sem veszi: e sorokban nem a cél­hoz érésről, hanem éppen a halálról mint megpihenésről van szó, s egyálta­lán nem melodramatikus, hanem na­gyon is férfias, tragiko-ironikus érte­lemben. Arany nem ejti a verset az utolsó strófával, hanem éppenhogy meg­emeli és kitágítja, új hangzást és értel­met adva a vers refrénjének —, annak, hogy tovább, tovább —, s így zárja a verset, makulátlanul, művészien. Az egyneműség és az összetettség kánonja Értekezünk olvasott az egyneműségről és az összetettségről is, megtanulta, hogy a nagy vers csupa mozgás, képek, képi összefüggések intenzív mozgása, tovább­fejlesztése és egysége, és egyéb magas minőségek, stilisztikailag is utolérhető, megragadható, s ha kell, még statiszti­kailag is kimutatható jellegzetességek eleven összessége. Tud erről, és elsajátí­totta azokat az egzakt, vagy legalábbis egzaktnak látszó módszereket is, ame­lyek segítségével az ilyenfajta versszer­vező elvek jelenlétét valamely versben ő maga is kimutathatja. De hát kánont csinál ezekből az ismereteikből is. Pozi­tív vagy negatív ítéletét aszerint hozza meg, hogy a ma ismert jegyek kimutat­­hatók-e a versben, tekintet nélkül arra, hogyan funkcionálnak, milyen szinten. Minden tévedése közül ez itt a leg­súlyosabb, illetve a leglehangolóbb. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az általa ki­választott, kiemelkedő példaként idézett Arany-vers, A lejtőn, egyáltalán nem az a költemény, amely reprezentálhatná Arany legkiemelkedőbb lírai értékeit. Megvannak benne mindazok a jegyek, amelyeket Szegedy-Maszák a nagy köl­tészet jegyeiként „egzaktul” kimutathat, ám az egészről — ha nem spekulatív módon közeledünk hozzá, hanem olvas­va — mégsem mondhatjuk el, hogy Arany nagy verseihez tartozik. Nem­csak a már említett V. Lászlónál, a Szondy két apródjánál, A walesi bár­­doknál kell alább helyeznünk — ha már erről van szó —, hanem még azoknál az Arany-balladáknál is, amelyeknek egy­séges szerkezetét a költő meg-megtöri. Megvannak ebben a versben „az ellen­tétes kiegészítő érzések” s megvan ben­ne még sok más is, ám, csak külsőleg oly gazdagon, csak külsőleg oly mozgal­masan: Arany a drámai, Arany a tra­gikus, Arany az önnön félelmeit legyő­ző, merész és szilaj, nem ebben a vers­ben szólal meg, hanem más verseiben. Még ha álarcban, akkor is álarc nélkül, igazi lírikusként. HÉRA ZOLTÁN Az első személyes, vallomásos előadásmód elsőbbségének kánonja A szerzőnél ez a dogma kísért mind­végig. Ennek alapján állítja, hogy Aranynak alig van olyan alkotása, me­lyet művészileg hibátlannak mondhat­nánk. Arany balladái, amelyek között bőven találhatna hibátlant, az ő számá­ra ugyanis már műfajuk, verstípusuk szerint is alacsonyrendűek, egy maga­sabb költészet, egy „hibátlan költészet” szempontjából szóba sem hozhatók. Megvetvén ezt a műfajt, egy megkésett okító művészetet látva benne, ő eleve a dalszerű, vallomásszerű verseket nézi, vagyis azokat, amelyekben — mint ahogy már oly sokan megírták — Arany nem volt, már csak alkata szerint sem lehetett eléggé merész. Hogy miért, milyen alapon teszi ezt az értekező? Azon az alapon, hogy a nagy romantika költői főként, illetve gyakran — ezt sem gondolja igazán vé­gig — ebben a műfajban találták meg „magánélményeik” művészi érvényű ki­fejezését, ebben „haladták meg” a klasz­­szicista költészetet. Hogy Arany János meg éppen némely balladájában halad­ja meg, s az ő sajátossága épp az, hogy ott haladja meg, azt e tanulmány írója — világirodalmi példák foglya — már nem veheti észre. Az álarc nélkül szól­ni és álarcban szólni egyáltalán nem oly lényegi „hogyanjából” nála valami rendkívül fontos, korszerűséget és a korszerűtlenséget eleve meghatározó kritérium lesz. Elég neki egy álarc — például a történetelmondó álarca A walesi bárdokban —, hogy érzéketlenül menjen el Arany lírájában éppen amel­ GÁBOR MARIANNE RAJZA Fodor József: Bátorítóe Erkölcstől, emberségtől messze tért sok, Utad köztük futott, Olykor szót is emeltél — volt miért ok — És ügyed elbukott. Morzsolnád hát magad? Áll a világ, áll, És sok gazember is, Megkapja mind jutalmát, bárhogy ágál, (Lassan már hiszem is.) Nyög még elég — s h­igyjük! — hiába minden, Álság, fondorkodás. Ilyenekért nem emésztem magam: nem Vagyok én Messiás. Ki hitvány, kapja is meg, rá ha nyílt mód, Értük nem fáj fejem, De hogy hová tart a világ már itt-ott, Ámul még, sír szemem. Síró férfiúnál siralmasabbat Ritkán ha láttam én. Mondják, „az hős”, ki kapja a nagyobbat , „ki állja, az legény”? Álltam én is és pofozott a rothadt Gazság, vak, bamba kény. De hogy üssem én is, míg rogy, a rosszat, Már megtanultam én! T. TÓTH TIBOR RAJZA Simonyi Imre: A viador ébresztése (Ernest Hemingway emlékezete) azt az ólmot pedig köpd az ólomgyárosok képibe viaskodó aztán még ma délelőtt keresd meg azt a férfit aki Madrid alatt is az volt meg az asszonyok ágyában is az volt s az volt ha cetek martak belé a tengereken valamint komondorok gazdástul a faluszélen és az maradt az arénában is amikor bikaszarvú érveken forgott már a világ s a ringben is — hol kemény kesztyűk és mindenütt — hol véraláfutásos-szemü eszmék sújtottak a laposra-vert-orrú igazságra s aki józanitó igéket karmolt a lúdbőrző hátú papírra (míg az egymást váltó duplakonyakok a sárga földig leszopták magukat a folyton szomjazó korhely poharakban) ahogy már mondtam azt a férfit kerítsd elő hát hisz dolga akadhat Madrid alatt még s mert asszonyok is lesznek örökké: pendelyt fehántók — s im­aszusodik már lassan Tolcsva is s Avignon új szüretre készül s mert soha az élet nem volt méltóbb még víni miatta s ilyen szükségén férfiaknak ezért mondom hogy azt az ólmot húzd a zsinegre nehezékül ki tudja talán már hajnalban kor idő alkalom lészen * nagyhalra indulni a fiúval ki a küzdelmes tengerekre NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next