Népszabadság, 1973. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-21 / 247. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Műsorok — levelek — vélemények „Kíváncsi vagyok, t. Szerk. et., nem fél-e attól, hogy a Kék fényben kiszerkesztik és foglalkozik-e a Pintér—Szabó szerzőpáros langyos teljesítményével.” (Megjegyezzük: nem kollégáink írták a tévéjátékot; könyvüket más dramatizálta.) Ugyancsak a Különös vadászatról egy másik levél: „Utólag mindenféle kifogást felhozhatnak ellene, mert néhány kérdést nyitva hagyott, de, kérdezem, melyik krimire nem illik rá az ilyesféle fanyalgás? Én először láttam logikailag követhető és jól szórakoztató kémtörténetet hazai anyagból.” Talán célszerű lenne a két levél feladójának címét közölni, hogy tovább vitatkozzanak egymással, és eszmecseréjük eredményéről értesítsenek minket. Egyáltalán érdekes kezdeményezést lehetne elindítani ezeken a hasábokon Levelező társat keresek tévéügyben címmel: az ellentétes vélemények képviselői nemcsak a kritikus levéltárában, hanem közvetlenül kerülnének kapcsolatba egymással. Bár ez a módszer sem lenne mindig alkalmazható. Megtörtént mostanában néhányszor, hogy egy kissé fullánkos cikkeink csupán egyetértő visszhangot keltettek. Mi lenne a teendő ilyen esetekben? Mindössze egyetlen partnert tudnánk találni a vitaszellem fenntartása érdekében, mégpedig a műsor szerzőjét vagy főszereplőjét. Alighanem parázs viták izzanának fel. * „Jól tették, hogy a közkedvelt vetélkedők hiányát napirendre tűzték a Népszabadságban. A tévések felkeltek Csipkerózsika-álmukból, megrendezték a Négy kerékkel okosan vetélkedőt.” Köszönet a kitüntető sorokért, de máris továbbítjuk a televízió címére. Ugyanis egy ilyen játék előkészítéséhez idő kell. Amikor a vetélkedők hiányát szóvá tettük, már javában folyhattak az új versengés előkészületei. A kritika hatása korántsem ilyen gyors, közvetlen és egyszerű. Ezért javasoljuk, hogy az elismerést továbbítsuk a Szabadság térre. Azzal az utóirattal, hogy még mindig kevés a vetélkedő. „Alig ért véget a Párbeszéd az ideállal című úgynevezett szociológiai film a munkásfiatalok életviteléről, máris jelentkezem. Sokszor kellemetlen észrevételekkel zaklatom a szerkesztőséget — és másolatban a televíziót —, ezért kötelességemnek érzem elégedettségemet kifejezni. Mai, húsúnkba vágó témát találtak a filmriporterek ... Kár, hogy a munkásfiatalok típusait felsorolva, nem mutatták meg a helyes utat... Szomorúan vettem tudomásul, hogy egyes kritikusok, a kákán is csomót keresve, kissé fanyalogtak... Nem lehetne az értetlen kritikusokat is kritizálni?” Valóban érdekes és hasznos volt a szociográfiai felmérés képszerű megjelenítése. Sok jó képsor illusztrálta társadalmunk állapotának szóbeli vizsgálatát. Lehetett volna áttekinthetőbb, jobban szerkesztett a munkásfiatalok osztályozása, mégis úgy találjuk, hogy a műsor készítői a valóságos jelenségek nyomában járva nem egyszerűen regisztrálták a tudatban fellelhető jelenségeket, hanem megmutatták a különböző típusok nyitottságát, átmenetét a másik életformába. Emellett finoman jelezték, hogy nem azok pártján állnak, akiknek életcélja csupán a „megértő élettárs, nem magas, de biztos fizetéssel”, sem azokén, akik bár „szeretik hivatásukat, csak jól fizető munkát vállalnak”, különösen pedig azok ellen pereltek, akik „a munkát nem veszik komolyan, fontos az, hogy minél több szabad idejük legyen”. Megmutatták, hogy különböző életmódok léteznek egymás mellett, kölcsönösen hatva egymásra, legrokonszenvesebbnek azonban azt a típust találták, aki jó szakmunkás, társadalmi munkásként is védi munkatársai érdekeit, emellett hasznosan, önműveléssel tölti el szabad idejét. A szájba rágott igazságok hatása kétséges. Kedves levelezőnk a műsort és kritikai visszhangját latolgatva erősödött meg helyes nézeteiben. Ez maradandóbb világnézeti élménye, mintha fekete-fehéren kinyilatkoztatták volna, hogy mi a jó és mi a rossz. * „Hol van öveges professzor? Nyugdíjazta a televízió?” — „Nem vagyok biztos benne, hogy kísérletei korszerű fizikai ismeretekkel vértezik fel gyermekeinket. Érdekes, ám ómódi metodikája aligha találkozik a szakemberek elismerésével.” Két levél, kétféle vélemény. Bár közös nevezője az, hogy az öveges-féle fizika érdekes. Megvallom, a két levél közül az egyik egészen friss, a másik legalább kétéves. Szembesítésüket az teszi időszerűvé, hogy portréfilmet készítettek öveges professzorról kísérletsorozatának felújítása alkalmából. Öveges professzor módszere csakugyan meghökkentően egyszerűnek látszik, előadási módja szokatlanul furcsának minősülhet tudományágában. Kísérleteit saját bevallása szerint is színészkedéssel, bohóckodással tarkítja. Egyedülálló jelenség. Határozott és különös nézetet vall a tanítás, illetve a népművelés módszeréről. „A tanárnak színésznek is kell lennie” — hirdeti —, a fizikát „tudományos varietéként” lehet eljuttatni a néphez. Ismétlem, páratlan egyéniségként kell értékelnünk őt, aki hiábavalóan törekszik magáraszabott előadásmódját másoknak ajánlani, általánossá tenni. Nincsenek új elméletei a fizikában, de felfedezett egy új televíziós műfajt, amit nevezzünk az ő szavaival tudományos varietének vagy cirkusszal elegy ismeretterjesztésnek. Annyi bizonyos, hogy elkápráztatja a nézőt azzal a felismeréssel, hogy a tudomány nem valami elvont, beláthatatlan szellemi birodalom, hanem a mindennapi tapasztalatok megfigyelésének tárháza. Szerinte bizonyára az is álmélkodásra késztető fizikai jelenség, hogy a kedves olvasó tolla hegyét a papírhoz érintve közli velünk a véleményét. Nem lepődnék meg, ha ezt a megszokott jelenséget így magyarázná el: — Csodálatos dolgot láthatunk, valami egészen hihetetlent. Egy festékbe mártott fémgolyócskát cellulózrostokból készült lemezkéhez dörgölünk és megjelenik az, amit magunkban gondoltunk. Nem hiszitek? Bebizonyítom. Bizonyosak lehetünk benne, hogy még ezt is bebizonyítja. JOVANOVICS MIKLÓS „Szenvedély és szenvedés latinul egyként passió, holott látszólag két különböző, sőt ellentétes élmény” — olvasom. — „A szenvedély gyönyörűség, a szenvedés kínlódás. De nem minden gyönyörűség szenvedély. Ahhoz, hogy a gyönyörűség szenvedély legyen, olyan lélekbeli túlzásokra van szükség, amelyek már kínokig feszítik a lelket...” A kortárs magyar írónak igaza van. A nagy szenvedély életet követel. Nem önfeláldozást, nem az élet elvetését, ám annak teljességét, fölajánlva és alárendelve a nagy célnak, az idegek, gondolatok, érzelmek, vágyak, tettek utolsó cseppjéig-moccanásáig. Voltak és vannak szenvedélyes emberek. A jó célért feszülő szenvedély nagy embereket teremt. A tűz csiholójának nevét nem ismerjük, a kor nem örökítette emlékezetét a későbbi nemzedékeknek. Kopernikusz és Ciolkovszkij nevét ismerjük. És lépjünk majd egykor a Mars, a Venus, akár távolabbi csillagzatok peremére. Gagarinról mindig is tudni fogják, hogy elsőként járt a Földről a világűrben, teljesítve az emberiség ősi álomvágyait. De miért ismerjük kevéssé a rakéták, szputnyikok, űrhajók konstruktőreinek, alkotóinak neveit? A nagy szenvedélyek megszállottjaiét, az életet egy lapra föltevőkét, a tűz meghódítóiét, akik maguk is tűzként lobogják át életüket? Minő igazságtalanság zárja ki őket az emlékezet rekeszeiből? Vagy nem a név a fontos, hanem a szenvedély lobogása, a tett, az eredmény? Így lehet. S akkor Danyiil Hrabrovickij filmje, A tűz meghódítása nemcsak a mi emlékezetünknek üzen, hanem minden későbbi nemzedéknek is, a mai tűzcsiholókról, akik az emberi alkotó elme tán eddigi legnagyobb eredményét indították, nemcsak távolságban, hanem időben is távoli útjára. Szenvedélyes film. A rakéták lenyűgöző méretű, csillogó fémtestei, a lobogó-robbanó tűz bíborfényei között is az ember alakja nő hatalmassá, Andrej Baskircev konstruktőré, Ciolkovszkij elképzeléseinek megvalósítójáé. A felelősség filmje is. Olyan korban, amikor a technika kiszolgálhatja is, elpusztíthatja is az embert. Milyen ember ez a Baskircev? Nem eszményített hős, néha már-már ridegkegyetlen célja érdekében ——önmagához, munkatársaihoz. Felemelő az emésztő-vulkános lobogás, az odaadás teljessége, s kétségeket is teremtő: csak így, ilyen áron lehet élni a szenvedéllyel? „A szenvedélyek a gyönyör kínnal teli alakzatai.” Baskircev a kínt is ismeri, a szerelem hiányát, a magára maradás fenyegetését, a kétségek-remények-beteljesülések hármas ölelését. Ezért látjuk őt a földön kortársunkként, hasonlóként állandó szárnyalásában is. A kornak krónikásra is szüksége van. Hrabrovickij, akit a Tiszta égbolt, az Egy év kilenc napja forgatókönyvírójaként ismertünk, rendezőként, filmíróként is jó krónikás. Kissé sokat markol, de mindig a lényegen tartja a szemét. A cselekmény a második világháború előtti évektől az ember űrrepüléséig ível, vagyis egy emberöltőn át — az emberi tudás, a technikai haladás legnagyobb évtizedeit. S ha valaki, mondjuk száz év múlva, kíváncsi lesz e korra, az emberi szándékokra-nekifeszülésekre, örömökre-kínlódásokra, kérdésekre és válaszokra — hű betekintést nyerhet belőle. Andrej Baskircev — Kirill Lavrov nagyszerű színészi megformálásában — többet vall majd ez évtizedekről, mint a történelemkönyvek megőrzött dokumentumai. Nem hibátlan film. Tiszta pátoszát néhol didaktikus utalások fogják vissza. De hiteles és szép vallomás, nemcsak a tettről, hanem az alkotó ember belső állapotáról is. HAVAS ERVIN MŰHELYBESZÉLGETÉS Képes Gézával A dolgozószobában mindenütt könyvek körben, a falak mentén, a polcokon, az ágyon és az íróasztalon, még a földre is jut belőlük. Képes Géza elnézést kér a rendetlenségért — de mindketten érezzük, hogy itt nem erről van szó. Mindez az állandó munka jele — remekül szolgál beszélgetésünk keretéül. — Tervekről általában nem nyilatkozom. Az emberben, különösen, ha költő is, van egy feszültség, ami nélkül egyetlen sort sem képes leírni. Ha a terveimről beszélek, akkor ez a feszültség kienged, s az alkotás lehetetlenné válik. Azután az is előfordulhat, hogy más valósul meg, mint amit tervezek. A lényeg az, hogy az ember dolgozzék, s valami megszülessék ebből a munkából. — Talán mégis hallhatnánk valamit olyan tervekről, amelyek a megvalósulás küszöbén állnak, s így a róluk beszélás már nem akadályozza létrejöttüket? — Már a kiadónál van egy új műfordításkötetem. Címe: Fordított világ. Nagyobb és talán izgalmasabb mankolás is, mint közvetlen elődje, az Először magyarul volt. Tematikájában ennek felépítésére hasonlít. Megjelenését karácsonyra ígérik. Ugyancsak a kiadói tárgyalások stádiumában van Válogatott verseimnek a kötete: ez a Magvető Kiadónál fog megjelenni Sík Csaba válogatásában. Persze írok új verseket is — terv nélkül —, de jövőre még nem akarok új kötetet megjelentetni. Inkább eddigi tanulmányaim kötetbe rendezése a fontosabb feladatom, majd tízéves igényt szeretnék kielégíteni ezzel az Utak és útvesztők című gyűjteménnyel. — Tudomásom szerint a múlt évben ön az Adriánál járt. Egy-két vers meg is jelent ezekből az élményekből. Várható-e esetleg ebből egy önálló kötet? — Ez is szerepel terveim között — ha csak a távoliak közt is. Hasonló kötetre gondolok, mint a Kő és festék, mely Borsos Miklós csodálatos rajzait is tartalmazta. — Következő kérdésem a műfordítónak szól: mi határozza meg elsőrendűen a soron következő feladatokat, hogyan választ a műfordító? — Nagyon fontosnak érzem ezt a kérdést: én csak magamról beszélhetek — mások biztosan eltérő véleményen vannak e tekintetben. Minél jobban ismerem az eredeti nyelvet, annál inkább feszít érzelmi hőfokának a lehető legteljesebb visszaadása egy-egy műnél. A választás tehát nem egészen tudatos: nem is a tudatosság, hanem a kiválasztás élménye az igazán fontos. Azt hiszem, legnagyobb műfordítóink — Aranytól Radnótiig — is így találkoztak a fordítás belső követelményével. Maga a munka azután nem egyforma. Van olyan vers, melynek fordítására tíz éve készülök, kiszögeltem már az ágyam fölé, hogy mindennap lássam, s aztán majd egy nap alatt kész is legyek vele. De van más példa is. A rádió kért meg nemrég egy Cesare Pavesevers fordítására kétnapos határidővel. A vers szinte pillanatok alatt megfogott, s két nap múlva el is készült a fordítás. Lehet tehát „megrendelésre” is dolgozni — általában azonban fenntartom magamnak a választás jogát. — S végül egy régi tervről: mi van a Kalevala-fordítással? — Háromnegyed része már teljesen készen van. Idén ősszel készülök ismét Finnországba — s utána, remélem hamarosan, ez is megjelenhet. BÁNYAI GÁBOR TABI LÁSZLÓ: — Leülhetek egy percre? Felkaptam a fejemet az újságból, ötven év körüli, erős testalkatú férfiú állt az asztalom mellett, szigorúan, de nem ellenségesen nézett a szemembe. Arcmemóriám siralmasan gyenge lévén, kérdéssel feleltem a kérdésre: — Ismerjük egymást? — Maga engem nem ismer, de én magát igen. Aha. Úgy hát megint egy tévénéző, aki — noha már csaknem egy éve, hogy nem láthat — még mindig emlékszik a fizimiskámra. — Parancsoljon — mondtam mérsékelt örömmel és az üres székre mutattam —, miben állhatok rendelkezésére? — Leült, rám függesztette a tekintetét, én meg őrá a magamét. Néhány másodperc múlva közelebb hajolt és így szólt: — Minden gólra megy! Meglepő bejelentése felkeltette az érdeklődésemet. Hogy témát akar adni, abban nem volt kétségem. De mért kezdi ilyen sejtelmesen? — Azt mondta uraságod, hogy minden gólra megy? — Bólintott. — Hogy értsem ezt? — Írja meg már egyszer, hogy minden gólra megy. Nemcsak a futball megy gólra, hanem gólra megy a közlekedés, a vendéglátóipar, a köztisztaság, sőt a köztisztesség is. Mért van így elkeseredve az ország népe futballsportunk szomorú állapota miatt? Mért nem múlik el egyetlen nap sem, hogy valamelyik lapban ne jelennék meg terjedelmes cikk, mely sürgeti a felemelkedést, vázolja a szebb jövő felé vezető utat s felsorolja a legsürgősebb tennivalókat? Mért van tele a magyar sajtó a jó szándékú olvasók leveleivel, mért tárgya a futball ankétoknak, üléseknek, rádióműsoroknak? Mért ilyen egységes a közvélemény országszerte ebben a kérdésben? Mert a futball gólra megy, s ha a labda nem kerül az ellenfél kapujába, nincs győzelem, s ez esetben minden magyarázkodás, helyzetelemzés, fogadkozás, perspektíva-felmutatás fölösleges, hiábavaló időtöltés. A lélektelen, henye munka a futballpályán azonnal kiviláglik abból az egyszerű tényből, hogy a labda nem megy, az istennek sem megy bele az ellenfél kapujába. Csakhogy minden gólra megy ám! Az is, amit nem labdával művelnek! Ezt kellene belevinni a köztudatba s akkor népünk javulást követelő türelmetlensége, ami mostanság mindenek fölött a futballsport kérdésében mutatkozik meg, áldásosan hatna más területeken is. Minden gólra megy... — ezt vigye bele a köztudatba, tisztelt uram, és akkor nem élt hiába. — Jó, jó — hebegtem egy kissé nyugtalanul —, de hogyan? Hogyan és miként lássak hozzá? — Tájékoztassam magát egy szégyenletes eredményről? — Ha volna szíves. — Most jövök ennek a presszónak a mellékhelyiségéből. Az ellenfél négynullra vezet. Az első gólt már az előtérben kaptuk, a vízcsapnál. A másik hármat egy kissé beljebb. Négy-null, és hol van még a mérkőzés vége? Három előretolt csatárunk, az üzletvezető, a KÖJÁL és a takarítónő teljesen gólképtelen. Valószínűleg lokálokban töltik az éjszakáikat, a kondíciójuk siralmas. Mert csak azon siránkoznak százezrek, hogy mi lesz a futballsporttal, mért nem siránkoznak azon is, hogy mi lesz a magyar higiéniával? Az is gólra megy, kérem, ha hiszi, ha nem! Nem tudja véletlenül, hogy áll a Fehérvári úti meccs? — Miféle meccs van a Fehérvári úton? — A magyar útépítők csapata játszik. Két hete jártam arra, akkor öt-egy arányban vesztésre álltunk. Azt a totojázást, uram, ami ott folyik! Amit tegnap betemettek, azt ma felássák, amit ma temetnek be, azt holnap ássák fel, így aztán csoda-e, ha nem tudtunk bejutni az útépítő világbajnokság döntőjébe? Alighanem nagyon barátságtalanul dörmöghettem valamit, mert felállt az asztalom mellől, csomóra kötötte a sálját és begombolta a ballonkabátját. Még egyszer a fülemhez hajolt: — Minden gólra megy! — suttogta rekedten s azzal kivonult az üzemegységből. Később kiderült, hogy a kávéját elfelejtette kifizetni. Kifizettem helyette. Egy-nullra vesztettem ... — gondoltam magamban. De a gól orszájából esett. A kor emlékezete