Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-26 / 200. szám
A 1977. augusztus 26., péntek NÉPSZABADSÁG . Amit eszünk — és simit kellene ennünk Beszélgetés dr. Tarján Róberttal, az OÉTTI igazgatójával Tarján Róbert, az orvostudományok doktora, a megalakulás óta igazgatója az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetnek. — Ha a lakosság jelenlegi élelmiszer-fogyasztásáról akarunk képet adni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a korábbi fejlődési szakaszokat sem. Mi jellemezte a lakosság élelmezését a felszabadulás előtti és utáni időszakban? — Az idősebbek még jól emlékeznek arra, hogyan táplálkozott a lakosság a felszabadulás előtt. Ennek ismerete nélkül azonban a mai helyzetet sem érthetjük meg. A korabeli vizsgálatok szerint a harmincasnegyvenes években a lakosság harmada alig ismerte a jóllakottságot, gyakran éhezett, a többi ugyan rendszeresen jóllakott, de mégis hiányosan, helytelenül táplálkozott. A második világháború alatt, majd a felszabadulás utáni években is a súlyos károk olyan ellátási nehézségekkel jártak, melytől leginkább a városi lakosság szenvedett, de a falusiak is megérezték. Ezért is érthető, hogy a vágy a jóllakás és a jó ételek fogyasztása iránt — azt hiszem — mélyen belevésődött az emberek tudatába, s talán ez az egyik oka a jelenlegi inkább túlzott, mint egészséges táplálkozásnak. Az 1960-ig terjedő időszakot lassan javuló és időnként visszaeső élelmiszer-ellátási helyzet jellemezte. A lakosság ebben az időben különösen kevés állati terméket: húst, tojást, tejet fogyasztott, s nem volt kielégítő a zöldség- és a gyümölcsfogyasztás sem. Következésképpen a lakosság meglehetősen széles rétegeinek fehérje-, vitamin- és ásványianyag-ellátottsága is hiányos volt. Ezért leginkább az olcsó kenyér és tészta, a zsiradékok, a burgonya és a rizs volt a legfontosabb táplálék, összességében tehát a lakosság élelmiszerfogyasztását a felszabadulás utáni 15 évben a lassan javuló, menynyiségileg kielégítő, de minőségileg inkább hiányos táplálkozás jellemezte. Kétes értékű rekord — A táplálkozásban a fordulat tehát a hatvanas években kezdődött, párhuzamosan az emelkedő életszínvonallal és az élelmiszerellátás lényeges és tartós javulásával. Ekkor azonban már egy — legalábbis kétes értékű — rekordot is elértünk: az egy főre jutó kalóriafogyasztásban meghaladtuk a legtöbb nyugat-európai országét. Mi a következménye ezeknek a változásoknak és hogyan értékelhetjük a jelenlegi helyzetet? — Az általában kedvező irányú fejlődéssel együtt járó túlzott kalóriafogyasztás következménye volt, hogy gyarapodott a túltáplált emberek száma, és — saját megfigyeléseink szerint is — a felnőtt lakosság 30—40 százaléka elhízott. Élelmiszer-fogyasztásunkban ugyanis túlzott szerepe van a kenyérnek és a tésztáknak, a cukornak, a zsíros húsoknak, a zsiradékoknak, örvendetesen kezdett azonban növekedni a tej és a tejtermékek, s az utóbbi időben a gyümölcs és a zöldség fogyasztása is. Lassan, és inkább csak a városokban terjed az egészségügyi szempontból kívánatos növényiolaj-fogyasztás. Ugyanakkor megmaradtak a helytelen táplálkozási szokások és elmaradt a táplálkozási kultúra is. — Maradjunk még az elhízásnál. Vajon van-e közvetlen kapcsolat az elhízás és bizonyos betegségek között? — Hosszú ideig a súlytöbbletet hajlamosak voltunk csupán „kozmetikai” jelenségnek tekinteni. Pedig ennél jóval többről van szó. A nagy nyugati életbiztosító társaságok az elhízott embereket már évtizedek óta csak magasabb összegért biztosítják, mert sok millió adat feldolgozása után megállapították, hogy a kövér emberek általában a soványaknál rövidebb ideig élnek. A gyógyító orvosok pedig saját betegeiken megfigyelték, hogy az elhízottak hajlamosabbak bizonyos betegségekre. Ezek a megfigyelések azonban még nem alapultak rendszeres tudományos vizsgálatokon. 1963-ban Müller NDK-beli professzor feldolgozta a klinikáján fekvő elhízott és sovány betegek megbetegedési statisztikáját. Ez a több száz emberre kiterjedő vizsgálat arra utalt, hogy bizonyos megbetegedések, így a magasvérnyomás, az érelmeszesedés jóval gyakrabban fordul elő az elhízottak, mint a soványak között. Közismert a cukorbaj és az elhízás közötti kapcsolat is, bár itt még nem teljesen világos, hogy azért hízik-e el a beteg, mert cukorbajos, vagy azért lesz cukorbajos, mert elhízott. Messzire vezetne, ha beszámolnánk azokról a kísérletekről, amelyeket világszerte folytatnak a kutatók annak eldöntésére, hogy miért hízik el valaki vagy miért marad sovány. Bizonyosnak tekinthető azonban, hogy az elhízás általában egyfelől a helytelen táplálkozás következménye, de ehhez másfelől hozzájárul a helytelen életmóddal összefüggő kényelmesség, mozgáshiány. Amiben hiányt szenvedünk — Jelenleg tehát eléggé általános a túltápláltság. Kizárja-e ez az állapot, hogy a lakosság egy része hiányosan táplálkozik és ezzel összefüggő egészségi ártalmak lépjenek fel? — Huszonhat éve rendszeresen és folyamatosan folytatunk hazánkban szűrővizsgálatokat. Vizsgáljuk a különböző korú, foglalkozású embereket, hogy felderítsük a táplálkozásuk és egészségi állapotuk közötti kapcsolatokat. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a fiatal és az idősebb nők között is elég gyakori a vashiány. És mind ritkább, de még mindig van tavasszal C-vitaminhiány is. A vashiányos nők táplálkozását megfigyelve úgy látjuk, hogy a táplálék vastartalma ugyan elegendő, de az okozza valószínűleg a problémát, hogy a vas túlnyomó része növényi táplálékban fordul elő, és ennek felszívódása és a szervezetbe való beépülése nem megfelelő. Ezért szükségesnek látszik, hogy táplálkozásukban nagyobb szerepet kapjon a hús és a belsőségek. A táplálkozástudomány talán legfontosabb feladata, hogy sajátos módszereivel kutassa és kidolgozza az adott feltételeknek legjobban megfelelő, korszerű táplálkozás fő vonásait. Ennek elengedhetetlen feltétele a tápanyagszükséglet ismerete. Hol tartanak jelenleg az ilyen irányú kutatások? — A táplálkozástudomány még nincs százéves, így hiba lenne azt hinni, hogy már mindent tudunk a szervezet tápanyagszükségletéről. Kezdetben, mikor felfedezték, hogy a táplálékban kémiai energia van, mely az emésztés és a felszívódás után a szervezetnek energiát ad, az emberek élelmiszer-fogyasztásukat mint kalóriaforrást értékelték. Miután felfedezték a vitaminokat, ezek kerültek előtérbe a vizsgálatoknál is. Ezt követte az értékes és értéktelen fehérje felismerése után az állatifehérje-korszak, míg jelenleg — kissé leegyszerűsítve — az ásványianyag-„korszakban” vagyunk, amikor egyesek aszerint ítélik meg a táplálkozást, hogy tartalmaz-e elegendő ásványi anyagot, vagy sem. Persze minden egyoldalúság a táplálkozásban hiba, és tudnunk kell, hogy az emberi szervezetnek egyaránt szüksége van kalóriára, vitaminokra, fehérjékre és ásványi anyagokra és más vegyületekre is, melyeket még nem ismerünk. Intézetünk egyébként hosszú évek óta rendszeresen kidolgozza a lakosság és egyes csoportjai, a különböző korú és foglalkozású emberek tápanyagszükségletét, mely fontos útbaigazítást adhat a helyes táplálkozáshoz. — Nyilvánvaló, a kutatásokat megnehezíti, hogy vizsgálataik során kísérleti állatokkal dolgoznak. — Valóban. Tudjuk ugyan, hogy a kísérleti egér, patkány vagy nyúl anyagcseréje eltér az emberétől, embereken viszont kísérleteket nem végzünk, s így következtetéseinket is csak óvatosan lehet felhasználni. Erre egy példát említek meg. A közismerten növényevő kísérleti nyúlnak a kutatók nagy mennyiségű, kizárólag állati szervezetben levő zsiradékot, koleszterint adtak. A nyúl érrendszere a számára szokatlan és idegen anyagtól az emberi érelmeszesedéshez hasonló jelenséget mutatott. A kutatók ennek alapján a koleszterint és az azt tartalmazó élelmiszereket az ember számára is károsnak tartották, s több országban széles körű propaganda kezdődött a nagy koleszterintartalmú élelmiszerek, különösen a tojás, a vaj fogyasztása ellen. A legutóbbi táplálkozástudományi kongreszszuson amerikai kutatók beszámoltak saját, embereken végzett megfigyeléseik eredményeiről. Ezek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy nem mutatható ki közvetlen összefüggés a tojásfogyasztás és a koleszterinszint emelkedése között. A hasonló nehézségek nagy óvatosságra intenek. Csecsemőkoszt és közétkeztetés — Beszélgetésünkből kiviláglik, hogy a tudományosan megalapozott táplálkozástól még messze vagyunk. Befejezésül kérem, szóljon arról, melyek a legfontosabb feladatok a lakosság táplálkozásának megjavításában? — A jelenlegi táplálkozási hibáknak nem az az oka, hogy valamilyen fontos élelmiszer nem kapható, vagy az embereknek nincs anyagi lehetőségük azok megvásárlására. Leginkább a hibás szokások megrögződése a ludas a helytelen táplálkozásban. Ennek megváltoztatására a következőket tartom a legfontosabbnak: az újszülött csecsemő számára mindenekelőtt biztosítani kell a legfontosabb táplálékot, az anyatejet. S bár jó dolog, hogy sikerült megoldanunk a korszerű csecsemőtápszerek gyártását és ellátását, azonban utalok arra, hogy rohamosan csökken az anyatejen nevelt és azzal táplált csecsemők száma és aránya, holott az anyatej olyan alkotórészeket is tartalmaz, melyek nélkülözhetetlenek a csecsemő egészséges fejlődése és ellenállóképessége szempontjából. Ezeket még a legjobb csecsemőtápszerek sem tudják pótolni. Helytelen szokásainkon változtatni csak akkor tudunk, ha egyebek között a társadalmi étkeztetésben, az üzemi konyhában, a vendéglőkben és az üdülőkben új, tápláló ételekkel ismertetjük meg a fogyasztókat. Az élelmiszeripar korszerűsítése eredményes. A tejipar kedvező eredményeit az üzletekben és a háztartásokban már látjuk. Érdemes lenne a kenyérrel is foglalkozni, mert hazánkban nem is annyira a kenyér fogyasztása a sok, hanem annak vásárlása. A maradék kenyér ugyanis falun gyakran állatok takarmányozására szolgál, városban pedig a szemétbe kerül, pedig a másnapos kenyér fogyasztása egészségesebb, mint a friss, meleg kenyéré. Végezetül arra hívom fel a figyelmet, hogy a változatos, korszerű táplálkozás, új, még ismeretlen ételek megkedvelése is szerez örömet, élvezetet az embernek és erről is kár lenne lemondani. Az elhízás gyakran a kisgyermekkorban kezdődik a „túletetéssel”, a főétkezések közötti édességevéssel, s mindez felnőttkorra már elhízáshoz vezethet. A kövér, az elhízott ember lefogyasztása az orvostól, a betegtől és a családjától gyakran nagy erőfeszítést követel és nem is mindig eredményes. Földünk kétharmadán az emberek százmilliói éheznek. Éheznek még súlyosabban, mint a magyar nincstelenek a múltban. A szocializmus tizenöt-húsz év alatt megteremtette az egészséges táplálkozás lehetőségét. Éljünk vele — mondotta befejezésül dr. Tarján Róbert. Kovács Dénes I „LELKES ANDRÁSNAK” „Lelkes András Budapesten, a XXII. kerület Hosszú út 12-ben ismeretlen”— írta válaszlevelünk borítékjára a postai kézbesítő, így hát levelére küldött soraink olvasatlanok maradtak. Közzétesszük, itt majd ön is elolvassa őket, s Lelkes elvtársnak szólítjuk, mert ezzel írta alá hozzánk intézett levelét. Miről szólt ez a levél? Elismerésre méltó tárgyilagossággal arról, hogy némely vállalatnál és intézménynél szebb a kirakat, mint az, ami mögötte van; továbbá arról, hogy még mindig gyakori a bírálat elutasítása, mert — így mondják — kárára van a hivatali vezető, a vállalat vagy az intézmény tekintélyének; továbbra is kákán csomót keresőnek mondják azt, aki valamit szóvá tesz, még akkor is, ha véleményét „ostyába csomagolja”. Arról is írt, tisztelt „Lelkes elvtárs”, hogy az emberek mindennapi foglalatosságában sok a látszattevékenység, s ez az érdemleges munka rovására megy, hogy túlságosan sokan vannak, akik érvényesülésükért erkölcstelen módszerekkel küzdenek. Bizonyosak vagyunk afelől, hogy ön tudja: a mi figyelmünket sem kerülik el az ilyen jelenségek. Ha átnézi az utóbbi évek-hónapok sajtóját — korábbi lappéldányainkat —, számot ugyan nem tudunk mondani, de jelentékeny mennyiségben fedezheti fel a különböző műfajú olyan írásokat, melyek az ilyen visszásságokat érik tetten, tárják fel konkrétan. De ezzel nem érik be: megmutatják a hátteret, az okokat, a körülményeket, az összefüggéseket, amelyek létrejöttüket kiváltották, lehetővé tették, s leleplezésüket hátráltatták, megszüntetésüket gátolták. Ezek az írások abban különböznek az ön levelétől, hogy nem csupán általánosságban keseregnek az ilyen és hasonló dolgok miatt. ön írt nekünk egy értelmes, higgadt levelet, aláírt egy kitalált nevet, menjünk és keressük önt a budapesti XXII. kerületben, a Hosszú út 12-ben. Nincs ott, nem is létezik. Nyilván úgy érzi, elmondta, ami a szívét nyomta, a többi ránk tartozik, csináljunk rendet. Megtisztelő a bizalma, de gondolja el, mi lenne, ha mindenki így járna el. Nem egyszerűbb és nem logikusabb, hogy ha az, aki felháborodik, a lehetőségeihez mérten cselekszik is? Cselekszik a jó ügyért és nem éri be annyival, hogy „kiöntöttem a szívemet”, hanem azt mondja: itt és ott ezt és azt a helytelenséget láttam, lépjünk fel ellene, csináljuk együtt, te és én, ti és mi. Ha ez olykor sziszifuszi fáradozásnak tetszik is, mégis csak az egyedüli célravezető út. Azt szeretnénk, ha „Lelkes András” levelét az ön igazi nevével és címével aláírt, olyan levél követné, amelyben általános ténymegállapításokon túlmenően arról lenne szó, hogy hol, milyen ügyben — nyilván vannak személyes tapasztalatai — milyen visszás dologban kellene a társadalom pozitív erőinek fellépniük, rendet csinálniuk. Persze, az ön kezdeményezésére, önnel együtt. Vadász Ferenc Emléksorok egy orvosról Szerényen, hivatásának élve dolgozott a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú Belgyógyászati Klinikáján dr. Somogyi György docens, kandidátus. Csak kevesen tudták, családtagjai, szűk baráti köre s egynémely elöljárója, hogy ez a halk szavú ember mire vállalkozott négy évtizeddel ezelőtt. Akkor kezdődött orvosi pályafutása. De hol és hogyan? Itthon nem vették fel az egyetemre, az olaszországi Bolognában végezte tanulmányait, ott vette kézhez diplomáját. Budapesten már középiskolás korában részt vett a kommunista ifjúsági mozgalomban, odakint, a fasiszta Olaszországban, az egyetem magyar diákjaiból marxista kört szervezett. Harminchatban hazatért, azon a nyáron robbant ki a fasiszta tábornokok ellenforradalmi felkelése a Spanyol Köztársaság ellen. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy belépjen a szociáldemokraták hetedik kerületi ifjúsági csoportjába, hamarosan útnak indult, hogy ott kezdje el hivatása gyakorlását, ahol a gyógyítás már nem csupán az egyes embert szolgálja, hanem közvetlenül az emberiség legnagyobb veszedelme, a fasizmus elleni harcot is. Harminchét májusában Barcelonában a katalán ifjúkommunistákból szerveződött zászlóalj kötelékében ment a frontra. Néhány hónap alatt kiérdemelte, hogy felvegyék a Spanyol Kommunista Pártba. Előbb a 146. brigádnak, majd a dandárnak lett belgyógyászorvosa, századosi rangban. Harmincnyolc elején a 11. nemzetközi brigádhoz került, Münnich Ferenc elvtárs parancsnoksága alá. A nemzetközi brigádok visszavonása után ő is megjárta a franciaországi internáló táborokat. Harminckilenc őszén, tizenhárom orvostársával együtt, arra vállalkozott, hogy Kínába utazik, ott folytatja azt a munkát, melyet a spanyol fronton félbehagyott. Az utazást egy angol, illetve norvég antifasiszta bizottság tette lehetővé. Somogyi György, a fegyveres erők soraiban, amint ezt a Kínai KP igazolása is tanúsította, tiszteletet érdemlő bátorsággal állt helyt hosszú éveken át. A felszabadult országba 1947 őszén tért haza. Civil lett, és „csak” orvos. Különböző intézményeknél dolgozott, mindaddig míg megvalósulhatott az a terve, hogy egy szakterülettel, a radiológiával — a radioaktív izotópok gyógyítási célra történő alkalmazásával — foglalkozzék. A klinika izotóplaboratóriumának vezetője lett. Kutatásairól több mint félszáz közleményt jelentetett meg hazai és külföldi szaklapokban, s három könyvet írt. Internacionalista forradalmi tevékenységéért és orvosi érdemei elismeréséül, több magas állami kitüntetésben részesült. Négy évtizeden át hű tagja volt a pártnak, áldozatkész részvevője a nemzetközi munkásmozgalomnak. Elvtársai és barátai ma délután háromkor búcsúznak tőle a Farkasréti temetőben. V. F. A franciaországi gyűjtőtáborokból orvosokat küldenek Kínába, a kínai nép szabadságharcának támogatására. Dr. Somogyi Györgyöt (középen, öltönyben) bajtársai búcsúztatják.