Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-04 / 233. szám

1917. október 4., kedd NÉPSZABADSÁG Ünnepség a Nemzeti Múzeumban és a Széchényi Könyvtárban A Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki a két jubiláló intézményt Az ünneplők sokaságát fogadta hétfőn, alapításának 175. évfordu­lója alkalmából a Magyar Nem­zeti Múzeum és az Országos Szé­chényi Könyvtár. A jubiláló in­tézményeknek a Magyar Népköz­­társaság Elnöki Tanácsa a haladó nemzeti kultúra ápolásában és terjesztésében kifejtett történelmi jelentőségű tevékenységükért, va­lamint a szocialista művelődéspo­litika megvalósításában betöltött szerepükért a Munka Vörös Zász­ló Érdemrendje kitüntetést ado­mányozta. A kitüntetést a mú­zeum dísztermében rendezett ün­nepségen Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke nyújtotta át. Az ünnepségen részt vett Aczél György, a Minisztertanács elnök­helyettese és Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottságána­k­­ titkára, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, Orbán László, az Országos Közművelődési Ta­nács elnöke, S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront országos taná­csának titkára. Jelen volt Luis Monreal, az Unesco mellett mű­ködő nemzetközi múzeumi szer­vezet, az ICOM főtitkára, és kép­viseltették magukat a Magyar Nemzeti Múzeummal kapcsolatot tartó belgrádi, berlini, moszkvai, nürnbergi, pozsonyi és prágai társintézetek. Fülep Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójá­nak megnyitója után Molnár Fe­renc kulturális államtitkár ünne­pi beszédében méltatta azt a sze­repet, amelyet a Magyar Nemze­ti Múzeum és az Országos Szé­chényi Könyvtár fennállása óta a magyar közművelődésben betöltött. Hangoztatta: a felszabadulás a múzeum és a könyvtár életében is nagy jelentőségű fordulatot ho­zott. Szocialista államunk erköl­csi és anyagi támogatásával nagy­arányú kutató, feltáró és gyűjtő munka kezdődött, s ma a Nemze­ti Múzeum csaknem egymillió műtárgyat őriz. Tovább gazdago­dott a Széchényi Könyvtár állo­mánya is. A múzeumnak a leg­utóbbi 32 évben bemutatott ki­állításait 15 millió látogató tekin­tette meg, s közkinccsé lett a könyvtár gazdag anyaga. A 175 éves intézmény most még foko­zottabban bontakoztathatja ki legfőbb hivatását, amikor szocia­lista államunkban törvény írja elő a közművelődés további fejlesz­tésének szükségességét. Az évforduló alkalmából a mú­zeum kertjében megkoszorúzták az alapító Széchényi Ferenc szobrát. Koszorút helyeztek el a szobor talapzatán a Hazafias Nép­front országos tanácsa és buda­pesti bizottsága, a Kulturális Mi­nisztérium, a fővárosi tanács, a Magyar Nemzeti Múzeum, vala­mint az Országos Széchényi Könyvtár képviselői. Jóború Magda, az Országos Szé­chényi Könyvtár főigazgatója, ju­bileumi emlékkiállítást nyitott meg a múzeumban. Itt a díszte­rem ad helyet a Magyar Nemze­ti Múzeumban őrzött kincsek leg­javának és a múzeumból az idők folyamán kivált, önállósodott in­tézmények: a néprajzi, az ipar­­művészeti, a szépművészeti mú­zeum, valamint a Nemzeti Galé­ria gazdag gyűjteményeit repre­zentáló tárgyi dokumentumoknak. Külön teremben mutatják be az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményének legértékesebb ré­szét: a vitrinekben egyebek kö­zött Corvinák is láthatók. A lá­togatók elé tárják a kiállításon a Természettudományi Múzeum gyűjteményének értékes darabjait is. Művészeti ösztöndíjat alapított a debreceni városi tanács A debreceni városi tanács vég­ j az írók, költők, képző- és ipar­­rehajtó bizottsága művészeti ősz-­művészek, népművészek, fotó- és töndíjat alapított. Ezzel is támo- zeneművészek, művésztanárok,­gatni kívánják a városban élő színészek, rendezők nyerhetik el művészek alkotó tevékenységét és a minden év januárjában és szép­­segítséget nyújtani fiatal pálya­­temberében meghirdetett pálya­­kezdő művészeknek. Az ösztöndí­­zat útján. A RÁDIÓZENEKAR MAGYAR ESTJÉT Lehel György filozofikus hangulatban vezényelte. Ez a lel­kiállapot kétségtelenül előnyére vált a műsor egy részének, illet­ve az előadott kompozíciók né­mely részletének. Karmesteri szempontból Kodály Zoltán Két ének című alkotásának megszó­laltatása hozta a hangverseny egyértelmű csúcspontját. Lehel bemutatos intenzitással formálta meg a dalok zenekari foglalatát, olyannyira, hogy Berzsenyi (A közelítő tél) aranybarna színeit, Ady (Sírni, sírni, sírni) éjfeketé­jét valójában a zenekar tárta fel teljes szépséggel, s ezzel a dalok főszereplőjévé lépett elő. Gáti István, a szólista, ezúttal főképp énektechnikai megoldásaira irá­nyította a figyelmet. A tehetséges művésztől sokkal szabadabb és átéltebb szöveg- és dallamformá­lást, tisztább karakterizálást vár­tunk volna, annál is inkább, mert a dalok hangszeres megformálása eszményi keretet adott az énekes szólamnak A hangverseny bevezetéséül, a Dohnányi-centenáriumra emlé­kezve, hangzott el a Szimfonikus percek című öttételes szvit. Ez a muzsika 1933-ból való, zenei anyaga mindazonáltal a múlt szá­zadot idézi, s még csak nem is a századvég forrongásait. E darab ízléses, kulturált társalgási hang­vételét könnyedén, oldottan fo­galmazta újjá Lehel és együttese. A lassú II. tételben, a hodályosan csengő angolkürtszóló tájékán azonban egyszeriben szubjektívvé vált, személyessé forrósodott fel az előadás. Kodály Háry János­­szvitje előadói szempontból ko­rántsem sikerült ilyen egységes színvonalon. A zenekar megle­pően sok kisebb-nagyobb hibával játszott, a bizonytalanságok kö­zös gyökere azonban nem a jeles testület felkészültségében, hanem karmesterének a műről alkotott felfogásában keresendő. A vonta­tott komorság épp a muzsika mesehangvételét kérdőjelezte meg. Valami nagy tragédia sűrű­södött már a Kezdődik a mese­tételben is, súlyossá vált a Bécsi harangjáték kedves játékossága, s valóságos gyászinduló-karakterrel szólalt meg a verbunkos­ közzene. Liszt Esz-dúr zongoraversenyé­nek előadását Kocsis Zoltán külön­leges szólistateljesítménnyel avat­ta valódi fesztiválélménnyé. Nagy­szerű technikai erőnlét, művészi aktivitás, személyes, szuggesztív hangvétel volt e produkció le­nyűgöző hatásának forrása. Az oly gyakran játszott darabot Ko­csis — hogy megszabaduljon min­den modorosságnak tetsz­ő meg­oldástól — nyilvánvaló aprólékos­sággal elemezte végig. Előadá­sát mégsem a hagyománnyal va­ló leszámolás, hanem a hagyo­mány megtisztításának és újjá­­teremtésének szándéka jellemez­te. Liszt nagy hősi és kitárulko­­zóan lírai gesztusai szépségük tel­jes varázslatával keltek új életre ezen az estén. Az ifjú művész is­mét megmutatta, hogy a legnép­szerűbb remekművek, a leggyak­rabban játszott kompozíciók is megtölthetők új tartalommal, ki­fejezéssel. Játéka méltán aratott viharos sikert. A ZENEI VILÁGNAPON nyi­totta meg a Budapesti Kamara­együttes a Korunk zenéje immár negyedszer sorra kerülő idei cik­lusát. A Mihály András által ala­pított s vezetett együttes tizedik évadját kezdte meg ezen a na­pon. h Úgy látszik, e szerény, ám mégsem elhanyagolható jubileum­ról sem az együttes, sem más meg nem emlékezik. A kiváló muzsi­kusok eme társulását köszöntse legalább a hangversenyeiket a kezdettől figyelő kritikus. Mihály András és zenészei jelentős vál­tozást vittek végbe előadóművé­­­szetükben és zenei közgondolko­zásunkban egyaránt. Nem maradt következmények nélkül, hogy ze­nekultúránk történetében a Bu­dapesti Kamaraegyüttes a legelső olyan alakulat, amely századunk magyar és külföldi zenéjének ter­jesztésére alakult. Egyszerű lété­vel is, ám még inkább művészi színvonalával, tagjainak és veze­tőjének vonzó muzikalitásával te­remtette meg a kortársi zene klasszikusainak és új mestereinek előadói hagyományát. A magyar zenének valóságos műhelyévé vált a Budapesti Kamaraegyüttes; fó­ruma azoknak a komponistáink­nak, akik bár atyáik vívmányaival nem érik be többé, nem fordí­tanak hátat a hagyománynak, a hangok emberi üzenetének sem. Ez az együttes nem egyetlen nem­zedéké, hanem a közös törekvésé inkább. Felkérésére komponált a maholnap 75 éves Kadosa Pál és — legújabban — a húszegynéhány esztendős Szunyogh Balázs. A szellemében fiatal Budapesti Ka­maraegyüttesnek ezúton kíván a recenzens további termékeny év­tizedeket. Webern és Sztravinszkij mű­veinek keretében két magyar be­mutatót is tartott a Budapesti Kamaraegyüttes. Láng István Hullámok I. és Hullámok II. cí­mű ikerkompozíciója — az első darab énekre és vibrafonra, a második fuvolára, cimbalomra és gitárra — egyazon zenei mozdu­lat, egyazon lírai hang kétféle megfogalmazása. A cím ezúttal nem henye dísze a partitúrának; valóban egyetlen apró gesztus, fi­noman fodrozódó dallamtöredék fokozódik széles hullámveréssé, s a kinyílást — akárcsak a szívve­rés ritmusában — összeszűkülés követi. A kompozíció minden ízé­ben megszerkesztett és zenei fo­gantatásé. Felismerni benne a ze­neszerző vonzódását a gesztusos muzsikáláshoz, ám mintha tisz­tábbak, leszűrtebbek volnának e szép páros darab hatáselemei. Érezhető szeretettel tanította be és vezényelte Mihály András Szunyogh Balázs Variációit. Van is mit szeretni ebben a zenében. A fiatal szerzőnek legalább két irigylésre méltó tulajdonsá­ga van: kristálytiszta formaérzé­ke és a zenei anyaggal kapcsola­tos hamvas elfogulatlansága. Az öt variáció arányait, karaktereit biztos kézzel mérte ki, a mű idő­tartama valóságos zenei idő, bel­ső cselekmény, dramaturgiai moz­gás tölti ki a ciklust. Szunyogh előítéletektől mentesen hallgat be­le a zene hangzó világába, nem retten vissza nemrég még elkop­­tatottnak vélt hangközöktől, dal­lamfordulatoktól sem. Szép és em­beri ez az alkotás, a fiatal muzsi­kus meglepően érett ítélőképes­ségére, máris választékos stílusá­ra vall. Breuer János­ ­: ZEnEI KRÓNIKA­| Ady-emlékk­iáll­í­tás Moszkvában Ady Endre-emlékkiállítás nyílt meg hétfőn a moszkvai Állami Irodalmi Múzeumban a költő szü­letésének 100. évfordulója alkal­mából. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai Ady-kéz­­iratokból, műveinek első magyar és orosz nyelvű kiadásaiból, a költő életét bemutató fényképfel­vételekből állították össze a kiál­lítás anyagát. 7 KÖNYVSZEMLE Ha egyszerűen csak a fegyveres erők napjának aktualitásához kap­csolódva ismertetnénk néhány ka­tonapolitikai könyvújdonságot, ak­kor is nemes feladat szolgálatába sz állítanánk a szemlézést. Aki azon­­­ban figyelmesen tallózgat a ZRÍNYI KIADÓ széles skálájú — hadtudományi és pedagógiai szakmunkáktól publi­cisztikai és szépirodalmi művekig terjedő — termésében, jó érzés­sel állapíthatja meg, hogy a köte­tek többsége mentes az alkalom­szerűség nyűgétől. A szorosabban vett szakkiadványok bemutatása nem a mi tisztünk; szívesen és el­ismeréssel szólunk viszont — ez­úttal — két olyan könyvről, me­lyet elvi meggondolásból és belső értékeik miatt ajánlhatunk az ol­vasók figyelmébe. Grecsko marsall hadtörténeti tanulmánya (A Kárpátokon át) nemcsak számszerűen gyarapítja a szovjet hadvezérek tollából való memoárirodalmat, hanem tárgyi és elméleti tekintetben is figye­lemre méltó többlettel gazdagítja. A 4. Ukrán Fronthoz tartozó 1. gárdahadsereg parancsnokaként vezette azokat a hadműveleteket, amelyeknek — a háború befejező szakaszában — Csehszlovákia és számos lengyelországi körzet fel­szabadítása volt a célja és ered­ménye. Bár Grecsko marsall sokkal régebbtől töltötte be parancs­noki funkcióját, ennek a csapás­nak az ismertetésére és elemzésé­re összpontosította írói figyelmét — nemcsak a hadászati és a poli­tikai események sűrűsödése miatt, de (és elsősorban) azért is, mert a szovjet hadsereg népfelszabadító harcainak és a különféle nemzeti­ségű partizánok mind szervezet­tebb rajtaütéseinek összehangolt­sága nyújtja az egyik legfontosabb tanulságot. Fegyelmezett és rend­kívül dinamikus egyéniségű pa­rancsnok emlékiratát kaptuk kéz­hez. Tömören, szigorúan és kom­munista felelősségtudattal tekin­tett vissza a múltra. Úgy figyelt a tettekre, hogy a részletek gondos — jelentéktelent nem ismerő — analíziséből bontotta ki az erők mozgatását, s a hadtudomány el­méleti és gyakorlati fejlesztésének forrásául emlékeztetett a történe­lemre. Háború és politika sokszor drá­mai kapcsolódásának különös mo­delljeivel találkozunk D Dél-Ameri­­ka múltjában és jelenében. Az ot­tani hadseregek és junták szere­pét és nem ritka pálfordulásait elemzi Árkus István bőséges anya­gú és gördülékeny könyve: Egy kontinens egyenruhában. Jól sike­rült megragadnia az évszázadok óta kusza eseménysorozatokból az eleinte önkéntesekből toborzódott és függetlenségi programú, majd a néptől elidegenedő és­­kaszttá szer­veződő hadseregek történeti sze­repváltását , nem utolsósorban pedig az észak-amerikai nagytőke hol leplezetlenül erőszakos, hol zsarolással és vesztegetéssel mani­puláló térnyerését. A kontinens északi sávjától eltekintve, minden­hol tábornoki-ezredesi garnitúra áll az államok élén, ami szinte szervezetileg is garantálja a dik­tatórikus uralmat. Árkus differen­ciáltan tekinti át a legjellemzőbb vonulatokat —■ a fasiszta vagy fa­­sizoid rendszerektől kezdve (bár Paraguay példáját alig említi), a chilei áruláson át, Argentína és Peru más-más előjelű modelljéig. Indokoltan vonta be tárgykörébe Kuba forradalmi néphadseregének megteremtését is, azt a mozzanatot, amelynek példája és kisugárzása csak erősödik az idő múlásával. Óceánok vizénél több az a vér, amelyet az emberek ontottak sok­sok évezred háborúiban. Erőt, az alkotóktól pedig művészi tehetsé­get is kíván, hogy­­a rettenetek megidézése ne csupasz bánatot, de tettvágyat fakasszon. Két ilyen szellemű KÜLFÖLDI REGÉNY csatlakoztatásával térhetünk a szépirodalom felé. Dzsingisz kán idejébe és világá­ba vezet a cseh Miloslav Fábera regényének (Hét mongol paripa) hőseposzokra emlékeztető meséje. A világot rontó kán legdicsőbb, kemény és szikár lelkű hadvezé­rének, Szubutáj Bagaturnak há­borús kalandjait, megpróbáltatá­sait és végső kiábrándulását ábrá­zolja. Hol a szolgai cselekedetek véres szikrái, hol a mondák és népmesék szép tüzű csillagai ra­gyogják be a hős útszakaszait. Az elbeszélés tárgyi kisrealizmusából bomlik ki az a mitikus fennkölt­ség, amely a sokáig vakon enge­delmeskedő Szubutáj életalkonyán könnyeket is képes kibuggyanta­ni. A jelzések mondái sűrűje ne­hezíti ugyan tájékozódásunkat, de a háborúra és habzsolásra nemet mondó kibontakozás meghatóan szép. (Madách,­Európa.) Tadeusz Konwicki, a" három re­gényének fordításából már nálunk is ismert lengyel író könyvében (Szerelmi krónika) szintén a vég­veszély tragikuma zilálja össze a sorsokat és lelkeket. A második világháború előestéjén Wilnóban játszódik a két fiatal története. A téma — az ellentétes világokhoz tartozó Romeo és Júlia moderni­zálása — akár öröknek is mond­ható, élettel és igazsággal telíteni azonban annál nehezebb. Nyirkos ködök boronganak Konwicki „kró­nikájában”. A társadalmi indula­tokkal és félelmekkel szembeni kiszolgáltatottság csak a lázálmok­ban és a pusztulásra ítélt, zsenge szerelemben talál írt. Szomorúan gyúródik egymásba a köznapi va­lóság és a fantázia, az ideges és halálihletésű líra hangjain. (Euró­pa.) Elporladnak a csontok, fű növi be az ismertek és ismeretlenek sírjait , s ha "rájuk emlékezünk, bizony röstelkednünk kell, hogy idillikus áhítattal tudunk gyö­nyörködni a régi kultúrák emlé­keiben. Vigasz-e vagy önigazolás, hogy az élet törvényének és meg­tartó erőnek mondjuk? Csak az bizonyos, hogy a régi irodalmak és a MÚZEUMI KINCSEK megismerése az ámulatnak és em­beri mivoltunk kiteljesítésének is segítője. Ez utóbbiak külföldi vi­lágába pillanthatunk be két albu­mot lapozgatva. — Konwicki re­gényéhez kapcsolva vesszük előre A krakkói Wawel gyűjteményei című kötetet, a lengyel kultúra világhírű fellegvára kincseinek második, bővített kiadású áttekin­tését. Csaknem 300, részben szí­nes képét világos tagolásban szem­­lélgethetjük. Az európai művészet emlékeiből a fali kárpitok, a né­metalföldi iskolákból származó táblaképek és az iparművészeti tárgyak gyűjteménye a legjelentő­sebb, s a keleti gyűjtemény is ékessége a várnak. (Corvina—Ar­­kady.) Hatvannégy, XIX—XX. századi mester képeiből nyújt bőséges íze­lítőt a Nyugat-európai festészet az Ermitázsban című album. A világ­hírű képtár e jelentős — bár nem legrangosabb — részlegének fran­cia anyaga tetszik leggazdagabb­nak. Számos kép egyedi esztétiku­mánál is megkapóbb a történeti vonulatok folyamatosságának és korszakok szerinti különbözőségé­nek dús érzékeltetése. (Auróra— Corvina.) F. R.

Next