Népszabadság, 1980. december (38. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-02 / 282. szám

1980. december 2., kedd NÉPSZABADSÁG LAOSZ NEMZETI ÜNNEPÉN 3rafstfur­csviitU üdvözlő távirati* A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság kikiáltásának ötödik évfordulója alkalmából Kádár János, a Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottságának első titkára, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Lázár György, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke és Apró Antal, a Ma­gyar Népköztársaság országgyűlésének elnöke az alábbi táviratot kü­ldte Kaysone Phomvihane-nak, a Laoszi Forradalmi Néppárt Köz­ponti Bizottsága főtitkárának, a Laoszi Népi Demokratikus Köztár­saság miniszterelnökének és Szufanuvongnak, a Laoszi Népi Demok­ratikus Köztársaság elnökének, a Legfelsőbb Népi Gyűlés elnökének Vientiane-ba. Kedves Elvtársak! A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság kikiáltása ötödik év­fordulója alkalmából a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bi­zottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a Miniszterta­nács és az országgyűlés, valamint a dolgozó magyar nép nevében testvéri üdvözletünket küldjük Önöknek, a Laoszi Forradalmi Nép­párt Központi Bizottságának, a Laoszi Népi Demokratikus Köztár­saság kormányának, a Legfelsőbb Népi Gyűlésnek és a laoszi népnek. Pártunk és a szocializmust építő magyar nép nagy figyelemmel kíséri, és őszintén üdvözli azokat a történelmi vívmányokat és sike­reket, melyeket a laoszi nép marxista-leninista élcsapatának, a Laoszi Forradalmi Néppártnak a vezetésével az elmúlt fél évtized alatt elért a népi hatalom megvédelmezésében és megszilárdításában, a társadalom szocialista átalakításában. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy pártjaink, országaink és né­peink barátsága és sokoldalú együttműködése tovább erősödött a marxizmus—leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alap­ján a két nép, a szocializmus, a haladás és a béke egyetemes ügye javára. Nagyra értékeljük és támogatjuk azokat az erőfeszítéseket, me­lyeket a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság tesz az indokínai térség békéjéért és biztonságáért, az ott élő népek imperialistaellenes összefogásáért, szoros együttműködésük elmélyítéséért. Miként a múltban, a jelenben is az egész magyar dolgozó nép szolidáris a laoszi néppel abban a harcban, amelyet országa függet­lenségéért, területi integritásáért és szuverenitásáért, belső vívmá­nyai megőrzéséért folytat. Nemzeti ünnepük alkalmából további sikereket kívánunk önök­nek és a testvéri laoszi népnek a Laoszi Népi Demokratikus Köztár­saság felvirágoztatása, békéje és biztonsága érdekében kifejtett ne­mes tevékenységükhöz.­ A Hazafias Népfront Országos Tanácsa, az Országos Béketanács, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Magyar Nők Országos Tanácsa az évforduló alkalmá­ból ugyancsak táviratban köszöntötte laoszi testvérszervezetét. A népi hatalomátvétel ötödik kultúra alapjainak kimunkálása­­évfordulójára emlékezik ma­gán. Laosz. E földrajzilag távoli, de Az eredmények értékét csak nő­­társad­almi céljait tekintve hoz- véli, hogy Laosz­ fejlődése sem ránk közeli délkelet-ázsiai nép volt mentes az elmúlt években a hosszú, küzdelmes utat tett meg, külső nyomástól. A maoista kínai amíg fél évtizeddel ezelőtt rálép- politika Laosznak sem tudja hetett a független, szocialista fej- „megbocsátani” szoros, testvéri lődés útjára.­­ kapcsolatát Vietnammal. A kis Szinte egyetlen nagy történelmi délkelet-ázsiai állam a pekingi ívet alkot az az áldozatos küzdő- felforgatás és zavarkeltés -egyik sem, amelyet Laosz népe először célpontja lett, a francia gyarmatosítókkal, s majd A baráti Laosz népe, Indokína az amerikai imperializmussal és két másik országával összefogva, hazai csatlósaival szemben foly­ a Szovjetunió, hazánk s más szo­­tatott nemzeti önállóságának, tár­­cialista országok, a haladó ember­sadalmi haladásának biztosítá-­r­ség tevőleges szolidaritására fá­sáért, maszkodva, megvédte hazája füg-Ez az öt esztendő nagyszabású getlenségét, s megvédi a jövő­változásokat hozott Laosz életé­­ben is.­ben. Eredményesen folyik a me- Nagy ünnepén szeretettel kö­­zőgazdaság átszervezése, a terme-­szentjeik a szocialista fejlődés út, főszövetkezetek megteremtése, fára lépett Laosz népét, azt kí­­amni annál fontosabb, mivel az vánva: érjen el minél nagyobb alapvető gazdasági ágazat a meg sikereket sokat szenvedett orszá­­g­gazdaság. Szép eredmények ga újjáépítésében, társadalmának, vannak az iparosításban, az info gazdaságának korszerűsítésében, fastruktúra megalapozásában, a hazájának szocialista felvirágoz­­szocialista szellemű közoktatás és­tatásában. JMuffittir—hoHinta! port­icai tsízgyu­ltások Az MSZMP KB meghívására november 25. és 30. között látoga­tást tett Magyarországon Jan de Boo, a Holland Kommunista Párt KB tagja, a külügyi osztály veze­tője. A holland párt képviselőjét fo­gadta Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. A ven­déggel megbeszélést folytattak Berecz János és Baranyai Tibor, a Központi Bizottság osztályvezetői. Jan de Boo látogatást tett a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsában, a béketanács titkársá­gán, valamint Heves megyében. A szívélyes, elvtársi légkörű megbeszélésen a részvevők tájé­koztatták egymást a nemzetközi élet, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom főbb kérdései­­ről. Mindkét részről nyomatéko­san aláhúzták a haladó erők küz­delmének jelentőségét a békéért, a nemzetközi biztonság megszi­lárdításáért, a leszerelésért, a há­borús törekvések megakadályozá­sáért, s a két párt együttműködé­sét ebben a harcban, kifejezésre jutott, hogy az internacionalista szolidaritás szellemében fejlődnek az MSZMP és a Holland Kommu­nista Párt kapcsolatai. Jan de Boo vasárnap elutazott Budapestről. Szovjet­ nicaraguai megbeszélések Moszkvában Moszkvában a napokban nica­­raguai párt- és kormányküldött­ség tárgyalt a politikai, gazdasá­gi, kulturális és műszaki-tudomá­nyos kapcsolatok fejlesztéséről. A szovjet küldöttségben Borisz Po­­nomarjov, az SZKP Politikai Bi­zottságának póttagja, a KB tit­kára, Nyikolaj Talszin miniszter­elnök-helyettes és mások vettek részt. A nicaraguai delegációt Jai­me Wheelock Román, a Sandi­nista Nemzeti Felszabadítási Front egyesített vezetősége politikai bi­zottságának tagja vezette. A vendégeket tájékoztatták az SZKP XXVI. kongresszusának előkészületeiről, a népgazdasági terv teljesítéséről, az SZKP és a szovjet kormány nemzetközi te­vékenységéről. A nicaraguai kül­döttség beszámolt a politikai és gazdasági helyzet megszilárdítá­sát célzó intézkedésekről. A szovjet delegáció tagjai hangsúlyozták: a nicaraguai nép­nek elidegeníthetetlen joga, hogy külső nyomás nélkül, maga hatá­rozza meg az ország fejlődésének útját. A tárgyalásokon nézetazo­nosság alakult ki a megvitatott nemzetközi kérdésekben. A részt­vevők elítélték azokat az erőket, amelyek a nemzetközi helyzet élezésére törekednek, állást fog­laltak az enyhülési folyamat to­vábbvitele, a vitás kérdések bé­kés úton történő rendezése mel­lett. (TASZSZ) Provokációk az NDK határain Heinz Hoffmann hadseregtá­bornok, az NSZEP PB tagja, az NDK nemzetvédelmi minisztere hétfőn napiparancsot adott ki a határőrség megalapításának 34. évfordulója alkalmából. Ebben hangsúlyozza: az NDK határőr­ségére igen felelősségteljes fel­adat hárul a szocializmus és a béke védelmezésének szolgálatá­ban.­­ Növekszik az NDK állam­határain elkövetett provokációk és határsértések száma, fokozó­dik súlyosságuk és veszélyessé­gük, mind gyakrabban rongálják meg és távolítják el a közösen elhelyezett határjelzéseket, s nö­vekednek az ország légtere el­len elkövetett sértések és a ha­tárőrök életét veszélyeztető me­rényletek az NDK—NSZK, illet­ve az NDK—nyugat-berlini ál­lamhatáron —, állapítja meg a Neues Deutschland hétfői szá­ma. (MTI) 3 Felelősség a tudásért Egy vállalat nemrégen bíróság elé került, mert új termékének egyik drága része rossz,­minőségű lett: a felhasználó nagy összegű kártérítést kapott. A vállalat ezek után rendkívül szigorú anyagi és erkölcsi büntetéssel sújtotta azt a középvezetőt, akinek az irányítása alatt a perelt munka folyt. A kö­zépvezető panaszt tett, kiderült, hogy a rossz termék készítését kí­sérleti anyagból a vállalat vezetői rendelték el, s a munka háromne­gyed része már el is készült, ami­kor a középvezetőhöz került az irányítás. Tehát a vezetők a kész tények elé állított, beosztott veze­tőre akarták kenni felelősségüket, annak a kockázatnak a terhét (a kudarc következményeit), amelyet ők vállaltak annak idején, amikor a kockázat még sikerrel kecsegte­tett. Sokszor esik szó általánosság­ban a vezetés felelősségéről, de a gyakorlatban mindig eléggé ha­mar kiderül, hogy e fogalmon nem valami elvont eszmeiséget, hanem a cselekvések, döntések egész so­rát kell értenünk. Eltekintve most a kézenfekvő emberiességi szem­pontoktól, történetünk azt is érzé­keltetheti, hogy a vezetés által vállalt felelősség irányát és mére­tét kitűnően jelzi, hogy mit vesz a védelmébe. Milyen törekvést és célkitűzést, milyen kockázatot vagy vitát Ezért aztán, hogy az újnak, a folytonos, szükségszerű megújulásnak vagy akár csak újí­tásnak mekkora védelmet tud a társadalom intézményes formák­ban nyújtani, az nagymértékben függ attól, milyen a vezetésnek az önmaga és a mások felelősség­­vállalásához való viszonya. A­­számtalan lehetséges közül éppen az újért tenni, sőt vívni kész emberek védelmét azért vá­lasztottuk, mert ez részint mindig közfigyelem tárgya, részint, mert a vezetés ez ügyben tanúsított ma­gatartásából — mint cseppből a tengerre — vonnak le következte­tést a vezetőknek a vezetettekhez fűződő általános kapcsolatára, e kapcsolat őszinteségére, mélységé­re, erejére. Kell érzelmi kérdés De tegyünk itt kicsiny kitérőt azok kedvéért, akik hajlamosak a fentieket olyan moralizálásnak te­kinteni, amely mindig, mindenhol igaz lehet; baj sem, különösebb haszon sem származhat belőle. Nem így áll a dolog. Az emberi kapcsolatok kérdése a vezetés fe­lelősségének szemszögéből nem csupán érzelmekre redukálható, sokadrangú kérdés, hanem vezetői rátermettség, sőt szakértelem dol­ga. Nem véletlen, hogy a vezetés­tudományi publikációk mind sű­rűbben beszélnek a szükséges in­terperszonális képességről (tehát, hogy a vezető kapcsolatokat tud­jon kialakítani az emberekkel) vagy az empátiás képességről (hogy bele tudja élni magát mások helyzetébe), vagy a nélkülözhe­tetlen problémaérzékenységről, amelynek hiánya esetén egyes szakemberek kertelés nélkül anti­szociális alkatúnak nevezik az ilyen tulajdonságokkal nem ren­delkező vezetőt. Nyilvánvaló, hogy nem minden­ki azonos mértékben hordja gén­jeiben azokat a készségeket, ame­lyekre a fenti követelményekhez szükség van. Ez azonban nem je­lenthet felmentést e követelmé­nyek teljesülése alól, amint hogy másfajta képességek, tehetségek hiányából is következhet a veze­tésre való alkalmatlanság. Ám ha témánkat a vezetői rátermettség és tudás részeként kezeljük, egy­ben a vezetői felelősségre orien­tálunk. Ily módon megjegyezhet­jük, hogy többen fejleszthetnék ki magukban e tulajdonságokat, többen vehetnék a fáradságot e képességeik gyümölcsöztetéséért, ha számolnának például annak az objektív ténynek a — rájuk is vo­natkozó — következményeivel, hogy gazdaságunkban az exten­­zív fejlesztésnek az intenzív fej­lesztésre való áttérése nyomán hallatlanul megnőtt a munkahe­lyeken belül az emberi kapcsola­tok szerepe, s ezek rendkívül érzé­keny tényezők. Az emberi kapcso­latok, s ezen belül az emberek ér­zékenysége ma igencsak divatos téma, de ha — a sajnálatosan el­terjedt hazai szokásokhoz igazod­va — csak általánosságokban em­legetjük, érdemleges következte­tésekre aligha juthatunk. Ha vi­szont megkísérelnénk úgy meg­közelíteni a kérdést, hogy manap­ság nálunk kinek az érzékenysé­gére célszerű érzékenyen figyelni, akkor a valamihez igazán értő, a valamit jól tudó és többet tudó emberre, vagyis a tudásra voksol­nék. Kinek a véleménye? Hadd írjam le riasztó ellenpél­dámat. Néhány évvel ezelőtt, egy frissen kinevezett vezetőnek a leg­őszintébb jóindulattal így adott ta­nácsot fölöttese: „Vedd magad kö­rül közepes emberkékkel. Azok csendben meghúzzák magukat, nem törnek a helyedre, nem nyag­­gatnak ötletekkel, te meg hosszú életű leszel.” E tanács mélyén a tudáshoz való alapvetően rossz vi­szony húzódik meg, manapság te­hát fölöttébb korszerűtlen. A Handelsblatt című nyugatnémet lap egyik tavalyi száma például ezt írja a jó vezetőről: „Most már nem kell többet tudnia, ismernie, mint összes beosztottjának, hanem ki kell tudni válogatni azokat, akik szakterületükön többet tudnak nála. Ezeket helyesen be kell ál­lítania a megfelelő helyekre, és vezetnie kell őket.” Ami leírva ilyen pofon egysze­rűnek hat, az a gyakorlatban egy­általán nem az. Mert amint igaz, hogy a képzettség nem egyenlő a rátermettséggel, ennek a fordí­tottja is áll. És olykor a legjobb szándékú vezető számára is nagy kísértés, hogy ha a döntéshez ugyan képzettsége is, tapasztalata is kevés, de van hozzá helyzete, akkor éljen vele, még ha olykor rosszul is. Előfordul, hogy a veze­tő délelőtt őszinte beszédet mond a társadalmi munkamegosztás dif­ferenciáltabbá válásáról, a szakis­meret rangjának növeléséről, dél­után pedig nyilvánosan véleményt formál olyasmiben, ami a dolga sem volna talán, s amihez nem is ért. Hiába hangsúlyozza ilyenkor őszintén, hogy csak a személyes véleményét mondja: soha és sehol nem mindegy, hogy kinek a sze­mélyes véleményéről van szó. Ha adott esetben a beosztottak ezt is eligazító érvényűnek fogják föl (esetleg az utasítás burkolt, finom formájaként) , nem ők tehetnek róla. Szívesen idézik nálunk Lukács Györgynek önnön marxista fejlő­désére vonatkozó, szigorúan őszin­te és önkritikus megnyilatkozásait, például arról, hogy 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság idején „a lelkesedés próbálta jól-rosszul pótolni a tudást és a tapasztala­tot”. Hiba volna ma vagy bármi­kor kinyilatkoztatni, hogy a lel­kesedés időszaka egyszer s min­denkorra elavult (isten őrizzen is ilyen időktől), de nyilvánvaló, hogy éppen társadalmunk és gaz­dasági-politikai rendszerünk fej­lettsége nyomán, a tudás és a ta­pasztalat rangját az eddigieknél is magasabbra kell emelnünk. Gondolatmenetünket ismét a konkrétumok irányába igazítva: van e fenti követelmény megvaló­sulásának egy sokak által érzé­kelhető, igen fontos haszna. Ne­vezetesen, hogy arról a vezetőről, aki a tudást őszintén tiszteli (ak­kor is, ha a másé), sohasem alakul ki olyan kép, mintha csalhatat­lannak képzelné magát. Mert ő, ha úgy hozza a munka érdeke, mer leszavazott is lenni, az ő szá­mára ez nem szégyen, nem presz­tízsveszteség. Hiszen a vitákat sem azért szervezi vagy ösztönzi, hogy majd összefoglaló címén elmond­hassa, amit eredetileg is akart, vagy hogy legyen mit hatalmi szó­val eldöntenie, hanem, hogy azok­ban, mint a munka sajátos mű­helyeiben, értékek formálódjanak és váljanak a közösség hasznára. Nyilvánvaló hát, hogy ahol a tudás és a teljesítmény iránti fe­lelősség vezérlő elv, ott jóval ki­sebb veszélye van a sajnos nem ritka vezetői hiba, a szubjektiviz­mus megjelenésének. A döntésre kötelezett, de a döntéshez kevés képzettséggel rendelkező, s a való­ban képzettek iránt kissé gyanak­vó, őket tehát mozgósítani nem tudó vezető végül is felszínes be­nyomások, rokon- és ellenszen­vek által meghatározottan fog dönteni. (Még akkor is, ha a szá­mára önmaga szubjektivizmusa nem tudatosul, tehát szándéka sze­rint roppant becsületesen jár el.) Ezek a hibák, túl azon, hogy újabb hibák egész láncreakcióit indít­hatják el, elkedvetlenítenek, elbi­­zonytalanítanak, alkotói energiá­kat sorvaszthatnak el. Egyre mérhetőbb Márpedig a tudás is csak akkor igazán érték (birtokosai is csak akkor érzik igazán annak), ha köz­hasznúvá tud válni. Ezt segíteni, ösztönözni — vezetői feladat és fe­lelősség, méghozzá a nehezebbek közül való. A legnemesebb érc is csak feldolgozva és hasznosulva az, ami — de a lelőhelytől a fo­gyasztó kasszájáig nagyon hosz­­szú az útja. És ma már — hason­latunknál maradva — valóban csak azt a terméket fizetik meg igazán jól, amelyben — képlete­sen szólva — sok tudás van jelen. A tudásért érzett vezetői fele­lősség tehát mind mérhetőbb lesz, s eljöhet az idő, amikor valamely eredmény vagy vezető megítélé­sekor azt is mérlegelni fogják (kénytelenek és talán képesek is lesznek mérni), hogy hány tehet­ség kallódott el az e" "’-ként si­keresnek tartott vezető kezén, il­letve hány tudós embert tudott megnyerni feladatai elvégzéséhez, sőt esetleg, hány emberrel ismer­tette és szerettette meg a tanulás küzdelmeit és örömét. És akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a dolog fordítva is igaz: fe­lelősséget a tudásért csak az érez­het igazán, akinek megvan az a sajátos vezetői tudása, szakértel­me, hogy ezt a felelősséget fölis­merje, s annak érvényt is szerez­zen. Cserhalmi Imre

Next