Népszabadság, 1981. december (39. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-30 / 304. szám

1981. december 30., szerda NÉPSZABADSÁG Kulturális beruházások Pécsett Jövőre 1,2 milliárd forinttal gazdál­kodhat a pécsi városi tanács. Ennek az összegnek több mint felét a kulturális ágazatban használják fel. Ez a cél össz­hangban van azzal a kiemelt funkció­val, amelyet Pécs a megye, sőt több vonatkozásban az ország közművelő­dési életében is betölt. Megkezdik az 1895-ben épült Pécsi Nemzeti Szín­ház általános felújítását. A több évig tartó munka során jövőre 28 millió forintot fordítanak az épület korsze­rűsítésére. Elkészült a Lvov kertvá­rosi nevelési központ két újabb léte­sítménye: a kulturális célokat szol­gáló központi épülettömb és a 350 személyes diákotthon, s megkezdődik az uszoda építése. Ennek az új típusú közművelődési intézménynek fejlesz­tésére a következő évben összesen 60 millió forintot költenek. Az egészség­­ügyi ágazat legjelentősebb beruházá­sa az 1982-ben elkészülő új szakor­vosi rendelőintézet. A jövő évi terv másfél ezernél több új otthon elkészültével számol, en­nek csaknem kétharmada magánerő­ből valósul meg. Meggyorsul a lakó­házak felújítása, s folytatódik a tör­ténelmi városközpont hosszú távra tervezett rekonstrukciója. ­ Nemzetközi eszperantótalálkozó Budapesten Kedden Budapesten megkezdődött az eszperantisták nemzetközi baráti találkozója. A rendezvénysorozatra 12 országból több mint kétszáz esz­­perantista érkezett a Magyar Eszpe­rantó Szövetség budapesti bizottsá­gának meghívására. A találkozó színhelyén, a Láng Művelődési Köz­pontban tegnap eszperantó békemoz­galmi plakátokból és könyvekből, kiadványokból nyílt meg kiállítás. (MTI) * MIROSLAV KRLEZA (1893-1981) Miroslav Krleza, a kiváló horvát író, a Jugoszláv Tudományos és Mű­vészeti Akadémia alelnöke, országgyűlési képviselő kedd hajnalban, 88 éves korában, hosszan­­tartó, súlyos betegség után Zágrábban elhunyt. A következő szavak 1920-ban, egy zágrábi kommunista gyűlésen hang­zottak el. Akkor M­agyarországon tombolt a fehérterror, a Szovjetunió ellen hadjáratba sorakoztatta a ke­let-európai államokat az antant által szervezett gyűlölet, s a fiatal horvát író, aki m­agyar katonatisztként jár­ta meg az első világ­háború poklát, és „vi­gyázó szemeit" — hisz ő ismerte Batsányit a magyar középiskolából — már régen Moszk­vára vetette, ezt mon­dotta proletár hallga­tóságának: „A Dráván túl féke­vesztett fehérterror van. Horthy admirális fehér csapatai karóba húzzák a proletárokat. A vérfürdő részletei el­­mondhatatlanok és a történelem nemzedéke­ken át emlékezetben tartja ...” És hozzátet­te azt a tanulságot is, amit ma, egy vagy több emberöltő múltán a történelemírás hiteles igazságként ismer el: „az éhség, a blokád és tíz exponens antant seregek elleni harc­ban a magyar kommün hősként esett el. A nagy szocialista átalakulás komplexumában, amely a történelmi Európában végbemegy, a magyar kommün elette csak egyetlen szét­tört kard. Mert ahogy az udvari mar­sallok­­azzal a tudattal közölték a francia királyokkal a rájuk váró ha­lál hírét, hogy a királyság eszméje a király halála ellenére is tovább él... úgy mi hasonlóképpen hisszük azt, hogy a szabadság eszméje nem halt meg, sőt újra fel fog támadni. A ma­gyar kommünt leverték! Éljen a ma­gyar kommün!" Roppant gazdag életművének is­meretében, a végső búcsú pillanatá­ban bízvást megállapíthatjuk, hogy Miroslav Krleza oeuvre-je két csil­lagjegy vonzásában született. A Pragy Októberi Szocialista Forradalom volt az egyik és a Magyar Tanácsköztár­saság a másik. Sok-sok évtized múlt el azóta, hogy az ifjú író kereste azt az orien­tációs csillagtérképet, amely majd helyes irányt adhat a nyugtalanságai, forradalmi hevülete lendületének. Fiatal lázadóként a nemzeti tudat felhevült és öntörvényűnek képzelt világa is csábította. Ám hamarosan rádöbbent, hogy a szabadság, a de­mokrácia és ió marxizmus eszméje egy és oszthatatlan. Tegyük hozzá, hogy Ady is segítette e sarkalatos igazság felismerésében? Most már nagyon kevesen élnek azok közül, akik Ady Endre nyomdokait követ­vén, nem csupán a Duna-medence né­peinek testvériségét élték át sorsdön­tő eszmeként,­­hanem a „közös bánat” sóhajából közös cselekvési program is született. Amikor 1925-ben elláto­gatott rá forradalmi Oroszországba — ott sem feledte el az Ady-élményt. — Kegyeletsértésként volna érté­kelhető, ha a mai Jugoszlávia legna­gyobb írójának halálakor elsőrendű­en magyar élményeit emlegetjük fel? De még védekezésre sem szorulunk, hiszen Krleza maga ment fel ben­nünket, amidőn haláláig vezetett naplójában sorra-rendre fedezhetjük fel: egyik helyen kitűnt, hogy rend­szeresen hallgatta a budapesti rádiót, másutt feljegyezte: elismerésre kész­tette Berek Kati szavalótehetsége, a következő bejegyzés Méliusz József látogatásáról tudósít. Sinkó Ervin, az 1919-es kecskeméti városparancsnok Sinkó (aki aztán Iszaak Bábellel la­kott ugyanabban a moszkvai lakás­ban), a zágrábi író legjobb barátai közé tartozott, és Méliusszal együtt a magyar szocialista forradalmiságot testesítette meg. Nagyon sokat tudott rólunk. Németh László ugyanúgy észrevette ezt, mint horvát, szerb, szlovén olvasói. Mondhatjuk úgy is: gyakorlati internacionalista volt. 88 évet élt. Magyarul is két monográfia — Bori Imre és Spiró György munkái — mél­tatta már teljesítmé­nyét. Teljes képet per­sze mégsem tudunk al­kotni róla. Mit is tu­dunk? Például azt, hogy a „Bankett Blit­­vában" a kelet-közép­­európai fasizmusok jel­legzetességeit ragadta meg — rendkívüli ér­­zékh­etességgel és váte­­szi erővel; drámasoro­zatát a Glembay csa­ládról bízvást tekint­hetjük a monarchia fö­lött elhangzott leghite­lesebb siratóéneknek, s ugyan miként fe­ledkezhetnénk meg arról, hogy a „Zászlók” immár mindörökre befe­jezetlenül maradó regénysorozata olyan emléket állított a századfor­duló Magyarországának és Budapest­jének, amellyel még magyar irodal­mi alkotás se igen versenyezhet. Em­lékezzünk csak arra, ahogyan felvil­lantja­­a Gellért Szállót vagy Jászi Oszkár és Lesznai Anna baráti körét — hol olvasható erről ennyire eleven művészi újjáélésben? És mindez nem csupán a magya­rok dolga. Mert ez a múlt közös múl­tunk volt és Krleza felismerte azt is, hogy nem egyedül a múlt, hanem a jelen és a jövő ugyancsak közös. Mi Krleza műveinek magyar olvasatát vesszük észre, és ez természetes. Ma­ga sem kívánta másként: tanú erre akárhány magyar olvasója, tisztelője, aki fölkereshette őt a zágrábi Stross­­mayer téren. Persze a végső búcsú pillanatában is tudják magyar tisz­telői, hogy életműve a horvát nem­zeti lét kimeríthetetlen enciklopédiá­ja volt és­­az is marad. Aki­­az ő re­gényeit, verseit, esszéit olvassa, szin­te mindent megtudhat a horvát év­századok viharairól, azok tartalmá­ról. Krlena öntudatos horvát volt és öntudatos internacionalista. Élete végéig szerkesztette a Jugo­szláv Enciklopédiát, amely magyarul is megjelenik. Egyik alapító tagja volt a Jugoszláv Kommunista Pártnak, aktív részvevője az­­antifasiszta el­lenállásnak. Tito elnök közeli barátai közé tartozott. Micsoda távoli fény­pontok között és micsoda magassá­gokba ívelt pályája, Kosztolányi De­zső tanácsolja neki, hogy írjon anya­nyelvén, horvátul, aztán a húszas években versei megjelennek Maja­kovszkij folyóiratában, a LEF-ben, megteremti a modern horvát drama­turgiát, s a két világháború közötti sötét két és fél évtizedben az antifa­­sizmus rendíthetetlen harcosa. A há­ború befejezése után, a felszabadult országban pedig íróként, politikus­ként, népművelőként egyaránt nagy szerepet játszik. Irigylésre méltó életet zárt le a ha­lál. Miroslav Krleza úgy marad meg emlékezetünkben,­­mint korunk vi­lágirodalmának egyik legkiválóbb realista alkotója, mint a kelet-euró­pai népek testvériségének halhatat­lan hirdetője, jelképe. Kommunista volt. Író volt. Élet­művének üzenetét sohasem feledhet­jük. E. F. P. A HÉT FILMJEI A KONCER­T Néhány hónapja betértem a Mát­ra­­máziib­a, a gyerekfilmrajongók budapesti paradicsomába. Persze, korántsem véletlenül, ez abból is ki­derült, hogy a nézők — kivételesen — nem hajtották föl az úgynevezett bábszínházi zsöllyeszékeket. Felnőt­tek ültek a nézőtéren, láttak egy­mástól, a nagyjából egykorú szülők izgatottan és olykor könnyes szem­mel meredtek a vászonra: ifjúsá­­gu(n)k képei tűntek föl az Ezek a fiatalok! című beatfilm­ben. Bano­­vich Tamás, a rendező 1967-ben, az akkortájt fölfedezett Illés-együttes köré szervezett sete-suta diáktörté­­netet. Másfél évtized múltán elnézően közvettük a cselekmény közhelyes fordulatait, az Elegant Ipari Szövet­kezet öltönycsodáiban és nyakken­­dőben-fehér ingben feszítő popzené­szeket, a számok azonban most is hatottak. Nemcsak azért, mert ifjú­ságunkra emlékeztettek bennünket, apányi-anyányi harmincasokat, ha­nem azért is, mert szövegük-dalla­muk nem kopott meg az idővel. A koncert — amelyet egy pályakezdő rendező, Koltay Gábor készített — legföljebb abban emlékeztet az Ezek a fiatalok !-ra, hogy ugyanazok a ze­nészek bukkannak föl benne. Csak­hogy merőben másként: fantáziaru­hában, amelynek korántsem kelléke a nyakkendő, még inkább garbóban és farmernadrágban. „Vajon az időközben nyakkendőt kötött generáció kezelheti-e ever­yneenként fiatalságának »indulóit«, vagy csak maga a fiatalság az örök­zöld?” — kérdezi az ifjúsági hetilap popszakértője, az Illés-jelenségről szólván. Kérdése még akkor is indo­kolt, ha ■— mint az eddigiekből ki­derült — nem a nyakkendő a lényeg, hanem az, hogy minden ízléses for­ma és tartalom polgárjogot nyert, ha úgy tetszik: az Illés-együttessel együtt beleépült a mai magyar tár­sadalomba. Koltay Gábor izgalmas kísérlete tehát afféle szociológiai ok­nyomozásként is felfogható; a doku­mentumokhoz amúgy is vonzódó rendező azt vizsgálja, hogy a har­mincasok beilleszkedése miként ment végbe a hetvenes években. E kísérlet képi megvalósítása a nosz­talgiakoncert, az 1981. március 25-én és 26-án fölvett zenei anyagból csak­nem harminc szám került be A kon­cert című filmbe. Ez lényegesen ke­vesebb, mint a műfaj egyik csúcs­teljesítménye, az 1978-ban forgatott Renaldo, and Clara — amelyben 49 dalt énekel Bob Dylan-Renaldo és Joan Baez-Clara —, ettől azonban a magyar vállalkozás még lehet hite­les nemzedéki önvallomás. Esetleg annál is több. Nyilvánvaló a rendező nemzedéki látásmódja. S mert az Illés-együttes tagjai és a film egyik nézője — e sorok írója — nagyjából hasonló ko­rúak, félszáviakból is megértjük egy­mást Az utalások lényegretörőek, pontosan „ülnek”, a felidézett doku­mentumrészletek (a vietnami hábo­rú, meg a párizsi 68 eseményei), to­vábbá az akkori tizenévesekkel ké­szített mai interjúk révén a dalszö­vegek is a hatvanas évek történései­hez kapcsolják a nézőt. Már most kérdés, később érdemes lesz eltű­nődni rajta, hogy a mai tizenévesek mit fognak fel ebből a furcsa fél­­múltidézésiből, annyit azonban illő leszögezni, hogy a történelmi köze­lítésmód árnyaltnak látszik. A filme­sek nem tagadják a konfliktusokat sem, de úgy érzékeltetik őket, mint a beilleszkedéssel együtt járó nehéz­ségeket. Szörényi Leventééket tehet­séges embereknek mutatják be, akik erőteljesen fejezték ki a magyar fia­talok közérzetét, akik — korosztá­lyi társaikkal együtt — éppen a tel­jesítményük révén fogadtatták el magukat. Következésképpen a társa­dalom is elfogadta őket olyanoknak, amilyenek (vagy amilyenekké for­málódtak a beilleszkedés során, a ha­tás ugyanis kölcsönös). A rendezőnek tehát sikerült meg­­érzékítenie, hogy a hatvanas évek­beli beatnemzedék legtehetségesebb­jei miként honosítottak meg egy új szórakozási formát, amely nem föl­tétlenül kikapcsolódás, hanem in­kább bekapcsolódás, bekapcsolás a közéletbe. Ahogy Koncz Zsuzsa, az Illés-együttes egyik társalkotója mondta abban az interjúban, ame­lyet a Liszt-díjjal való kitüntetése után adott: „A popzene hatása és le­hetőségei korlátozottak. Akkor hatá­sos igazán, ha ízlést javít, magatar­tást sugall, szemléletet formál. Ne­kem például éppen az szerez örömet, hogy megpróbálok vagy megpróbál­hatok dalaimmal valami olyasmit közvetíteni, amit esetleg egy kon­cert- vagy lemezélmény nélkül a fi­gyelmes hallgató nem tudott volna meg ... Vállalom az elfogultságot, és kimondom: barátaimmal — Bródy Jánossal, Demjén Ferenccel, Presser Gáborral, Szörényi Leventével — együtt olyan társaságot, olyan konst­ruktív magot hoztunk létre a popze­nében, amely igenis képes az ízlés­formálásra ... Ma már van olyan "­könnyűzene­", amely társadalmilag értékesnek tekintendő.” Az 1977-es interjú igazáról tanús­kodik az 1981-es film, ebben az érte­lemben tehát meggyőző fejlődéstör­téneti áttekintés A koncert. Kérdés persze, hogy a retrospektív hangver­senyen elhangzott dalok, különösen a szövegek mennyire időszerűek. Va­jon mit mondanak a nyolcvanas évekbeli tizen- és huszonéveseknek, akik legföljebb ebben a filmben is­merhetik meg a csaknem egy évtize­de feloszlott együttest? A Láss, ne csak nézz, azt hiszem, ma is vállal­ható, sőt vállalandó szemléletet föl­tételez. A Keresem a szót ma is le­het nemzedékek önismereti program­ja. A megzenésített Nemzeti dal — amelynek szövegét a koncert alapján készített dupla nagylemez borítóján tévesen tulajdonítják Bródy János­nak — alighanem még a szerző, Pe­tőfi Sándor ízlését is kielégítette vol­na. A koncert című film tehát a nyolcvanas évek kívánatos szellemi­ségét is kifejezi. De hogy mennyire, ezt természetesen a nézők döntik majd el, túlnyomórészt azok a fiata­lok, akik a mai magyar mozi legtö­­megesebb és leghűségesebb látogatói. Az viszont már most, a bemutató idején is eldönthető, hogy mennyire film ez a kétségkívül látványos ese­ménysorozat. A lehetőségek meglehetősen szűkö­sek, ez műfaji adottság. Előkészület a hangversenyre, bemelegítő zeneka­rok gondoskodnak a hangulatról, megérkeznek a sztárok, a nézők uj­­jonganak, a nézők okos nyilatkoza­tokban értelmezik vagy leplezik film­­szalagra vett érzéseiket, lehetőleg az utolsó előtti szám legyen az esztéti­kai csúcspont, utána már illő leve­zetni a feszültségeket, hogy a nézők megnyugodva távozzanak a moziból. Körülbelül ezeket az alkotóelemeket váltogatják világszerte a rendezők, lehetőleg sok operatőr és rengeteg közelkép segítségével. Koltay Gábor mindenesetre jól élt lehetőségeivel, ízlésesen és változatosan szerkesztet­te filmmé a csaknem hétórás koncer­tet. Munkatársai — a látványtervező Nyári István, a hangmérnök Kovács György, az operatőr Andor Tamás, Halász Mihály, ifj. Jancsó Miklós, Janovics Sándor, Kende János, Mertz Loránd, Ragályi Elemér, Vékás Pé­ter — szemlátomást élvezték a mun­kát, alighanem az eddigi legjobb ma­gyar beatfilm mutattatik be szilvesz­terkor. Nem hiszem, hogy csorbítaná az ígéretes vállalkozás műfajteremtő hitelét, ha mindehhez hozzáteszem: mindenekelőtt a rendező szemlélet­­módját érdemes méltányolni. Úgy tetszik, Koltay Gábor nagyon szereti ezt a zenét és ezt az együttest, de képes némi távolságot lopni ifjú­kori élményei és felnőttkori felfogá­sa közé. Egy korabeli — megint csak harmincas — szociológussal mondat­ja ki a lényeget, azzal, aki a hatva­nas évek végén, Kovács András híres riportfilmjében, az Extázis 7-től 10-igben még forradalminak vélte a beatzenét. A diákrajongó most, fel­nőtt társadalomtudósként kiigazítot­ta, korrigálta önmagát, mintha össze­beszélt volna Koncz Zsuzsával. Egyet­értek velük: a jó popzenét akkor be­csüljük meg igazán, ha nem várunk tőle világmegváltást, „csak” közérzet­jelentést. Persze, legalább olyan szín­vonalasan, ahogy azt A koncert ké­szítői és közreműködői teszik. Zöldi László Jelenet a nosztalgiakoncertről. Egy labdaszedő dobásai Kelemen Károly kiállítása a Dorottya utcai galériában Becsülöm Kelemen Károly szóki­­mondását. Miközben az év utol­só heteiben kibérelheti a Dorottya ut­cai kiállítótermet képei számára, mi­közben szépen kartonált katalógus jutalmazza munkásságát, miközben belenyugszik abba a megmásíthatat­lan ténybe, hogy kétévenként főváro­si tárlatot rendezhet műveiből, a di­csőséget széles mozdulattal elhárítja magától. Azt mondja: „Ambícióim a szisztéma ambíciói. A rólam szóló in­terpretáció a szisztéma öninterpretá­ciója. A fecsegés, mint művészi tett, saját magát tételezheti művészetként. Labdaszedő vagyok.” Hát akkor ne fecsegjünk Kelemen produkciójáról! Tiszteljük meg azzal, hogy komolyan vesszük, és körülné­zünk abban a belvárosi galériában, ahol ő állítólag csak labdaszedő. Az előzményekről annyit illik tudni, hogy Kelemen — eddigi kiállításai szerint — kétféle dolgot rajzolt: hí­res avantgarde művészek felnagyí­tott fotóinak elmázolt másolatát és régi játékkártyák ugyancsak felna­gyított, ugyancsak elmázolt kópiáját. Mindazonáltal, a szerzőnek e hang­súlyozott monománián túl nincsenek mélyebb szándékai tárgyaival. Az agyonszekírozott — és ezúttal nem látható — Duchamp-portré éppúgy nem nő szimbólummá, mint ahogy a szétroncsolt tarokk-kártyakép sem válik szemfogó látvánnyá. Élünk a gyanúperrel, hogy hasonló eljárásnak bárki és bármi áldozatául eshet. Előbb-utóbb a friss szappanmárkák­ra éppúgy sor kerülhet, mint a klasz­­szikus gengszterekre. A Kelemen­panteon díszsírhelyei jelenleg még szabadok, és a szerzői önkény bárkit bármikor odafalazhat. Egyénivé tet­tét tehát nem a választott motívum avatja. Egyénivé a művet létrehozó — és csakis időben érzékelhető — ritmus teszi. A művész ugyanis szép lassan, több napos, esetleg több hetes munkával hozza létre a jelképiségre nem törek­vő és díszítésre alkalmatlan valami­jeit. Ez a valami — noha kimeríti a haszontalanság és értelmetlenség va­lamennyi kritériumát — főhajtást érdemel annyiban, hogy szigorúan be­tartja a saját maga szabta munkaigé­nyes gyártási technológiát. Csakis így lehet pillanatok alatt elkészült fotog­ráfiából jókora és pontos szénraj­z­­nagyítást létrehozni. Kelemen azon­ban nem elégszik meg a modern gesz­tusművészetnek azzal a felfogásával, amely a türelem és a kézügyesség rég elfeledett erényeit akarja jogaiba visszaiktatni. A hangyaszorgalmú munka vég­eredményét Kelemen ugyanis né­hány mozdulattal tönkreteszi. Miután véghezvitte értelmetlen — bár tiszte­letet parancsolóan fegyelmezett — produkcióját, nekiáll, és radírral ad­dig maszatol, ameddig a produkció „fogyasztásra alkalmatlan”, szemnek kellemetlen és külalakra rendetlen lesz. A látvány eddig csak szomorú. Tanulságossá akkor lesz, amint az értelmetlen alkotást tönkretevő még értelmetlenebb pusztítás bekerül a Kelemen által emlegetett intézmény gépezetébe. Ha egy szülő tapasztalja, hogy gyermeke önkezével teszi tönk­re dühödten azt a homokvárat, ame­lyet egész napi megfeszített és dédel­getően pontos munkával létrehozott — vagy megveri vagy pszichológus­hoz viszi. Kelemen „rosszalkodása” mögött azonban mélységes tapaszta­lati anyag, jelenkori művészettörté­neti ismeret és társadalmi érzékeny­ség rejlik. Ha feltételezi, hogy elfene­­kelni őt már nem lehet, mert a mű­vészet maga is csínytevések soroza­tává vált, ha sejti, hogy pszichológus­hoz már senki sem viszi, mert aki vinné, maga is kezelésre szorul, ha kimondhatja kontroll nélkül: „Akár­mit beszéljek is, mindig művésznek fognak tartani. És mert mindig az a művészet, amit az intézmény csinál — aktivitásom semmi kétséget nem hagy maga iránt!” —, addig elmázolt szénrajzai a helyükön vannak a bel­városi kis galériában. Kelemen logikáját egyébként mi sem bizonyítja jobban, hogy sz­ámon tartják, számon tartjuk. Tekintsük ezt annak a szerény borravalónak, amelyet a labdaszedő kap tőlünk, a meccset játszó művészeti szakembe­rektől? P. Sz. J. 7

Next