Népszabadság, 1981. december (39. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-30 / 304. szám
1981. december 30., szerda NÉPSZABADSÁG Kulturális beruházások Pécsett Jövőre 1,2 milliárd forinttal gazdálkodhat a pécsi városi tanács. Ennek az összegnek több mint felét a kulturális ágazatban használják fel. Ez a cél összhangban van azzal a kiemelt funkcióval, amelyet Pécs a megye, sőt több vonatkozásban az ország közművelődési életében is betölt. Megkezdik az 1895-ben épült Pécsi Nemzeti Színház általános felújítását. A több évig tartó munka során jövőre 28 millió forintot fordítanak az épület korszerűsítésére. Elkészült a Lvov kertvárosi nevelési központ két újabb létesítménye: a kulturális célokat szolgáló központi épülettömb és a 350 személyes diákotthon, s megkezdődik az uszoda építése. Ennek az új típusú közművelődési intézménynek fejlesztésére a következő évben összesen 60 millió forintot költenek. Az egészségügyi ágazat legjelentősebb beruházása az 1982-ben elkészülő új szakorvosi rendelőintézet. A jövő évi terv másfél ezernél több új otthon elkészültével számol, ennek csaknem kétharmada magánerőből valósul meg. Meggyorsul a lakóházak felújítása, s folytatódik a történelmi városközpont hosszú távra tervezett rekonstrukciója. Nemzetközi eszperantótalálkozó Budapesten Kedden Budapesten megkezdődött az eszperantisták nemzetközi baráti találkozója. A rendezvénysorozatra 12 országból több mint kétszáz eszperantista érkezett a Magyar Eszperantó Szövetség budapesti bizottságának meghívására. A találkozó színhelyén, a Láng Művelődési Központban tegnap eszperantó békemozgalmi plakátokból és könyvekből, kiadványokból nyílt meg kiállítás. (MTI) * MIROSLAV KRLEZA (1893-1981) Miroslav Krleza, a kiváló horvát író, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia alelnöke, országgyűlési képviselő kedd hajnalban, 88 éves korában, hosszantartó, súlyos betegség után Zágrábban elhunyt. A következő szavak 1920-ban, egy zágrábi kommunista gyűlésen hangzottak el. Akkor Magyarországon tombolt a fehérterror, a Szovjetunió ellen hadjáratba sorakoztatta a kelet-európai államokat az antant által szervezett gyűlölet, s a fiatal horvát író, aki magyar katonatisztként járta meg az első világháború poklát, és „vigyázó szemeit" — hisz ő ismerte Batsányit a magyar középiskolából — már régen Moszkvára vetette, ezt mondotta proletár hallgatóságának: „A Dráván túl fékevesztett fehérterror van. Horthy admirális fehér csapatai karóba húzzák a proletárokat. A vérfürdő részletei elmondhatatlanok és a történelem nemzedékeken át emlékezetben tartja ...” És hozzátette azt a tanulságot is, amit ma, egy vagy több emberöltő múltán a történelemírás hiteles igazságként ismer el: „az éhség, a blokád és tíz exponens antant seregek elleni harcban a magyar kommün hősként esett el. A nagy szocialista átalakulás komplexumában, amely a történelmi Európában végbemegy, a magyar kommün elette csak egyetlen széttört kard. Mert ahogy az udvari marsallokazzal a tudattal közölték a francia királyokkal a rájuk váró halál hírét, hogy a királyság eszméje a király halála ellenére is tovább él... úgy mi hasonlóképpen hisszük azt, hogy a szabadság eszméje nem halt meg, sőt újra fel fog támadni. A magyar kommünt leverték! Éljen a magyar kommün!" Roppant gazdag életművének ismeretében, a végső búcsú pillanatában bízvást megállapíthatjuk, hogy Miroslav Krleza oeuvre-je két csillagjegy vonzásában született. A Pragy Októberi Szocialista Forradalom volt az egyik és a Magyar Tanácsköztársaság a másik. Sok-sok évtized múlt el azóta, hogy az ifjú író kereste azt az orientációs csillagtérképet, amely majd helyes irányt adhat a nyugtalanságai, forradalmi hevülete lendületének. Fiatal lázadóként a nemzeti tudat felhevült és öntörvényűnek képzelt világa is csábította. Ám hamarosan rádöbbent, hogy a szabadság, a demokrácia és ió marxizmus eszméje egy és oszthatatlan. Tegyük hozzá, hogy Ady is segítette e sarkalatos igazság felismerésében? Most már nagyon kevesen élnek azok közül, akik Ady Endre nyomdokait követvén, nem csupán a Duna-medence népeinek testvériségét élték át sorsdöntő eszmeként,hanem a „közös bánat” sóhajából közös cselekvési program is született. Amikor 1925-ben ellátogatott rá forradalmi Oroszországba — ott sem feledte el az Ady-élményt. — Kegyeletsértésként volna értékelhető, ha a mai Jugoszlávia legnagyobb írójának halálakor elsőrendűen magyar élményeit emlegetjük fel? De még védekezésre sem szorulunk, hiszen Krleza maga ment fel bennünket, amidőn haláláig vezetett naplójában sorra-rendre fedezhetjük fel: egyik helyen kitűnt, hogy rendszeresen hallgatta a budapesti rádiót, másutt feljegyezte: elismerésre késztette Berek Kati szavalótehetsége, a következő bejegyzés Méliusz József látogatásáról tudósít. Sinkó Ervin, az 1919-es kecskeméti városparancsnok Sinkó (aki aztán Iszaak Bábellel lakott ugyanabban a moszkvai lakásban), a zágrábi író legjobb barátai közé tartozott, és Méliusszal együtt a magyar szocialista forradalmiságot testesítette meg. Nagyon sokat tudott rólunk. Németh László ugyanúgy észrevette ezt, mint horvát, szerb, szlovén olvasói. Mondhatjuk úgy is: gyakorlati internacionalista volt. 88 évet élt. Magyarul is két monográfia — Bori Imre és Spiró György munkái — méltatta már teljesítményét. Teljes képet persze mégsem tudunk alkotni róla. Mit is tudunk? Például azt, hogy a „Bankett Blitvában" a kelet-középeurópai fasizmusok jellegzetességeit ragadta meg — rendkívüli érzékhetességgel és váteszi erővel; drámasorozatát a Glembay családról bízvást tekinthetjük a monarchia fölött elhangzott leghitelesebb siratóéneknek, s ugyan miként feledkezhetnénk meg arról, hogy a „Zászlók” immár mindörökre befejezetlenül maradó regénysorozata olyan emléket állított a századforduló Magyarországának és Budapestjének, amellyel még magyar irodalmi alkotás se igen versenyezhet. Emlékezzünk csak arra, ahogyan felvillantjaa Gellért Szállót vagy Jászi Oszkár és Lesznai Anna baráti körét — hol olvasható erről ennyire eleven művészi újjáélésben? És mindez nem csupán a magyarok dolga. Mert ez a múlt közös múltunk volt és Krleza felismerte azt is, hogy nem egyedül a múlt, hanem a jelen és a jövő ugyancsak közös. Mi Krleza műveinek magyar olvasatát vesszük észre, és ez természetes. Maga sem kívánta másként: tanú erre akárhány magyar olvasója, tisztelője, aki fölkereshette őt a zágrábi Strossmayer téren. Persze a végső búcsú pillanatában is tudják magyar tisztelői, hogy életműve a horvát nemzeti lét kimeríthetetlen enciklopédiája volt ésaz is marad. Akiaz ő regényeit, verseit, esszéit olvassa, szinte mindent megtudhat a horvát évszázadok viharairól, azok tartalmáról. Krlena öntudatos horvát volt és öntudatos internacionalista. Élete végéig szerkesztette a Jugoszláv Enciklopédiát, amely magyarul is megjelenik. Egyik alapító tagja volt a Jugoszláv Kommunista Pártnak, aktív részvevője azantifasiszta ellenállásnak. Tito elnök közeli barátai közé tartozott. Micsoda távoli fénypontok között és micsoda magasságokba ívelt pályája, Kosztolányi Dezső tanácsolja neki, hogy írjon anyanyelvén, horvátul, aztán a húszas években versei megjelennek Majakovszkij folyóiratában, a LEF-ben, megteremti a modern horvát dramaturgiát, s a két világháború közötti sötét két és fél évtizedben az antifasizmus rendíthetetlen harcosa. A háború befejezése után, a felszabadult országban pedig íróként, politikusként, népművelőként egyaránt nagy szerepet játszik. Irigylésre méltó életet zárt le a halál. Miroslav Krleza úgy marad meg emlékezetünkben,mint korunk világirodalmának egyik legkiválóbb realista alkotója, mint a kelet-európai népek testvériségének halhatatlan hirdetője, jelképe. Kommunista volt. Író volt. Életművének üzenetét sohasem feledhetjük. E. F. P. A HÉT FILMJEI A KONCERT Néhány hónapja betértem a Mátramáziiba, a gyerekfilmrajongók budapesti paradicsomába. Persze, korántsem véletlenül, ez abból is kiderült, hogy a nézők — kivételesen — nem hajtották föl az úgynevezett bábszínházi zsöllyeszékeket. Felnőttek ültek a nézőtéren, láttak egymástól, a nagyjából egykorú szülők izgatottan és olykor könnyes szemmel meredtek a vászonra: ifjúságu(n)k képei tűntek föl az Ezek a fiatalok! című beatfilmben. Banovich Tamás, a rendező 1967-ben, az akkortájt fölfedezett Illés-együttes köré szervezett sete-suta diáktörténetet. Másfél évtized múltán elnézően közvettük a cselekmény közhelyes fordulatait, az Elegant Ipari Szövetkezet öltönycsodáiban és nyakkendőben-fehér ingben feszítő popzenészeket, a számok azonban most is hatottak. Nemcsak azért, mert ifjúságunkra emlékeztettek bennünket, apányi-anyányi harmincasokat, hanem azért is, mert szövegük-dallamuk nem kopott meg az idővel. A koncert — amelyet egy pályakezdő rendező, Koltay Gábor készített — legföljebb abban emlékeztet az Ezek a fiatalok !-ra, hogy ugyanazok a zenészek bukkannak föl benne. Csakhogy merőben másként: fantáziaruhában, amelynek korántsem kelléke a nyakkendő, még inkább garbóban és farmernadrágban. „Vajon az időközben nyakkendőt kötött generáció kezelheti-e everyneenként fiatalságának »indulóit«, vagy csak maga a fiatalság az örökzöld?” — kérdezi az ifjúsági hetilap popszakértője, az Illés-jelenségről szólván. Kérdése még akkor is indokolt, ha ■— mint az eddigiekből kiderült — nem a nyakkendő a lényeg, hanem az, hogy minden ízléses forma és tartalom polgárjogot nyert, ha úgy tetszik: az Illés-együttessel együtt beleépült a mai magyar társadalomba. Koltay Gábor izgalmas kísérlete tehát afféle szociológiai oknyomozásként is felfogható; a dokumentumokhoz amúgy is vonzódó rendező azt vizsgálja, hogy a harmincasok beilleszkedése miként ment végbe a hetvenes években. E kísérlet képi megvalósítása a nosztalgiakoncert, az 1981. március 25-én és 26-án fölvett zenei anyagból csaknem harminc szám került be A koncert című filmbe. Ez lényegesen kevesebb, mint a műfaj egyik csúcsteljesítménye, az 1978-ban forgatott Renaldo, and Clara — amelyben 49 dalt énekel Bob Dylan-Renaldo és Joan Baez-Clara —, ettől azonban a magyar vállalkozás még lehet hiteles nemzedéki önvallomás. Esetleg annál is több. Nyilvánvaló a rendező nemzedéki látásmódja. S mert az Illés-együttes tagjai és a film egyik nézője — e sorok írója — nagyjából hasonló korúak, félszáviakból is megértjük egymást Az utalások lényegretörőek, pontosan „ülnek”, a felidézett dokumentumrészletek (a vietnami háború, meg a párizsi 68 eseményei), továbbá az akkori tizenévesekkel készített mai interjúk révén a dalszövegek is a hatvanas évek történéseihez kapcsolják a nézőt. Már most kérdés, később érdemes lesz eltűnődni rajta, hogy a mai tizenévesek mit fognak fel ebből a furcsa félmúltidézésiből, annyit azonban illő leszögezni, hogy a történelmi közelítésmód árnyaltnak látszik. A filmesek nem tagadják a konfliktusokat sem, de úgy érzékeltetik őket, mint a beilleszkedéssel együtt járó nehézségeket. Szörényi Leventééket tehetséges embereknek mutatják be, akik erőteljesen fejezték ki a magyar fiatalok közérzetét, akik — korosztályi társaikkal együtt — éppen a teljesítményük révén fogadtatták el magukat. Következésképpen a társadalom is elfogadta őket olyanoknak, amilyenek (vagy amilyenekké formálódtak a beilleszkedés során, a hatás ugyanis kölcsönös). A rendezőnek tehát sikerült megérzékítenie, hogy a hatvanas évekbeli beatnemzedék legtehetségesebbjei miként honosítottak meg egy új szórakozási formát, amely nem föltétlenül kikapcsolódás, hanem inkább bekapcsolódás, bekapcsolás a közéletbe. Ahogy Koncz Zsuzsa, az Illés-együttes egyik társalkotója mondta abban az interjúban, amelyet a Liszt-díjjal való kitüntetése után adott: „A popzene hatása és lehetőségei korlátozottak. Akkor hatásos igazán, ha ízlést javít, magatartást sugall, szemléletet formál. Nekem például éppen az szerez örömet, hogy megpróbálok vagy megpróbálhatok dalaimmal valami olyasmit közvetíteni, amit esetleg egy koncert- vagy lemezélmény nélkül a figyelmes hallgató nem tudott volna meg ... Vállalom az elfogultságot, és kimondom: barátaimmal — Bródy Jánossal, Demjén Ferenccel, Presser Gáborral, Szörényi Leventével — együtt olyan társaságot, olyan konstruktív magot hoztunk létre a popzenében, amely igenis képes az ízlésformálásra ... Ma már van olyan "könnyűzene", amely társadalmilag értékesnek tekintendő.” Az 1977-es interjú igazáról tanúskodik az 1981-es film, ebben az értelemben tehát meggyőző fejlődéstörténeti áttekintés A koncert. Kérdés persze, hogy a retrospektív hangversenyen elhangzott dalok, különösen a szövegek mennyire időszerűek. Vajon mit mondanak a nyolcvanas évekbeli tizen- és huszonéveseknek, akik legföljebb ebben a filmben ismerhetik meg a csaknem egy évtizede feloszlott együttest? A Láss, ne csak nézz, azt hiszem, ma is vállalható, sőt vállalandó szemléletet föltételez. A Keresem a szót ma is lehet nemzedékek önismereti programja. A megzenésített Nemzeti dal — amelynek szövegét a koncert alapján készített dupla nagylemez borítóján tévesen tulajdonítják Bródy Jánosnak — alighanem még a szerző, Petőfi Sándor ízlését is kielégítette volna. A koncert című film tehát a nyolcvanas évek kívánatos szellemiségét is kifejezi. De hogy mennyire, ezt természetesen a nézők döntik majd el, túlnyomórészt azok a fiatalok, akik a mai magyar mozi legtömegesebb és leghűségesebb látogatói. Az viszont már most, a bemutató idején is eldönthető, hogy mennyire film ez a kétségkívül látványos eseménysorozat. A lehetőségek meglehetősen szűkösek, ez műfaji adottság. Előkészület a hangversenyre, bemelegítő zenekarok gondoskodnak a hangulatról, megérkeznek a sztárok, a nézők ujjonganak, a nézők okos nyilatkozatokban értelmezik vagy leplezik filmszalagra vett érzéseiket, lehetőleg az utolsó előtti szám legyen az esztétikai csúcspont, utána már illő levezetni a feszültségeket, hogy a nézők megnyugodva távozzanak a moziból. Körülbelül ezeket az alkotóelemeket váltogatják világszerte a rendezők, lehetőleg sok operatőr és rengeteg közelkép segítségével. Koltay Gábor mindenesetre jól élt lehetőségeivel, ízlésesen és változatosan szerkesztette filmmé a csaknem hétórás koncertet. Munkatársai — a látványtervező Nyári István, a hangmérnök Kovács György, az operatőr Andor Tamás, Halász Mihály, ifj. Jancsó Miklós, Janovics Sándor, Kende János, Mertz Loránd, Ragályi Elemér, Vékás Péter — szemlátomást élvezték a munkát, alighanem az eddigi legjobb magyar beatfilm mutattatik be szilveszterkor. Nem hiszem, hogy csorbítaná az ígéretes vállalkozás műfajteremtő hitelét, ha mindehhez hozzáteszem: mindenekelőtt a rendező szemléletmódját érdemes méltányolni. Úgy tetszik, Koltay Gábor nagyon szereti ezt a zenét és ezt az együttest, de képes némi távolságot lopni ifjúkori élményei és felnőttkori felfogása közé. Egy korabeli — megint csak harmincas — szociológussal mondatja ki a lényeget, azzal, aki a hatvanas évek végén, Kovács András híres riportfilmjében, az Extázis 7-től 10-igben még forradalminak vélte a beatzenét. A diákrajongó most, felnőtt társadalomtudósként kiigazította, korrigálta önmagát, mintha összebeszélt volna Koncz Zsuzsával. Egyetértek velük: a jó popzenét akkor becsüljük meg igazán, ha nem várunk tőle világmegváltást, „csak” közérzetjelentést. Persze, legalább olyan színvonalasan, ahogy azt A koncert készítői és közreműködői teszik. Zöldi László Jelenet a nosztalgiakoncertről. Egy labdaszedő dobásai Kelemen Károly kiállítása a Dorottya utcai galériában Becsülöm Kelemen Károly szókimondását. Miközben az év utolsó heteiben kibérelheti a Dorottya utcai kiállítótermet képei számára, miközben szépen kartonált katalógus jutalmazza munkásságát, miközben belenyugszik abba a megmásíthatatlan ténybe, hogy kétévenként fővárosi tárlatot rendezhet műveiből, a dicsőséget széles mozdulattal elhárítja magától. Azt mondja: „Ambícióim a szisztéma ambíciói. A rólam szóló interpretáció a szisztéma öninterpretációja. A fecsegés, mint művészi tett, saját magát tételezheti művészetként. Labdaszedő vagyok.” Hát akkor ne fecsegjünk Kelemen produkciójáról! Tiszteljük meg azzal, hogy komolyan vesszük, és körülnézünk abban a belvárosi galériában, ahol ő állítólag csak labdaszedő. Az előzményekről annyit illik tudni, hogy Kelemen — eddigi kiállításai szerint — kétféle dolgot rajzolt: híres avantgarde művészek felnagyított fotóinak elmázolt másolatát és régi játékkártyák ugyancsak felnagyított, ugyancsak elmázolt kópiáját. Mindazonáltal, a szerzőnek e hangsúlyozott monománián túl nincsenek mélyebb szándékai tárgyaival. Az agyonszekírozott — és ezúttal nem látható — Duchamp-portré éppúgy nem nő szimbólummá, mint ahogy a szétroncsolt tarokk-kártyakép sem válik szemfogó látvánnyá. Élünk a gyanúperrel, hogy hasonló eljárásnak bárki és bármi áldozatául eshet. Előbb-utóbb a friss szappanmárkákra éppúgy sor kerülhet, mint a klaszszikus gengszterekre. A Kelemenpanteon díszsírhelyei jelenleg még szabadok, és a szerzői önkény bárkit bármikor odafalazhat. Egyénivé tettét tehát nem a választott motívum avatja. Egyénivé a művet létrehozó — és csakis időben érzékelhető — ritmus teszi. A művész ugyanis szép lassan, több napos, esetleg több hetes munkával hozza létre a jelképiségre nem törekvő és díszítésre alkalmatlan valamijeit. Ez a valami — noha kimeríti a haszontalanság és értelmetlenség valamennyi kritériumát — főhajtást érdemel annyiban, hogy szigorúan betartja a saját maga szabta munkaigényes gyártási technológiát. Csakis így lehet pillanatok alatt elkészült fotográfiából jókora és pontos szénrajznagyítást létrehozni. Kelemen azonban nem elégszik meg a modern gesztusművészetnek azzal a felfogásával, amely a türelem és a kézügyesség rég elfeledett erényeit akarja jogaiba visszaiktatni. A hangyaszorgalmú munka végeredményét Kelemen ugyanis néhány mozdulattal tönkreteszi. Miután véghezvitte értelmetlen — bár tiszteletet parancsolóan fegyelmezett — produkcióját, nekiáll, és radírral addig maszatol, ameddig a produkció „fogyasztásra alkalmatlan”, szemnek kellemetlen és külalakra rendetlen lesz. A látvány eddig csak szomorú. Tanulságossá akkor lesz, amint az értelmetlen alkotást tönkretevő még értelmetlenebb pusztítás bekerül a Kelemen által emlegetett intézmény gépezetébe. Ha egy szülő tapasztalja, hogy gyermeke önkezével teszi tönkre dühödten azt a homokvárat, amelyet egész napi megfeszített és dédelgetően pontos munkával létrehozott — vagy megveri vagy pszichológushoz viszi. Kelemen „rosszalkodása” mögött azonban mélységes tapasztalati anyag, jelenkori művészettörténeti ismeret és társadalmi érzékenység rejlik. Ha feltételezi, hogy elfenekelni őt már nem lehet, mert a művészet maga is csínytevések sorozatává vált, ha sejti, hogy pszichológushoz már senki sem viszi, mert aki vinné, maga is kezelésre szorul, ha kimondhatja kontroll nélkül: „Akármit beszéljek is, mindig művésznek fognak tartani. És mert mindig az a művészet, amit az intézmény csinál — aktivitásom semmi kétséget nem hagy maga iránt!” —, addig elmázolt szénrajzai a helyükön vannak a belvárosi kis galériában. Kelemen logikáját egyébként mi sem bizonyítja jobban, hogy számon tartják, számon tartjuk. Tekintsük ezt annak a szerény borravalónak, amelyet a labdaszedő kap tőlünk, a meccset játszó művészeti szakemberektől? P. Sz. J. 7