Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

1983. március 12., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI NAPLÓ Frontális ütközés E hét keddjén, késő este igen súlyos baleset színhelye volt az M 1-es autóút komáromi szaka­sza; jugoszláv és NSZK- beli személygépkocsi rohant egymás­ba, a karambol öt halálos áldozatot és két súlyos sebesültet követelt. A tragikus eset kapcsán érdemes fog­lalkozni a közúti autószerencsétlen­ségeknek azzal a válfajával, amely egyértelműen a legsúlyosabb követ­kezményekkel jár: a frontális ütkö­zésekkel. Jóllehet külföldiek példáját emlí­tettük, az út bal oldalára áttérő s rendszerint nagy sebességgel szágul­dó hazai gépkocsivezetőknek nem kis szerepük volt abban, hogy nálunk a halálos közúti balesetek aránya na­gyobb a hasonló közlekedési feltéte­lű országokéhoz képest. Amíg pél­dául Dániában 30, Finnországban 42, Svédországban 21, Csehszlovákiában 12 százalékkal csökkent a legutóbbi 10—12 évben a halálos végű autós balesetek aránya, nálunk jószerivel semmit sem mérséklődött. Ellentét­ben az összes sérüléses balesetek arányával, amely — a kocsipark megduplázódása ellenére is — húsz százalékkal csökkent. A frontális üt­közések az érintett járművezetők és utasok számára nagyon kevés esélyt adnak a túlélésre, s belejátszanak más, lehangoló statisztikák alakulá­sába is: nemzetközi viszonylatban az összes sérültekhez képest a meghalt személyek aránya 2—4 százalék, ná­lunk a 7 százalékot is meghaladja. S amíg például Hollandiában 40, az NSZK-ban 36, Angliában 24, ha­zánkban 85 halott jut ezer közleke­dési balesetre. Vizsgálták a hazai kutatók a szem­től szembe ütközés miatt bekövetke­zett sérülések okait. Egyharmad részben az ajtók és az ablakok, 22 százalékban a kormányrúd, 19 száza­lékban a tető, 15 százalékban a ki­zuhanás okozza a jobbára végzetes sérüléseket, a többit a gépkocsi egyéb részei. A frontális ütközéseket rendszerint megelőzi a fékezés, en­nek ellenére a jármű tömege és a sebesség által kifejtett mozgási ener­gia nem vész el­­ az autóban ülők számára; azt a gépkocsi szekrényé­hez csapódva veszítik el, gyakran életükkel együtt. Hetven kilométeres sebességnél olyan erővel hat az üt­közés az utasra, mintha 22 méter magasból lezuhanna; 120 kilomé­teres sebességnél ez az erő már azo­nos a 15 emeletes magasságból zu­hanó test becsapódásával. Frontális ütközésnél a biztonsági öv megaka­dályozhatja ugyan, hogy a tehetet­len test az utastérhez csapódjék,­ de azt már nem, hogy a belső szervek elmozduljanak, a koponya, a mell­kas, a hasfal ne szenvedjen esetleg halált okozó sérülést. Az ütközés „forgatókönyve”: 1. A test előrelendül, a vezető térde a műszerfalhoz csapódik; 2. a fej elő­rebukik, majd hátrabicsaklik; 3. a fej és a törzs ismét előrezuhan; 4. az arc a műszerfalhoz, a volánhoz, illetve az első ülés támlájához csa­pódik. E mozgások két másodperc alatt zajlanak le. Ehhez tudni kell azt is, hogy a csupán 30 kilométeres sebességgel ütköző kocsiban még a legerősebb ember sem képes kitá­masztani magát, az öv azonban ilyen­kor még védelmet nyújt. A frontá­lis ütközések döntő többsége azon­ban ennél lényegesen nagyobb se­besség mellett következik be. Ehhez kapcsolódik egy, a közel­múltban történt eset a 6-os főútvo­nalon: egy 5 kilométeres sebességgel, tehát lépésben haladó személygép­kocsiba hátulról belehajtott egy má­sik kocsi, 30 kilométeres sebességgel. A két, utasokkal teli autóban min­denki megúszta sérülés nélkül — egy kivétellel. Az elöl haladó jármű ve­zetője melletti ülésről egy fiatalem­bert eszméletlen állapotban szállí­tottak kórházba, ahol hamarosan be­lehalt sérülésébe. Külsérelmi nyo­mok nem látszottak rajta, s csak a vizsgálatok derítették ki, hogy el­tört a csigolyája. A szakemberek a sérüléseket elemezve mindjobban szorgalmazzák a fejtámlák használa­tát. Hazai kutatók száz frontális bal­eset halottainak sérülését vizsgálva megállapították, hogy csaknem min­den második esetben a fej „parittya­mozgása” idézte elő a halálos sé­rülést: összeroppant a csigolya, el­tört a gerincoszlop. Ami a kocsiban elfoglalt helyek veszélyességi sorrendjét illeti: a ha­lálos áldozatok 39 százaléka a jármű vezetője volt, 33 százaléka a vezető melletti ülésen halt meg, az áldoza­­tok 28 százaléka a hátsó ülésen fog­lalt helyet. Nagy szerencse esetén is csak pa­rányi az esély a túlélésre a frontális ütközésnél, arról nem szólva, hogy többnyire a vétkeseket sem lehet már felelősségre vonni. Érdemes ala­posan megfontolni az áttérést a szembejövő forgalom sávjába! Fekete Gábor KLEPTOMYCIN Kínos meglepetés vár azokra, akik jogtalan igénybevétel útján szokták elszerezni a más tulajdonát, valamint a többi arcátlan tolvajra. Megszüle­tett a Kleptomycin, a hazai gyógy­szervegyészet új remeke. A Klepto­mycin tömeges alkalmazásától jóté­kony változásokra számíthatunk. Megszűnik majd népgazdaságunk fo­gyóeszköz-állomány jellege, továbbá újjáépülnek a társadalom morális vi­szonyai. A Kleptomycin nevéből is következik: akit ezzel a szerrel ke­zelnek, az lopásra, sikkasztásra, má­sok megrövidítésére alkalmatlanná válik. Hiába nyúl azért, ami nem az övé, a Kleptomycin hatására megbé­nulnak a lopóidegei, elfelejti, hogy mit akart, így önkéntelenül tisztes­séges marad. Ha például ki akarja rabolni a Világbankot, a kasszához lépve a takarékba tesz egy húszfo­rintost, de elfelejti, hogy miért nyi­tott be. A Kleptomycin kétkeresztes gyógy­szer. Igen erős hatásúnak kell len­nie, mivel ma már a legtöbb tolvaj­nak kötélből vannak a lopóidegei. A tolvajok is haladnak a korral. Hol vannak már ama szánalmas tyúktol­vajok, akiknek fantáziátlan tettei még lázba hozták őseinket? A fejlett baromfigyárak korában már vagon­tételben lopják a tyúkot. A megrög­zött tolvajra hajdanában azt mond­ták: mindent lop ez, csak parazsat és malomkövet nem. Hát azt nem is, mivel ma már nem a parazsat lop­ják, hanem a teljes fűtőrendszert és nem a malomkövet, hanem a komp­lett őrlőberendezést. A Kleptomycin megelőző védőol­tásként a leghatásosabb. Bilincsbe veri a fosztogatási leleményt, meg­gátolva, hogy valaki a hentesáruból kilopja a húst és a fűszert, a benzin­ből az oktánszámot, a feketéből a kávét vagy a boltból a hálót. Véget vet majd a vevők, a fogyasztók meg­károsításának, a túlszámlázásnak, a súly­csonkításnak. Azoknak a lopóide­geit is megbénítja, akik teljesen fél­reértve a termékszerkezet megvál­toztatásának fogalmát, az általuk gyártott termékek szerkezetét változ­tatják meg, kicsökkentik belőlük az anyagot és a minőséget. A Fővárosi Kereskedelmi Felügye­lőség tapasztalatai szerint például a múlt évben, a vendéglátó helyeken a fogyasztóknak mintegy 33 százalékát csapták be súlycsonkítással, hamis méréssel. Lényegesen jobb viszont a helyzet a kereskedelemben: a próba­­vásárlások tanúsága szerint csupán az esetek 31 százalékában károsítot­ták meg a vevőket. Lehet, hogy ez utóbbiak titkon Kleptomycint szed­tek, csak még a kívánatosnál kisebb adagokban...? Előzetesen felmérve a szükségle­teket, már szervezik a Kleptomycin nagyüzemi gyártását. Minden jel sze­rint igen tetemes mennyiségre lesz szükség, hogy a jövőben viszonylag biztonságban lehessünk a tolvajok­­tól. A szakemberek azt állítják, hogy a Kleptomycin naplopás ellen is igen jó szer, de még nem volna helyes bevetni. Ehhez előbb új gyógyszer­kémiai kombinátokat kell építeni, hogy mindenkinek jusson, aki rászo­rul. Ez alkalommal szerettem volna be­mutatni a Kleptomycin felfedezőjét, de ő mereven elzárkózott előle. Ra­gaszkodik az inkognitójához. Végül is érthető, hogy őt sokan veszedelmes felforgatónak, víg életük megrontó­­jának tekintik, és ha ráismernek, ak­kor ez rossz. Jóllehet nagy reményeket fűzhe­tünk a Kleptomycin alkalmazásához, mégis van valami, ami nyugtalanító, mivel veszélyezteti az új gyógyszer hatásos felhasználását. Az egziszten­ciájukban fenyegetettek megbízásá­ból ugyanis egy zuglaboratóriumban már erőteljesen dolgoznak az ellen­szer, a Kontramycin kidolgozásán. A Kontramycin rendeltetése, hogy tel­jes védettséget nyújtson a Kleptomy­cin ellen. Azt hiszem, ezt a Kontra­­mycint széleskörűen üldözőbe kelle­ne vennünk, úgy kezelnünk, mint a kábítószert. Amint elkészül belőle a nullszéria, el kellene koboznunk. Ha a Kontramycint nem sikerül meg­semmisíteni, pláne megnézhetjük magunkat. Horváth József VIGYÁZAT: ÁLTUDOMÁNY! I UFO-kutató magánvállalkozások Mai világunk nagy szemfényvesztői Nem sokkal azután, hogy 1947 jú­niusában, a kezdődő hidegháború hisztérikus légkörében egy Kenneth Arnold nevű egyesült államokbeli üzletember és műkedvelő pilóta ma­gánrepülőgépén a Washington ál­lambeli Mount Rainier, vagyis a Cascade-hegység Rainier-csúcsa kö­zelében kilenc, lánc alakban repülő fénylő korongot látott, amelyeket a sajtó repülő csészealjaknak nevezett el, az Egyesült Államok kormánya nagy titokban megkezdte az állítóla­gos repülő jelenségek (UFO-k) meg­figyelését és elemzését. Már 1947 szeptemberében megszervezték a Project Sign fedőnevű munkát, ame­lyet 1949. február 11-től Project Grudge néven folytattak, majd 1951 és 1969 között Project Blue Book volt a fedőneve. • A híres Condon-jelentés A vizsgálatok eredményeit azután egy, a Colorado Egyetem erre a cél­ra létrehozott tudósbizottsága elé bo­csátották, amelynek elnöke dr. Ed­­ward A. Condon volt: az általuk két­évi munkával elkészített úgynevezett Condon Report (jelentés) alapján az Egyesült Államok légierejének ak­kori minisztere 1969. december 18-án lezárta a Project Blue Bookot, és be­fejezettnek nyilvánította a légierő által folytatott TIFO-vizsgálatokat. E körül azóta is szenvedélyes vita fo­lyik: UFO-hívők és őket egy vagy más ok vagy érdek miatt támogató emberek, köztük neves tudósok nem­csak bírálták a Condon-bizottság munkáját (a Colorado Projectet) és jelentését meg a miniszter döntését, hanem súlyos gyanúsításokkal, vá­dakkal is illették, s az újabb UFO- irodalom lényege javarészt a Condon Reporttal folytatott vita. Mármost tény, hogy a légierő ál­tal az említett fedőnevek alatt folyó adatgyűjtések és elemzések nem voltak túlzottan nagy méretűek, leg­alábbis az apparátus, amely végezte, nem, összesen hatan voltak, bele­értve az adminisztratív személyzetet is. Igaz, az adatokat a légierő min­den szerve gyűjtötte számukra: még külön kérdőíveket is kidolgoztak, amelynek kilenc oldalán 27 kérdésre kellett válaszolni, némelyikre csak úgy, hogy a lehetséges válaszok kö­zül meg kellett jelölni a helyesnek véltet, másoknál rajzra kellett beje­lölni, megint másoknál írásbeli vá­laszt kértek. Aki bejelentést tett, azt fölkeresték, és vele kitöltötték, illet­ve kitöltették ezt a kérdőívet. A légierőnek minden oka meg lett volna, hogy kiderítse, vajon mik is azok a rejtélyes repülő testek, ame­lyekre vonatkozólag bejelentések ér­keznek — főleg persze, ha bebizo­nyosodik, hogy egyáltalán vannak ilyen testek, és hogy ezek neta­lán egy lehetséges ellenség (vagy­is szerintük a Szovjetunió) titkos fel­derítő repülői vagy kísérleti fegy­verei?! Ebben nemcsak az ő fel­fogásuk szerinti nemzetbiztonság ér­dekei, illetve azoknak megóvása iránt fennálló kötelezettsége tette érdekeltté a légierő vezetését, ha­nem az is, hogy pozitív válasz ese­tén okkal és joggal követelhettek volna a kormánytól több pénzt még korszerűbb fegyverzet, repülőgépek és felszerelések beszerzésére. Márpe­dig nyílt titok az Egyesült Államok­ban, hogy az olyan magas rangú tiszt, akinek jelentős „érdemei” vannak fegyverrendelésekben, nyugalomba vonulása után is számíthat a fegy­ver- és ebben az esetben a repülő­­gépipar „hálájára” — valamilyen jól fizetett, de munkával nem járó tisztség formájában. Vagyis: nem lo­gikus föltételezni, hogy a légierő és vezetői eltitkolták volna, ha UFO- vizsgálataik során valamilyen ered­ményre jutnak — ez a saját érdekük ellen való vétek lett volna, nem is szólva azokról a következményekről, amelyekkel akkor kellett volna szembenézniük, ha utóbb mégis be­bizonyul, hogy valami fenyegette az Egyesült Államok biztonságát, és ők hanyagok voltak. Azok a vádaskodások tehát, ame­lyekkel elhalmozták nemcsak a légi­erőt, hanem szinte mindent és min­denkit, aki csak a fanatikus „ufoló­­gusoknak” eszébe jutott, aligha le­hetnek megalapozottak. Mégis széles körben elterjedtek, és hamarosan megalakultak olyan UFO-vizsgáló magánegyesülések, amelyek szer­vezői úgy vélték, hogy amit a légi­erő nem képes a maga óriási, sze­mélyzetével, szervezetével és rop­pant anyagi eszközeivel megoldani, azt ők „kisvállalkozókként” képesek lesznek. Elsőként a NICAP (National In­­vestigations Committee on Aerial Phenomena) alakult meg. Létrehozó­ja Donald Keyhoe nyugalmazott ka­tonatiszt volt, aki a haditengerészeti légierőnél őrnagyként, majd a Fede­­ral Aviation Agency (az USA repü­lésügyi állami hatósága) elődjénél tájékoztatási tisztként működött. Nyilván eközben ismerkedett meg sok újságíróval, és sajátította el az irodalmi tevékenység — adatszerzés, megírás és főleg kézirateladás — mű­helytitkait; talán meg is tetszett ne­ki ez a — katonatiszténél minden­esetre szabadabb — élet, és nyuga­lomba vonulva „szabadúszó író” lett. Indítékait nem ellenfelei, hanem hí­vei — két UFO-hívő, közülük az egyik a NICAP „vizsgálója” — így írják le: „1956-ban már olyan nagy volt az igény arra, hogy megtudják az igazságot a "­repülő csészealjak­­­ról, hogy Donald Keyhoe nyugalma­zott tengerész őrnagy, aki régóta hitt a Földön kívüli eredet feltevésében, és haragudott amiatt a majdnem konspirációs mód miatt, amellyel a légierő az ügyet kezelni látszott, megalakította a NICAP-ot.” Keyhoet „Mr. Flying Saucer”-nek csúfolták, mert szinte rögeszmésen feszegette a témát, mégpedig már könyvei címéből is könnyen elkép­zelhető szempontból és stílusban. Egyik könyvének ez a címe: The Flying Saucer Conspiracy, a másiké Flying Saucers: Top Secret, végül egy harmadiké: Flying Saucers from Outer Space (vagyis: A repülő csésze­alj-összeesküvés; A repülő csészeal­jak: szigorúan titkos; Repülő csésze­aljak a világűrből). „Repülő Csészealj Úr” „Repülő Csészealj Űr” haragját tehát a konspirációs módszer is ki­hívta. Pedig mint volt katona meg­érthette volna ennek okát. Mert van oka, túl azon, hogy minden hadse­regben van alapvető hajlam a titkos­ságra, hogy az „okvetetlenkedő civi­leket” kirekesszék. Abban az időben az Egyesült Államok nyakig benne volt a maga által kezdeményezett hidegháborúban. Ennek méreteire és hatásaira jellemző, hogy James For­­restal, az Egyesült Államok hadügy­minisztere, a Pentagon ura egy nap, megijedve egy tűzoltóautó szirénájá­tól. „Itt vannak az oroszok! Jönnek a vörösök!” kiáltásokkal pizsamában kirohant az utcára, ideggyógyinté­zetbe szállították, de hamarosan ha­sonló rémületében kivetette magát az ablakon, a kövezetre zuhant, és meghalt. Nos, ebben a légkörben az UFO- kutató katonák komolyan hitték, hogy valamiféle szovjet felderítő re­pülőgépeket fognak fölfedezni. Ha azonban ez megtörténne — okoskod­tak —, akkor e fölfedezésről éppen a szovjeteknek nem szabad tudniuk! Ezért hát legjobb az egészet a leg­nagyobb titokban folytatni. Ügy is lett. És bár a megfigyeléseket a Con­­don-bizottságot jóval megelőzve egyszer már egy titokban összehí­vott tudósbizottság elé terjesztet­te a CIA (1953 januárjában), a 75 legjobban dokumentált eset ala­pos elemzése után sem találtak bizo­nyítékot szovjet felderítésre , és Földön kívüli eredetre sem! Ugyan­akkor a CIA a további titkosság mellett foglalt állást, írjon a központnak! A NICAP úgynevezett non profit organization, vagyis nem haszon­­szerzést célzó vállalkozás, ami adó­­mentességet biztosít neki. Tagjai (sajnos csak 1966-os adatom van), szám szerint 12 ezren, évi öt dollárt fizettek, s ennek fejében megkapták az évenként hatszor megjelenő The U. F. O. Investigator című nyolclapos képes újságot, amely az újabb meg­figyelésekről, illetve kivizsgálások­ról ad hírt. A NICAP washingtoni főhadiszállásán négy-hat főfoglalko­zású ember dolgozik. Vagyis, ha va­laki netán megkérdezné: ugyan már, mire jók az UFO-k? — azt felelhet­ném neki: íme, erre is. Meg lehet él­ni belőle, bár a fizetés nem nagy. A NICAP a maga nemében a leg­nagyobb, de távolról sem az egyet­len UFO-magánnyom­ozó szervezet. Van vagy egy tucat. Van egy szerve­zet, amelynek kezdőbetűiből a SAU­CERS szó („csészealjak”) adódik: en­nek Saucer News című kiadványa negyedévenként jelenik meg (hacsak azóta nem változott a helyzet). Az évi tagdíj (1967-ben) négy dollár volt. Ennek fejében azonban a ta­gok a lapon kívül 33 százalékos ked­vezményt élveztek a havonként New Yorkban tartott előadássoroza­tok belépőjegyeinek megváltásánál, jogot kaptak, „hogy hivatalosan!) vizsgálják a körzetükben előfordult UFO-eseteket”, amihez „teljes támo­gatást nyújt” a szervezet. A további szervezetekről inkább talán csak felsorolásszerűen teszek említést. Az AOSUAP (American Organiza­tion for the Study of Unidentified Aerial Phenomena; azonosítatlan lé­gi jelenségek kutatására alakult amerikai szervezet). Aki helyi meg­bízott akar lenni, írjon a központ­nak. Kéthavonként kiadvány. Évi tagdíj egy dollár. Az IGUFO (Informative Group on Unidentified Flying Objects, UFO- információs csoport) tagja lehet min­denki, aki elmúlt 12 éves. Tagdíj évi 25 cent. Az AFCS (American Flying Saucer Club) évi tagdíja 1,25 dollár. És bár hasonlót valószínűleg több szerve­zettől idézhetnék, innen veszek egy nagyon tanulságos mondatot: „Ha szabad idejét az UFO-k vizs­gálatának akarja szentelni, írjon ne­künk ...” Az UFO-hisztéria egyik magyará­zata ebben az utolsó mondatban található. Igaz, a felsorolt szer­vezeteket az UFO-k iránti érdeklő­dés hozta létre, de működésük visz­­szahat rá, valósággal gerjeszti, és így egy „ördögi kör” jön létre. De mégis, merem állítani, hogy az egyik oka az UFO-k iránti nagy érdeklődésnek, legalábbis az Egyesült Államokban, ebben van: „Nyomozzon velünk UFO-k után!” „Hivatalosan nyomoz­hatnak!” „A szervezet teljes támo­gatást nyújt!” Ki ne szeretne legalább egyszer detektív lenni, egy Kojak, egy Co­­lumbo, egy — ha nő — a Charlie an­gyalai közül? És melyik amerikaiban nem él ott a vágy, hogy híres ripor­ter legyen, aki földerít valamit, amit mások — sem a hatóságok, sem a rendőrség — nem voltak képesek, s aztán könnyed, kissé tréfás hangon elmesélje a Nagy Rejtély Titkát? Nos, az ilyen társaságokhoz tartozás egyszerre megadja mindkét gyönyö­rűséget, kielégíti a hiúságot, a sze­replésvágyat, a szenzációéhséget, egyszóval mindazt, amit a modern tőkés tömegtájékoztatás oly nagy gonddal nevelget az emberekben. Mit látott Mr. Smith fia? Mert ugyebár, például, ha a kis­városban elterjed a hír, hogy Mr. Smith fia, amikor este tíz helyett hajnali fél háromkor ment hazafelé, UFO-t látott, amit azonnal olyan iz­galommal mesélt el, hogy apja még a késésért járó pofonok kiosztásáról is elfeledkezett, akkor természetesen mindenki tudja, hogy Mr. X. az AOSUAP helyi megbízottja, netán az IGUFO-é, és persze őt hívják. Hát kit lehetne hívni? Talán rendőrt? A helyi megbízott megjelenik, s amíg mindenki izgatott, ő n­yugodt, fölé­nyes: előveszi műanyag mappáját, amelyen az AOSUAP vagy másik társaság neve és emblémája látha­tó, elkezdi kikérdezni a fiút, aztán az apját, az anyját, a szomszédot — ő, akinek a munkahelyén csakúgy, mint otthon, harcias felesége és anyósa mellett „hallgass!” a neve, ő kérdez, és mindenki felel, és udva­rias és türelmes, csak benne bí­zik ... Aztán, amikor elkészül a je­lentés, nagy az izgalom: mindenki érdeklődik, hogy mi is a végkövet­keztetés, de ő titokzatos, a hivatalos titoktartásra hivatkozik. — Majd meglátják — mondja. És meg is lát­ják, amikor a Saucer News vagy az UFO Investigator, vagy másik lap közli, amit természetesen a helyi lap azonnal hosszadalmasan ismertet („Nos, Billy, ma van mivel megtöl­teni az első oldalt, de átnyúlhat a cikk a 17-re is!” — mondja a főszer­kesztő a riporternek.) És akkor me­gint napokig az UFO áll az érdeklő­dés középpontjában. Az UFO-rajongó bizonyos fokig emlékeztet a viccbeli Mórickára, aki­nek, kamaszkorban lévén, mindenről az jut az eszébe. Az UFO-hívőnek mindenről az UFO jut eszébe, mindenben azt ke­resi és véli fölfedezni — és azt, ami nem illik bele elképzeléseibe, egy­szerűen nem veszi észre. Pető Gábor Pál 11

Next