Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
1983. március 12., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI NAPLÓ Frontális ütközés E hét keddjén, késő este igen súlyos baleset színhelye volt az M 1-es autóút komáromi szakasza; jugoszláv és NSZK- beli személygépkocsi rohant egymásba, a karambol öt halálos áldozatot és két súlyos sebesültet követelt. A tragikus eset kapcsán érdemes foglalkozni a közúti autószerencsétlenségeknek azzal a válfajával, amely egyértelműen a legsúlyosabb következményekkel jár: a frontális ütközésekkel. Jóllehet külföldiek példáját említettük, az út bal oldalára áttérő s rendszerint nagy sebességgel száguldó hazai gépkocsivezetőknek nem kis szerepük volt abban, hogy nálunk a halálos közúti balesetek aránya nagyobb a hasonló közlekedési feltételű országokéhoz képest. Amíg például Dániában 30, Finnországban 42, Svédországban 21, Csehszlovákiában 12 százalékkal csökkent a legutóbbi 10—12 évben a halálos végű autós balesetek aránya, nálunk jószerivel semmit sem mérséklődött. Ellentétben az összes sérüléses balesetek arányával, amely — a kocsipark megduplázódása ellenére is — húsz százalékkal csökkent. A frontális ütközések az érintett járművezetők és utasok számára nagyon kevés esélyt adnak a túlélésre, s belejátszanak más, lehangoló statisztikák alakulásába is: nemzetközi viszonylatban az összes sérültekhez képest a meghalt személyek aránya 2—4 százalék, nálunk a 7 százalékot is meghaladja. S amíg például Hollandiában 40, az NSZK-ban 36, Angliában 24, hazánkban 85 halott jut ezer közlekedési balesetre. Vizsgálták a hazai kutatók a szemtől szembe ütközés miatt bekövetkezett sérülések okait. Egyharmad részben az ajtók és az ablakok, 22 százalékban a kormányrúd, 19 százalékban a tető, 15 százalékban a kizuhanás okozza a jobbára végzetes sérüléseket, a többit a gépkocsi egyéb részei. A frontális ütközéseket rendszerint megelőzi a fékezés, ennek ellenére a jármű tömege és a sebesség által kifejtett mozgási energia nem vész el az autóban ülők számára; azt a gépkocsi szekrényéhez csapódva veszítik el, gyakran életükkel együtt. Hetven kilométeres sebességnél olyan erővel hat az ütközés az utasra, mintha 22 méter magasból lezuhanna; 120 kilométeres sebességnél ez az erő már azonos a 15 emeletes magasságból zuhanó test becsapódásával. Frontális ütközésnél a biztonsági öv megakadályozhatja ugyan, hogy a tehetetlen test az utastérhez csapódjék, de azt már nem, hogy a belső szervek elmozduljanak, a koponya, a mellkas, a hasfal ne szenvedjen esetleg halált okozó sérülést. Az ütközés „forgatókönyve”: 1. A test előrelendül, a vezető térde a műszerfalhoz csapódik; 2. a fej előrebukik, majd hátrabicsaklik; 3. a fej és a törzs ismét előrezuhan; 4. az arc a műszerfalhoz, a volánhoz, illetve az első ülés támlájához csapódik. E mozgások két másodperc alatt zajlanak le. Ehhez tudni kell azt is, hogy a csupán 30 kilométeres sebességgel ütköző kocsiban még a legerősebb ember sem képes kitámasztani magát, az öv azonban ilyenkor még védelmet nyújt. A frontális ütközések döntő többsége azonban ennél lényegesen nagyobb sebesség mellett következik be. Ehhez kapcsolódik egy, a közelmúltban történt eset a 6-os főútvonalon: egy 5 kilométeres sebességgel, tehát lépésben haladó személygépkocsiba hátulról belehajtott egy másik kocsi, 30 kilométeres sebességgel. A két, utasokkal teli autóban mindenki megúszta sérülés nélkül — egy kivétellel. Az elöl haladó jármű vezetője melletti ülésről egy fiatalembert eszméletlen állapotban szállítottak kórházba, ahol hamarosan belehalt sérülésébe. Külsérelmi nyomok nem látszottak rajta, s csak a vizsgálatok derítették ki, hogy eltört a csigolyája. A szakemberek a sérüléseket elemezve mindjobban szorgalmazzák a fejtámlák használatát. Hazai kutatók száz frontális baleset halottainak sérülését vizsgálva megállapították, hogy csaknem minden második esetben a fej „parittyamozgása” idézte elő a halálos sérülést: összeroppant a csigolya, eltört a gerincoszlop. Ami a kocsiban elfoglalt helyek veszélyességi sorrendjét illeti: a halálos áldozatok 39 százaléka a jármű vezetője volt, 33 százaléka a vezető melletti ülésen halt meg, az áldozatok 28 százaléka a hátsó ülésen foglalt helyet. Nagy szerencse esetén is csak parányi az esély a túlélésre a frontális ütközésnél, arról nem szólva, hogy többnyire a vétkeseket sem lehet már felelősségre vonni. Érdemes alaposan megfontolni az áttérést a szembejövő forgalom sávjába! Fekete Gábor KLEPTOMYCIN Kínos meglepetés vár azokra, akik jogtalan igénybevétel útján szokták elszerezni a más tulajdonát, valamint a többi arcátlan tolvajra. Megszületett a Kleptomycin, a hazai gyógyszervegyészet új remeke. A Kleptomycin tömeges alkalmazásától jótékony változásokra számíthatunk. Megszűnik majd népgazdaságunk fogyóeszköz-állomány jellege, továbbá újjáépülnek a társadalom morális viszonyai. A Kleptomycin nevéből is következik: akit ezzel a szerrel kezelnek, az lopásra, sikkasztásra, mások megrövidítésére alkalmatlanná válik. Hiába nyúl azért, ami nem az övé, a Kleptomycin hatására megbénulnak a lopóidegei, elfelejti, hogy mit akart, így önkéntelenül tisztességes marad. Ha például ki akarja rabolni a Világbankot, a kasszához lépve a takarékba tesz egy húszforintost, de elfelejti, hogy miért nyitott be. A Kleptomycin kétkeresztes gyógyszer. Igen erős hatásúnak kell lennie, mivel ma már a legtöbb tolvajnak kötélből vannak a lopóidegei. A tolvajok is haladnak a korral. Hol vannak már ama szánalmas tyúktolvajok, akiknek fantáziátlan tettei még lázba hozták őseinket? A fejlett baromfigyárak korában már vagontételben lopják a tyúkot. A megrögzött tolvajra hajdanában azt mondták: mindent lop ez, csak parazsat és malomkövet nem. Hát azt nem is, mivel ma már nem a parazsat lopják, hanem a teljes fűtőrendszert és nem a malomkövet, hanem a komplett őrlőberendezést. A Kleptomycin megelőző védőoltásként a leghatásosabb. Bilincsbe veri a fosztogatási leleményt, meggátolva, hogy valaki a hentesáruból kilopja a húst és a fűszert, a benzinből az oktánszámot, a feketéből a kávét vagy a boltból a hálót. Véget vet majd a vevők, a fogyasztók megkárosításának, a túlszámlázásnak, a súlycsonkításnak. Azoknak a lopóidegeit is megbénítja, akik teljesen félreértve a termékszerkezet megváltoztatásának fogalmát, az általuk gyártott termékek szerkezetét változtatják meg, kicsökkentik belőlük az anyagot és a minőséget. A Fővárosi Kereskedelmi Felügyelőség tapasztalatai szerint például a múlt évben, a vendéglátó helyeken a fogyasztóknak mintegy 33 százalékát csapták be súlycsonkítással, hamis méréssel. Lényegesen jobb viszont a helyzet a kereskedelemben: a próbavásárlások tanúsága szerint csupán az esetek 31 százalékában károsították meg a vevőket. Lehet, hogy ez utóbbiak titkon Kleptomycint szedtek, csak még a kívánatosnál kisebb adagokban...? Előzetesen felmérve a szükségleteket, már szervezik a Kleptomycin nagyüzemi gyártását. Minden jel szerint igen tetemes mennyiségre lesz szükség, hogy a jövőben viszonylag biztonságban lehessünk a tolvajoktól. A szakemberek azt állítják, hogy a Kleptomycin naplopás ellen is igen jó szer, de még nem volna helyes bevetni. Ehhez előbb új gyógyszerkémiai kombinátokat kell építeni, hogy mindenkinek jusson, aki rászorul. Ez alkalommal szerettem volna bemutatni a Kleptomycin felfedezőjét, de ő mereven elzárkózott előle. Ragaszkodik az inkognitójához. Végül is érthető, hogy őt sokan veszedelmes felforgatónak, víg életük megrontójának tekintik, és ha ráismernek, akkor ez rossz. Jóllehet nagy reményeket fűzhetünk a Kleptomycin alkalmazásához, mégis van valami, ami nyugtalanító, mivel veszélyezteti az új gyógyszer hatásos felhasználását. Az egzisztenciájukban fenyegetettek megbízásából ugyanis egy zuglaboratóriumban már erőteljesen dolgoznak az ellenszer, a Kontramycin kidolgozásán. A Kontramycin rendeltetése, hogy teljes védettséget nyújtson a Kleptomycin ellen. Azt hiszem, ezt a Kontramycint széleskörűen üldözőbe kellene vennünk, úgy kezelnünk, mint a kábítószert. Amint elkészül belőle a nullszéria, el kellene koboznunk. Ha a Kontramycint nem sikerül megsemmisíteni, pláne megnézhetjük magunkat. Horváth József VIGYÁZAT: ÁLTUDOMÁNY! I UFO-kutató magánvállalkozások Mai világunk nagy szemfényvesztői Nem sokkal azután, hogy 1947 júniusában, a kezdődő hidegháború hisztérikus légkörében egy Kenneth Arnold nevű egyesült államokbeli üzletember és műkedvelő pilóta magánrepülőgépén a Washington állambeli Mount Rainier, vagyis a Cascade-hegység Rainier-csúcsa közelében kilenc, lánc alakban repülő fénylő korongot látott, amelyeket a sajtó repülő csészealjaknak nevezett el, az Egyesült Államok kormánya nagy titokban megkezdte az állítólagos repülő jelenségek (UFO-k) megfigyelését és elemzését. Már 1947 szeptemberében megszervezték a Project Sign fedőnevű munkát, amelyet 1949. február 11-től Project Grudge néven folytattak, majd 1951 és 1969 között Project Blue Book volt a fedőneve. • A híres Condon-jelentés A vizsgálatok eredményeit azután egy, a Colorado Egyetem erre a célra létrehozott tudósbizottsága elé bocsátották, amelynek elnöke dr. Edward A. Condon volt: az általuk kétévi munkával elkészített úgynevezett Condon Report (jelentés) alapján az Egyesült Államok légierejének akkori minisztere 1969. december 18-án lezárta a Project Blue Bookot, és befejezettnek nyilvánította a légierő által folytatott TIFO-vizsgálatokat. E körül azóta is szenvedélyes vita folyik: UFO-hívők és őket egy vagy más ok vagy érdek miatt támogató emberek, köztük neves tudósok nemcsak bírálták a Condon-bizottság munkáját (a Colorado Projectet) és jelentését meg a miniszter döntését, hanem súlyos gyanúsításokkal, vádakkal is illették, s az újabb UFO- irodalom lényege javarészt a Condon Reporttal folytatott vita. Mármost tény, hogy a légierő által az említett fedőnevek alatt folyó adatgyűjtések és elemzések nem voltak túlzottan nagy méretűek, legalábbis az apparátus, amely végezte, nem, összesen hatan voltak, beleértve az adminisztratív személyzetet is. Igaz, az adatokat a légierő minden szerve gyűjtötte számukra: még külön kérdőíveket is kidolgoztak, amelynek kilenc oldalán 27 kérdésre kellett válaszolni, némelyikre csak úgy, hogy a lehetséges válaszok közül meg kellett jelölni a helyesnek véltet, másoknál rajzra kellett bejelölni, megint másoknál írásbeli választ kértek. Aki bejelentést tett, azt fölkeresték, és vele kitöltötték, illetve kitöltették ezt a kérdőívet. A légierőnek minden oka meg lett volna, hogy kiderítse, vajon mik is azok a rejtélyes repülő testek, amelyekre vonatkozólag bejelentések érkeznek — főleg persze, ha bebizonyosodik, hogy egyáltalán vannak ilyen testek, és hogy ezek netalán egy lehetséges ellenség (vagyis szerintük a Szovjetunió) titkos felderítő repülői vagy kísérleti fegyverei?! Ebben nemcsak az ő felfogásuk szerinti nemzetbiztonság érdekei, illetve azoknak megóvása iránt fennálló kötelezettsége tette érdekeltté a légierő vezetését, hanem az is, hogy pozitív válasz esetén okkal és joggal követelhettek volna a kormánytól több pénzt még korszerűbb fegyverzet, repülőgépek és felszerelések beszerzésére. Márpedig nyílt titok az Egyesült Államokban, hogy az olyan magas rangú tiszt, akinek jelentős „érdemei” vannak fegyverrendelésekben, nyugalomba vonulása után is számíthat a fegyver- és ebben az esetben a repülőgépipar „hálájára” — valamilyen jól fizetett, de munkával nem járó tisztség formájában. Vagyis: nem logikus föltételezni, hogy a légierő és vezetői eltitkolták volna, ha UFO- vizsgálataik során valamilyen eredményre jutnak — ez a saját érdekük ellen való vétek lett volna, nem is szólva azokról a következményekről, amelyekkel akkor kellett volna szembenézniük, ha utóbb mégis bebizonyul, hogy valami fenyegette az Egyesült Államok biztonságát, és ők hanyagok voltak. Azok a vádaskodások tehát, amelyekkel elhalmozták nemcsak a légierőt, hanem szinte mindent és mindenkit, aki csak a fanatikus „ufológusoknak” eszébe jutott, aligha lehetnek megalapozottak. Mégis széles körben elterjedtek, és hamarosan megalakultak olyan UFO-vizsgáló magánegyesülések, amelyek szervezői úgy vélték, hogy amit a légierő nem képes a maga óriási, személyzetével, szervezetével és roppant anyagi eszközeivel megoldani, azt ők „kisvállalkozókként” képesek lesznek. Elsőként a NICAP (National Investigations Committee on Aerial Phenomena) alakult meg. Létrehozója Donald Keyhoe nyugalmazott katonatiszt volt, aki a haditengerészeti légierőnél őrnagyként, majd a Federal Aviation Agency (az USA repülésügyi állami hatósága) elődjénél tájékoztatási tisztként működött. Nyilván eközben ismerkedett meg sok újságíróval, és sajátította el az irodalmi tevékenység — adatszerzés, megírás és főleg kézirateladás — műhelytitkait; talán meg is tetszett neki ez a — katonatiszténél mindenesetre szabadabb — élet, és nyugalomba vonulva „szabadúszó író” lett. Indítékait nem ellenfelei, hanem hívei — két UFO-hívő, közülük az egyik a NICAP „vizsgálója” — így írják le: „1956-ban már olyan nagy volt az igény arra, hogy megtudják az igazságot a "repülő csészealjakról, hogy Donald Keyhoe nyugalmazott tengerész őrnagy, aki régóta hitt a Földön kívüli eredet feltevésében, és haragudott amiatt a majdnem konspirációs mód miatt, amellyel a légierő az ügyet kezelni látszott, megalakította a NICAP-ot.” Keyhoet „Mr. Flying Saucer”-nek csúfolták, mert szinte rögeszmésen feszegette a témát, mégpedig már könyvei címéből is könnyen elképzelhető szempontból és stílusban. Egyik könyvének ez a címe: The Flying Saucer Conspiracy, a másiké Flying Saucers: Top Secret, végül egy harmadiké: Flying Saucers from Outer Space (vagyis: A repülő csészealj-összeesküvés; A repülő csészealjak: szigorúan titkos; Repülő csészealjak a világűrből). „Repülő Csészealj Úr” „Repülő Csészealj Űr” haragját tehát a konspirációs módszer is kihívta. Pedig mint volt katona megérthette volna ennek okát. Mert van oka, túl azon, hogy minden hadseregben van alapvető hajlam a titkosságra, hogy az „okvetetlenkedő civileket” kirekesszék. Abban az időben az Egyesült Államok nyakig benne volt a maga által kezdeményezett hidegháborúban. Ennek méreteire és hatásaira jellemző, hogy James Forrestal, az Egyesült Államok hadügyminisztere, a Pentagon ura egy nap, megijedve egy tűzoltóautó szirénájától. „Itt vannak az oroszok! Jönnek a vörösök!” kiáltásokkal pizsamában kirohant az utcára, ideggyógyintézetbe szállították, de hamarosan hasonló rémületében kivetette magát az ablakon, a kövezetre zuhant, és meghalt. Nos, ebben a légkörben az UFO- kutató katonák komolyan hitték, hogy valamiféle szovjet felderítő repülőgépeket fognak fölfedezni. Ha azonban ez megtörténne — okoskodtak —, akkor e fölfedezésről éppen a szovjeteknek nem szabad tudniuk! Ezért hát legjobb az egészet a legnagyobb titokban folytatni. Ügy is lett. És bár a megfigyeléseket a Condon-bizottságot jóval megelőzve egyszer már egy titokban összehívott tudósbizottság elé terjesztette a CIA (1953 januárjában), a 75 legjobban dokumentált eset alapos elemzése után sem találtak bizonyítékot szovjet felderítésre , és Földön kívüli eredetre sem! Ugyanakkor a CIA a további titkosság mellett foglalt állást, írjon a központnak! A NICAP úgynevezett non profit organization, vagyis nem haszonszerzést célzó vállalkozás, ami adómentességet biztosít neki. Tagjai (sajnos csak 1966-os adatom van), szám szerint 12 ezren, évi öt dollárt fizettek, s ennek fejében megkapták az évenként hatszor megjelenő The U. F. O. Investigator című nyolclapos képes újságot, amely az újabb megfigyelésekről, illetve kivizsgálásokról ad hírt. A NICAP washingtoni főhadiszállásán négy-hat főfoglalkozású ember dolgozik. Vagyis, ha valaki netán megkérdezné: ugyan már, mire jók az UFO-k? — azt felelhetném neki: íme, erre is. Meg lehet élni belőle, bár a fizetés nem nagy. A NICAP a maga nemében a legnagyobb, de távolról sem az egyetlen UFO-magánnyomozó szervezet. Van vagy egy tucat. Van egy szervezet, amelynek kezdőbetűiből a SAUCERS szó („csészealjak”) adódik: ennek Saucer News című kiadványa negyedévenként jelenik meg (hacsak azóta nem változott a helyzet). Az évi tagdíj (1967-ben) négy dollár volt. Ennek fejében azonban a tagok a lapon kívül 33 százalékos kedvezményt élveztek a havonként New Yorkban tartott előadássorozatok belépőjegyeinek megváltásánál, jogot kaptak, „hogy hivatalosan!) vizsgálják a körzetükben előfordult UFO-eseteket”, amihez „teljes támogatást nyújt” a szervezet. A további szervezetekről inkább talán csak felsorolásszerűen teszek említést. Az AOSUAP (American Organization for the Study of Unidentified Aerial Phenomena; azonosítatlan légi jelenségek kutatására alakult amerikai szervezet). Aki helyi megbízott akar lenni, írjon a központnak. Kéthavonként kiadvány. Évi tagdíj egy dollár. Az IGUFO (Informative Group on Unidentified Flying Objects, UFO- információs csoport) tagja lehet mindenki, aki elmúlt 12 éves. Tagdíj évi 25 cent. Az AFCS (American Flying Saucer Club) évi tagdíja 1,25 dollár. És bár hasonlót valószínűleg több szervezettől idézhetnék, innen veszek egy nagyon tanulságos mondatot: „Ha szabad idejét az UFO-k vizsgálatának akarja szentelni, írjon nekünk ...” Az UFO-hisztéria egyik magyarázata ebben az utolsó mondatban található. Igaz, a felsorolt szervezeteket az UFO-k iránti érdeklődés hozta létre, de működésük viszszahat rá, valósággal gerjeszti, és így egy „ördögi kör” jön létre. De mégis, merem állítani, hogy az egyik oka az UFO-k iránti nagy érdeklődésnek, legalábbis az Egyesült Államokban, ebben van: „Nyomozzon velünk UFO-k után!” „Hivatalosan nyomozhatnak!” „A szervezet teljes támogatást nyújt!” Ki ne szeretne legalább egyszer detektív lenni, egy Kojak, egy Columbo, egy — ha nő — a Charlie angyalai közül? És melyik amerikaiban nem él ott a vágy, hogy híres riporter legyen, aki földerít valamit, amit mások — sem a hatóságok, sem a rendőrség — nem voltak képesek, s aztán könnyed, kissé tréfás hangon elmesélje a Nagy Rejtély Titkát? Nos, az ilyen társaságokhoz tartozás egyszerre megadja mindkét gyönyörűséget, kielégíti a hiúságot, a szereplésvágyat, a szenzációéhséget, egyszóval mindazt, amit a modern tőkés tömegtájékoztatás oly nagy gonddal nevelget az emberekben. Mit látott Mr. Smith fia? Mert ugyebár, például, ha a kisvárosban elterjed a hír, hogy Mr. Smith fia, amikor este tíz helyett hajnali fél háromkor ment hazafelé, UFO-t látott, amit azonnal olyan izgalommal mesélt el, hogy apja még a késésért járó pofonok kiosztásáról is elfeledkezett, akkor természetesen mindenki tudja, hogy Mr. X. az AOSUAP helyi megbízottja, netán az IGUFO-é, és persze őt hívják. Hát kit lehetne hívni? Talán rendőrt? A helyi megbízott megjelenik, s amíg mindenki izgatott, ő nyugodt, fölényes: előveszi műanyag mappáját, amelyen az AOSUAP vagy másik társaság neve és emblémája látható, elkezdi kikérdezni a fiút, aztán az apját, az anyját, a szomszédot — ő, akinek a munkahelyén csakúgy, mint otthon, harcias felesége és anyósa mellett „hallgass!” a neve, ő kérdez, és mindenki felel, és udvarias és türelmes, csak benne bízik ... Aztán, amikor elkészül a jelentés, nagy az izgalom: mindenki érdeklődik, hogy mi is a végkövetkeztetés, de ő titokzatos, a hivatalos titoktartásra hivatkozik. — Majd meglátják — mondja. És meg is látják, amikor a Saucer News vagy az UFO Investigator, vagy másik lap közli, amit természetesen a helyi lap azonnal hosszadalmasan ismertet („Nos, Billy, ma van mivel megtölteni az első oldalt, de átnyúlhat a cikk a 17-re is!” — mondja a főszerkesztő a riporternek.) És akkor megint napokig az UFO áll az érdeklődés középpontjában. Az UFO-rajongó bizonyos fokig emlékeztet a viccbeli Mórickára, akinek, kamaszkorban lévén, mindenről az jut az eszébe. Az UFO-hívőnek mindenről az UFO jut eszébe, mindenben azt keresi és véli fölfedezni — és azt, ami nem illik bele elképzeléseibe, egyszerűen nem veszi észre. Pető Gábor Pál 11