Népszabadság, 1984. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-05 / 130. szám

1984. június 5., kedd NÉPSZABA­DIA C A RÁDIÓ MELLETT ISMÉTLŐDŐ TÉMÁK, VESZÉ­LYES MÓDSZEREK. Aligha tudnám hamarjában megszámolni, hogy talóta e rovatot jegyzem, hány do­kumentumműsort, riportot hallottam Válófélben levő vagy elvált, gyerme­kük vagy gyermekeik birtoklásáért foggal-körömmel harcoló szülőkről és az ellenségeskedések első számú kárvallottjainak áldatlan helyzetéről. Amin velem együtt mások is felhá­borodtak, sopánkodtak vagy sajnál­koztak. Egy ideig. Aztán a tizedik, huszadik ilyen adásnál — noha pon­tosan tudjuk, milyen össztársadalmi gondot jelent a családok felbomlása miatt trau­matizált gyerekek későbbi devianciát sejtető sérülése — mind fásultabb figyelemmel követjük az újabb és újabb, részleteikben tán kü­lönböző, ám egymáshoz mégis vé­szesen hasonlító eseteket. Kivált, ha a konkrét ügyre nincs orvosság, ha a tehetetlenségi érzet béklyóit is ránk rakják, ha a műsor anyagából készí­tőjének csupán egyetlen kérdését tudjuk kihámozni: „Ugye, milyen szörnyű?”. Nos, szörnyülködésre, sőt viszoly­gásra bőven nyílik mód a Négyfelé húztuk a gyereket esetében, hiszen a naturális, az ügyben valóban érde­keltek személyes részvételével föl­vett jelenetek szenvedélyes érvelé­seiben például az apát, sőt az egyik nagyszülőt is nemi aberrációval vá­dolják a kiskorúak vonatkozásában. Ami itt nem bizonyított feltételezés, tehát, inszinuáció csupán, de a taná­csok családvédelmi dolgozói tanúsít­hatják, mennyire gyakoriak a jogi­lag, erkölcsileg egyaránt legsúlyosab­ban szankcionált megrontási esetek, melyekre gyakran csak kívülállók bejelentése nyomán derül fény... A dokumetumfelvételt jegyző Tárnai Gizella — szerencsére — nem igyek­szik e kétes vád, a mikrofon nyilvá­nosságát amúgy sem tűrő részletei­nek föltárására pazarolni az időt — nagyobb baj, hogy mást sem csinál, csak asszisztál. Ami néha lehet erény. Itt azonban, ahol mindenki indula­tosan fújja a magáét, olykor többen egyszerre beszélve, konfúziót keltve a hallgatóban, aki a gyűlölködés to­­huvabohujában az alapvető helyze­tet, a viszonylatokat is nehezen ké­pes tudatosítani magában, szükséges lett volna­ a riporter türelmes közbe­avatkozása, néhány tisztázó észrevé­tele­­netán kommentárjai és irányító készsége. Ennek híján a „rádió-vé­­rité” módszere csak kusza, formát­lan nyersanyagot produkál, melynek információs értéke csekély, a reve­­láló vagy katarti­kus hatásról pedig eleve lemondhat. A Négyfélénél­ például az a kellemetlen benyomá­sunk dominál, hogy egy gusztusta­lan, lényegében nem ránk tartozó perpatvart illetéktelenül kihallga­tunk — és semmi közünk hozzá. Bosszús elidegenedésünket szinte azonos mértékben okozza az elhibá­zott tolmácsolási módszer és az, hogy az agyonnyúzott témát Tárnai Gi­zella képtelen volt megújítani, ere­deti látási móddal, többlettartalommal feltölteni, „helyszíni közvetítés” szintjén túllépni. SZÓRAKOZTATÁS, KÜLÖNBÖ­ZŐ SZINTEN. Ha szórakozáson kel­lemes időtöltést értünk, ennek jo­gosságát — sőt szükségét — aligha vitatja bárki. Még akkor sem, ha a fogalom elől elhagyjuk a „magvas” jelzőt. De a nívó, a minőség kérdése ilyenkor is számít. Molnár Ferenc neve garanciának tetszik e tekintetben. Mégsem ártott volna szem előtt tartani, hogy az ő tolla is megbicsaklott olykor, ihlete, szellemessége cserbenhagyta: a Pe­ches nap roppant gyönge írás, jel­­legtelensége, erőltetett viccelődése a rádiós változatban­ még szembe­­ötlőb­b. A dramatizálás módjából (a narrátor-bemondónő sajátos alkal­mazásából) kiderül, hogy a jelene­­tecske a Karinthy-színpad Molnár­egyvelegéből maradt ki és kapott (érthetetlenül) önálló teret, mint Zsebrádió-színházi bemutató. Alapos melléfogás! Úgy látszik, nincs szerző, aki meg­állja, hogy ne tárja a világ elé az alkotni vágyó író mindennapos ne­hézségeit, a munkáját gátló macerá­kat, kellemetlenségeket. Lelki kény­szer ez? Veszélyes következmények­kel jár, mert a közönséget mindig az eredmény érdekli, s nem a mű meg­születésének körülményei. Elképzel­hető ugyan — s akad is rá pozitív példa —, hogy ezekről is lehet érde­kesen, önirónikusan, vagy akár drá­mai felhangokkal írni, ám Fenákel Judit ez irányú kísérlete (A regény­írás napja) kudarcot vallott. Schütz fla tiszteletre méltó igyekezete elle­nére, a hangjátékbeli írónő keserves, idegeket próbáló bosszúságai iránt rohamosan lankad a figyelmünk. Amíg népszerűségének átkával fog­lalkozik — olvasói telefonok — még hagyján, amikor halmozza az egyéb­ként mindnyájunknak ismerős köz­napi balszerencséket, s ráadásul vi­tathatóan vaskos karikatúrákat iktat be a komikus hatás kedvéért, el­megy a kedvünk a háromnegyed órányira nyújtott panaszkodástól. Tőle mégis jobbat kaptunk, mint Molnár Ferenctől, a finn Tauno Yla ruusi bűnügyi vígjátéka (Detektívek szabadnapja) pedig már majdnem megüti azt a szintet, amit üde szó­rakozásként elfogadhatunk. Alapöt­lete épkézláb, mondhatnánk egészen eredeti és ha a bonyolítás során ele­ve sejtjük is a „tettes” kilétét, egy jótékony csavarintás biztosítja a be­fejezés kötelező és valódi meglepe­tését. Érzésünk szerint az eredeti színműben — ismert ez az adaptálás — a nyomozók figurája egyénítet­­tebb lehet, mint a rádióváltozatban, ahol az egyórás időtartam betartása végett kicsit túl gyorsan halmozód­nak az események, meglátszik a kur­tító dramaturg beavatkozása. Beszámolónk végére hagytuk a legsikerültebb darab méltatását: az Ifjúsági Rádiószínpad gondozásában színre vitt Még ma! című komédiájá­val igen biztatóan mutatkozott be Nógrádi Gábor. Egy fiatal házaspár furcsa magánvállalkozásáról mesél, a hangjáték címe egy párkereső szol­gálat cégére, mely szolgálat puszta szélhámoskodás: a férj kiötli, hogy a jelentkező magányosoknak vagy ön­magát vagy feleségét mutatja be ideális partnernek, a kliensek nemé­től függően és a közvetítési díjakból szépen megszedik magukat — igye­kezvén „alkalmatlannak” bizonyulni a kuncsaftokkal való megismerkedés után ... Az asszonyka nagyon szíve ellenére vesz részt e szerinte becste­len játékban, melynek fordulatai so­rán az ő egészséges erkölcse diadal­maskodik, s kicsit „link” hitvese is — vészhelyzet hatására ugyani­s jó útra tér. Kőváry Katalin rendezése frissen pergeti a tanulságokat, nyelv­­öltögetéssel kísért fricskákat kedve­sen szóró hangjátékot, melyben el­fért volna még néhány csattanó, el­mésebb és frappánsabb fordulat, markáns tipizálás, de egészében meg­valósítja azt, amit bevezetőnkben el­várásként említettünk, a zavartalan szórakoztatást. Hegedűs Tibor Az amatőr képzőművészek új szervezete Az amatőr képzőművészek megyei küldöttei a hét végén Ózdon tartott tanácskozásukon elhatározták, hogy az amatőrmozgalom sikerei, terje­dése nyomán megnövekedett felada­tok jobb ellátása érdekében meg­szüntetik az Amatőr Képzőművé­szek Országos Tanácsát, és megala­kítják az amatőr képzőművészek megyei küldötteinek országos taná­csát. Az új szervezet elnöke Kiss Mi­hály, a Népművelési Intézet munka­társa lett. KULTURÁLIS HÍREK • Ünnepi hangversennyel emléke­zett meg hétfőn Rimszikiij-Korsza­­kov, a nagy orosz zeneszerző szüle­tésének 140. évfordulójáról a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság, az Országos Filharmónia s a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A Györffy Istvánnak, a magyar nép­rajztudomány kiemelkedő alakjá­nak muzeológiai és tudományos munkásságát szemléltető kiállítás nyílik meg június 8-án a Néprajzi Múzeumban.­­ Szentpéterfán, a Vas megyei hor­­vát nemzetiségű községben vasár­nap rendezték meg a hagyományos nemzetiségi napot. A találkozón a megye tizenkilenc horvát, szlovén és német nemzetiségű települései­nek képviselői és művészeti együt­tesei vettek részt. ■ Santos Chaves chilei grafikus munkáiból a Pataky István Műve­lődési Központ galériájában kiállí­tást rendez a Magyar Szolidaritási Bizottság és a Chilei Antifasiszta Bizottság. A művész képei megvá­sárolhatók, a bevétel a chilei nép küzdelmének támogatását szolgál­ja.­­ Zenés színházi hét kezdődött va­sárnap Szolnokon, ahol egymást követő estéken öt társulat mutatja be a mostani évadbeli legsikere­sebb zenés produkcióját. A nyitó­napon a kaposvári Csiky Gergely Színház vendégszerepeit Milju­­tyin—Dunajevszkij Filmcsillag cí­mű operettjével. ♦ Francesco Rosi olasz filmrendező az ősszel kezdi forgatni Latin-Ame­rikában García Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság története cí­mű kisregényének filmváltozatát. KÖNYVSZEMLE „Szerelmi regény" — ez a műfaji meghatározás mindig is csalogató le­hetett az olvasó számára, s különö­sen az, amióta az érzelgős-giccses Love Story címmé emelte. Bárt Ist­ván nyilván nem véletlenül kölcsö­nözte könyve minősítéseként — így, idézőjelben — a terminust: A BOLDOGTALAN SORSÚ RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS majd száz eszten­dő előtti, máig ne­vezetes tragédiá­ját bolygatván, ezernyi kulissza­hasogató gesztus­sal, hervadt szó­virággal, nevetsé­ges bombaszttal találta szembe ma­gát az egymásnak erősen ellentmon­dó, hiányos és részben manipu­lált dokumentumok lapjain. Bár­mily megrendítő lehetett 1889 egy január végi napján az állítólag el­fogultan magyarbarát, családjával, a Habsburg-házzal folytonosan ösz­­szetűző ifjú trónörökös és az iz­gató külsejű bakfisfelnőtt, Vetsera Mária­ közös halála, valószínűsít­hető öngyilkossága — a véres, gyá­szos kép utólagosan legalább annyira hat nevetségesnek, giccsesnek, mint dermesztőnek és tanulságosnak. A Helikonnál megjelent könyv —amely­nek kiállítását és illusztrációit is re­mekül oldották meg Szántó Tibor kitűnő műhelyében — az áltörténel­mi regény, a regényszerű előadásmód sodrásával eleveníti föl a monarchia kései évtizedeire olyannyira jellem­ző történetet. Az író a gördülékeny olvasmányosság rovására is vállalja a história minduntalan való megsza­­kasztását, zárójeles közbevetések tö­megével él, szarkasztikus félmonda­­tokkal kommentálja a valamennyi ízében kiszámítottan teátrális kor és esemény összetevőit. Bizonytalanság­­érzetünket ily módon fölkeltve mind­végig csak valószínűsíti, latolgatja­­fontolgatja é­s nem állítja, mi is zajlott a mayerlingi vadászkastély­ban. Rudolf halálának epizódjával a Bart-féle sajátságos közelítésben is­mét örvendetesen gyarapodott a mos­tanában egyébként is élénk „monar­chia-szakirodalom”. S önmagánál többet, példázatosan is sugall a haj­dani „krimi”. A legszélesebb nyilvá­nosság előtt játszódó, de váratlan­ és kényes történelmi események — úgy tetszik — közös vonása, hogy már megtörténtük pillanatában terjenge­­ni kezd közöttük a homály, keletkez­ni a legenda. Levelek, dokumentu­mok semmisülnek meg hirtelen, ta­núvallomások fordulnak napok alatt az ellenkezőjükbe ... A véres „lát­ványosságok” (Bárt érezteti: mond­juk akár a Kennedy-gyilkosságig folytatható a soruk) lappangó okok és hosszú, szövevényes folyamatok következményeként robbannak ki, és sokszor éppen arról terelik el a fi­gyelmet, ami mögöttük zajlik. Saád Katalin vonzó meghatározást talált, amikor a SZINESZN­ŐKÖN­YV szót írta a Szépirodalminál kiadott első kötete, a Találkozások címe alá. Az alcím jobb is a címnél, eredetibb. Az „aszketikusan vékony” történet három német és egy magyar színész­nőt szólaltat meg, a beszélő — az önéletrajzi alakmás — szemszögéből ítélve vallomásaikról, párbeszédeik­ről. A mindig intenzív érdeklődésre számot tartható színházi világ úgy tárul föl, hogy nem a lihegve olva­sok továbbadható hírre vágyó plety­kaéhségét szolgálja ki: a színész­magatartás, a színészéletforma, a szí­­nészség mozgatórugóit, velejáróit, megnyilvánulásait kutatja. Ebben a tekintetben különösen szerencsés, hogy az a német színház, amelyről szó van, távoli, is­meretlen, szemé­lyes érzelmeket nem indukáló. Saád Katalin, aki színészként, dra­maturgként, se­gédrendezőként több társulatnál is működött, és az is­mert színházi új­ságírók közé tar­tozik, természetszerűleg otthonos eb­ben a világban. Jártasságát, érzé­kenységét nem fitogtatja, sőt szinte leplezi. A két „nagyszínházi” jelenet, amelyet ábrázol: egy falusi lakoda­lom és egy öngyilkos fiatal színész kisvárosi temetése. Főleg ez a jól megfigyelt, jól szcenírozott, jól leírt második győz meg arról, hogy a Ta­lálkozások később igazi epikában nyerhet folytatást. Az intelligencia ugyan jelentősebb, mint a szépírói tehetség (elnehezül a szöveg), mé­lyebb, fordulatosabb, újszerűbb könyv is kerekedhetett volna e né­hány sorsból — de bemutatkozásként rokonszenves a kis kötet. Ha újabb követi, abban már el kell dönteni és határozottan ki is kell alakítani az epikai formát. Az ifjú öngyilkost, a közelmúlt egyik tehetséges magyar színészét so­kan föl fogják ismerni. Azt a szín­házi műhelyt is, ahová a könyv ha­zai szála kötődik. A regénybeli Ko­morvár a kaposvári színház ma is tartó jeles korszakának megalapozó­járól, a pár éve elhunyt Komor Ist­ván igazgatóról kapta nevét. Mihályi Gábor az igazi város igazi teátrumát fogta faggatóra A KAPOSVÁR-JELENSÉG című monográfiájában (Múzsák Köz­­művelődési Kiadó). Ahogy a fönteb­­bi háromban, úgy itt is dokumentu­mok (magnófelvételek, szerkesztett beszélgetések, kritikarészletek) szö­vetkeznek az esszéizáló előadásmód­dal, s nem túlozna, aki regényesnek mondaná a könyvet. Mihályi a legtapasztaltabb , és főként a leghiggadtabb, legtárgyila­­gosabb színházi szakírók közé szá­mít Él benne a nem is titkolt ro­­konszenv a kaposvári színház cél­jai iránt, kedveli az ott dívó, nagy­jából egységes stílust — de nem lel­kendezik, nem apologizál, s nem hagyja befolyásolni magát azoktól a túlhevült rokonszenvtüntetésektől, illetve ürügyet kereső "álvitáktól, amelyek pro és kontra körülveszik e társulat produkcióit. Mihályi kérdez, idéz, kommentál — a tényeket be­szélteti. A negatívakat is, nemcsak a pozitívakat. Megadja a szót azok­nak, akik valamiért hátat fordítot­tak Kaposvárnak. Észleli, elemzi a megtorpanásokat, gondokat, az 1977- es törést is. Visszahúzódó, de hatá­rozott tárgyilagosságából az alkotó egyéniségek és a szuverén, öntörvé­nyű utak iránti tisztelet sugárzik. A tehetség kiteljesülése fölötti öröm. A meggyőződés, hogy a kaposvári fo­lyamat a magyar szellemi, művészi élet egészének részeként tekinthető jelenségnek. Nem egyedülinek, kizá­rólagosnak — ám fontosnak, mara­dandónak. A megkérdezettek körét talán még lehetett volna tágítani, a kritikarész­leteket szűkíteni, de az arányprob­lémák ellenére bízvást állíthatjuk: Mihályi Gábor szerencsés kézzel sű­­rítette-alakította könyvvé az ezer­nyi kéziratoldalt. Színháztörténetet s egyben kultúrhistóriát írt — jelen időben. Í­jjús Csárli, a csavargó „A némafilmnek bealkonyult. Nagy kár volt érte, mert egyre ja­vult. A jó némafilm éppúgy szólt az értelmiségi közönséghez, mint a mo­zilátogatók tömegéhez. És most mind veszendőbe ment. Én azonban elha­tároztam, hogy továbbra is néma­filmet készítek. Döntésemben az is befolyásolt, hogy a műfajom a pan­tomim volt; ebben egyedül álltam, és álszerénység nélkül szólva, meste­re voltam e művészetnek.” — Chap­lin szavai ezek. Nem csupán magya­rázkodás, amellyel életének nagy krízisét igyekszik elmondani, hanem művészetének hitvallása is: a panto­mim — azaz Chaplin legfontosabb színészi eszköze — veszett el a han­gost filmkorszakban . S mivel szemben maradt alul a legtisztább, legfilmszerűbb kifejezé­si forma? Erre is Chaplin ad magya­rázatot. „A szuperlátványossághoz nem kell semmi más, csak tízmillió dollár, óriási embertömeg, jelmez, pompás díszletek és megfelelő te­rep.” Tehát: nem színész, nem lélek­­­ábrázolás, hanem látvány. Károlyi Mihálynak pedig egyszer így pa­naszkodott: „Ezek mind azt szeret­nék, ha áttérnék a hangosfilmre, de ez nem illik ahhoz, amit én csi­nálni próbálok.” Károlyi ellenveté­se: „Nem gondolt arra, hogy olyan hangosfilmet csináljon, amiben ön egyedül játszana néma szerepet? Vagy elvi ellensége a hangosfilm­nek?” — amiből világos, hogy Ká­rolyi nem értette pontosan Chaplin aggályát. Nem az egyedül rászabott, maga kitalálta csavargófigurát félti Chaplin, hanem egy műfajt: az em­berábrázolás mélységét a felszínnel, a mulattató semmitmondással szem­ben. Erre bizonyíték az is, hogy végül, amikor mégis beadta derekát és hangos­, sőt színes filmet csinált, igyekezett megmaradni az érzelmek­kel teli emberi élmények Világában. Az eredmény ismeretes: ezekben a filmjeiben annyi érték testesedik meg, amennyi régi vonást — a nagy idők művészének visszfényét — meg tudott őrizni. Chaplin tragédiája az, hogy nem értette meg a harmincas években kibontakozó második nagy korszak­nak, a hangosfilm készítésének kez­detén kibontakozó filmdráma jelen­tőségét: Pudovkin, Eizenstein vagy ismeretlen maradt számára, vagy érthetetlen. Amit közelről látott, az jogosan borzasztotta el. Ismét idéz­zük szavait: „Hollywoodban is meg­változott az élet. A némafilmek sztárjai szinte kivétel nélkül eltűn­tek — alig maradtunk néhányan. A hangosfilm hatalomátvételével el­tűnt Hollywood, bája és gondtalansá­ga. A film egyik napról a másikra komoly, rideg ipar lett. Hangtechni­kusok építették át a műtermeket, és bonyolult hangfelvételi berendezése­ket szerkesztettek. Szoba nagyságú felvevőgépek istenként pásztázták a színpadot. Marsbeli harcosokhoz ha­sonló fülhallgatós emberek figyelték a színészek játékát. Mindez bonyo­lult és nyomasztó volt. Hogyan al­kothat bárki ennyi kacattal maga körül?” A múlt héten látott háromrészes összeállítás az ismeretlen Chaplinről először adott lehetőséget bepillanta­ni a nagy alkotó legbelsőbb műhely­titkaiba. Nem mintha sok titok lett volna benne, nagyjából mindenki tudta eddig is, hogy Chaplin rögtön­zései a lehető legprecízebb hosszú­hosszú előkészítő, tervező és gróbál­­kozó munka eredményei. Több száz, néha az ezret is meghaladó epizód­láncolat ötvöződött végül is abszolút tökéletes struktúrába. Chaplin egy­személyes filmművészet volt, szerep­lőtársai is azt játszották, amit ő, il­letve amit ő játszott volna, ha nincs éppen másik szereppel elfoglalva ugyanabban a produkcióban. Ren­dezései azért tökéletesek, mert a filmkocka minden milliméterén ő volt jelen. Nem tökéletes munkát sohasem adott ki kezéből, illetve olyat, amiről ő ki nem mondta a vég­ső ítéletet, most kész. Ez az igény­szint is ismeretlen a mai filmvilág­ban. Nem abban az értelemben, hogy a rendező félkész munkát is vászon­ra enged, hanem abban, hogy a ren­dezői igények maradnak el a chap­­lini normától. Ma már ismeretlen — és értelmetlennek is látszik — a rögtönzésnek ez a végtelen türelmet igénylő, tervszerű és rendkívül fá­rasztó ismételgetése. Közismert tény, hogy Chaplin forgatókönyv nélkül dolgozott; egy geg, egy apró, de fon­tosnak látszó helyzet gyújtotta fel képzeletét. A filmet pedig forgatás közben alakította. Senki sem tudta megmondani előre, mi lesz a vég­eredmény. Chaplin sem. De ez egész életére, majdnem hatvan alkotó évére is jellemző: a tervezhetetlen megtervezése. Erről évek múlva fel­bukkanó régi ötletek árulkodnak csupán: Chaplin soha semmit nem felejtett el, és nem lett „kész” egyet­len filmje sem, mert ami ebből ki­maradt, az alapja lett egy másiknak, esetleg csak helyet kapott az újabb produkcióban. „Előfordul, hogy moz­dulataim nem mindig azt fejezik ki, amit elgondoltam” — és akkor fél­retette. Másik szituációban esetleg éppen arra a félretett mozdulatra lett szükség, és azt Chaplin mindig elő tudta bányászni. Filmjei és figurája egyszerre volt a tökéletesen kiegyensúlyozott ötlet, a történet és a karakter filmbeli hármas egységének példája, és a va­lamit akaró, a világra hatni kész művész tudatos vállalkozása. „Az ér­zelemmentes puszta értelem a bűnö­ző típusát jellemzi; az értelemmen­tes érzelem az ártatlan együgyűsé­­get. De ha értelem és érzelem töké­letesen kiegyensúlyozza egymást, az eredmény nemes és kiváló színészi játék.” Ezt a színészetikát tanítani kellene a benne rejlő filmesztétikai pontosság és hasznos praktikuma miatt. Chaplin addig volt a filmvilág legnagyobbja, amíg a csavargó rek­­vizitumát viselte, a kisember lelki és testi nyomorát mutatta meg a legfelsőbb fokon. Csillaga akkor kez­dett hanyatlani, amikor ezeket a „kellékeket” levetette — pontosabb, ha azt mondjuk, levetni kényszerült. A baj csak az, hogy az újabb idők­nek máig sem született meg a ma­ga Chaplinje. Sarkadi László írta: I i 7

Next