Népszabadság, 1984. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-05 / 130. szám
1984. június 5., kedd NÉPSZABADIA C A RÁDIÓ MELLETT ISMÉTLŐDŐ TÉMÁK, VESZÉLYES MÓDSZEREK. Aligha tudnám hamarjában megszámolni, hogy talóta e rovatot jegyzem, hány dokumentumműsort, riportot hallottam Válófélben levő vagy elvált, gyermekük vagy gyermekeik birtoklásáért foggal-körömmel harcoló szülőkről és az ellenségeskedések első számú kárvallottjainak áldatlan helyzetéről. Amin velem együtt mások is felháborodtak, sopánkodtak vagy sajnálkoztak. Egy ideig. Aztán a tizedik, huszadik ilyen adásnál — noha pontosan tudjuk, milyen össztársadalmi gondot jelent a családok felbomlása miatt traumatizált gyerekek későbbi devianciát sejtető sérülése — mind fásultabb figyelemmel követjük az újabb és újabb, részleteikben tán különböző, ám egymáshoz mégis vészesen hasonlító eseteket. Kivált, ha a konkrét ügyre nincs orvosság, ha a tehetetlenségi érzet béklyóit is ránk rakják, ha a műsor anyagából készítőjének csupán egyetlen kérdését tudjuk kihámozni: „Ugye, milyen szörnyű?”. Nos, szörnyülködésre, sőt viszolygásra bőven nyílik mód a Négyfelé húztuk a gyereket esetében, hiszen a naturális, az ügyben valóban érdekeltek személyes részvételével fölvett jelenetek szenvedélyes érveléseiben például az apát, sőt az egyik nagyszülőt is nemi aberrációval vádolják a kiskorúak vonatkozásában. Ami itt nem bizonyított feltételezés, tehát, inszinuáció csupán, de a tanácsok családvédelmi dolgozói tanúsíthatják, mennyire gyakoriak a jogilag, erkölcsileg egyaránt legsúlyosabban szankcionált megrontási esetek, melyekre gyakran csak kívülállók bejelentése nyomán derül fény... A dokumetumfelvételt jegyző Tárnai Gizella — szerencsére — nem igyekszik e kétes vád, a mikrofon nyilvánosságát amúgy sem tűrő részleteinek föltárására pazarolni az időt — nagyobb baj, hogy mást sem csinál, csak asszisztál. Ami néha lehet erény. Itt azonban, ahol mindenki indulatosan fújja a magáét, olykor többen egyszerre beszélve, konfúziót keltve a hallgatóban, aki a gyűlölködés tohuvabohujában az alapvető helyzetet, a viszonylatokat is nehezen képes tudatosítani magában, szükséges lett volna a riporter türelmes közbeavatkozása, néhány tisztázó észrevételenetán kommentárjai és irányító készsége. Ennek híján a „rádió-vérité” módszere csak kusza, formátlan nyersanyagot produkál, melynek információs értéke csekély, a reveláló vagy katartikus hatásról pedig eleve lemondhat. A Négyfélénél például az a kellemetlen benyomásunk dominál, hogy egy gusztustalan, lényegében nem ránk tartozó perpatvart illetéktelenül kihallgatunk — és semmi közünk hozzá. Bosszús elidegenedésünket szinte azonos mértékben okozza az elhibázott tolmácsolási módszer és az, hogy az agyonnyúzott témát Tárnai Gizella képtelen volt megújítani, eredeti látási móddal, többlettartalommal feltölteni, „helyszíni közvetítés” szintjén túllépni. SZÓRAKOZTATÁS, KÜLÖNBÖZŐ SZINTEN. Ha szórakozáson kellemes időtöltést értünk, ennek jogosságát — sőt szükségét — aligha vitatja bárki. Még akkor sem, ha a fogalom elől elhagyjuk a „magvas” jelzőt. De a nívó, a minőség kérdése ilyenkor is számít. Molnár Ferenc neve garanciának tetszik e tekintetben. Mégsem ártott volna szem előtt tartani, hogy az ő tolla is megbicsaklott olykor, ihlete, szellemessége cserbenhagyta: a Peches nap roppant gyönge írás, jellegtelensége, erőltetett viccelődése a rádiós változatban még szembeötlőbb. A dramatizálás módjából (a narrátor-bemondónő sajátos alkalmazásából) kiderül, hogy a jelenetecske a Karinthy-színpad Molnáregyvelegéből maradt ki és kapott (érthetetlenül) önálló teret, mint Zsebrádió-színházi bemutató. Alapos melléfogás! Úgy látszik, nincs szerző, aki megállja, hogy ne tárja a világ elé az alkotni vágyó író mindennapos nehézségeit, a munkáját gátló macerákat, kellemetlenségeket. Lelki kényszer ez? Veszélyes következményekkel jár, mert a közönséget mindig az eredmény érdekli, s nem a mű megszületésének körülményei. Elképzelhető ugyan — s akad is rá pozitív példa —, hogy ezekről is lehet érdekesen, önirónikusan, vagy akár drámai felhangokkal írni, ám Fenákel Judit ez irányú kísérlete (A regényírás napja) kudarcot vallott. Schütz fla tiszteletre méltó igyekezete ellenére, a hangjátékbeli írónő keserves, idegeket próbáló bosszúságai iránt rohamosan lankad a figyelmünk. Amíg népszerűségének átkával foglalkozik — olvasói telefonok — még hagyján, amikor halmozza az egyébként mindnyájunknak ismerős köznapi balszerencséket, s ráadásul vitathatóan vaskos karikatúrákat iktat be a komikus hatás kedvéért, elmegy a kedvünk a háromnegyed órányira nyújtott panaszkodástól. Tőle mégis jobbat kaptunk, mint Molnár Ferenctől, a finn Tauno Yla ruusi bűnügyi vígjátéka (Detektívek szabadnapja) pedig már majdnem megüti azt a szintet, amit üde szórakozásként elfogadhatunk. Alapötlete épkézláb, mondhatnánk egészen eredeti és ha a bonyolítás során eleve sejtjük is a „tettes” kilétét, egy jótékony csavarintás biztosítja a befejezés kötelező és valódi meglepetését. Érzésünk szerint az eredeti színműben — ismert ez az adaptálás — a nyomozók figurája egyénítettebb lehet, mint a rádióváltozatban, ahol az egyórás időtartam betartása végett kicsit túl gyorsan halmozódnak az események, meglátszik a kurtító dramaturg beavatkozása. Beszámolónk végére hagytuk a legsikerültebb darab méltatását: az Ifjúsági Rádiószínpad gondozásában színre vitt Még ma! című komédiájával igen biztatóan mutatkozott be Nógrádi Gábor. Egy fiatal házaspár furcsa magánvállalkozásáról mesél, a hangjáték címe egy párkereső szolgálat cégére, mely szolgálat puszta szélhámoskodás: a férj kiötli, hogy a jelentkező magányosoknak vagy önmagát vagy feleségét mutatja be ideális partnernek, a kliensek nemétől függően és a közvetítési díjakból szépen megszedik magukat — igyekezvén „alkalmatlannak” bizonyulni a kuncsaftokkal való megismerkedés után ... Az asszonyka nagyon szíve ellenére vesz részt e szerinte becstelen játékban, melynek fordulatai során az ő egészséges erkölcse diadalmaskodik, s kicsit „link” hitvese is — vészhelyzet hatására ugyanis jó útra tér. Kőváry Katalin rendezése frissen pergeti a tanulságokat, nyelvöltögetéssel kísért fricskákat kedvesen szóró hangjátékot, melyben elfért volna még néhány csattanó, elmésebb és frappánsabb fordulat, markáns tipizálás, de egészében megvalósítja azt, amit bevezetőnkben elvárásként említettünk, a zavartalan szórakoztatást. Hegedűs Tibor Az amatőr képzőművészek új szervezete Az amatőr képzőművészek megyei küldöttei a hét végén Ózdon tartott tanácskozásukon elhatározták, hogy az amatőrmozgalom sikerei, terjedése nyomán megnövekedett feladatok jobb ellátása érdekében megszüntetik az Amatőr Képzőművészek Országos Tanácsát, és megalakítják az amatőr képzőművészek megyei küldötteinek országos tanácsát. Az új szervezet elnöke Kiss Mihály, a Népművelési Intézet munkatársa lett. KULTURÁLIS HÍREK • Ünnepi hangversennyel emlékezett meg hétfőn Rimszikiij-Korszakov, a nagy orosz zeneszerző születésének 140. évfordulójáról a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, az Országos Filharmónia s a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A Györffy Istvánnak, a magyar néprajztudomány kiemelkedő alakjának muzeológiai és tudományos munkásságát szemléltető kiállítás nyílik meg június 8-án a Néprajzi Múzeumban. Szentpéterfán, a Vas megyei horvát nemzetiségű községben vasárnap rendezték meg a hagyományos nemzetiségi napot. A találkozón a megye tizenkilenc horvát, szlovén és német nemzetiségű településeinek képviselői és művészeti együttesei vettek részt. ■ Santos Chaves chilei grafikus munkáiból a Pataky István Művelődési Központ galériájában kiállítást rendez a Magyar Szolidaritási Bizottság és a Chilei Antifasiszta Bizottság. A művész képei megvásárolhatók, a bevétel a chilei nép küzdelmének támogatását szolgálja. Zenés színházi hét kezdődött vasárnap Szolnokon, ahol egymást követő estéken öt társulat mutatja be a mostani évadbeli legsikeresebb zenés produkcióját. A nyitónapon a kaposvári Csiky Gergely Színház vendégszerepeit Miljutyin—Dunajevszkij Filmcsillag című operettjével. ♦ Francesco Rosi olasz filmrendező az ősszel kezdi forgatni Latin-Amerikában García Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság története című kisregényének filmváltozatát. KÖNYVSZEMLE „Szerelmi regény" — ez a műfaji meghatározás mindig is csalogató lehetett az olvasó számára, s különösen az, amióta az érzelgős-giccses Love Story címmé emelte. Bárt István nyilván nem véletlenül kölcsönözte könyve minősítéseként — így, idézőjelben — a terminust: A BOLDOGTALAN SORSÚ RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS majd száz esztendő előtti, máig nevezetes tragédiáját bolygatván, ezernyi kulisszahasogató gesztussal, hervadt szóvirággal, nevetséges bombaszttal találta szembe magát az egymásnak erősen ellentmondó, hiányos és részben manipulált dokumentumok lapjain. Bármily megrendítő lehetett 1889 egy január végi napján az állítólag elfogultan magyarbarát, családjával, a Habsburg-házzal folytonosan öszszetűző ifjú trónörökös és az izgató külsejű bakfisfelnőtt, Vetsera Mária közös halála, valószínűsíthető öngyilkossága — a véres, gyászos kép utólagosan legalább annyira hat nevetségesnek, giccsesnek, mint dermesztőnek és tanulságosnak. A Helikonnál megjelent könyv —amelynek kiállítását és illusztrációit is remekül oldották meg Szántó Tibor kitűnő műhelyében — az áltörténelmi regény, a regényszerű előadásmód sodrásával eleveníti föl a monarchia kései évtizedeire olyannyira jellemző történetet. Az író a gördülékeny olvasmányosság rovására is vállalja a história minduntalan való megszakasztását, zárójeles közbevetések tömegével él, szarkasztikus félmondatokkal kommentálja a valamennyi ízében kiszámítottan teátrális kor és esemény összetevőit. Bizonytalanságérzetünket ily módon fölkeltve mindvégig csak valószínűsíti, latolgatjafontolgatja és nem állítja, mi is zajlott a mayerlingi vadászkastélyban. Rudolf halálának epizódjával a Bart-féle sajátságos közelítésben ismét örvendetesen gyarapodott a mostanában egyébként is élénk „monarchia-szakirodalom”. S önmagánál többet, példázatosan is sugall a hajdani „krimi”. A legszélesebb nyilvánosság előtt játszódó, de váratlan és kényes történelmi események — úgy tetszik — közös vonása, hogy már megtörténtük pillanatában terjengeni kezd közöttük a homály, keletkezni a legenda. Levelek, dokumentumok semmisülnek meg hirtelen, tanúvallomások fordulnak napok alatt az ellenkezőjükbe ... A véres „látványosságok” (Bárt érezteti: mondjuk akár a Kennedy-gyilkosságig folytatható a soruk) lappangó okok és hosszú, szövevényes folyamatok következményeként robbannak ki, és sokszor éppen arról terelik el a figyelmet, ami mögöttük zajlik. Saád Katalin vonzó meghatározást talált, amikor a SZINESZNŐKÖNYV szót írta a Szépirodalminál kiadott első kötete, a Találkozások címe alá. Az alcím jobb is a címnél, eredetibb. Az „aszketikusan vékony” történet három német és egy magyar színésznőt szólaltat meg, a beszélő — az önéletrajzi alakmás — szemszögéből ítélve vallomásaikról, párbeszédeikről. A mindig intenzív érdeklődésre számot tartható színházi világ úgy tárul föl, hogy nem a lihegve olvasok továbbadható hírre vágyó pletykaéhségét szolgálja ki: a színészmagatartás, a színészéletforma, a színészség mozgatórugóit, velejáróit, megnyilvánulásait kutatja. Ebben a tekintetben különösen szerencsés, hogy az a német színház, amelyről szó van, távoli, ismeretlen, személyes érzelmeket nem indukáló. Saád Katalin, aki színészként, dramaturgként, segédrendezőként több társulatnál is működött, és az ismert színházi újságírók közé tartozik, természetszerűleg otthonos ebben a világban. Jártasságát, érzékenységét nem fitogtatja, sőt szinte leplezi. A két „nagyszínházi” jelenet, amelyet ábrázol: egy falusi lakodalom és egy öngyilkos fiatal színész kisvárosi temetése. Főleg ez a jól megfigyelt, jól szcenírozott, jól leírt második győz meg arról, hogy a Találkozások később igazi epikában nyerhet folytatást. Az intelligencia ugyan jelentősebb, mint a szépírói tehetség (elnehezül a szöveg), mélyebb, fordulatosabb, újszerűbb könyv is kerekedhetett volna e néhány sorsból — de bemutatkozásként rokonszenves a kis kötet. Ha újabb követi, abban már el kell dönteni és határozottan ki is kell alakítani az epikai formát. Az ifjú öngyilkost, a közelmúlt egyik tehetséges magyar színészét sokan föl fogják ismerni. Azt a színházi műhelyt is, ahová a könyv hazai szála kötődik. A regénybeli Komorvár a kaposvári színház ma is tartó jeles korszakának megalapozójáról, a pár éve elhunyt Komor István igazgatóról kapta nevét. Mihályi Gábor az igazi város igazi teátrumát fogta faggatóra A KAPOSVÁR-JELENSÉG című monográfiájában (Múzsák Közművelődési Kiadó). Ahogy a föntebbi háromban, úgy itt is dokumentumok (magnófelvételek, szerkesztett beszélgetések, kritikarészletek) szövetkeznek az esszéizáló előadásmóddal, s nem túlozna, aki regényesnek mondaná a könyvet. Mihályi a legtapasztaltabb , és főként a leghiggadtabb, legtárgyilagosabb színházi szakírók közé számít Él benne a nem is titkolt rokonszenv a kaposvári színház céljai iránt, kedveli az ott dívó, nagyjából egységes stílust — de nem lelkendezik, nem apologizál, s nem hagyja befolyásolni magát azoktól a túlhevült rokonszenvtüntetésektől, illetve ürügyet kereső "álvitáktól, amelyek pro és kontra körülveszik e társulat produkcióit. Mihályi kérdez, idéz, kommentál — a tényeket beszélteti. A negatívakat is, nemcsak a pozitívakat. Megadja a szót azoknak, akik valamiért hátat fordítottak Kaposvárnak. Észleli, elemzi a megtorpanásokat, gondokat, az 1977- es törést is. Visszahúzódó, de határozott tárgyilagosságából az alkotó egyéniségek és a szuverén, öntörvényű utak iránti tisztelet sugárzik. A tehetség kiteljesülése fölötti öröm. A meggyőződés, hogy a kaposvári folyamat a magyar szellemi, művészi élet egészének részeként tekinthető jelenségnek. Nem egyedülinek, kizárólagosnak — ám fontosnak, maradandónak. A megkérdezettek körét talán még lehetett volna tágítani, a kritikarészleteket szűkíteni, de az arányproblémák ellenére bízvást állíthatjuk: Mihályi Gábor szerencsés kézzel sűrítette-alakította könyvvé az ezernyi kéziratoldalt. Színháztörténetet s egyben kultúrhistóriát írt — jelen időben. Íjjús Csárli, a csavargó „A némafilmnek bealkonyult. Nagy kár volt érte, mert egyre javult. A jó némafilm éppúgy szólt az értelmiségi közönséghez, mint a mozilátogatók tömegéhez. És most mind veszendőbe ment. Én azonban elhatároztam, hogy továbbra is némafilmet készítek. Döntésemben az is befolyásolt, hogy a műfajom a pantomim volt; ebben egyedül álltam, és álszerénység nélkül szólva, mestere voltam e művészetnek.” — Chaplin szavai ezek. Nem csupán magyarázkodás, amellyel életének nagy krízisét igyekszik elmondani, hanem művészetének hitvallása is: a pantomim — azaz Chaplin legfontosabb színészi eszköze — veszett el a hangost filmkorszakban . S mivel szemben maradt alul a legtisztább, legfilmszerűbb kifejezési forma? Erre is Chaplin ad magyarázatot. „A szuperlátványossághoz nem kell semmi más, csak tízmillió dollár, óriási embertömeg, jelmez, pompás díszletek és megfelelő terep.” Tehát: nem színész, nem lélekábrázolás, hanem látvány. Károlyi Mihálynak pedig egyszer így panaszkodott: „Ezek mind azt szeretnék, ha áttérnék a hangosfilmre, de ez nem illik ahhoz, amit én csinálni próbálok.” Károlyi ellenvetése: „Nem gondolt arra, hogy olyan hangosfilmet csináljon, amiben ön egyedül játszana néma szerepet? Vagy elvi ellensége a hangosfilmnek?” — amiből világos, hogy Károlyi nem értette pontosan Chaplin aggályát. Nem az egyedül rászabott, maga kitalálta csavargófigurát félti Chaplin, hanem egy műfajt: az emberábrázolás mélységét a felszínnel, a mulattató semmitmondással szemben. Erre bizonyíték az is, hogy végül, amikor mégis beadta derekát és hangos, sőt színes filmet csinált, igyekezett megmaradni az érzelmekkel teli emberi élmények Világában. Az eredmény ismeretes: ezekben a filmjeiben annyi érték testesedik meg, amennyi régi vonást — a nagy idők művészének visszfényét — meg tudott őrizni. Chaplin tragédiája az, hogy nem értette meg a harmincas években kibontakozó második nagy korszaknak, a hangosfilm készítésének kezdetén kibontakozó filmdráma jelentőségét: Pudovkin, Eizenstein vagy ismeretlen maradt számára, vagy érthetetlen. Amit közelről látott, az jogosan borzasztotta el. Ismét idézzük szavait: „Hollywoodban is megváltozott az élet. A némafilmek sztárjai szinte kivétel nélkül eltűntek — alig maradtunk néhányan. A hangosfilm hatalomátvételével eltűnt Hollywood, bája és gondtalansága. A film egyik napról a másikra komoly, rideg ipar lett. Hangtechnikusok építették át a műtermeket, és bonyolult hangfelvételi berendezéseket szerkesztettek. Szoba nagyságú felvevőgépek istenként pásztázták a színpadot. Marsbeli harcosokhoz hasonló fülhallgatós emberek figyelték a színészek játékát. Mindez bonyolult és nyomasztó volt. Hogyan alkothat bárki ennyi kacattal maga körül?” A múlt héten látott háromrészes összeállítás az ismeretlen Chaplinről először adott lehetőséget bepillantani a nagy alkotó legbelsőbb műhelytitkaiba. Nem mintha sok titok lett volna benne, nagyjából mindenki tudta eddig is, hogy Chaplin rögtönzései a lehető legprecízebb hosszúhosszú előkészítő, tervező és gróbálkozó munka eredményei. Több száz, néha az ezret is meghaladó epizódláncolat ötvöződött végül is abszolút tökéletes struktúrába. Chaplin egyszemélyes filmművészet volt, szereplőtársai is azt játszották, amit ő, illetve amit ő játszott volna, ha nincs éppen másik szereppel elfoglalva ugyanabban a produkcióban. Rendezései azért tökéletesek, mert a filmkocka minden milliméterén ő volt jelen. Nem tökéletes munkát sohasem adott ki kezéből, illetve olyat, amiről ő ki nem mondta a végső ítéletet, most kész. Ez az igényszint is ismeretlen a mai filmvilágban. Nem abban az értelemben, hogy a rendező félkész munkát is vászonra enged, hanem abban, hogy a rendezői igények maradnak el a chaplini normától. Ma már ismeretlen — és értelmetlennek is látszik — a rögtönzésnek ez a végtelen türelmet igénylő, tervszerű és rendkívül fárasztó ismételgetése. Közismert tény, hogy Chaplin forgatókönyv nélkül dolgozott; egy geg, egy apró, de fontosnak látszó helyzet gyújtotta fel képzeletét. A filmet pedig forgatás közben alakította. Senki sem tudta megmondani előre, mi lesz a végeredmény. Chaplin sem. De ez egész életére, majdnem hatvan alkotó évére is jellemző: a tervezhetetlen megtervezése. Erről évek múlva felbukkanó régi ötletek árulkodnak csupán: Chaplin soha semmit nem felejtett el, és nem lett „kész” egyetlen filmje sem, mert ami ebből kimaradt, az alapja lett egy másiknak, esetleg csak helyet kapott az újabb produkcióban. „Előfordul, hogy mozdulataim nem mindig azt fejezik ki, amit elgondoltam” — és akkor félretette. Másik szituációban esetleg éppen arra a félretett mozdulatra lett szükség, és azt Chaplin mindig elő tudta bányászni. Filmjei és figurája egyszerre volt a tökéletesen kiegyensúlyozott ötlet, a történet és a karakter filmbeli hármas egységének példája, és a valamit akaró, a világra hatni kész művész tudatos vállalkozása. „Az érzelemmentes puszta értelem a bűnöző típusát jellemzi; az értelemmentes érzelem az ártatlan együgyűséget. De ha értelem és érzelem tökéletesen kiegyensúlyozza egymást, az eredmény nemes és kiváló színészi játék.” Ezt a színészetikát tanítani kellene a benne rejlő filmesztétikai pontosság és hasznos praktikuma miatt. Chaplin addig volt a filmvilág legnagyobbja, amíg a csavargó rekvizitumát viselte, a kisember lelki és testi nyomorát mutatta meg a legfelsőbb fokon. Csillaga akkor kezdett hanyatlani, amikor ezeket a „kellékeket” levetette — pontosabb, ha azt mondjuk, levetni kényszerült. A baj csak az, hogy az újabb időknek máig sem született meg a maga Chaplinje. Sarkadi László írta: I i 7