Népszabadság, 1985. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-22 / 44. szám
1985. február 22., péntek NÉPSZABADSÁG Természetlegendák és „áltörténelm” És két magyar bemutató a nyugat-berlini filmfesztiválon (Kiküldött munkatársunk telefonjelentése.) A fesztiválok ördöge, illetve a programok zsúfoltsága ismét megtréfálta a tudósítót: szerettem volna beszámolni a számunkra legfontosabb eseményről, a magyar versenyfilm, a Szirmok, virágok, koszorúk fogadtatásáról, de azt éppen most vetítik, amikor e sorokat diktálom. Ha valamely filmről egyáltalán megjelenik recenzió, az a legtöbb esetben máris egyfajta elismerésnek számít, így van ez Gazdag Gyula Társasutazás című, kedden a fiatal filmesek fórumán bemutatott filmjével kapcsolatban, amelyről már a Der Tagesspiegel szerdai számában beszámolt Volker Baer, a lap tekintélyes kritikusa. Ha írásából hiányzik is a részletes kritikai elemzés, mondandója, hangvétele elismerő. Röviden elmondja a film tartalmát, majd így fejezi be immár véleményét is tartalmazó ismertetését: — „Ez nemcsak az idős embereknek volt nehéz út, Gazdag Gyulának is nehéz vállalkozás, hogy azokat az embereket megfigyelje. Taktikusan, nagy visszafogottsággal tette, megfigyelte a diktatúra túlélő áldozatait szenvedésük egykori színhelyén. Gazdag Gyula megfigyelt, megállapításokat tett, szavakba, képekbe rögzített — a többivel a nézőnek kell megbirkóznia.” Félidőhöz érve a kiemelkedő filmek mégmindig váratnak magukra. Ha halványan is, egy tendencia megfigyelhető: a rendezői szándékok és alkotások polarizációja. Leegyszerűsítve: egyik oldalra sorolhatók azok a filmek, amelyek — szándékukban legalábbis — felelősen vizsgálják, vallatják a történelmi, a közelmúlt vagy a jelen politikai valóságát. Etikai mércével kutatják az emberi cselekedet formáit, minőségi értékeit. A másik csoportba a technikailag jól megcsinált, gyakran nagy nevekkel kooperáló közönségfilmek tartoznak, amelyek látványossága sem takarja el az ismert, rutinosan alkalmazott patronok felhasználását, a mélyebb mondanivaló hiányát. Ez utóbbi helyett — még ha neves művészek munkáit figyelmen kívül hagyom is — inkább az előbbi csoporttal foglalkozom. Sadao Nahajima A Seburi-történet című filmje egy nomád népcsoport életét mutatja be, amely még a negyvenes években is teljesen izolált életet élt Nyugat-Japán magas hegyei között. Sátraikkal, a „seburikkal” — innen a nevük — völgyből völgybe vándorolva, saját törvényeik szerint élve mindent megkaptak a természettől, amire létfenntartásukhoz szükségük volt. Sadao Nakajima, aki a forgatókönyvet is írta, nosztalgiával, példaként mutatja fel a nomád embercsoport és a természet egységét, a lassú rituálékat, a sajátos, szép népi szokásokat. Három család életét viszi közelebbről a kamera elé, ebben a tükörben ábrázolja a közösség fokozatos felbomlását, amelynek eredendő oka saját és a természet törvényeinek megsértése és a környező falvak lakosságának előítélete, diszkriminációja. Kár, hogy ettől kezdve a rendező immár a sztorira tekintve, figuráit természetellenesen, mesterkélten vezeti egyik epizódból a másikba — féltékenység, gyermekgyilkosság, lincselés, szexuális felfokozottság —, mintegy a modern idők életvitelét átköltöztetve a hófödte csúcsok gyönyörűen fényképezett tájai közé. Ennek a talán szándékolt stílustörésnek ellenére is a táj, a „romlatlan” népi élet szépségének, folklorisztikus gazdagságának bemutatásával a japán rendező emlékezetes filmet készített. A fesztivál eddigi legszebb filmje — ezt a szó igazi fogalma szerint értem — Tolomas Okejev szovjet rendező keze nyomát viseli magán. Címe: A hóleopárdok utódai, úgy is mondhatnám: a természet mindenhatóságának, szépségének himnusza, s egyben aktuális figyelmeztetés is, hogy nem lehet visszaélni a természeti környezettel. Az 1935- ben Kirgiziában született Tolomas Okejevről el kell mondanom, hogy a szovjet rendezők legérdekesebb egyéniségei közé tartozik, akinek korábbi filmjei — száma szerint kilenc filmje — az általános elismerés előtt csaknem mindig vitákat váltottak ki. Szemléletét, filmépítkező stílusát ahhoz hasonlítanám, amit jeles kortársa, a prózaíró Csingiz Ajtmatov alkalmaz regényeiben. (Nem véletlen az összevetés: 1975- ben együtt írták A vörös alma című film forgatókönyvét.) Ugyanis amellett, hogy Okejev napjaink problémái iránt elkötelezett rendező, gondolat- és érzelemvilága magában hordozza népének gazdag hagyomány- és mondavilágát, úgy szovjet ember, hogy minden idegszálárad népének múltjához-jelenéhez kötődik. A hóleopárdok utódaiban egy olyan ősrégi kirgiz népi mondához nyúl vissza a rendező, amelynek hőse, Koshoskas annak a nomád kirgiz nemzetségnek a vezetője, amely a hóleopárdoktól származtatja magát. A „hóleopárdok” Kirgizia gyönyörűrideg hófödte hegycsúcsai között élnek, büszkék szabadságukra, függetlenségükre. Szent törvényként tisztelik őseik hagyományait, a természet rendjét is, amely olykor kemény próbára teszi őket. A film cselekménye ilyen próbatevő esztendőben játszódik, amikor is a szárazság, majd a rendkívül hideg tél az éhhalál küszöbére sodorja a bátor nemzetséget. Büszkeségüket sutba dobván segítséget kérnek egy szomszédos gazdag törzstől, majd megsértik őseik hagyományait is: a vízforrásnál ölik le az oda kényszerült vadakat. Az istenség bosszúja nem marad el: széthúzás, kegyetlenkedés, álnokság, háború, halál tizedeli a nemzetséget. Ebből a helyzetből kell kivezetnie népét a vadász Koshoskasnafc, aki maga is megingott a természeti és hagyományos törvények tiszteletében. A hogyanra Tolomas Okejev mához szóló példát mutat fel, végig betartva maga választotta áttételes filmnyelvét. A történet lehetőséget nyújt alkotóinak a régmúlt kirgiz népszokások gazdag felelevenítésére, és ritkán látott szépségű, balladás hangvételű tájábrázolásra. Nem csodálkoznék, ha a rendező Tolomas Okejev, az operatőr Nurtai Borbijev, vagy a főszereplő Dokdurbek Kidralijev elnyerné a fesztivál valamelyik díját. A rendezői kísérlet miatt vettem be beszámolómba a nyugatnémet Christian Zieteer A fehér ló halála című versenyfilmjét. No meg azért, mert előzetes propagandája meghaladta minden más filmjéét. A bemutató megtekintésére Nyugat-Berlinbe érkezett Richard von Weizsacker, az NSZK államelnöke is. Mire telt az ismert nyugatnémet rendező kísérletezőkedvéből ? Történelmi fikciót konstruált a „sötét középkorban” a XVI. század Németországában. Ugyanis maga találta ki az eseményeket, személyeket, maga pergette a cselekményt, mintegy „áltörténelmi” filmet készítve. Történeteinek részletezése elhanyagolható. Röviden: a mohó vezetőik és a klérus okirat-hamisítással eladtak egy falut minden népével, jószágával együtt. A parasztok fölkelést szítottak, mert a legenda szerint el kell jönnie az igazságtevő császárnak, aki megöli a hivatalnokokat, a prelátusokat, uzsorásokat, állatokat. A fehér lovon bevágtázó „jótevő” azonban a csalók embere, s legyilkolhatja a felkelőket. Vér folyik, szemet szúrnak ki, csonkítanak, gyilkolnak. A háttérben látszatperek is zajlanak, de a nyíltszíni erőszak és a vér látványától alig látni őket. „Valamiféle kosztümös paraszt színházat látunk a filmvásznon, sok evéssel, ivással, és még több vérontással” — jegyezte meg másnap a Morgenpost kritikusa. Ezen az sem változtatott, hogy a sajtókonferencián Christian Ziewer kijelentette: filmjével A harmadik birodalom államgépezetét, praktikáit kívánta leleplezni. A filmnek az a célja, hogy nézőit elgondolkoztassa a közelmúlt történelméről, nem sikerült. Havas Ervin * □ Zempléni Kornél zongoraművész hangversenyén Schumann- és Lisztműveket hallgathat a közönség vasárnap a Zeneakadémián. • Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban március 1-én nagyszabású felszabadulási emlékkiállítás nyílik meg, amely az utóbbi négy évtized Békés megyei alkotómunkáját mutatja be. ♦ Első nyilvános bemutatóját tartja a most alakuló Budapesti Harlekin Gyermekszínház február 27- én, a Szovjet Kultúra és Tudomány házában. Jevgenyij Svarc Hókirálynő című mesejátékának szereplői valamennyien gyerekek. Megszállottak? címmel a TIT budapesti szervezete rendszeresen ad otthont alkotó értelmiségiekkel való találkozóknak. A sorozat hétfői estjén Sík Ferenccel, a Nemzeti Színház rendezőjével beszélgethetnek az összejövetel vendégei. A Kalevala születésének 150. évfordulója alkalmából a Candomino finn ifjúsági kórus hangversenyét rendezik meg február 28-án a Zeneakadémián. ■ Jolanta Jakima-Zerek lengyel művész festészetét bemutató kiállítás nyílik meg szerdán, a Lengyel Kulturális Központban. Kohán történelmi távlatból SZÜLETÉSÉNEK 75. ÉVFORDULÓJÁRA Ha köztünk élne, valószínűleg őnmaga is segíthetné az életművét fogadó szélsőséges indulatok összeegyeztetését. De nem él közöttünk, halálának is lassan húsz éve, így a „Kohán-kérdés” rendezése arra az utókorra maradt, amelynek a többi között feladata volt vagy lett volna, a szabálytalan értékek nagy összefüggésekbe illesztése. Születési évfordulója az apropó arra, hogy megjegyezzük: a feladat végrehajtása elmaradt. E sajnálatos tényből következik, hogy Kőbánról a művészeti élet meghatározott szektoraiban ma sem vesznek tudomást,míg a művészeti élet más vidékein ma is csak zászlóvá egyszerűsödnek tekintélyes méretű vásznai. Az egymásnak hátat fordító vélemények még egyetlen jelenség tisztázását sem gyorsították. Kiváltképp, ha olyan bonyolult ügyről van szó, mint a Kőbáné. Ha olyan nagyszabású igazságokról és tévedésekről, amelyekkel szembenézni nehezebb, mint arról hallgatni vagy dicshimnuszt zengeni. Mi tehát az a neuralgikus kérdéscsoport, amelyet a szakmai közvélemény máig sem emésztett meg szívesen ? Alighanem a jogfolytonosság fogalma körül csapnak össze az indulatok. Aki tehát Kőbánra nemet szokott mondani egy bizonyos konszenzus eredményeképpen, egyben nemet mond a harmincas években induló festő közvetlen hódmezővásárhelyi előzményére, a Tornyai-hagyományra, és a közvetlen következményre, a hatvanas években megizmosodó vásárhelyi iskola termésére. És aki igent mond, ugyanebből a „futballcsapat”-logisából következően Tornyai János értékeit előrefelé, Németh József kvalitásait hátrafelé meghosszabbítva készíti el a mérleget. Kétségtelen, fontos dolog a hagyomány, és nemcsak egyénnek meg nemzetnek, de bizonyos művészeti áramlatoknak is szükségük van identitásuk megtámogatására. A Hódmezővásárhelyen elképzelt „Magyar Fiesole” eszméje annyi nyomorba, kompromisszumba, meg nem értésbe ütközött félszáz év alatt, hogy nem mondhatott le a gyulai illetőségű, Orosházán lazító, Pestre kiállítások reményében menekülő, Párizsban, Itáliában utótanulmányokat folytató festőről. Annál is kevésbé, mert a dokumentumokból tudjuk, Kohán maga is szerelmesen udvarolta, remélte, vágyta Hódmezővásárhely patronállását, megtartó szellemi közelségét. Ma mégis úgy vélhető, hogy Kohán szellemi teljesítménye többet köszönhet az időnek, mint a helynek. Inkább kapcsolódik egy történelmiművészettörténeti korszakhoz, mint egy tájegységhez. Erősebben érvényesül műveiben egy adott „festészeti világállapot”, mint az életrajz éhezésből és mellőzésből. Viharsarokból és érzelemviharokból szőtt vonzó felülete. Kohán legjobb képei rendről és egyszersmind az erős érzelmek jelenlétéről árulkodnak. Fő művei figurálisak és tájképszerűek. Konkrétak és elvontak. Izzó színekben pompázóak és prizmatikusan dekoratívak. Azokra a vegyes műfajú táblaképeire gondolunk, amelyek zsánereknek azért nem nevezhetők, mert bennük az ember általános értelmet nyer, tájaknak pedig azért nem, mert történések színhelyeiként értelmezhetők. (És azokra a nagyméretű allegorikus tartalmú kompozícióira sem gondolunk, amelyek kevésbé rendet és szenvedélyt, inkább stilizációt és pátoszt egyesítenek a fal utáni éhség nem meggyőző példáiként.) Ilyen tüzű napkorong tényleg csak egy dél-alföldi piktornak juthatott eszébe. De ilyen képmegoldás, az elemeknek ez az egyensúlyi rendszere csakis a negyvenes és a hatvanas évek közé szorított művészeti fejlődésben jöhetett létre. Hagyományos látványábrázolás, vegytiszta avantgarde, „szocreál”. Ez az a három, nyílegyenesnek látszó út, amelyet három évtized egymást fel- és leváltó művészgenerációja — ahelyett, hogy elfogadta volna a szabott irányajánlatokat — szívesebben cserélt föl kanyargósabb egyéni ösvényekre. A látvány már nem puszta látvány Szőnyi vagy Egry festészetében. A látomás már nemcsak a tudatalatti mozgósítása Korniss vagy Bálint munkásságában. Az idealizált politikum csak mellékes mozzanat Domanovszky vagy Főnyi legjelentősebb műveiben. A főnevekből rendre melléknevek váltak náluk. A realizmusból realisztikus, az expresszioniizmusból expresszív, a konstruktivizmusból a konstruktív formula érvényesült, köszönhetően három évtized hajtűkanyarokkal tűzdelt történelmének és művészetének. Valamennyi teljesítmény a jelzők vegyülékéből állt össze, valamennyi életmű folytonos harc volt e jelzők arányának egyensúlyáért. A Koháné a leggyakoribb három jelző metszéspontjában keletkezett: realisztikus, expresszív és konstruktív jellemvonások határozták meg képeit, anélkül azonban, hogy valamelyiket is dominálni engedte volna. Mert bármennyire döbbenetet — ellenérzést vagy szimpátiát — váltottak ki falusi ,siratóasszonyai, monumentális szobabelsői, a témából és formából gyúrt igazi festői tartalom inkább az egyensúlyozó harmónia, semmint az alaktalan indulat jegyében született. Kohán háborús, szegénység cibálta, magányosságba tévedő világát persze másféle harmónia fejezte ki, mint régebbi pályatársaiét. Ebben az összefüggésben a piros színnek a vér valódi pirosával kellett versenyeznie, a kivillanó fehéreknek a mindennapos élménnyé váló torkolattüzeket kellett felülmúlnia. Csakis így érthető Kohánnak az a „magyar módra kubszáló” és ma sokszor mesterkéltnek ható szöglethálója, amellyel könyörtelenülbekerítette és összetördelte asszonyfiguráit és koporsóit, szekereit és virágvázáit, magát a látható világot. A kép egységét veszélyeztető indulatok, a robbanásig feszülő élmények, úgy látszik, olyan erősek voltak benne, hogy csak kívülről hozott erőkkel tudta az egyensúlyt újrateremteni. Mintha a megélt erőszak a harmóniát is csak erőszakos eszközökkel hozhatta volna létre. Igaz, ha egy magányos tanyaépületre vagy egy látóhatár előtt görnyedő igavonó baromra tévedt festői tekintete, akikor elmaradt a harmóniateremtés jelzőkből és tudatosságokból kialakított és meghatározott korszakra érvényes rendszere. Bennük találta meg igazán önmagát, tragikus életérzése e remekművekben lelte meg a végleges formát. De nemcsak a fenséges pesszimizmus eme csúcsteljesítményeire érvényes, amit a költő barát, Simonyi Imre jegyzett le, éppen a nagy művek inspirációjára: „nem is voltál szegényebb mint illő egy szegénynek csak valahogy vesztesebb mint a többi vesztesek.” Képzőművészeti elveszett nemzedékek sora, Szentendrétől Hódmezővásárhelyig, várostól faluig, munkástól parasztig, polgártól forradalmárig mind vesztesebbek voltak, mint a történelem élétől megkímélt elődök és utódok sora. Mind keserves árat fizetett a megküzdött harmóniákért. Kohán közéjük tartozott. Kevesebb volt, mint próféta, de több mint egy tájegység eminens festőegyénisége. P. Szűcs Julianna 7 SZÜLŐFÖLDJE: BUDAPEST Vészi Endre: Hattyú az udvar fölött A hattyú egy Akácfa utcai öreg pesti bérház, a költő szülőházának udvara fölött száll szinte mozdulatlan szárnnyal, József Attilától kölcsönözve a szót, lassan, tűnődve. Vészi Endre szerint mindez „nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié, még most is ott repül a kút mély udvar fölött”. A kötetzáró s egyben a címet adó lírai prózából való az idézet. S ha végigolvassuk a háromszáznál több verset, 45 esztendő válogatását, az 1936 és 1981 közötti termést, a „szép emlékezet”-nek ezt a hattyúképét hitelesnek, igaznak érezhetjük. Pest, a szülőhely, az egyetlen otthon kel életre ebben a költészetben, Pest, a költővel egyidős évtizedek története, szépségével, örömforrásaival és tragédiáival, történelem tépte sorsokkal, súlyos, terhes emlékekkel. Ez a pestiség úgy tartozik hozzá a Vészi-versekhez, mint ahogyan Szép Ernő vagy Végh György versvilágához — hogy ebben az összefüggésben költőelődre éskortársra egyszerre utaljunk — vagy a prózában Mándy Iván történeteihez. Pesti tájak, főként a „hét kerület” egyedi világa s benne városi folklór és várostörténet egyszerre s együtt vannak jelen. De ezekből a gazdag formai változatosságot, a szabadversben is több variációs megoldásokat hozó versekből egy szocialista költő hite, szenvedése, csalódásai, emberszabású reményei egyaránt kihangzanak. Mert bár Vészi költői indulása századunk harmincas éveinek elejére, a proletárlíra nyersebb megnyilatkozásainak idejére esik, ő a szocialista líra bensőségesebb, a poétai személyiség jegyeit eredetien kibontakoztató, halkabb hangjait pengette meg. Maga is munkás lévén, tanult szakmája szerint vésnök, e nagy szellemi koncentrációt igénylő, a részletekre is figyelmező tevékenység ott hagyta költészetén is a minőségj élet. Vészi Endrének van mire emlékeznie. Tizenhárom, a versek számában változó ciklusra komponálta válogatott verseinek kötetét, csendben termő, nemes poézisének e jelentékeny állomását. A kötött, hagyományos formáktól és verseléstől a ma szokásos, központozás nélküli, szabad áradású szóhullámzásig szinte minden variáns megtalálható nála. S benne van a magyar irodalomtörténetből ismerős poétikai hagyománynak egy a mai líránkban megosztottan jelentkező, eredendő karaktervonása: a szolgálaté, a közösség, az emberiség és emberség, az egyes ember szolgálatáé. Felelősség és komolyság keveredik a derű, a mosoly embermelegével Vészi lírájában. A mélyhegedű hangján szólal a szerelem ebben a poézisben. Otthonok című versében feleségéről, társáról, ahogyan eleink mondták, lelkének jobb feléről dalol: „A társam ő, a kedvesem, / szerelmem, vérem, lényem, / ki egyre inkább egy velem, és én is őt idézem. / Ki vélem így szövetkezett / életre, szabadságba, / vagy, hogyha erre nem lehet, / a kényszerű halálra.” Az ötvenes években, a „néma antológiák” idején Juhász Ferencnek üzente: „Ostor a magány, / barangoló farkas a lélek” —, s József Attila a vigasza, mert „Olyan okos, mint lámpánkban a villany, / hold-életünknek klorofilja, zöldje, / tó-életünkben hullám, álmainkban / a megvalósuló rend”. Vészinek hivatása a költészet, mint boldogabb korokban kinek-kinek a maga munkája. Magyar költőnek drága az anyanyelv, dajkája, eszköze, vésője, kenyere. Említettük már, hogy a költő alapélménye szűkebb hazája, az Akácfa utca, s a ház, amelyben gyermekkorát élte. „... nem üstökösből s nem csillag-cserépből, / de bérházudvar fordított egéből, / hol korom s pernye leng, / gyűjtöttem, mint gyerek, a színes képet, / alanyt, állítmányt, jelzőket, igéket, / s az anyanyelvemet.” S bármennyire foglalkoztatja önsorsa, öregedvén az enyészet feltartóztathatatlan közeledése, a kort, amely élete köré a hátteret s a környezetet adja, magáénak és nemzedékének is tudja, vállalja. Negyven és ötven között című versében meg is idézi: „Mert végül ez a nemzedék / — már ami megmaradt / eléri majd a hegyszegélyt, / hisz ez volt az a had, / mely félelem, dac és halál / futóárkaiban / nem semmisült meg, verte bár / az utolsó roham.” S a versek között mindegyre kígyólnak a város fényei, átsuhan az egykori Ilkovics, a Nyugati, a 6-os, megvilágosodnak a város mélyrétegei. Ezért vallomásértékű Szintézis című költeményének ez a sora: „Nem ért meg engem, ki csak rendszerez!” Szelíd-szigorú öntudattal írja: „hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az, / s bármilyen is magányom, az emberség a létem, / a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.” Költői áttételben az „e kívül nincsen számodra hely” egyfajta variációja ez, a legjobb hagyomány mai megfogalmazása. Egyéni utakon járó költészet a Vészi Endréé. Lírája is individuális, de az egyéni létet a társadalomban megélő, annak sorsától el soha nem forduló ez az individualizmus. Nem az elkülönülés, hanem az együtt és egyedül individualizmusa. A világ manipuláltsága miatti elkedvetlenedését csak a „szűz proletárseregek” reménye csökkenti némiképp. „Arcom értelmét-éfogalmazzák / keserű s jó felismerések, / kialakítják az egészet, / benne a rabság és szabadság.” Vészi meditációja mindig konkrét: egy tárgy, egy helyzet, egy lassan oszló emlék, halálderengés, elmúlás-tudat, de nem tobzódás abban, hanem meggondolt gondolat. A halálnál jobban csak az ostobaság erejétől fél. A kirekesztést a társadalomból, a nemzetből, az emberiségből tartja az emberre nézve szégyenletesnek, s legnagyobb élménye ez: „értik a nyelvem tízmillióan, ezren és ezren gondolatom.” „A rendezett közöny” világában is az emberit vállaló szolgálat íratlan parancsa szerint akar élni, amint azt Az átmenet évezredei című verse bizonyítja: „magam vagyok az anyag, / magam vagyok a szerszám, / s ott leszek ahol lenni muszáj, / tiltakozni és építeni, / énekelni és kiabálni, / üveggé olvadva és újra születve, / holnap meg holnapután, / átmenetileg, / amíg az ember fönnmaradni képes.” Világtörténelmi folyamatban, összefüggésrendszerben látja önmagát, költői küldetését — lényege szerint az önáldozatra is képes, mélyen humánus emberi sorsot. Vészi Endre félszázados jelenléte a magyar költészetben ennek a vox humanának egyéni hangszerelésű változata. (Magvető) Pálmai Kálmán