Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-03 / 104. szám

4 Mennyien Mostanában sokat töprengek, hogy vajon mi, magyarok, sokan va­gyunk-e vagy kevesen e hazában. Azt természetesen tudom, hogy a tíz­­millió-valahányszázezer nem valami nagy népességszám, ámbár sok, sok­kal kisebb nép is él a földön, s nem is rosszul. De azt is tudom, hogy va­lamely nép nagyságát, szerencsére, nem számszerűsége, hanem értékei szabják meg, s ebben, szerénytelen­ség nélkül mondva, egy népnél sem vagyunk alábbvalók. No de hát visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy sokan vagyunk-e vagy kevesen, olyan egymásnak el­lentmondó szempontokból áll össze a válasz, hogy csakugyan el kell gon­dolkodni rajta. Mert vegyünk csak kezünkbe bármelyik nap bármelyik újságot, bizonyosan áll benne vala­mi a lakáshelyzetről, amelynek jel­zője minimum az, hogy nehéz és ke­vés a lakás. Pedig sosem épült annyi lakás, mint a legutóbbi tizenöt-húsz évben. Ezek szerint, ha a lakáshely­zetet nézem, kész a válasz: sokan vagyunk. De­­hátralapozok az újságban, egé­szen az apróhirdetésekig, és szemem­­szám eláll. Hasábszámra sorakoznak ott álláshirdetések a legkülönbözőbb szakmák dolgozóinak, olyan csábító ajánlatokkal, hogy némelyik olvas­tán még jobban bánom, hogy nem vagyok fiatal, mert rohanvást átké­pezném magamat (és talán még vi­­hetném is valamire). Keresik tehát a dolgozókat, és nemcsak szakmun­kásokat, de még főkönyvelőket, sőt igazgatókat is, jeléül annak, hogy kis nép vagyunk, kevesen vagyunk. A „nincs rá ember” jelenség napon­ta föllelhető a szolgáltatásokban, amikor csőrepedés folytán a falból szökőkút-erősséggel ömlik a víz, ám a szerelővállalat legföljebb másnap­ra vállalja a munkát, és amikor sür­getném, hogy hova gondolnak, ért­sék meg, most azonnal, újra csak az­­a válasz: nincs ember. Ezek szerint, kérem, kevesen vagyunk. Vagy mégsem? Ugyanis egy má­sik újságban nagy gyárunk főmér­nöke és gazdasági igazgatója egybe­hangzóan állítja: legújabb berende­zésüket hogy, hogy nem, képtelenek elég hatékonyan működtetni, és ugyanez a gépsor az NSZK-ban, ahonnan való, az övékéhez képest hatvanszázaléknyi létszámmal dol­gozik. Igen, néhol a jelszószerűen is­mételt hatékonyságnak fékje, hogy sok az emíber ott, ahol kevesebb is elég volna. Ezek szerint mégis sok az emíber. No azt aztán nem! Az újság nagy riportjában az oktatásügy emberei elmondják: szinte emberfeletti, amit a pedagógusok, köztük sokan képe­sítés nélkül, vállalnak és teljesíte­nek; az osztálylétszámhoz képest so­ha nem jutott ilyen kevés tanító. És még ha volna is szabad osztályte­rem, akkor sem bonthatnák kétfelé a zsúfolt osztályokat, mert kevés a pedagógus. Értsük meg: nincs em­ber. Illetve: demográfiai csúcs van bizonyos évjáratokban, mert bennük meg sok az ember. Megértem, hogyne érteném, hogy a népszaporodás egyenetlensége gon­dokat támaszt. De hát mégiscsak a bőség a nagyobb öröm, mint a szük­ség. Ment a kormányzat, ugyebár, mindent igyekszik megtenni, hogy családalapításra és családgyarapítás­ra buzdítsa az ifjú állampolgárokat, és már el is döntenék az újabb gye­rek jövetelét, ám le-lelohad a ked­vük, ha amott meg azt olvassák, hallják, minő nagy gond az iskoláz­tatásuk, és az előbb még lelkes csa­ládgyarapítók azt sem tudják, sokan vagyunk-e hát vagy kevesen. És erre a bűvös kérdésre legkevés­bé sem tudunk válaszolni, amikor bevásárolni megyünk. Az önkiszol­gáló boltban a szakembertől, már­mint a kereskedőtől (képzettségükbe beletartozik az áruismeret), meg akar kérdezni valamit, leggyakrabban vállvonogatás a válasz — nem az ő „asztala”. Ám ha e gondolatok­­kö­zepette mégis megrakom a kosarat, akkor látom ám csak igazán, milyen kevés a kereskedő — a három-öt pénztár közül jó, ha kettő dolgozik —, és milyen sokan vagyunk mi, vevők. Ugyanez figyelhető meg a közleke­désben is. Nemegyszer olvashatjuk, hallhatjuk, hogy a közlekedési vál­lalat szívesen indítana több kocsit, járatná gyakrabban a buszt meg a villamost, de hát értsük már meg, ennek egyetlen akadálya van: nincs ember. De ránézve a villamosra és az autóbuszra, amely sokszor már a végállomásról is zsúfolva indul, meg­erősödik az a benyomása, hogy in­kább sok az ember. Végiggondolva mindazt, ami fel­ötlik az emberben, miközben azt ku­tatja, kevesen vagyunk-e vagy so­kan, belefájdul a feje. Nosza, gye­rünk le a körzeti rendelőbe! Sie­tünk, hát uramfia, mit látunk! Hogy sokan vagyunk, mi, akik sorunkra várunk, és a látszat szerint kevesen az orvosok. Pedig nem igaz ám. Mert a lakosság arányszámához képest jól állunk az orvosellátással. Valami más lehet itt a baj — tűnődöm. Ekkor jutottam, kérem, a nagy föl­fedezésre: ha mindenki kijönne, vagy le sem menne, akinek csak a feje fáj, egyszeriben nem volna olyan bo­nyolult a kérdés, hogy történetesen itt kevesen vagyunk-e vagy sokan. Attól függ, mint láttuk, mihez mérjük. Ha túlnyújtózunk a taka­rón, nem biztos, hogy a takaró rö­vid. Talán másképp kellene szabni az igényeinket. Vagy a takarót. Szántó Jenő NÉPSZABADSÁG 1986. május 5., hétfő Anyák napi ünnepség a Munkásőrs­égnél Anyák napi ünnepséget rendezett vasárnap a Munkásőrség úrkúti községi tanácsházán és a nádudvari közsségi pártbizottság épületében. Úrkúton köszöntötték Zsármi Ta­­másné 11 gyermekes édesanyát, akinek férje több mint 20 éve munkásőr. Felolvasták Borbély Sán­dor országos parancsnok levelét, s átadták a Haza Szolgálatáért Ér­demérem arany fokozata kitünte­tést. Ugyanebben az elismerésben részesítette az országos parancsnok Kovács Gáborné nádudvari édes­anyát; családjának férfi tagjai a Munkásőrség alapítói. (MTI) Nemzeti zászlót kapott Kiskőrös Petőfi szülővárosában, Kiskőrö­sön vasárnap adta át a Hazafias Népfront Országos Tanácsa által a településnek ítélt nemzeti zászlót Fialuvégi L­ajos, a Minisztertanács elnökhelyettese Oláh Pál tanácsel­nöknek. Az elismerésre a lakosság a helység fejlődését, gyarapodását szolgáló társadalmi munkájával szolgált rá. Ennek értéke tavaly mintegy harmincmillió forint, az egy személyre jutó munkaérték pedig 3947 forint volt. A kiskőrö­siek önkéntes munkával járultak hozzá a helyi szakmunkásképző in­tézet bővítéséhez, az ifjúsági cent­rum kialakításához, összefogásuk­kal folytatódott a tanyavillamosí­tás, a parkok, közterek szépítése, az úthálózat építése. A zászlóval járó kétmillió forin­tos jutalommal a településfejlesz­tésre fordítható pénzt egészítik ki. (MTI) Magyar—koreai újságíró-megállapodás A KNDK Újságíró Szövetsége meg­hívására Megyeri Károlynak, a Ma­gyar Újságírók Országos Szövetsége főtitkárának vezetésével magyar új­ságíró-küldöttség tett hivatalos láto­gatást a Koreai Népi Demokrati­kus Köztársaságban. A delegáció tárgyalásokat folytatott Ej Szong Bokkal, a Nodong Színműn főszer­kesztőjével, a KNDK Újságíró Szö­vetsége elnökével. Phenjanban alá­írták a két szervezet ötéves együtt­működési egyezményét. A delegá­ciót fogadta Csong Dzun Gi, a Ko­reai Munkapárt KB PB póttagja, miniszterelnök-helyettes. Megyeri Károly a KNDK-beli hi­vatalos látogatás befejeztével, út­ban hazafelé a Kínai újságíró Szö­vetség meghívására rövid látogatást tett Pekingben, ahol a két ország újságíró-szervezetei közti kapcso­latok fejlesztéséről tárgyalt. (MTI) FŐVÁROS SZÜLETIK NIGÉRIAI LEVÉL A vadonatúj repülőtér betonján gurulva még el tudtam képzelni, hogy valahol, a távoli dombok és hegyek mögött létezik egy ultramodern világváros. Ha ugyanis nem létezne, miért írták volna ki a központi épület homlokzatára, hogy „Abudzsa Nemzetközi Repülőtér”? A robogó gépkocsiban ülve csak erősödött bennem a meggyőződés, hogy a frissen aszfaltozott út a jövő század álomszép nagyvárosába vezet. Minden domboldalban türelmetlenül vártam, hogy most tárul­tm­ajd elém a modern építészet csodája. Sehol sem tárult elém. A kitűnő út többnyire érintet­lennek ható, erdős-bokros tájat szel ketté. Imitt-amott fel­fedezhetők az égetéssel végzett erdőirtás, a kezdetleges föld­művelés nyomai. Aztán felbukkan egy mesébe illő afrikai falucska, a jellegzetes, pálmalevéllel fedett csúcsos sárkuny­hókkal. Az emberek ruházatából (vagy ruhátlanságából), szerszámaikból, háztartási eszközeikből ítélve ezt a tájat még nem suhintotta meg a modern idők szele. Vagy mégis? Nem messze a festői falutól duzzasztógát és víztároló épült, amely máris 650 ezer lakosú város ivóvízellátására lenne képes. Ez igen, de hol az a város? Látunk egymástól távoli, önálló településeknek tetsző lakótelepeket, látjuk az ideig­lenes kormányépületek együttesét, a befejezés előtt álló Hilton Szállót és a Sheratont, látjuk a hatalmasra tervezett nemzeti mecset magasba törő betonminaretjeit, látunk isko­lákat és benzinkutakat, de a sok-sok látnivaló sehogy sem áll össze egységes várossá, már csak azért sem, mert me­­gyényi területet kell bejárni, végigszáguldani érte. Az sem zárható ki persze, hogy az én elmaradott város­képemben, szegényes fantáziámban van a hiba. Hiszen Abudzsa tervét egy világhírű japán építész, Kenzo Tange professzor álmodta meg, az, aki újjáálmodta az atomtűzben elégett Hirosimát és a földrengés sújtotta Skopjét, s akinek a kézjegyét sok nevezetes építmény viseli szerte a világon. Abudzsa álma azonban eredendően nigériai álom volt. Hét nagy tekintélyű tudós férfiú gondolta ki és terjesztette elő a javaslatot, hogy a szövetségi fővárost telepítsék át az óceánparti Lagosból az ország szívébe. A „hét bölcs” nem rejtette véka alá, hogy Abudzsát afféle anti-Lagosnak, La­­gos tökéletes ellentétének képzeli el. Mindenféle értelemben, Lagos „bűnlajstroma” úgyszólván végtelen. Rossz, egész­ségtelen a klímája, mocsárvidék veszi körül. A mesés olaj­bevételek éveiben olyan hatalmas tömeg áradt ide vidék­ről, hogy ma már csak találgatják: ötmillió vagy inkább tízmillió ember lakja? Ha nem vetnek gátat a bevándor­lásnak, az ezredforduló táján akár 15—20 milliós monstrum is lehet belőle. Pedig már ma is elviselhetetlen a zsúfoltság, akadozik a vízellátás és az áramszolgáltatás, megoldatlan a csatornázás, embertelen próbatétel a közlekedés. A nehézsé­geket csak fokozza, hogy Lagos egyszerre fővárosa az azonos n évű államnak és a szövetségi köztársaságnak. A sok törzsi viszályt látott Nigériában nem elhanya­golható körülmény, hogy a lagosiak túlnyomó többsége a joruba törzshöz tartozik, de bármennyire kívánatos is az „etnikai egyensúly”, mégsem lehet csak úgy kitelepíteni őket. Sokkal egyszerűbb a szövetségi fővárost kihúzni a lábuk alól. Mellesleg olcsóbb is, mint a saját túlzsúfoltságá­tól fuldokló Lagos fejlesztése. De vajon mi szól Abudzsa mellett? (Egy azonos nevű falutól vagy városkától kapta a nevét.) Egészséges a klímá­ja, bővében van az energiaforrásoknak, egyszerűen megold­ható az útépítés, a csatornázás, és úgyszólván korlátlanul terjeszkedhet minden irányban. Gyönyörű a fekvése is: er­dős-bokros, dimbes-dombos táj, hirtelen felszökő kis he­gyekkel, völgyekben rejtőző tavakkal, patakokkal. Nem kevésbé lényeges azonban, hogy Abudzsa etnikai­lag „semleges”, nem tartozik egyik nagy törzs területéhez sem. Az ország szívéből egyébként könnyebb leszerelni­­az esetleges törzsi lázongásokat, mint Tangosból, az ország pere­méről. Idézzük a „hét bölcs” érvelését: „Meg vagyunk győ­ződve, hogy a nemzeti egység kikovácsolásához szükség van egy fővárosra, amely valamennyi nigériaié lesz, ahol min­denki bizonyos lehet benne, hogy teljes egyenlőségben élhet az összes többi nigériaival, és ahol senkit sem tekinthetnek »idegennek«, sem a törvény szerint, sem a mindennapi élet­ben. ... Az ország központjában elhelyezkedő szövetségi fő­város segíti a nemzeti egység szellemének megszületését.” A 250 négyzetkilométeres építési területen száguldozva a legváratlanabb helyeken is felfedeztem a pedánsan elhe­lyezett táblát: „Segíts tisztán tartani Abudzsát.” Az urba­nisztikai koncepció része, hogy Abudzsában nem lehetnek bádogviskós nyomornegyedek, szemétkupacok, koldusok, utcai árusok, zajos és koszos műhelyek, és persze nem lehet bűnözés sem. Abudzsa tervét tíz éve hagyták jóvá, és éppen öt éve rakták le a város alapkövét. Jelenleg 20—25 ezer lakója lehet, túlnyomórészt olyan emberek, akik részt vesznek a húszmilliárd dolláros beruházás (kezdetben 12 milliárdról beszéltek) irányításában, kivitelezésében. A munkálatokat az úthálózat, a vízellátás és az áramszolgáltatás kiépítésével kezdték. Ugyancsak az első szakaszban alakítják ki a város­­központot az elnöki palotával, a nemzetgyűléssel, a szövet­ségi minisztériumokkal, az üzleti negyeddel, a színházzal. A most épülő öt, egyenként 35—40 ezres lélekszámú fővárosi kerület négy-ötezer embernek otthont adó lakótelepekből áll. Minthogy az utóbbi években megcsappantak az olaj­bevételek, az új főváros építkezése lassabban halad a ter­vezettnél. Eredetileg 1982-re ígérték a kijelölt főváros bir­tokbavételét, de mostanáig csak az előőrsök érkeztek meg Abudzsába. A legfrissebb értesülések szerint az idén négy minisztérium teszi át székhelyét az új fővárosba, s csak 1990-re várható az egész kormány átköltöztetése. Miközben az olajbevételek a felére csökkentek, az évi adósságszolgálat az exportbevételek negyven százalékát viszi el. Az idén hat­­százmillió dollár jut Abudzsa építésére. A tervek szerint az ezredfordulóra 1,6 millió lakosú várossá terebélyesedik, amelynek végül 3,1 millió lakosa lesz. A tavaly hatalomra került Ibrahim Babangida hadat üzent a nagy nemzeti vál­lalkozást sem kímélő korrupciónak (a jelenlegi abudzsai te­rületi miniszter elődje börtönben ül a sikkasztás miatt). A japán építésztől megkérdezték, hogy nem jut-e Bra­­sília sorsára, nem válik-e afféle szellemvárossá Abudzsa is. Szerinte nem­ igaz, ilyen méretű új várost sehol nem terveztek, építettek a világon, de életképes, lakható főváros lesz, amely kulturális és sportlétesítményeivel minden igényt kielégít. A közigazgatási központot kényelmes lakónegye­dek, a várost pedig virágzó mezőgazdasági üzemek veszik körül. A modern ipartelepek távol helyezkednek el. Amikor a szövetségi kormány a 700 kilométerre fekvő Abudzsába költözik, a külföldi képviseletek sem maradhat­nak tovább Lagosban. Több követség már építkezik is a jel­képes összegért 99 évre bérelhető parcellákon. Abudzsa, 1986 tavaszán. Böcz Sándor benini Abudzsa AFRI ATLANTI - ÓCEÁN MÁJUS 2. Hogy a dunai hajókirándulást mikor ígértem meg a gyerekeknek, senki se tudja. Az se biztos, hogy megígértem. Minden családban őriz a — többnyire gyermeki — memó­ria ilyesmiket: ötlet, emlékezés, ol­vasmányélmény és vágy valahogy átszövik egymást, s ettől úgy fel­erősödnek, hogy konkrét program­má akarnak válni. Csak hát a pi­henés, szórakozás szokásai legalább olyan erős kötöttségek, mint a munkáéi. Nem csoda, hogy különö­sebb és előzetes tervezés nélkül, ép­pen május másodika lett e kirán­dulásunk napj­a, hiszen se szombat, se vasárnap, se május elseje, ha­nem . .. Milyen nap is volt tulajdon­képpen? Mindegy. A Vigadó téri pénztár előtt to­longva kétségeim voltak, hogy fel­­férünk-e a jó öreg Hunyadira, amely egy felirat szerint 700 utas befogadására képes. Hogy valaki megszámolt-e bennünket, nem tu­dom. Mindenesetre beszállás előtt, a Duna partján még többnyire ide­ges volt a nép. Egyesek drágállták a hajójegyet, mások rozogának ítél­ték a hajót, többen a gyermekeik magatartásával voltak elégedetle­nek, s a legtöbben magukkal hoz­tak feszültséget, elégedetlenséget, félbehagyott veszekedéseket hazul­ról vagy a hétköznapjaikból. A ha­jó nem túl biztató előjelek között indult Visegrád felé. Ahová jó há­rom óra elteltével meg is érkezett. Ekkor hevesen és ellenállhatat­lanul megszálltuk a várost. Nem volt étterem, ajándékbolt, park és nyilvános vécé, ahol ne mi lettünk volna. De csoda tudja, miért, ekkor már nem voltunk idegesek. Még nem köszöntünk egymásnak, elvég­re nem ismertük, csak láttuk egy­mást. De együtt láttuk a hajóról Pünkösdfürdőt, a Lupa-szigetet és Tahit, együtt napoztunk, és együtt álltunk sorba a hajó valamennyi szolgáltatásáért. És délután négy­kor, tehát félórával a Hunyadi visszaindulása előtt, a visegrádi ki­kötő hiújánál már az együvé tarto­zás szelíden rokonszenvező jóked­vével könyököltünk egymásba, hogy a legjobb helyeket foglaljuk le ma­­gunknak. Hazafelé pedig . .. Nos, utólag se tudom összerakni a gesztusokat, a mozzanatokat, a szavakat, amelyek­ből összerakódott az a hangulat, az a közösség .. . Közösség? Nem illik ide e súlyos szó, inkább csak tár­saság, csoport, a hajó közönsége. Pedig ha a körülményeket nézem, minden okunk meglett volna az ingerültségre, a veszekedésre is. Annyian voltunk, hogy — érzék­letes pesti nyelven szólva — egy­másba értünk. Minden kikötőnél fel­szisszenve néztünk a partra: ez a tömeg még fel akar ide férni? És felfért. Ki asztalra ült, ki kö­télre, ki korlátra, ki lépcsőre, emitt egy kar ütközött, amott egy láb lógott be, de panasz nem volt hall­ható. Valahonnan előkerült egy tan­góharmonika is, gazdája körülbelül három és fél nótát tudott, azt is siralmasan, de élveztük, és tapsol­tunk. Akadt, aki képes volt a hely abszolút hiányában is táncolni, akadt, aki tánc helyett csak állt, és a fulladásos halál küszöbéig csóko­­lózott, de nem akadt, aki megbot­­ránkozott volna. A gyerekek élvez­ték a sokadalmat, a felnőttek a gyerekeket, jót tett még a hétágra sütő nap, a vízi út csodás látványa, a páradús, tiszta levegő, a sokféle üdítőital, sőt még a meleg sör is. Nem mondanám, hogy nagy is­meretségek alakultak, hogy sokat beszélgettek volna az utasok. De minek is, amikor minden olyan magától értetődő volt: egyetértés szervezettség nélkül, egymás elfo­gadása természetes alkalmazkodás­sal előzetes megállapodás nélkül. Egy hajó alakú szerkentyűn ön­szántunkból ki voltunk rakva a természetbe, és rögtön természete­sen viselkedtünk. Pedig mindössze annyi tartott bennünket össze, hogy semmi sem választott el. Azonos célokra orientálódtunk, önkéntes célokra, előre vállalt feltételeikkel, belátható időtartamra. És nem egy­szerűen jókedvünk lett ettől, ha­nem úgynevezett bolondos jóked­vünk. Egyetlen részeg mozdulat vagy hangos jelenet nélkül. De az­zal az áldott, s a mai világban annyira szomjúhozott lelkiállapot­tal, amelyben az ember mindent, de mindent az értő és elnéző derű szemszögéből lát. Senki sem mutatkozott be sen­kinek, a Vigadó térnéll mégis el­köszöntünk egymástól. Furcsán néz­ték ránk a Dunakorzó elegánsai: mi tagadás, kissé gyűrött és gyüle­­vész volt a hadunnk. Ha megkérdez­ték volna, hogy mégis miért érez­tük magunkat boldogabbnak ná­­luknál, bizony, nem tudtuk volna megmagyarázni. Cserhalmi Imre

Next