Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-03 / 104. szám
4 Mennyien Mostanában sokat töprengek, hogy vajon mi, magyarok, sokan vagyunk-e vagy kevesen e hazában. Azt természetesen tudom, hogy a tízmillió-valahányszázezer nem valami nagy népességszám, ámbár sok, sokkal kisebb nép is él a földön, s nem is rosszul. De azt is tudom, hogy valamely nép nagyságát, szerencsére, nem számszerűsége, hanem értékei szabják meg, s ebben, szerénytelenség nélkül mondva, egy népnél sem vagyunk alábbvalók. No de hát visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy sokan vagyunk-e vagy kevesen, olyan egymásnak ellentmondó szempontokból áll össze a válasz, hogy csakugyan el kell gondolkodni rajta. Mert vegyünk csak kezünkbe bármelyik nap bármelyik újságot, bizonyosan áll benne valami a lakáshelyzetről, amelynek jelzője minimum az, hogy nehéz és kevés a lakás. Pedig sosem épült annyi lakás, mint a legutóbbi tizenöt-húsz évben. Ezek szerint, ha a lakáshelyzetet nézem, kész a válasz: sokan vagyunk. Dehátralapozok az újságban, egészen az apróhirdetésekig, és szememszám eláll. Hasábszámra sorakoznak ott álláshirdetések a legkülönbözőbb szakmák dolgozóinak, olyan csábító ajánlatokkal, hogy némelyik olvastán még jobban bánom, hogy nem vagyok fiatal, mert rohanvást átképezném magamat (és talán még vihetném is valamire). Keresik tehát a dolgozókat, és nemcsak szakmunkásokat, de még főkönyvelőket, sőt igazgatókat is, jeléül annak, hogy kis nép vagyunk, kevesen vagyunk. A „nincs rá ember” jelenség naponta föllelhető a szolgáltatásokban, amikor csőrepedés folytán a falból szökőkút-erősséggel ömlik a víz, ám a szerelővállalat legföljebb másnapra vállalja a munkát, és amikor sürgetném, hogy hova gondolnak, értsék meg, most azonnal, újra csak aza válasz: nincs ember. Ezek szerint, kérem, kevesen vagyunk. Vagy mégsem? Ugyanis egy másik újságban nagy gyárunk főmérnöke és gazdasági igazgatója egybehangzóan állítja: legújabb berendezésüket hogy, hogy nem, képtelenek elég hatékonyan működtetni, és ugyanez a gépsor az NSZK-ban, ahonnan való, az övékéhez képest hatvanszázaléknyi létszámmal dolgozik. Igen, néhol a jelszószerűen ismételt hatékonyságnak fékje, hogy sok az emíber ott, ahol kevesebb is elég volna. Ezek szerint mégis sok az emíber. No azt aztán nem! Az újság nagy riportjában az oktatásügy emberei elmondják: szinte emberfeletti, amit a pedagógusok, köztük sokan képesítés nélkül, vállalnak és teljesítenek; az osztálylétszámhoz képest soha nem jutott ilyen kevés tanító. És még ha volna is szabad osztályterem, akkor sem bonthatnák kétfelé a zsúfolt osztályokat, mert kevés a pedagógus. Értsük meg: nincs ember. Illetve: demográfiai csúcs van bizonyos évjáratokban, mert bennük meg sok az ember. Megértem, hogyne érteném, hogy a népszaporodás egyenetlensége gondokat támaszt. De hát mégiscsak a bőség a nagyobb öröm, mint a szükség. Ment a kormányzat, ugyebár, mindent igyekszik megtenni, hogy családalapításra és családgyarapításra buzdítsa az ifjú állampolgárokat, és már el is döntenék az újabb gyerek jövetelét, ám le-lelohad a kedvük, ha amott meg azt olvassák, hallják, minő nagy gond az iskoláztatásuk, és az előbb még lelkes családgyarapítók azt sem tudják, sokan vagyunk-e hát vagy kevesen. És erre a bűvös kérdésre legkevésbé sem tudunk válaszolni, amikor bevásárolni megyünk. Az önkiszolgáló boltban a szakembertől, mármint a kereskedőtől (képzettségükbe beletartozik az áruismeret), meg akar kérdezni valamit, leggyakrabban vállvonogatás a válasz — nem az ő „asztala”. Ám ha e gondolatokközepette mégis megrakom a kosarat, akkor látom ám csak igazán, milyen kevés a kereskedő — a három-öt pénztár közül jó, ha kettő dolgozik —, és milyen sokan vagyunk mi, vevők. Ugyanez figyelhető meg a közlekedésben is. Nemegyszer olvashatjuk, hallhatjuk, hogy a közlekedési vállalat szívesen indítana több kocsit, járatná gyakrabban a buszt meg a villamost, de hát értsük már meg, ennek egyetlen akadálya van: nincs ember. De ránézve a villamosra és az autóbuszra, amely sokszor már a végállomásról is zsúfolva indul, megerősödik az a benyomása, hogy inkább sok az ember. Végiggondolva mindazt, ami felötlik az emberben, miközben azt kutatja, kevesen vagyunk-e vagy sokan, belefájdul a feje. Nosza, gyerünk le a körzeti rendelőbe! Sietünk, hát uramfia, mit látunk! Hogy sokan vagyunk, mi, akik sorunkra várunk, és a látszat szerint kevesen az orvosok. Pedig nem igaz ám. Mert a lakosság arányszámához képest jól állunk az orvosellátással. Valami más lehet itt a baj — tűnődöm. Ekkor jutottam, kérem, a nagy fölfedezésre: ha mindenki kijönne, vagy le sem menne, akinek csak a feje fáj, egyszeriben nem volna olyan bonyolult a kérdés, hogy történetesen itt kevesen vagyunk-e vagy sokan. Attól függ, mint láttuk, mihez mérjük. Ha túlnyújtózunk a takarón, nem biztos, hogy a takaró rövid. Talán másképp kellene szabni az igényeinket. Vagy a takarót. Szántó Jenő NÉPSZABADSÁG 1986. május 5., hétfő Anyák napi ünnepség a Munkásőrségnél Anyák napi ünnepséget rendezett vasárnap a Munkásőrség úrkúti községi tanácsházán és a nádudvari közsségi pártbizottság épületében. Úrkúton köszöntötték Zsármi Tamásné 11 gyermekes édesanyát, akinek férje több mint 20 éve munkásőr. Felolvasták Borbély Sándor országos parancsnok levelét, s átadták a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetést. Ugyanebben az elismerésben részesítette az országos parancsnok Kovács Gáborné nádudvari édesanyát; családjának férfi tagjai a Munkásőrség alapítói. (MTI) Nemzeti zászlót kapott Kiskőrös Petőfi szülővárosában, Kiskőrösön vasárnap adta át a Hazafias Népfront Országos Tanácsa által a településnek ítélt nemzeti zászlót Fialuvégi Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettese Oláh Pál tanácselnöknek. Az elismerésre a lakosság a helység fejlődését, gyarapodását szolgáló társadalmi munkájával szolgált rá. Ennek értéke tavaly mintegy harmincmillió forint, az egy személyre jutó munkaérték pedig 3947 forint volt. A kiskőrösiek önkéntes munkával járultak hozzá a helyi szakmunkásképző intézet bővítéséhez, az ifjúsági centrum kialakításához, összefogásukkal folytatódott a tanyavillamosítás, a parkok, közterek szépítése, az úthálózat építése. A zászlóval járó kétmillió forintos jutalommal a településfejlesztésre fordítható pénzt egészítik ki. (MTI) Magyar—koreai újságíró-megállapodás A KNDK Újságíró Szövetsége meghívására Megyeri Károlynak, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége főtitkárának vezetésével magyar újságíró-küldöttség tett hivatalos látogatást a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. A delegáció tárgyalásokat folytatott Ej Szong Bokkal, a Nodong Színműn főszerkesztőjével, a KNDK Újságíró Szövetsége elnökével. Phenjanban aláírták a két szervezet ötéves együttműködési egyezményét. A delegációt fogadta Csong Dzun Gi, a Koreai Munkapárt KB PB póttagja, miniszterelnök-helyettes. Megyeri Károly a KNDK-beli hivatalos látogatás befejeztével, útban hazafelé a Kínai újságíró Szövetség meghívására rövid látogatást tett Pekingben, ahol a két ország újságíró-szervezetei közti kapcsolatok fejlesztéséről tárgyalt. (MTI) FŐVÁROS SZÜLETIK NIGÉRIAI LEVÉL A vadonatúj repülőtér betonján gurulva még el tudtam képzelni, hogy valahol, a távoli dombok és hegyek mögött létezik egy ultramodern világváros. Ha ugyanis nem létezne, miért írták volna ki a központi épület homlokzatára, hogy „Abudzsa Nemzetközi Repülőtér”? A robogó gépkocsiban ülve csak erősödött bennem a meggyőződés, hogy a frissen aszfaltozott út a jövő század álomszép nagyvárosába vezet. Minden domboldalban türelmetlenül vártam, hogy most tárultmajd elém a modern építészet csodája. Sehol sem tárult elém. A kitűnő út többnyire érintetlennek ható, erdős-bokros tájat szel ketté. Imitt-amott felfedezhetők az égetéssel végzett erdőirtás, a kezdetleges földművelés nyomai. Aztán felbukkan egy mesébe illő afrikai falucska, a jellegzetes, pálmalevéllel fedett csúcsos sárkunyhókkal. Az emberek ruházatából (vagy ruhátlanságából), szerszámaikból, háztartási eszközeikből ítélve ezt a tájat még nem suhintotta meg a modern idők szele. Vagy mégis? Nem messze a festői falutól duzzasztógát és víztároló épült, amely máris 650 ezer lakosú város ivóvízellátására lenne képes. Ez igen, de hol az a város? Látunk egymástól távoli, önálló településeknek tetsző lakótelepeket, látjuk az ideiglenes kormányépületek együttesét, a befejezés előtt álló Hilton Szállót és a Sheratont, látjuk a hatalmasra tervezett nemzeti mecset magasba törő betonminaretjeit, látunk iskolákat és benzinkutakat, de a sok-sok látnivaló sehogy sem áll össze egységes várossá, már csak azért sem, mert megyényi területet kell bejárni, végigszáguldani érte. Az sem zárható ki persze, hogy az én elmaradott városképemben, szegényes fantáziámban van a hiba. Hiszen Abudzsa tervét egy világhírű japán építész, Kenzo Tange professzor álmodta meg, az, aki újjáálmodta az atomtűzben elégett Hirosimát és a földrengés sújtotta Skopjét, s akinek a kézjegyét sok nevezetes építmény viseli szerte a világon. Abudzsa álma azonban eredendően nigériai álom volt. Hét nagy tekintélyű tudós férfiú gondolta ki és terjesztette elő a javaslatot, hogy a szövetségi fővárost telepítsék át az óceánparti Lagosból az ország szívébe. A „hét bölcs” nem rejtette véka alá, hogy Abudzsát afféle anti-Lagosnak, Lagos tökéletes ellentétének képzeli el. Mindenféle értelemben, Lagos „bűnlajstroma” úgyszólván végtelen. Rossz, egészségtelen a klímája, mocsárvidék veszi körül. A mesés olajbevételek éveiben olyan hatalmas tömeg áradt ide vidékről, hogy ma már csak találgatják: ötmillió vagy inkább tízmillió ember lakja? Ha nem vetnek gátat a bevándorlásnak, az ezredforduló táján akár 15—20 milliós monstrum is lehet belőle. Pedig már ma is elviselhetetlen a zsúfoltság, akadozik a vízellátás és az áramszolgáltatás, megoldatlan a csatornázás, embertelen próbatétel a közlekedés. A nehézségeket csak fokozza, hogy Lagos egyszerre fővárosa az azonos n évű államnak és a szövetségi köztársaságnak. A sok törzsi viszályt látott Nigériában nem elhanyagolható körülmény, hogy a lagosiak túlnyomó többsége a joruba törzshöz tartozik, de bármennyire kívánatos is az „etnikai egyensúly”, mégsem lehet csak úgy kitelepíteni őket. Sokkal egyszerűbb a szövetségi fővárost kihúzni a lábuk alól. Mellesleg olcsóbb is, mint a saját túlzsúfoltságától fuldokló Lagos fejlesztése. De vajon mi szól Abudzsa mellett? (Egy azonos nevű falutól vagy városkától kapta a nevét.) Egészséges a klímája, bővében van az energiaforrásoknak, egyszerűen megoldható az útépítés, a csatornázás, és úgyszólván korlátlanul terjeszkedhet minden irányban. Gyönyörű a fekvése is: erdős-bokros, dimbes-dombos táj, hirtelen felszökő kis hegyekkel, völgyekben rejtőző tavakkal, patakokkal. Nem kevésbé lényeges azonban, hogy Abudzsa etnikailag „semleges”, nem tartozik egyik nagy törzs területéhez sem. Az ország szívéből egyébként könnyebb leszerelniaz esetleges törzsi lázongásokat, mint Tangosból, az ország pereméről. Idézzük a „hét bölcs” érvelését: „Meg vagyunk győződve, hogy a nemzeti egység kikovácsolásához szükség van egy fővárosra, amely valamennyi nigériaié lesz, ahol mindenki bizonyos lehet benne, hogy teljes egyenlőségben élhet az összes többi nigériaival, és ahol senkit sem tekinthetnek »idegennek«, sem a törvény szerint, sem a mindennapi életben. ... Az ország központjában elhelyezkedő szövetségi főváros segíti a nemzeti egység szellemének megszületését.” A 250 négyzetkilométeres építési területen száguldozva a legváratlanabb helyeken is felfedeztem a pedánsan elhelyezett táblát: „Segíts tisztán tartani Abudzsát.” Az urbanisztikai koncepció része, hogy Abudzsában nem lehetnek bádogviskós nyomornegyedek, szemétkupacok, koldusok, utcai árusok, zajos és koszos műhelyek, és persze nem lehet bűnözés sem. Abudzsa tervét tíz éve hagyták jóvá, és éppen öt éve rakták le a város alapkövét. Jelenleg 20—25 ezer lakója lehet, túlnyomórészt olyan emberek, akik részt vesznek a húszmilliárd dolláros beruházás (kezdetben 12 milliárdról beszéltek) irányításában, kivitelezésében. A munkálatokat az úthálózat, a vízellátás és az áramszolgáltatás kiépítésével kezdték. Ugyancsak az első szakaszban alakítják ki a városközpontot az elnöki palotával, a nemzetgyűléssel, a szövetségi minisztériumokkal, az üzleti negyeddel, a színházzal. A most épülő öt, egyenként 35—40 ezres lélekszámú fővárosi kerület négy-ötezer embernek otthont adó lakótelepekből áll. Minthogy az utóbbi években megcsappantak az olajbevételek, az új főváros építkezése lassabban halad a tervezettnél. Eredetileg 1982-re ígérték a kijelölt főváros birtokbavételét, de mostanáig csak az előőrsök érkeztek meg Abudzsába. A legfrissebb értesülések szerint az idén négy minisztérium teszi át székhelyét az új fővárosba, s csak 1990-re várható az egész kormány átköltöztetése. Miközben az olajbevételek a felére csökkentek, az évi adósságszolgálat az exportbevételek negyven százalékát viszi el. Az idén hatszázmillió dollár jut Abudzsa építésére. A tervek szerint az ezredfordulóra 1,6 millió lakosú várossá terebélyesedik, amelynek végül 3,1 millió lakosa lesz. A tavaly hatalomra került Ibrahim Babangida hadat üzent a nagy nemzeti vállalkozást sem kímélő korrupciónak (a jelenlegi abudzsai területi miniszter elődje börtönben ül a sikkasztás miatt). A japán építésztől megkérdezték, hogy nem jut-e Brasília sorsára, nem válik-e afféle szellemvárossá Abudzsa is. Szerinte nem igaz, ilyen méretű új várost sehol nem terveztek, építettek a világon, de életképes, lakható főváros lesz, amely kulturális és sportlétesítményeivel minden igényt kielégít. A közigazgatási központot kényelmes lakónegyedek, a várost pedig virágzó mezőgazdasági üzemek veszik körül. A modern ipartelepek távol helyezkednek el. Amikor a szövetségi kormány a 700 kilométerre fekvő Abudzsába költözik, a külföldi képviseletek sem maradhatnak tovább Lagosban. Több követség már építkezik is a jelképes összegért 99 évre bérelhető parcellákon. Abudzsa, 1986 tavaszán. Böcz Sándor benini Abudzsa AFRI ATLANTI - ÓCEÁN MÁJUS 2. Hogy a dunai hajókirándulást mikor ígértem meg a gyerekeknek, senki se tudja. Az se biztos, hogy megígértem. Minden családban őriz a — többnyire gyermeki — memória ilyesmiket: ötlet, emlékezés, olvasmányélmény és vágy valahogy átszövik egymást, s ettől úgy felerősödnek, hogy konkrét programmá akarnak válni. Csak hát a pihenés, szórakozás szokásai legalább olyan erős kötöttségek, mint a munkáéi. Nem csoda, hogy különösebb és előzetes tervezés nélkül, éppen május másodika lett e kirándulásunk napja, hiszen se szombat, se vasárnap, se május elseje, hanem . .. Milyen nap is volt tulajdonképpen? Mindegy. A Vigadó téri pénztár előtt tolongva kétségeim voltak, hogy felférünk-e a jó öreg Hunyadira, amely egy felirat szerint 700 utas befogadására képes. Hogy valaki megszámolt-e bennünket, nem tudom. Mindenesetre beszállás előtt, a Duna partján még többnyire ideges volt a nép. Egyesek drágállták a hajójegyet, mások rozogának ítélték a hajót, többen a gyermekeik magatartásával voltak elégedetlenek, s a legtöbben magukkal hoztak feszültséget, elégedetlenséget, félbehagyott veszekedéseket hazulról vagy a hétköznapjaikból. A hajó nem túl biztató előjelek között indult Visegrád felé. Ahová jó három óra elteltével meg is érkezett. Ekkor hevesen és ellenállhatatlanul megszálltuk a várost. Nem volt étterem, ajándékbolt, park és nyilvános vécé, ahol ne mi lettünk volna. De csoda tudja, miért, ekkor már nem voltunk idegesek. Még nem köszöntünk egymásnak, elvégre nem ismertük, csak láttuk egymást. De együtt láttuk a hajóról Pünkösdfürdőt, a Lupa-szigetet és Tahit, együtt napoztunk, és együtt álltunk sorba a hajó valamennyi szolgáltatásáért. És délután négykor, tehát félórával a Hunyadi visszaindulása előtt, a visegrádi kikötő hiújánál már az együvé tartozás szelíden rokonszenvező jókedvével könyököltünk egymásba, hogy a legjobb helyeket foglaljuk le magunknak. Hazafelé pedig . .. Nos, utólag se tudom összerakni a gesztusokat, a mozzanatokat, a szavakat, amelyekből összerakódott az a hangulat, az a közösség .. . Közösség? Nem illik ide e súlyos szó, inkább csak társaság, csoport, a hajó közönsége. Pedig ha a körülményeket nézem, minden okunk meglett volna az ingerültségre, a veszekedésre is. Annyian voltunk, hogy — érzékletes pesti nyelven szólva — egymásba értünk. Minden kikötőnél felszisszenve néztünk a partra: ez a tömeg még fel akar ide férni? És felfért. Ki asztalra ült, ki kötélre, ki korlátra, ki lépcsőre, emitt egy kar ütközött, amott egy láb lógott be, de panasz nem volt hallható. Valahonnan előkerült egy tangóharmonika is, gazdája körülbelül három és fél nótát tudott, azt is siralmasan, de élveztük, és tapsoltunk. Akadt, aki képes volt a hely abszolút hiányában is táncolni, akadt, aki tánc helyett csak állt, és a fulladásos halál küszöbéig csókolózott, de nem akadt, aki megbotránkozott volna. A gyerekek élvezték a sokadalmat, a felnőttek a gyerekeket, jót tett még a hétágra sütő nap, a vízi út csodás látványa, a páradús, tiszta levegő, a sokféle üdítőital, sőt még a meleg sör is. Nem mondanám, hogy nagy ismeretségek alakultak, hogy sokat beszélgettek volna az utasok. De minek is, amikor minden olyan magától értetődő volt: egyetértés szervezettség nélkül, egymás elfogadása természetes alkalmazkodással előzetes megállapodás nélkül. Egy hajó alakú szerkentyűn önszántunkból ki voltunk rakva a természetbe, és rögtön természetesen viselkedtünk. Pedig mindössze annyi tartott bennünket össze, hogy semmi sem választott el. Azonos célokra orientálódtunk, önkéntes célokra, előre vállalt feltételeikkel, belátható időtartamra. És nem egyszerűen jókedvünk lett ettől, hanem úgynevezett bolondos jókedvünk. Egyetlen részeg mozdulat vagy hangos jelenet nélkül. De azzal az áldott, s a mai világban annyira szomjúhozott lelkiállapottal, amelyben az ember mindent, de mindent az értő és elnéző derű szemszögéből lát. Senki sem mutatkozott be senkinek, a Vigadó térnéll mégis elköszöntünk egymástól. Furcsán nézték ránk a Dunakorzó elegánsai: mi tagadás, kissé gyűrött és gyülevész volt a hadunnk. Ha megkérdezték volna, hogy mégis miért éreztük magunkat boldogabbnak náluknál, bizony, nem tudtuk volna megmagyarázni. Cserhalmi Imre