Népszabadság, 1986. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-10 / 135. szám

1986. június 10., kedd NÉPSZABADSÁG Műfordítói díjak (Munkatársunktól.) Ez év májusában immár hetedik alkalommal adták át a legjobb mű­fordítóknak kijáró Wessely-díjat, amelyet az alapítvány kuratóriuma az idén Csordás Gábor és Téglásy Imre költőknek ítélt oda. Wessely László, aki 1969-től 1978- ban bekövetkezett haláláig, azaz csaknem tíz esztendeig az Európa Könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett, nemcsak kitűnő szerkesztő, publicista és irodalmár volt, hanem remek műfordító is — mondja Domokos János, az Európa Könyvkiadó igazgatója, a Wessely irodalmi alapítvány kuratóriumának elnöke. Bábel, Tolsztoj, Csehov, Ma­jakovszkij, Dosztojevszkij, Beauvoir és még sorolhatnám azoknak az orosz és francia íróknak a nevét, akiknek műveit az ő kiváló átülte­tésében ismerhették meg a magyar olvasók. Az irodalmi alapítványt a Franciaországban élő Wessely And­rás hozta létre bátyjának hagyaté­kából, azzal a céllal, hogy olyan íróknak, költőknek, műfordítóknak adassák abból éveknte díj, akik mun­kásságukért még más kitüntetésben nem részesültek. A hagyaték, amely az időközben megjelent Wessely­­művek révén azóta némiképpen ki­egészült, körülbelül 180 ezer forint­ra tehető. A díj tehát egy viszonylag sze­rény összeg, tízezer forint, amely­ben évente egy, két-három éven­ként pedig két kiemelkedő műfor­dítót részesíthetünk.. A kuratórium, amelynek tagjai a Nagyvilág, a Szépirodalmi Kiadó, a Magvető és a Művelődési Minisztérium megbí­zottai, a kiadók, lapok, irodalmi fo­lyóiratok javaslatai alapján hozza meg döntését. Ebben az esztendő­ben Csordás Gábor pécsi költő, pró­­zaíró és műfordító, valamint Tég­lásy Imre fiatal költő, a középkori latin, magyar nyelvű irodalom ku­tatója kapták meg a Wessely-díjat. Csordásnak, akinek versfordításait igen nagy műgond, valamint a for­mák ismerete és tisztelete jellemzi, külön érdeme, hogy a lengyel, szerb, szlovén és cseh nyelveket szívós munkával elsajátítva, a közép-euró­pai nyelvterület irodalmát vállalta fel. Téglásy Imre, aki tudósként a középkori magyar—latin nyelvű iro­dalmat kutatja, a műfordítás szá­mára egy művelődéstörténetileg igen fontos, s eléggé feltáratlan terüle­tet hódított meg a középkori latin irodalom tolmácsolásával. A Wessely irodalmi díj valódi te­kintélyét — hangsúlyozza a kura­tórium elnöke — természetesen nem a már említett pénzösszeg adja meg — noha ez is ösztönzőleg hathat —, hanem sokkal inkább azoknak a rangos műfordítóknak a névsora, akik az elmúlt hét esztendő alatt e díjban részesültek. Az első eszten­dőben az azóta József Attila-díjas Tellér Gyulára esett a választás, majd következett Bartos Tibor, az angol nyelv igazán tehetséges for­dítója. A spanyol, portugál, katalán irodalom kedvelőinek nem kell be­mutatnunk Tomcsányi Zsuzsát. Gá­los Orsolya délszláv, Bognár Róbert francia, Győrffy Miklós német for­dításai az eredetivel mérhető él­ményt nyújtanak az olvasónak. De említhetnénk a kiváló Bárt Istvánt, s a nagy fordítási gyakorlatú Ne­mes Annát is.­­ A pályakezdők támogatását, ösz­tönzését teszi viszont lehetővé az az új alapítvány, amelyet a fiatalon, 25 esztendős korában elhunyt mű­fordító, a hányatott sorsú Zoltán Attila hagyatékából hívott létre Grigássy Éva, aki maga is jeles mű­fordító. Az alapítvány kuratóriuma a díjra, amelyet ez év májusában először ítélhettünk oda, a pályán valóban még csak most induló, la­tin, görög fordításaival azonban máris figyelmet keltő Imre Flórát találta érdemesnek. Nyári színház Székesfehérvárott Új helyen, a színjátszás hajdani hajlékának, a volt Pelikán fogadó­nak az udvarán nyitja meg kapuit az idén a székesfehérvári nyári szín­ház. A reformkori mozgalmak helyi központjának is otthont adó épüle­tet az elmúlt években eredeti állapo­tában állították helyre, s udvarán szabadtéri színpadot alakítottak ki. A nyári programban szereplő da­rabot, Vészi Endre Don Quijote utol­só kalandja című tragikomédiáját azon a helyen mutatják majd be a színészek, ahol Laborfalvy Róza és Jászai Mari kezdte pályáját, s ahol vándorszínész korában Petőfi Sándor is színpadra lépett. Az előadás há­rom színház — a székesfehérvári Vörösmarty, a veszprémi Petőfi és a Gyulai Várszínház — közös pro­dukciójaként kerül a nézők elé. A rendező Kerényi Imre, a főszerepek­ben Borbiczki Ferencet, Gelley Kor­nélt és Szemes Marit láthatja a kö­zönség. A székesfehérvári bemutató június 30-án lesz, s azt követően még kilenc alkalommal adják elő a művet a Pe­likán fogadó udvarán, majd bemu­tatják a Gyulai Várszínházban, Ba­­latonfüreden és Tihanyban is. (MTI) Parafrázis vagy utánzat Kézenfekvő, sőt látszólag jó ötlet két világbajnoki mérkőzés között egy Szurkolók című tévéjátékot ve­títeni. Illik a hangulathoz, a téma egyezik is, de mégis valami egészen más: nem a pálya, nem a mérkőzés, hanem a néző, mégpedig a meccs előtti estén. E téma sokféle megol­dása, sokféle feldolgozása is jól il­leszkedne a focival túlterhelt heti műsorba. Lehetne könnyedén szel­lemes karikatúra, lehetne elmélyült, szociológiai igényű ábrázolás, lehet­ne filozófiai általánosságú modell vagy lélektani megalapozású tanul­mány, szólhatna a drukkerről vagy­­a drukkról, de szólhatna az ember­ről, az életről. Lehetne az a csekély, bár nem lebecsülendő célja is, hogy legalább mi, akik esténként most film vagy­­tévéjáték, közérdekű szol­gáltató vagy informáló, ismeretter­jesztő vagy felvilágosító műsor he­lyett szinte kizárólag labdarúgást né­zünk a televízióban, legalább ma­gunkra ismerjünk, legalább felis­merhessük azokat a mindennapi szo­kásainkat, amelyeket a szurkolás, a mindennapi meccsnézés kényszerít ránk. "­­ A Kerekes Imre színdarabjából ké­szült tévéjátékban azonban legfel­jebb Slawomir Mrozek Emigránsok című darabjának gyenge utánzatára ismerhettünk, összehasonlítani hosz­­szasan lehetne a két művet, ámde az az egyikre nézve méltatlan, a má­sikra vonatkozóan lesújtó volna. Mrozek legnagyobb erőssége ugyan­is, hogy könnyedén közlekedik kü­lönféle jelentéssíkok, s ezzel­­életszfé­rák között, a konkrét helyzetből né­hány szóval, gesztussal varázsol fi­lozófiai alapszituációt, életmodellt, s a szöveg jelentését addig-addig csúsz­tatja ide-oda egyedi emberi, politi­kai­, társadalmi, általános emberi sí­kok között, míg végül minden mon­data valamennyi síkon megszólal. Nem egyszerűen több jelentésű, több­értelmű lesz ettől a szöveg, hanem inkább többszólamú, mégpedig az egyes szólamok között harmóniák és diszharmóniák gazdag váltakozásá­val. A Szurkolók szövege viszont igencsak szerencsétlenül csúszkál e dramaturgia síkos terén. Ha el akar emelkedni a köznapi, a realisztikus, a valószerű valóságtól, akkor mes­terkéltté lesz, nem pedig filozofikus­sá, ha élettragédiát keres egyes meg­nyilvánulások mögött, akkor vagy erőltetetté vagy közhelyessé válik. Parafrázist írni egyébként is ve­szélyes és merész vállalkozás, van­nak azonban bizonyos szabályai. Mindenekelőtt például jobb bevalla­ni, hogy ilyesmiről van szó. Igaz, kétszemélyes darabot sokat írtak, s noha azok többségében egy férfi és egy nő párbeszédéből kell valamiféle drámának kikerekednie, abból, hogy i­tt két férfi beszélget egymással, még nem feltétlen következik, hogy a Szurkolóknak valami köze lenne az Emigránsokhoz. Minthogy azonban a két férfi hazájától távol, ideigle­nes szálláson beszélget, s ráadásul ahelyett, hogy beérnék az ilyen rövid időre összekényszerült lakó­társak udvarias távolságtartásával, pillanatok alatt belegyalogolnak egy­más életébe, súlyos konfliktust ke­rekítenek a hotelszobában, tragédiá­kat tárnak egymás elé, miközben a szurkolás állapotát általános embe­ri létállapotként is igyekeznek be­mutatni, aligha lehet kétséges, hogy a Szurkolók nem független az Emig­ránsoktól. Ha pedig parafrázis, akkor ezt ter­mészetesen nemcsak jelezni illik va­lamilyen módon, akár a címben, akár a szövegbe rejtve, de jó, ha az át­iratnak, az új változatnak egyrészt van valamilyen lényegi köze az ere­detihez, másrészt, ha lényegileg kü­lönbözik is attól. Azaz, ha tartalmi kapcsolás és tartalmi eltérés van a két mű között, tehát ha például az újabb változat továbbfejlesztést, eset­leg vitát jelent az eredetihez képest, esetleg új, más szempontból kívánja ábrázolni annak központi kérdéseit, vagy más körülmények közé szeret­né adaptálni annak világlátását. Le­hetséges azután még üres formaként való átvétel is, amelybe teljesen új tartalmat tölt az új szerző. A sikeres parafrázisnak azonban mindenképpen van két elengedhe­tetlen feltétele: a bravúrokra is ké­pes formálási biztonság és a hatá­rozott tartalmi célkitűzés. Ezek nél­kül az átirat legfeljebb gyenge után­zatnak hat. S amennyire megemeli az alapvetően jó, invenciózus, szelle­mes átiratot az eredeti mű értéke, éppen annyira sújtja az összehason­lítás a szerencsétlen kézzel, ügyet­lenül, koncepciótlanul készült után­zatot. A Szurkolók ebben az összeve­tésben pedig nem látszik másnak, mint az Emigránsok alacsonyabb szellemi szintre leszállított változa­tának. (Amitől azonban aligha köz­érthetőbb, mint Mrozek darabja.) A Málnay Levente által televízió­ra írt és rendezett darabot Szilágyi Tibor és Avar István játszotta el, kö­zülük Avar részese volt az Emig­ránsok emlékezetes előadásának is. Csak csodálni lehet a két színész ta­lálékonyságát, amivel megpróbálnak figurákat felfedezni a szöveg mögött, amivel gesztikus és mimikai rendet igyekeznek vinni a bizonytalanul, körvonalak nélkül megírt alakok vi­selkedésébe. Munkájuk azonban szükségképpen inkább színészi tu­dásukból és életből vett megfigyelé­seikből táplálkozik, mintsem a szö­vegből. Ennek pedig az a következ­ménye, hogy végeredményben csak sztereotípiákat teremthetnek, ame­lyeknek viszont csak akkor van hi­telük, ha hozzájuk fűződő elvárá­saink szerint viselkednek. Az már Szilágyi Tibor szerencséje, hogy az általános pincér képébe köztuda­tunkban belefér a szurkolói, sőt „fő­­szurkolói” magatartás is, és Avar István peche, hogy az általa megfor­mált általános tanár viszont ugyan­csak e köztudat szerint be nem teszi a lábát sportpályára. Zappe László A könyvszakma és a piac A Hazafias Népfront országos elnökségének Olvasó népért moz­galmi munkabizottsága Könyvszak­ma, művelődéspolitika, piac címmel beszélgetést és vitát rendezett teg­nap a népfront székházában. A kul­túra és a gazdaság viszonyát vizs­gálták a könyvkiadás, -nyomtatás, -terjesztés szemszögéből. A kiadott könyvek száma 1950 és 1983 között négyszeresére, a pél­­dányszám csaknem ötszörösére emelkedett, de ezt nem kísérte a bolthálózat és a raktárak fejleszté­se. A tanácskozás részvevői meg­állapították, hogy a nyomdák, a ki­adók és a terjesztők kapcsolatának javítása, egységes kulturális kon­cepció alá rendelése előmozdíthatja a könyvszakmában mára akuttá vált gondok megoldását, többek között a dotációval­, a piackutatással, a készletgazdálkodással vagy a köz­könyvtárak ellátásával kapcsolatos kérdések megoldását. A tanácskozáson a részvevők ja­vaslatokat fogalmaztak meg, és el­határozták konkrét feladatokat tar­talmazó munkaprogram kidolgozá­sát a HNF művelődéspolitikai mun­kabizottságával közösen. (MTI) A Denevér német nyelven, magyar művészekkel Az NSZK-ban vendégszerepel a Pécsi Nemzeti Színház operatársu­lata, amely eredeti nyelven játssza Johann Strauss a Denevér című klasszikus nagyoperettjét. A 118 ta­gú társulat — a szólisták, a kórus, a zenekar és a műszaki személyzet —­­hétfőn indult el az egyhetes tur­­­­néra. A pécsiek erre az esztendőre két meghívást kaptak a Német Szövet­ségi Köztársaságból. Ezen a héten a Frankfurt közelében fekvő Aschaf­­fenburg színházában lesz hat elő­adásuk. A főbb szerepeket Németh Aliz, Harmath Albert, Csáky­­ Ágnes, Vághelyi Gábor és Márk László alakítja; a rendező Seregi Gábor, a karmester Breitner Tamás. Ősszel további hat alkalommal kerül szín­re német nyelven a Denevér. Ak­kor az NSZK négy­­városában lép­nek majd fel a pécsi művészek. (MTI) A A Fiatal Képzőművészek Stúdió­ja kortárs művészeti fóruma első­évesek munkáiból rendez tárlatot az Almássy Téri Szabadidő Köz­pontban. A kiállítás június 11-től 29­-ig látogatható. A Bibliai mesék címmel tárlat lát­ható Fodor-Lengyel Zoltán grafi­kus munkáiból a Metró Klub ku­polatermében. • A stockholmi Hasselby énekkar ad hangversenyt 12-én, csütörtök este 8 órakor a Mátyás-templom­ban. Vezényel: Kars Hannson. □ Adalékok Tapolca történetéhez az 1984—1985-ös templomdombi ásatások alapján címmel nyílik meg holnap régészeti kiállítás a tapolcai Pedagógiai Gyűjtemény­ben. ■ A Századok emlékezete című, holnap megnyíló kiállításon okle­veleket és ősnyomtatványokat te­kinthetnek meg a látogatók a Pan­nonhalmi Főapátság gyűjteményé­ből a Tihanyi Múzeumban. O Németh Adél Burgenland című kiadványáról tartanak könyvis­mertetést holnap délelőtt fél 11 órakor az Osztrák Kulturális In­tézetben. O Egon Emvin Kisch-emlékkiállítást rendez a Petőfi Irodalmi Múzeum a prágai Cseh Irodalmi Múzeum anyagából. A tárlatot csütörtök délután 4 órakor nyitja meg Szap­panos Balázs, az Európa Kiadó főszerkesztője. ■ A Képzőművészeti Főiskola vég­zős díszlettervezőinek vizsgamun­káiból nyílt meg kiállítás tegnap a Vígszínház alagsori társalgójá­ban. A bemutatót csütörtök estig tekinthetik meg az érdeklődők. 7 KÖNYVSZEMLE Az idei könyvhét egyik legjelen­tősebb eseménye, hogy az Európa Kiadónál gyakorlatilag a teljesség igényével készült válogatás jelent meg ISZAAK BÁBEL műveiből. A kötetet összeállító Gere­ben Ágnes munkájáról csak elisme­réssel szólhatunk. Különösen érté­kes az a jegyzetanyag, amely a szö­vegek pontos megértésének segítése mellett az életpályáról is határozott képet ad. Kicsit furcsa érzés kézben tartani ezt a vastag kötetet. Egyrészt, mert kicsit idegen a tömörségre törekvő Bábeltől, idegen főműveinek koráb­bi kiadásaitól. Érdekes, hogy az író így ír 1926-ban Furmanovnak: „örül­nék, ha a Lovashadser­eget sikerülne kis formátumban kiadni, okvetlenül kis formátumban, minél ritkább szedéssel, lehetőleg széles margóval, és minden egyes elbeszélést új ol­dalon kezdve.” Bizonyára nem köny­vespolcra, hanem kabátzsebbe szán­ta művét, s nem lepődnék meg, ha sokunknál még ma is ott bukkan­,­nánk rá. A kötettel kapcsolatos másik kü­lönös érzés az elkerülhetetlen szer­zőközpontúságból fakad. Eddig a Lovashadsereg, egy mű állt a kö­zéppontban, most az író, aki ezen­kívül még sok mást is papírra ve­tett. Mintha maga a forradalom len­ne bezárva és elkönyvelve a 69. és a 217. oldal között. A válogatás természetesen csak aláhúzza a Lovashadsereg meghatá­rozó helyét az életműben. De Bábel írói alkata talán nem is tett lehe­tővé több hasonló súlyú alkotást. Bár úgy is fogalmazhatnánk, kivé­teles szerencse, hogy neki sikerült létrehoznia a Főművet, amelyben teljesen megszűnik író és téma ket­tőssége, ahol megszületik a belső és a külső világ egyetemes szintézise. Itt mindenképpen szólni kell Gor­kij szerepéről. Bábel több írásában megemlíti első találkozásaikat, a te­hetségére azonnal felfigyelő író ta­nácsát: „Uram, nyilvánvalóvá vált, hogy ön semmit sem ért, ellenben sok mindent megsejt... Éppen ezért menjen a nép közé ...” Gorkij első megjegyzése hihetetle­nül pontos értékelés Bábelnek nem­csak kezdeti, hanem általában ke­vésbé sikeres elbeszéléseiről. A ke­vésbé sikeres itt jót, helyenként ki­válót jelent. Gorkij valószínűleg a remekmű lehetőségét fedezte fel a kezdő íróban, ezért fosztotta meg a könnyű irodalmi sikertől. Más kér­dés, hogy Bábel is rendkívüli igé­nyességgel, már-már gátlásokkal küzdve dolgozott. Nem mondatokat, szavakat illesztett egymáshoz. Elbe­széléseit nem lehet gyors tempóban olvasni, átugrani az egymást követő költői képeket. Néhol talán túlságo­san is tömör a szöveg, túlzsúfoltnak, mesterkéltnek hat. Zárt művészi világából két alap­vető élmény, szülővárosa és a pol­gárháború jelentett kitörést a hal­hatatlanság felé. Levelei — s maga a Lovashadsereg is — jól tükrözik, mekkora megpróbáltatást jelentett a nyugalmat kedvelő író számára a nép közé vonulás. Főműveinek meg­írása után mintha titokban a pihe­nést keresné. Dolgozik, fontos szere­pe van a születő filmgyártásban, de már nem érzi az alkotás örömét. Hajszolja az újabb élményeket, kül­földre utazik, előtte riportereskedik a Kaukázusban, később a megalakuló kolhozokat tanulmányozza, tele van tervekkel. Bizonytalansága, önma­gával sze­­beni egyre erősebb elé­gedetlensége, fáradtsága azonban ki­ütközik próbálkozásain. Művészete nem tudott még egyszer találkozni a történelemmel. Ezt igazolja anyjá­nak írt, 1935-ből származó levele, amely hitvallás is egyben: „Azért írok ritkán, mert rendezet­len az életem, és ez a rendezetlen­ség nem másból, mint a munkám­mal kapcsolatos kételyekből és vál­ságokból fakad. Egy olyan egységes országban, mint a miénk, lehetetlen, hogy ne legyen bizonyos sablon, ezt a sablont akarom én legyőzni, új gondolatokat, érzéseket, ritmust vin­ni irodalmunkba, és ezenkívül saj­nos semmi más nem érdekel, meg­feszített erővel dolgozom és gondol­kodom, de eredményre még nem ju­tottam.” A könyvhét másik főszereplője a világirodalmi kínálatban HEINRICH BÖLL, akinek elbeszéléseiből Bor Ambrus készített válogatást. És jön este és reggel. Bell a háborús nemzedék írója, a háború, a vele való számvetés, a hétköznapok fájdalmas újrafelfede­zése műveinek visszatérő témája. Érdekes megfigyelni, hogy a háború borzalmaiból született humanizmus mennyire végzetszerűen kezeli a va­lóságot. A század legszörnyűbb em­beri tette morálisan általában meg­kérdőjelezte a cselekvést társadalmi értelemben, egyidejűleg pedig meg­rázó képet fest a tétlenség sivár, értelmetlen világáról. Böll elbeszélé­seiben az embertelen harc drámája az embertelen béke szürkés csorgá­ iztá­­ sával áll szemben, a gátlástalan cselekvést az állapotok elfogadása váltja fel. Az irodalom nehezen talál vissza az aktív társadalmisághoz. Mi kövesse a pontos analízist, kritikát? Az elbeszéléseket olvasva hátbor­zongató a kép, hogy a szenvedés folytatódik, a béke csupán pillanat­nyi boldog fellélegzés, illúzió, de nem megváltás, csupán kikövezett út a pokol felé. A legszörnyűbb az, hogy Bell nem hazudik, hanem egy létező életérzést ragad meg. Amin egykor kiegyensúlyozottsá­gunk alapult, a ritmus állandósága halált idéző, nyomasztó monotóniá­vá változott. A címadó elbeszélés gyönyörűen fejezi ki, hogyan hat­nak tartalmatlannak érzett életünk formái. Mintha a házasság végzet­szerű szenvedés lenne, pusztán a formák ismétlődése miatt. Lényegé­ben persze az érzelmek fakultak meg, de automatizmusainkban, szo­kásainkban éppen az a szörnyű, hogy mechanikusan a végtelenségig képesek működtetni minden elhalt kapcsolatot. A monotónia megtöré­se sem segíthet, egyedül az átren­deződés. Csakhogy ez már a tett di­lemmája. Ez az alapkérdés. A sza­bályosan ismétlődő és a szabálytalan mozgásforma ellentéte, ötvözése ön­magában egyaránt csak a tartalmat­lannak érzett élet elviselésére hasz­nálható. (Európa) Babellal és Böllel az idei kínálat­ban senki sem kelhet versenyre a külföldi elbeszélők közül. Az össze­hasonlítás szándéka nélkül említe­nék meg ennyi bölcselkedés után egy szellemesen bölcseleti kis köny­vet a lengyel JERZY BROSZKIEWICZ tollából. A versprózában megírt Kis halott­idéző Kovács István fordításában je­lent meg szintén az Európánál. Gro­teszk történelmi utazás ez a könyv, amely történelemképünket ironizál­ja. Valószínűleg minden másképp volt, sejteti hamiskásan Broszkie­­wicz, bár, ki tudja... ő minden­esetre csavar egyet a klasszikus tör­téneteken, példázatokon, elemi is­mereteinken. Hogy lehet-e a törté­nelmet a tréfa szintjén kezelni? Nos, kétségtelen, hogy a szerző fordula­taiból sokszor hiányzik a velő, s tör­téneteinek tanulságait már volt al­kalmunk máskor is leszűrni, de so­ha rosszabb — s főleg irodalmiatla­­nabb — pihenést, szórakozást. Ha van időnk, örüljünk a szellem e könnyed táncának, vegyük föl rit­musát, forgassuk, hadd pörögjön to­vább.

Next