Népszabadság, 1988. november (46. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-29 / 284. szám
1988. november 29., kedd NÉPSZABADSÁG A kormány és a SZOT megállapodása (Folytatás az 1. oldalról.) a közművelődésben dolgozók körében. A SZOT képviselői kijelentették: elfogadhatatlanul kevésnek tartják ezt az összeget, minimum négy és fél milliárdra lenne szükség. A kormány jövőre hatszázalékos reálbércsökkenés mellett látja megvalósíthatónak a gazdasági egyensúlyt. A SZOT képviselői alapos érvekkel igyekeztek bizonyítani, hogy a társadalmi konszenzus megőrzése legalább olyan fontos, mint a költségvetés szempontjai, ez viszont háromszázalékos reálbércsökkenés mellett tartható fenn. Ekkor kért Nagy Sándor szünetet, amelyhez csatlakozott Pozsgay Imre is azért, hogy konzultálhassanak munkatársaikkal. A konzultációk eredményeként megegyeztek abban, hogy a jövő évi központi béremelésre szánt összeg 4—4,1 milliárd forint. A SZOT képviselőinek előterjesztésére a kormány elfogadta: meg kell vizsgálni, miként lehet a közszolgáltatásokban dolgozók helyzetét — különösen a vasutasok, a posta és a közművek alkalmazottai körében — nem központi bérintézkedéssel, hanem a szabályozás lehetőségeivel javítani. A kormány a szakszervezeti küldöttség javaslatára elfogadta, hogy azokon a területeken, ahol az többletbérkiadással és létszámigénnyel nem jár, rövidesen be lehessen vezetni a negyvenórás munkahetet. Elfogadták a gyermekgondozási segély és a családi pótlék tervezett havi 300 forintos emelését is. Megállapodtak arról is, hogy a nyugdíj összegét január 1-jétől 360 forinttal, májusban pedig további száz forinttal emelik. A 70 éven felüliek minimális nyugdíját 3500 forintban határozzák meg. A tárgyalások e pontjainál, a kormány által feltárt realitásokat figyelembe véve, a SZOT kényszerült visszavonulni. Szigethy András Az SZKP KB ülése a politikai reformról (Folytatás az 1. oldalról.) szélesítésére, egyenjogúságára vonatkozn'’'. Az SZKP KB igen fontosnak tartja az alkotmánymódosítás során ezzel kapcsolatos munkát, s megbízta a politikai bizottságot, hogy a lehető legszélesebb körben készítse elő a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó központi bizottsági tanácskozást. A plénum foglalkozott az SZKP KB szeptember végén felállított bizottságaival, azok munkájával is. Feladatkörükről szólva a dokumentum kiemelte: a bizottságok dolgozzák ki a legfőbb testületek (kongresszus, pártkonferencia) határozataiból adódó, konkrét tennivalókat. Javaslatokat tesznek a központi bizottság elé kerülő tervezetekre, elemzik a párthatározatok végrehajtását. A párt- és az állami élet legfontosabb kérdéseinek megoldására vonatkozó javaslattervezeteket a bizottságok többféle változatban dolgozzák ki, bevonva ebbe a munkába a pártaktívákat, a vezető tudósokat, szakértőket, a társadalom jeles képviselőit, az új iránt fogékony gondolkodású, ötletteli embereket, a peresztrojka aktív részvevőit. A bizottságok a kidolgozott tervezeteket a politikai bizottság elé terjesztik, és ezeket a terveket vagy a politikai bizottság, vagy a központi bizottság ülésén vitatják meg. A bizottságok munkájára a demokratizmus a jellemző, bármely bizottsági tag kezdeményezheti a hatáskörébe tartozó kérdések megvitatását. A bizottságok legalább háromhavonként összeülnek. Munkájukról az SZKP KB híres nevű, új sajtókiadványban tájékoztatnak. A hétfői ülésen jóváhagyták a KB hat bizottságának személyi összetételét, egyben közzétették a vezetőik és tagjaik névsorát. A mezőgazdasági bizottság elnöki tisztségében megerősítették Jegor Ligacsovot, ám ebben a bizottságban — egyedül a hat közül — elnökhelyettest is jóváhagytak, Viktor Nyikonov személyében. Az SZKP KB ülésén határozatot fogadtak el az ország 2005-ig szóló gazdasági-társadalomfejlesztési koncepciójáról és a plénum, mint magukat kompromittált személyeket, kizárta a központi bizottság soraiból az üzbég párt volt első titkárát, Uszmanhodzsajevet, a póttagok sorából pedig I. Dzsabbarovot és A. Szalimovot. Dunai Péter A nemzetiségi ellentétek felszítása a peresztrojkát veszélyezteti Mihail Satrov figyelmeztetése az Izvesztyijában ( MOSZKVAI TUDÓSÍTÖNKTÚI ) Csökkent valamelyest a feszültség Azerbajdzsánban, jóllehet folytatódnak a tömegdemonstrációk. Bakuban és a többi érintett városban továbbra is érvényben van az éjszakai kijárási tilalom. A hadsereg egységei tartják fenn a rendet, védőgyűrűt vonva az örmények lakta negyedek köré, mert változatlanul tartanak tőle, hogy a kirovábádi véres események megismétlődhetnek. Örményországban viszonylag nyugodt volt a helyzet a hét végén, Jerevánban nem volt újabb tömegmegmozdulás. Az éjszakai kijárási tilalom itt is érvényben van, a város főbb pontjait katonák őrzik. Az azerbajdzsáni, örményországi és baltikumi fejlemények kapcsán Mihail Satrov drámaíró az Izvesztyija hasábjain a józan ész érvényesülését sürgeti, „történelmi türelem’ szükségességéről ír. „Nem szabad megengedni, hogy a peresztrojkát, amelyre oly régen várt az ország, a szenvedélyek, a nemzetiségi ellentétek fölszítása, meggondolatlan vagy provokált cselekedetek fojtsák meg. Problémáink gyökerei nem 1985 áprilisában eredtek, hanem régi-régi örökségről van szó" — hangsúlyozza Satrov, figyelmeztetve a peresztrojkát fenyegető valós veszélyre. „A szélsőségesek — írja — csak azoknak a kezére játszanak, akik "Sztálin elvtársi módszereivel oldanák meg ismét a nemzetiségi és az alkotmányos kérdéseket.” Tallinn, Moszkva, Baku, Jereván, Tbiliszi értelmiségi köreinek címezve kérdi: „Vajon nincs erő bennünk, hogy ellenőrzés alá vonjuk a nemzeti és a politikai érzelmi kitöréseket, amelyek éppen azt gyengítik, amire a legnagyobb szükség van, a demokratizálási folyamatot?” Ultimátumok, fenyegetések helyett Satrov higgadt tárgyalásokra, érvelésre hív fel, amelynek útján, civilizált módon lehet megoldást találni az alkotmánymódosításokra. „A történelem összekötötte sorsunkat. A társadalmi és a nemzetiségi kérdések egyetlen csomóban bogozódtak össze. Ezt a csomót csak türelemmel, a peresztrojka elvei következetes alkalmazásával lehet kibontani” — írja. Hogy valójában milyen súlyos, bonyolult problémákról van szó, arról az Izvesztyija bakui tudósítója kísérel meg helyzetképet festeni. A főtéren gyülekező, némelykor több százezres tömeg hangulatát a jelek szerint a szélsőséges elemek határozzák meg. A lap hétfői helyszíni beszámolója szerint Khomeini portréja, valamiint az iszlám fanatikusok zöld zászlaja mellett fölbukkant Ahmedovnak, a szumgajti pogromok egyik — halálra ítélt — vezéralakjának a képe is. Az Izvesztyija helyszíni riportjából kitűnik, hogy a tüntetők gondolkodásmódjában sajátosan keverednek a peresztrojkát támogató szólamok és jelszavak a nacionalista, szélsőséges megnyilvánulásokkal, a megalapozatlan követelésekkel. November 26-án egyébként Bakuban rendkívüli plémumot tartott a városi pártbizottság, amelyen a kialakult helyzetet vitatták meg. Jelen volt Vezirov, az Azerbajdzsáni KP KB első titkárra is, aki felszólalt a tanácskozáson. A város katonai parancsnoka, Tragunov vezérezredes elrendelte: vegyék katonai nyilvántartásba a város lakóit, közlekedési eszközeit, s Baku fontosabb létesítményeiben (repülőtér, vasútállomás, metró, telefonközpont) katonai rendészetet állítsanak fel. D. P. De Clercq: Nyugat- és Kelet-Európa gazdasági viszonyának alakulásáról Bízni kell a peresztrojka és a glasznoszty Mihail Gorbacsov által kibontakoztatott politikájában és azokban, akik ezt a politikát követik Kelet-Európában — jelentette ki a brüsszeli Le Soir hétfői számának adott interjújában Willy de Clercq, az Európai Közösségek bizottságának külkapcsolatokért felelős tagja. Ez nemcsak nekik érdekük, hanem nekünk is. Az EGK külügyi felelőse egyúttal hangoztatta, hogy a Nyugat nem lehet naiv, „továbbra is éberségetkell tanúsítania”. Willy de Clercq szerint a kapcsolatépítés útján az első tennivaló egymás jobb megismerése, mert, mint mondotta, a tizenkettek sok mindent nem tudnak Kelet-Európáról, az pedig szerinte annak legnagyobb részéről nem tud, ami az EGK-ban történik. Ennek nyomán, mondotta, meg kell vizsgálni, milyen területeken köthetünk kereskedelmi és együttműködési egyezményeket. A külkapcsolatokért felelős EGK-politikus szerint kétségkívül vannak a kereskedelemben, a gazdasági és ipari kapcsolatokban, így például a környezetvédelem, a szállítás kérdésében olyan területek, amelyekben az együttműködés nem ütközik különösebb akadályokba. Elvileg nem lehet kizárni a kutatást és a fejlesztést sem, de ezen a téren, mondotta, óvatosan és fokozatosan kell eljárni. Willy de Clercq kifejtette azt a véleményét, hogy mivel az előző három évtizedben a kelet-európai országok nem vettek tudomást az EGK-ról, a kapcsolatok kétoldalú alapon fejlődtek az EGK-tagállamok és ezek között az országok között. Most, az EGK és a „keleti országok” közötti kapcsolatok formalizálásával, a bizottság a hatáskörébe tartozó területeken fokozatosan átveszi az őt megillető szerepet a tagállamoktól. Ez nem akadályozza meg, hogy az EGK-tagállamok kiegészítő szerződéseket kössenek az európai szocialista országokkal. Willy de Clercq egyúttal megállapította, hogy a kelet-európai országok gazdaságának jelenlegi állapota nem teszi lehetővé a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok látványos, vagy akárcsak számottevő fejlődését, sőt az ellenkező irányzat tapasztalható. Ez a reláció az EGK teljes külkereskedelmének alig hét százalékátteszi ki, és például a Szovjetunióval jelenleg csökkenő tendenciát mutat. Ám közép- vagy még inkább hosszú távon Kelet-Európa, a maga ázsiai hátországával, egyike a világ ama piacainak, amelyeken még látható ésszerű fejlődési lehetőség. Egy „kelet-európai Marshall-terv” lehetőségére vonatkozó kérdésre válaszolva Willy de Clercq megjegyezte, hogy a sikerhez Gorbacsovnak és híveinek azonnali és látványos eredményekre van szükségük. Ahhoz, hogy „Marshall-tervszerű” megoldásokat irányozzunk elő, még kicsit gondolkodnunk kell, vizsgálni az események alakulását. (MTI) Kínai—mongol határszerződés A Kínai Népköztársaság és a Mongol Népköztársaság kormányának képviselői hétfőn szerződést írtak alá Pekingben a két ország közti határrendszerről és a határkérdések rendezésének módozatairól. Pekingi politikai körökben rámutatnak, hogy ez az első ilyen jellegű szerződés, amelyet Kínai aláírt egy vele szomszédos országgal. A szerződés kifejezett célja a stabilitás fenntartása a kínai—mongol határon, és a béke biztosítása a határ térségében. A szerződés értelmében mindkét fél kötelezi magát a határrendszer tiszteletben tartására és a felvetődő határkérdések békés rendezésére a kölcsönös megértés és az együttműködés elvei alapján. A határszerződés megkötését mind a kínai, mind a mongol fél képviselői a baráti kapcsolatok további megerősítését szolgáló lépésként értékelték. (MTI) Újabb puccskísérlet Manilában? Corazón Aquino, a Fülöp-szigetek elnökasszonya hétfőn alaptalannak nevezte azokat a híreket, amelyek szerint újabb puccsot kíséreltek volna meg ellene. A hírek azután kaptak lábra, hogy Ferdinand Marcos volt diktátor hívei vasárnap tüntetést szerveztek a fővárosban, Aquino asszony ellen — 1986. februári hatalomra jutása óta — eddig ötször kíséreltek meg puccsot. (AFP) A vörös khmerek nem térhetnek vissza a hatalomba Hun Sen és Igor Rogacsov megbeszélése Hun Sen kambodzsai miniszterelnök és külügyminiszter fogadta Igor Rogacsov szovjet külügyminiszterhelyettest — jelentette hétfőn a TASZSZ. Beszélgetésükön megállapították, hogy előrelépés történt a kambodzsai rendezésben, és erősödött Kambodzsa nemzetközi pozíciója. Kiemelték, hogy folytatni kell az erőfeszítéseket a kambodzsai konfliktus politikai eszközökkel való megoldására, és garantálni kell: ahol Pot-ista vörös khmerek ne térhessenek vissza a hatalomba, Kambodzsa pedig semleges, független és el nem kötelezett ország legyen. A szovjet külügyminiszter-helyettes nagyra értékelte, hogy a kambodzsai kormány tárgyal az ellenzéki csoportokkal, és szükségesnek tartotta ennek az irányzatnak a folytatását. Rogacsov előzőleg Vietnamban járt, és ottani megbeszélésein is szó volt a kambodzsai rendezésről. November elején Gaston Sigur amerikai külügyminiszter-helyettessel tárgyalt Kambodzsáról. Ebben a hónapban Hun Sen kambodzsai kormányfő az ellenzék vezetőivel tartott párizsi találkozója előtt és után is megállt Moszkvában. (MTI) 3 Kényszerhelyzetek Vajon mennyibe fog ez nekünk kerülni? Gondolom, ezt kutatta az olvasó a sorok és a számsorok között, amikor hírét vette, hogy jövő évtől kezdve fokozatosan csökkentik a költségvetési támogatásokat. Választ azonban már csak azért se kaphatott , hacsak nem tekinti válasznak azt a múlt heti parlamenti bejelentést, amely szerint jövőre a reálbér 6 százalékkal csökkent, mertkét, egymástól eltérő adattal találkozott. Október végén a Tervgazdasági Bizottság üléséről tudósítva 215 milliárdos költségvetési támogatásról írtunk, november elején, a kormány szóvivőjének bejelentése nyomán pedig azt közöltük, hogy 130 milliárd forintos támogatás fokozatos, 3-4 évre tervezett megvonásáról van szó. Ennek az ellentmondásnak a feloldása jóval könnyebb, mint a döntésben rejlő következményekéi: az első adat a fogyasztói és a termelői támogatások teljes összegét, a második csak a termelőknek juttatott részét tartalmazza. Noha nem egészen mindegy, melyikből indulunk ki, annyi bizonyos, hogy a termelői támogatások megvonása is érinti a fogyasztót. Ha például a szénbányászat nem kap támogatást, és a maga lábán kényszerül megállni, akkor — hacsak nem csökkenti jelentősen a termelési költségeket — emelkedik a szén ára. Ám az, hogy milyen következményekkel jár a támogatások megvonása egy-egy háztartásra nézve, nem is annyira az összeg nagyságán múlik, mint inkább azon, hogy miként bánik majd a költségvetés a visszavonásra ítélt pénzzel. Attól függ, hogy abból mennyit juttat vissza — persze más, a korábbitól eltérő, ésszerűbb módon — a lakosságnak, mennyit fordít a termelési szerkezet korszerűsítésére vagy netán a maga deficitjének mérséklésére. Szakértő illetékesek állítják: a megvonandó fogyasztói és termelői támogatások legalább 60 százalékát a lakosság valamilyen formában visszakapja. A bányászat példájánál maradva: ha drágul a szén, akkor a költségvetés kénytelen lesz többet fordítani intézményei — például az iskolák — fűtésére, és többet az áremelkedések részbeni kompenzálására. Hogy mindez kire-kire nézve közelebbről mit és mennyit jelent, az ma kibogozhatatlan; a nagy számokból legfeljebb statisztikai átlagokhoz juthatunk. Azt azonban számok és számítások nélkül is mérlegelhetjük, hogy ugyan mit is szóljunk az egész elgondoláshoz. Hogyan is fogadjuk ezt a döntést? Ellene vagy mellette voksoljunk? Gyakorlatiasabban szólva: jó ez nekünk vagy rossz? S ha elkezdünk töprengeni, akkor alighanem arra jutunk, hogy — mint anynyi sok más kérdésben — ebben is meglehetősen kétarcúak vagyunk. Fogyasztói minőségünkben mi mást is mondhatnánk, mint azt, hogy már megint a lakosság zsebébe nyúlnak, s ez sokak számára súlyos megpróbáltatást, mások számára mármár elviselhetetlen tehertételt jelent. Fogyasztói minőségünkben tehát azt mondjuk: ez a döntés nekünk rossz. Társadalmi méretekben gondolkodó állampolgárként viszont sok mást is mondhatunk. Ebben a minőségünkben többé vagy kevésbé, de akár mélységesen is egyetérthetünk a veszteséges tevékenységek támogatásának csökkentésével, hiszen többé vagy kevésbé mindig is értelmetlennek találtuk, hogy tízmilliárdok folyjanak oda, ahonnan minden jön, csak nemzeti jövedelem nem. Ezt a döntést tehát megelégedéssel lehet fogadni. Amint azt is, hogy ésszerűsítik a fogyasztói támogatások mai, idejétmúlt és társadalmilag igazságtalan rendszerét, amely az alacsonyan tartott árakban egyaránt juttat a rászorulóknak és a rá nem szorulóknak. Feltéve, hogy valóban észszerűsítés történik, és nem csupán áremelés. Feltéve, hogy az árak emelkedését az alacsony nyugdíjat kapók és a sokgyermekes családok körében valóban, amint megígérték, kompenzálják. Feltéve, hogy a társadalmi elosztásban nagyobb teret kap a szociálpolitika. Mindezt persze csak a társadalmi méretekben is gondolkodó állampolgári tudat mondatja. Ám ez a tudat azt is méltányolja — sőt akár kifejezetten helyeselheti is —, hogy a támogatások csökkentésével a kormány reálisabb árviszonyokat kíván teremteni, s hogy ezt vallja intézkedése fő céljának. Hiszen tudjuk, hogy a mai árak rosszul orientálnak. Ha a belföldi árak lényegesen eltérnek a világpiaciaktól, akkor a termelők helytelenül választják meg áruik értékesítésének irányát, de még fejlesztési döntéseik is tévesek lehetnek. Hasonlóképp van a fogyasztó: ha a bolti árak torzak, akkor számára olcsónak tűnik, ami valójában drága, és megfordítva, ami őt is irreális döntésekre készteti. Egyfelől vannak tehát az állampolgárok értő-elfogadó gondolatai, másfelől a fogyasztó jogosan önös szempontjai, elutasításai. Szűkebb vagy tágabb, de mindenképp haladék támad a két szemléletmód között. Vajon miért nem tudjuk fogyasztói minőségünkben elfogadni azt, amit állampolgári minőségünkben elfogadunk? S vajon miért nem tudunk fogyasztói mivoltunkban se megfeledkezni arról, amit a társadalom tagjaként igazságosnak, szükségesnek vélünk ? Miként lehetne a kétféle reagálást egymáshoz közelíteni, vagy a kettő közötti szakadékot netalán eltüntetni? Legyünk bármennyire is közösségi lények — amint nem vagyunk igazán azok —, kétarcúságunk fennmarad. De fogyasztói énünk alighanem tűrőképesebb lenne, ha akadnának kapaszkodói. Ha hihetne, hogy a gazdaságpolitika döntései gyors eredményekkel járnak. Ha arra a kérdésre, hogy a támogatások megvonandó összegét mire fordítja a kormány, kedvezőbb és közérthetőbb választ kapna. Mondjuk, olyat, hogy a pénzt a veszteségesen termelőktől átcsoportosítja a nyereségesen tevékenykedőkhöz, esetleg úgy, hogy azok adóterheit mérsékli. Ezzel szemben azt kell tudomásul venni, hogy a visszavonandó támogatások mintegy 40 százalékát a költségvetés saját deficitjének mérséklésére fordítja. Vajon miért jár el így? Miért nem inkább a jogos vállalati és a jogos lakossági igényeket elégíti ki, akár csak részben? Bizonyára azért nem, mert akkor tovább nőne a költségvetés hiánya, amit most csakis úgy tudna ellensúlyozni,ha ismét a bankópréshez nyúlna. Az azonban a mostaninál is magasabbra srófolná az inflációt. Vállalhat-e még meredekebb inflációt felelős kormány, felelős gazdaságpolitika? Nyilván nem, így viszont az önmagukban helyeselhető intézkedések — a támogatások csökkentése, az árarányok reálisabbá tétele — egyelőre és rövid távoninkább a negatív, semmint pozitív hatásaikat éreztetik, így csak a távolabbi jövőben bontakozhatnak ki azok a kedvező és igencsak szükséges hatások, amelyeket ezektől az intézkedésektől várni lehet. Ezért és így egyéni és társadalmi tudatunk is nehezebben közelít egymáshoz. A kormány tudja, hogy lépése népszerűtlen. Mi meg tudjuk, hogy a kormány kényszerhelyzetben van. Hogy agazdaságot megújíthassa, gazdaságpolitikai fordulatot kell tennie, ám ha ezt túl gyorsan teszi, akkor olyan inflációt okoz, amely a legjobb szándékot és a legésszerűbb cselekedetet is megsemmisíti. Ha viszont lassan teszi, akkor a kedvező hatások egy ideig nem érzékelhetők, miáltal intézkedései több ellenérzést, mint rokonszenvet keltenek. Mit tehetünk mi? Mi is kényszerhelyzetben vagyunk, tudomásul kell vennünk a realitásokat. Persze azértennél aktívabban szeretnénk beleszólni a dolgok alakulásába. És ha ezt megtehetjük, még a kényszerhelyzetben is szabadabbnak érezzük magunkat. Gál Zsuzsa