Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
12 [~] Árkus József egy siet Csomagbontók Másokkal ellentétben el vagyok ragadtatva a vámosok ünnep előtti nagyszabású akciójától, melynek keretében valamennyi külföldre szánt csomagot felbontanak, tüzetesen átvizsgálnak, majd újracsomagolnak. A tévéhíradó jóvoltából ennek a felelősségteljes tevékenységneksok millió ember lehetett szemtanúja, elég szomorú, hogy nem mindenki érezte át a látvány rendkívüliségét. Mindjárt másnap feldúlt állampolgárok méltatlankodva kérdezgették, hogy milyen alapon esik neki egy feltehetőleg Bontovics Katiról elnevezett brigád az ő szeretettel becsomagolt küldeményeiknek, mint tót az anyjának? Jellemző, hogy már maga a kérdés feltevése is hibás, hiszen tót nincs, legfeljebb szlovák, és az sem esik újabban késsel vagy ollóval az anyjának. Helyette Szlovákia egyes részein, ahol nézik a magyar tévéadásokat, máris új népi mondás született: ne marcangolj, mint pesti vámos a csomagot. Nekem éppen az tetszik az egészben, hogy végre láttam egy olyan munkahelyet, ahol nincs lazsálás, mindenki zokszó nélkül felbontja a kezén átmenő csomagokat. Pedig az ott dolgozók megtehetnék, hogy szúrópróbaszerűen csak minden tizediket, huszadikat vagy századikat bontják fel, egy szavuk se lehetne rájuk, ők mégsem lustálkodnak, fáradhatatlanul bontanak és újracsomagolnak, nem ismernek kivételt. Szomorú a szívem, hogy ma már az ilyen jó munkának sincs becsülete, sőt a jelek szerint kifejezetten kedvezőtlen a megítélése. Hallom például, hogy fölösleges felbontani a csomagokat, ha a feladónak úgyis részletesen fel kell tüntetnie a vámáru-nyilatkozatban mindazt, ami benne van. Az ám, csakhogy abból kell kiindulni, hogy az állampolgár eleve hazudik, sajnos. Beírja, hogy csokoládémikulás, aztán az ellenőrzés után derül ki, hogy amit kiráznak a csomagból, az csokoládénak ugyan csokoládé, ám csupán törmelék. Ennek ellenére s ezt megint csak az érintettek dicséretére mondom, úgy visszacsomagolják a küldeményt, mintha észre sem vették volna a különbséget. Nyilván az jár a fejükben, hogy ezeknek a megátalkodott karácsonyi csomagküldözgetőknek a hazugság a vérükben van. Nem ártana azt is megvizsgálni, de sajnálatos módon ez nincs benne a vámszabályzatban. És akkor még a leglényegesebbet nem is említettem. Hogy tudniillik a külföldre címzett csomagok kezelésében, mint módszerben, beláthatatlan lehetőségek rejlenek a teljes foglalkoztatás biztosításában. Mindannyian tudjuk, hogy számolni kell a munkanélküliség terjedésével, s keressük a módját, amellyel legalább részben enyhíteni lehet ennek a káros kihatásait. Holott a megoldás itt van az orrunk előtt. Fel kell bontani, átvizsgálni és újracsomagolni a belföldi küldeményeket is. Ez kettős haszonnal járhat. Egyfelől munkaalkalmat jelent mindazoknak, akiket különböző veszteséges üzemekből elbocsátottak, persze megfelelő átképzés után. Másfelől ugrásszerűen fejlődhetne a külföldi cégek által annyit ostorozott magyar csomagolástechnika. Mostanában nem könnyen szoktam fellelkesedni, de szinte már látom magam előtt a ragyogó jövőt, amelyben tiszta tekintetű gyermekek leghőbb vágya a csomagbontói pálya lesz, emiatt tízszeres túljelentkezéssel kell szembenézni a képzésben, ahol olyan szakok lesznek, mint csomagbontó, csomagtúró, csomagvámoló és képesített viszszacsomagoló. Valósággal vágtat a képzeletem, előrevetíti azt az áhított kort, amelyben a lakosság egyik fele szüntelenül csomagot ad fel, nehogy a másik fele munka nélkül maradjon. Megkockáztatom, hogy ez akár egy új nemzeti közmegegyezés alapja is lehet. És ezzel eljutottunk a sorskérdéshez. A társadalmi élet különféle területein egyelőre csupán beszélnek a kibontakozásról, így az még csak a jövő méhében szunynyad. Üdítő kivétel az a csomagraktár, amelyet a tévében volt szerencsénk megismerni. Itt felismerték, hogy most már végképp elég a szavakból, eljött a cselekvés ideje. Ki kell bontakoztatni a csomagokat. Ha egészen őszinte akarok lenni, engem ez a csomagolósdi nem is nagyon lepett meg. Eddig is tudtam, hogy az esetek többségében nem eredeti csomagolásban kapjuk meg azt, amit nekünk szántak, hanem újracsomagolva, olykor nem is egyszer. Volt egy nekünk címzett reformcsomag 1968-ban is, amit többször felbontottak, átvizsgáltak. Addig csomagolták át újra meg újra, amíg egyre kisebb lett, végül el is kallódott valahol. Aztán értesítést kaptunk egy újabb reformcsomagról. A hozzá mellékelt nyilatkozatok szerint van benne adóreform, bérreform, intézményi reform, alkotmányreform, kis adag pluralizmus, mindezt azonban ellenőrizni is kell, ezért felbontották és nyílt elvtársi légkörben újracsomagolták. Bennfentesek szerint ez a reformcsomag nem kallódott el, csak egyelőre a központi raktárban van, mert esetleg még újra kell csomagolni. Önt is érdekelheti A Magyar Közlöny 58. számában kihirdetett jogszabályok közül a következőkről tájékoztatjuk olvasóinkat. Az építésügyi és városfejlesztési miniszter rendelete a kivitelező építőipari dolgozók különélési pótlékáról. Hatálya kiterjed az építőipari kivitelezési tevékenységet folytató munkáltatókra (részlegekre) és az építés-szerelési munkahelyen foglalkoztatott dolgozókra. Kimondja egyebek között: a kollektív szerződés (munkaügyi szabályzat, munkaszerződés) előírhatja, hogy a munkáltató a jogosultság fennállása esetén dolgozóinak — e rendeletben foglaltak szerint — különélési pótlékot fizet. A jogosultság akkor áll fenn, ha a dolgozó a menetrend szerinti közlekedési eszközzel, a munkáltató által szervezett csoportos szállítással vagy egyéb módon — a reá érvényes munkaidő-beosztás megtartásával — állandó lakóhelyéről munkahelyére naponta bejárni nem tud, vagy bejárás esetén állandó lakóhelyétől legalább napi 12 órát tölt távol. Ha a dolgozó munkahelye állandó lakóhelyének államigazgatási határán belül van, különélési pótlékra akkor sem jogosult, ha távollétének időtartama a napi 12 órát eléri. Különélési pótlékra a dolgozó minden munkában töltött napon jogosult. A különélési pótlék napi összegét a kollektív szerződésben (munkaügyi szabályzatban, munkaszerződésben) kell rögzíteni. Napi összege a fővárosban 60 forint, vidéken 40 forint összegig költségtérítő jellegű és így adómentes, az ezt meghaladó összege növeli a dolgozó adóköteles jövedelmét. A kollektív szerződés (munkaügyi szabályzat, munkaszerződés) különélési pótlékátalány-rendszer alkalmazását írhatja elő. Szabadság és az öt munkanapot meghaladó keresőképtelenség idejére különélési pótlékátalány sem fizethető. Hatályba lép 1989. január elsején. 29/1988. (XI. 29.) ÉVM I. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnökének rendelkezése az 1989. évi munkaszüneti napok körüli munkarendről. Hatálya — a mezőgazdasági, valamint a halászati termelőszövetkezetek és a mezőgazdasági szakszövetkezetek kivételével — kiterjed minden munkáltatóra és az általuk munkaviszony, szövetkezeti tagsági viszony keretében foglalkoztatott dolgozókra. A rendelkezés nem érinti a megszakítás nélkül üzemelő (folytonos) és a rendeltetése folytán a munkaszüneti napokon is működő munkáltatónál, illetve az ilyen jellegű munkakörben foglalkoztatott dolgozók munkarendjét. Az 1989. évi munkaszüneti napok körüli — a naptár szerinti munkarendtől eltéréssel járó — munkarend a következő: április 1-jén, szombaton munkanap; április 3-án hétfőn szabadnap; november 4-én szombaton munkanap; november 6-án, hétfőn szabadnap. Hatályba lép 1989. január elsején. — 21/1988. (XI. 29.) ÁBMH rek. Dr. Oláh Gábor NÉPSZABADSÁG 1988. december 10., szombat „ Apám a Sztálin család orvosa ” Dr. Strausz Imre orvosprofesszor élete figyelemre méltó dokumentuma az elmúlt fél évszázadnak. Olyan tanú ő, aki ugyan sohasem állt a történelem középpontjában, tettei nem formálták az eseményeket, de sokszor volt éppen ott és éppen azokkal, akik nélkül nem volna megírható a ma históriás könyve. Az első, kezdő fejezeten gyorsan átlapozhatunk, jóllehet tudatában vagyunk: ami a professzorral 1944 —45-ben történt, az külön regény lehetne, teljes emberi dráma. A Szabolcs utcai Zsidókórházra a Magyarországra bevonult SS igényt tart, a gyógyintézet átköltözik a Wesselényi utcai iskolába. Lővy Lajos igazgató főorvos összeroppan, helyettesét, Aczél Dezsőt hol kiviszik a frontra, hol visszahozzák. Grosszmann Ferenc gyermekgyógyász-főorvos, a rangidős vezető, a szörnyű megpróbáltatások súlya alatt cselekvésképtelen. Ekkor tűnik fel a színen Benedek László nőgyógyász segédorvos, Strausz Imre kollégája, barátja. Fiatal, energikus, bátor. És nagyszerű szervező. Tárgyal a nyilasokkal, gyógyszert, élelmiszert szerez a kórháznak, vöröskeresztes karszalaggal, acélsisakkal a fején „kiszökik a Józsefvárosi pályaudvarra, és a gázkamrák felé induló vonatszerelvényekről beteg embereket ment ki. De ez még nem minden. A kórház egyik pincerészét elfalaztatja, s mögötte nyomdát rendez be, hamis menlevelek készülnek itt. És árad belőle az erő, a gyógyulásra várók már csak benne bíznak. Ha konfliktusa támadna A felszabadulás után, amikor a kórház visszatelepült a régi helyére — és itt kezdődik történetünk második fejezete —, a gettóélet poklát végigélt Strausz Imre is költözik. A kórházban szörnyű pusztulást lát. Még a kilincseket is ellopták. A hatalmas intézményben mindöszsze egyetlen műtőt és két kórtermet lehet berendezni. A vezetés óhatatlanul Benedek László kezébe kerül. A kórház feltámasztására az amerikai zsidóság gyűjtést rendez, és ötmillió devizaforintos költséggel befejeződik a renoválás első üteme. A Joint, a nemzetközi zsidó jótékonysági liga ezenkívül gyógyszereket, műszereket küld. Strausz doktor élete is változik. Benedek László ajánlatára a szovjet nagykövetség és a legszűkebb kommunista pártvezetés belgyógyász orvosa lesz. 1946 és 1956 között kezelte a Puskin és az Andropov családot, sőt azokat a magas rangú szovjet politikusokat is, akik nemegyszer az ő gyógyító tehetségéért utaztak Budapestre. Először nem értette, szovjet páciensei miért mondogatják neki újra és újra, ha bármilyen konfliktusa támadna a magyar pártvezérekkel, csak szóljon, ők segítenek. Később már másként értékelte az óvó szavakat. Farkas Mihály 1946 végén megbetegedett. Ketten keresték fel a lakásán: Benedek László és Strausz Imre. Még mielőtt a vizsgálat megkezdődött volna, megérkezett Rákosi. Rákosi megköszönte Benedeknek azt a valutát, amelyet ugyan a Zsidókórház kapott külföldről, de a pénz végül a pártkasszában kötött ki, Benedek pedig megköszönte azt az ajándékot, amit viszont Rákosi küldött a születésnapjára, összegről nem esett szó, de amikor Strausz és Benedek már a kórház felé tartottak, a belgyógyász megkérdezte, miről van szó tulajdonképpen. Benedek csupán annyit tartott fontosnak megjegyezni, hogy a tranzakció teljesen normális, és az ügyletet a párt részéről Szirmai István felügyeli. Vallomás Wallenbergre ? 1953 januárjában Strausz Imrével Benedekné sírva közölte: a férjét az éjjel elvitték. Szirmai Istvánt, az MDP szervezési bizottsága volt titkárát, a KV póttagját, országgyűlési képviselőt is lefogták. Hogyan emlékszik erre az időszakra a ma 72 éves Benedek Jenő, László testvére? Benedek László meghitt viszonyba került a Rákosi családdal, hiszen a pártvezető jakut származású feleségét — meddőség ellen — sokáig kezelte. Egy ízben a pedagógus végzettségű Benedek testvér megkérdezte fivérét, miért nem vizsgálja meg Rákosit is, hátha benne van a hiba? A nőgyógyász báty nagyot nevetett: egy ilyen orvosi érdeklődés maga az öngyilkosság. És a Joint-dollárok? László elmesélte fivérének: az apparátus meglehetősen éhes. 1951 őszének egyik hó eleji napján, de nem ötödikén, inkább harmadikén Szirmai már idegesen telefonált: az MNB- hez még mindig nem érkezett meg a valuta. S arra kérte Benedek Lászlót : intézkedjen, hogy a havi 80 ezer dollárt a segélyező liga mielőbb utalja át. Csak emlékeztetőül: tőkés exportról alig beszélhetünk a hidegháború csúcspontján, s így minden konvertibilis fillérre égetően szükség volt. 1953 januárjában lefogták Jakobsont is, a Joint svéd állampolgárságú magyarországi képviselőjét, őt engedték ki leghamarabb: pár nap után ugyanis Stockholm erőteljesen tiltakozott. Szirmai Istvánt hamis vádakkal nyolc hónapig tartották bent. Testes ember volt, harminc kilót fogyott. Benedek Lászlót 17 hónapig kínozták, éjjel nem hagyták aludni, nappal a kezét klopfolták. A nőgyógyász operáló kezét! Amikor kijött — állás, rehabilitáció nem várta —, idegroncs volt, nem tudott normálisan beszélni, dadogott. Az általa sosem látott Péter Gábor ellen kellett, pontosabban kellett volna vallania és vállalnia, hogy szerepe volt Raoul Wallenberg meggyilkolásában. Micsoda ördögi ötlet! A svéd arisztokrata diplomata Wallenberg a zsidók ezreit mentette meg a nyilasoktól és a náciktól, s akkor 1944 után kilenc évvel éppen a Zsidókórház vezetőjétől kívánják — kik, honnan, miért? — annak elismerését, hogy megölte Wallenbergert. (Wallenberget Magyarországról hurcolták el a Szovjetunióba, s ott börtönben halt meg.) Strausz főorvos döbbenten figyelte az eseményeket, így azt is, hogy sötét rágalmakkal miként kergették korai halálba Weil Emilt. Idézet Weil Emil unokaöccsének, Zengő Gábornak a visszaemlékezéséből: „Nagybátyám, aki az illegális kommunista párt egyik, tízévnyi börtönt viselt csúcsvezetője volt, majd a felszabadulás után az egészségügy országos hálózatának megszervezője, leváltva minden politikai beosztásából, tulajdonképpen száműzöttként élt Washingtonban, a magyar követségen. Itt kisvártatva ráfogták: elsikkasztott tízezer dollárt. Jóllehet ezt az összeget a fizetéséből átadta vádlóinak, megszégyenítetten hazarendelték. Itthon hónapokig nem kapott állást, s csak a halálos ágyán nevezték ki egyetemi tanárnak egy olyan tanszékre, amely nem is létezett, amelynek jószerével ő volt az egyetlen tagja.” Strausz Imre még nem gyanakodott, úgy vélte: elszigetelt jelenségekről van szó. Azt, hogy a lefogott orvosok imperialista, amerikai kémek lettek volna, elképzelhetetlennek tartotta, hiszen éppen kollégái alkották a kommunista párt egyik hazai magvát. A Zsidókórházban illegális sejt működött, s tagjait, amikor a Gestapo lefogta, nem zsidóként, hanem kommunistaként végezték ki. — Utólag tudtam meg a pontos és a teljes igazságot — hallottam Strausz Imrétől. A belgyógyász 1958- ban Brüsszelben részt vett a kardiológiai világkongresszuson. Itt ismerkedett meg két szovjet kollégával, a zsidó származású Vovszival és az orosz Mjasztnyikov professzorral, ők azután elképesztő részleteket mondtak el Sztálin antiszemitizmusáról és a zsidó születésű szovjet orvosok elleni gaztetteiről. A moszkvai egyetemen dolgozó Vovszi is csak annak köszönhette az életét, hogy a generalisszimusz 1953-ban meghalt. Strausz főorvos ezt követően több ízben járt Moszkvában. 1961-ben bemutatták egy kis termetű, élénk szellemű, bölcs férfiúnak, Pollacsek László orr-fül-gégésznek. „Ő volt a Kreml főorvosa” — szólt a bemutatáshoz járó ajánlás. Molotov, Dimitrov, Kun És itt kezdődik történetünk harmadik fejezete. Pollacsek László 1894- ben született az ország nyugati végén, a mai Burgenland területén. Budapesten veszi át orvosi diplomáját, de már mint meggyőződéses szocialista. A forradalmak viharában kommunista lesz, később a szovjet-oroszországi küzdelmek katonája. Kiváló orvosnak bizonyul, de a Komintern megbízásából nemzetközi politikai tevékenységet is folytat. Mint régi elvtársától, Varga Erzsébettől, Varga Imre rokonától tudom, annyi más között, saját, személyes papírjával, ő juttatja ki a Szovjetunióba Nagy Imrét. És Varga Erzsébettől tudom azt is, hogy Budapesten él és dolgozik Pollacsek László fia, dr. Pollacsek Jenő fogorvos. Néhány telefon, és jegyzetfüzetemmel a kézben, Pollacsek Jenő lakásán ülök. „Apám nem mindennapi tehetségű orvos volt. Mint diagnoszta, s mint gyógyító is, rendkívüli képességekkel bírt. Mindenki vele akarta kezeltetni magét: Molotov, Kaganovics, Ordzsonikidze, Csubar, Pjatnickij, Dimitrov, Pieck, no és persze a magyarok, elsősorban Kun Béla. De nemcsak őket gyógyította, hanem a vezetők családtagjait is. E vizsgálatok bizalmas jellegűek, s így magyarázható, hogy apám sok, ma már történelmi személyiséggel összebarátkozott. Egy ízben diftériában megbetegedett Szvetlána, Sztálin akkor 12—13 éves kislánya. Joszif Visszarionovics apámat hívatta. Ekkor találkoztak először. Apámat meglepte Sztálin alacsony termete, hiszen a festményeken, a fotókon csak idealizálva látta. De meglepte erősen himlőhelyes, mondhatni, ragyás arca is. És jéghideg, félelmet kiváltó tekintete.” Erről a tekintetről Pollacsek László Strausz Imrének is mesélt. Sztálin a harmincas évek második felében egy kezelés során megkérdezte a magyar orvost, mikor kíván a hazájába visszatérni. Akkor már tömegesen tartóztatták le Moszkvában a kommunista vezetőket, tehát a kérdés nem volt puskapor nélkül való! „Amikor Sztálin elvtárs küld” — felelte Pollacsek doktor. Sztálin félelmetes tekintete megenyhült. Varga Erzsébetnek Jezsovról mesélt Pollacsek. Azt már Ribakov Az Arbat gyermekei című könyvében is olvastuk, hogy a hírhedt „személyzeti főnök” szeretett énekelni. De arról, hogy a torkára magyar orvos felügyelt, csak ebből a visszaemlékezésből tudhatunk. Pollacsek hetente ecsetelte Jezsov hangszálait, s ilyenkor sok mindenről, olykor igen kedélyesen beszélgettek. Amikor lefogták Pollacsek gyerekkori barátját, a régi magyar kommunista Lipsicet, az orvos megpróbált közbenjárni az érdekében. Jezsov durván rátámadt: „Magára a torkom tartozik, és nem a szavam! Soha többé ne említse ezt a nevet.” És egy napon, 1939. április 29-én Pollacsek doktort is elvitték. Fia 11 éves volt. Édesanyja, aki minden létező fórumhoz elment, nem kapott választ kérdésére, hol van a férje. Aztán kitört a háború, Moszkvát körülzárták a fasiszták. Pollacsek Jevgenyij, azaz Jenő, különböző otthonokba került. Jevtusenko Óvoda című filmje talán valamelyest érzékelteti a kisgyerek átélt szenvedéseit. És Ladiszlav Markovics, azaz Pollacsek László? Vele, a már-m nár legendás orvossal, akiről később Lengyel József, Sík Endre is elragadtatással írt, mi történt? Először a moszkvai hírhedt Ljubljankába, később más börtönökbe került, a szemét majdnem kiverték, időskori látászavarait itt szerezte, míg 1941- ben felvitték a sarkkörön túlra, egy lágerbe. Fagyott földet ásott, erdőt irtott, míg a végén kocsis lett. Kései tisztelgéssel Az életét az mentette meg, hogy a lágerparancsnok kisgyermeke súlyosan megbetegedett. Kórházba szállításához már nem volt idő, a sürgős helyszíni operációra Pollacsek kapott parancsot. Drámai helyzet. Az orvos kezei régen tönkrementek, a lágersegélyhely siralmas műszerei sem biztattak sikerrel. A kudarc pedig egyértelmű az azonnali halállal. Pollacsek sóhajtott, bemosakodott, szikétkért, és a kisgyerek életben maradt. Ezután jobbra fordult a sorsa, bár az NKVD különleges „bírósága” éppen ekkor közölte vele: 15 évre ítélték. A segélyhelyen dolgozott, és sokak életét mentette meg. 1954-ben a fia értesítést kapott, ellátogathat apja lágerébe. Ekkor mesélte el gyermekének Pollacsek László, hogy egy ízben, 1952 legvégén már majdnem megnyílt előtte a lágerkapu. Váratlanul felvitték Moszkvába, s nem más, mint Berija fogadta, aki akkor Sztálin kedvence volt. Kollégáira, például Vinogradov doktorra akart terhelő vallomásokat kicsikarni belőle. Miután Pollacsek, akiinek valaki elárulta: Moszkvában pogrom előtti a hangulat, erre nem volt kapható, mire Berija behívta a pribékjeit. „Nyúzzátok meg” — adta ki a parancsot. 1954-ben szabadult. Bulganyin, az akkori miniszterelnök, előbb 600, majd 1200 régi rubel havi tiszteletdíjat állapított meg neki, Hruscsovtól pedig lakást kapott az Ukrajna Szálló közelében. Ebben az otthonában látogatta meg dr. Strausz Imre dr. Pollacsek Lászlót 1961-ben. Többször elindult hazafelé. Hívták a régi internacionalisták, a magyar kommunista gárda első nemzedékének tagjai, köztük sok hajdani jó barátja: Münnich Ferenc, Nemes Dezső, Orosz Nándor. 1962- ben azután a feleségével Budapestre költözött. Fia 1964-ben követte. Pollacsek Lászlót 1979-ben temették. A forradalom tragikus hőse volt. Nem tüntették ki, nem ünnepelték; hosszú évek óta először ez az újságcikk örökíti meg a nevét. Benedek István Gábor Dr. Pollacsek László.