Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
1989. március 18., szombat NEPSZABADSAG - HETVENE A Rákosi Mátyás P. T.-iskolán történt Az Országgyűlés éppen a jogállamiság legfontosabb feltételéről, az új alkotmányról tanácskozott, amikor a Parlament folyosóján egy meglepő mondat ütötte meg a fülemet a legfőbb ügyész, dr. Szíjártó Károly és helyettese, dr. Nyíri Sándor beszélgetéséből. A tavalyi bűnözés statisztikája iránt akartam náluk érdeklődni — ilyenkor, kora tavasszal készül el az előző évi összesítés, lapunk más helyén már közöljük is —, amikor a legfőbb ügyész éppen ezt mondta helyettesének : — Még a legrémesebb koncepciós perekben is többet adtak a formaságokra, mint ebben a koholt ügyben. — Látva meglepetésemet, immár hozzám is fordulva adott értelmet az előbbi kijelentésének. — Ma reggel írtam alá egy törvényességi óvást, az ügy 1950-ből származik, két katonatisztről van szó, teljesen koholt a vád, amely szerint az államrend megdöntésére irányuló mozgalmat vezettek, soha nem nyúltak az iratokhoz a 39 év alatt, most vettük elő, s ekkor láttuk, hogy még az akkori törvények szerint kötelező büntetőeljárási formaságokat is mellőzték. 1950. december 18-án tartóztatták le őket, és január 8-án már jogerős a halálos ítélet, sőt a kegyelmi kérvényt is elutasították, és az ítéletet végrehajtották. Felakasztották őket — mondta a legfőbb ügyész, aki a munkatársaival most azon dolgozik, hogy minden, náluk fellelhető ügyben a fehér foltot feltárja, a legcsekélyebb koholmányra is fényt derítsen. Ott, a Parlament folyosóján erősítette meg, hogy ezért is tartja oly roppant fontosnak az MSZMP és a kormány szilárd elhatározását az 1945—1962 közötti igazságszolgáltatás teljes, részletes és következetes átvizsgálására, amelynek az előkészületei elkezdődtek. Ez az eset is ennek során került felszínre. — Meg lehetne ismerni belőle részleteket is? — Nem titok többé. Nem lehet titok.Való igaz. Mert elég nagy baj, hogy ennyi év elteltével sincsenek rendezve ártatlan emberek dolgai, miközben párttag és pártonkívüli okkal hihette, hogy az 1956 utáni ígéret, majd az 1962-es döntés a törvényesség teljes helyreállítására valóban teljes és nem részleges lesz. Már csak azért is hihette minden jó szándékú ember, a törvénytelenségek bűneiben ártatlan sok millió magyar, mert hiszen az államvezetés csúcsain akkor már jó néhány olyan ember ült, aki maga is megjárta a poklokat, koholt perek áldozata volt, s életét csak a véletlen mentette meg. Most meg egyre-másra derülnek ki felemás módon vagy egyáltalán nem rehabilitált esetek. Egyre erősebb a gyanú a felülvizsgálat folyamatában, hogy az olyan ügyek is koholt vádakra épültek, mint amiket Peyer Károly, Zsedényi Béla, Magosházi László, Stomim Marcell, Nagy Ferenc, Perneczky Béla, Kovács Béla ellen folytattak, vagy amit Pócspetriből, a Standardból csináltak. Az internálótáborok egykori lakóinak nyújtott utólagos jogsegélyről, múltjuk „elrendezéséről” nem is beszélve.) Az irattárak mélyén rejtőzött 39 éven át ez a szörnyű igazságtalanság is, amit Mészáros Jenő lefokozott és kivégzett honvéd őrnaggyal és dr. Szánthó Elemér orvos őrnaggyal szemben elkövettek. Végzetes kimenetelű koholmány — Az egykori kollégák, tiszttársak közül jelezte valaki, hogy feltétlenül nézzük meg Mészáros és Szánthó őrnagyok periratait, mert bár a legnagyobb titokban történt az elítéltetésük, nagyon valószínű a törvénysértés.. A nyilvántartás és a megmaradt iratok átvizsgálása során arra figyeltünk fel először, hogy a két tisztet milyen gyorsan, letartóztatásuk után 21 napra már ki is végezték — közli dr. Kámán József vezérőrnagy, katonai főügyész. — Pedig nem volt statárium. Más koncepciós perek iratainál sem találkoztunk ilyen gyorsasággal. Nem értettük az okát. Ez később sem derült ki. De az iratok végigolvasása után afelől egy pillanatnyi kétségünk sem lehetett, hogy ez az egyik legdurvább, végzetes kimenetelű koholmány, amivel jogász az életében találkozhat. Én már sok mindent olvastam az ötvenes évek pereiről, s mindig beleborzongtam, csakúgy, mint amikor koholt bűnügyekrőlhallottam a világ valamely más tájáról. Mert sajnos ez is előfordul. Íme, az iratok — nyújtott át két halálos ítélethez igencsak vékonyka iratcsomót. Elmélyedtem benne. A személyi adatokat a korszakhoz, 1950 decemberéhez illő módon rögzítették. Mészáros Jenőnél kiemelték, hogy „polgári származású, Ludovika Akadémiát végzett, s a felszabadulásig a Horthy-hadseregben teljesített szolgálatot, ahol századosi rendfokozatot ért el”. Nem mulasztották el jegyzőkönyvezni, hogy részt vett a Szovjetunió elleni hadműveletekben, ahol fogságba esett. „Jóllehet fasiszta neveltetésénél fogva megszerzett jobboldali beállítottságát maradéktalanul megőrizte, mégis szolgálattételre jelentkezett a néphadseregben, ahol 1949-ben már őrnagy, és a tatai Rákosi Mátyás páncélos tiszti iskola hadtápparancsnoka.” Dr. Szánthó Elemér orvosnál ugyancsak a polgári származást hangsúlyozták, ő a Horthy-hadseregben 1940-től 1945-ig tartalékos honvédorvosi minőségben — kisebb megszakításokkal — teljesített szolgálatot. „Később községi körorvos, majd 1947-ben belépett az MKP- ba, és 1950. január 1-jén honvédorvos őrnagyi kinevezést kapott, aztán a tatai páncélos tiszti iskola vezető orvosa lett.” Az ítéletből azt is megtudjuk, hogy bár mindketten a tatai Rákosi Mátyás p. t. i. falai között ismerkedtek meg, „gyorsan egymásra találtak fasiszta beállítottságuk folytán”, így folytatódik jellemzésük: „Meggyőződtek arról, hogy mindketten ellenségei a népi demokráciának, az amerikai imperializmus hívei, és egy közeli rendszerváltozásban reménykednek.” Rémületes jogi okfejtés Ezek után azt vártam a bírósági iratoktól, hogy részletezik, miként kezdeményezték a vádlottak a demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalmat, milyen bizonyítékokat találtak erre, kik tanúsítják. Legalább formálisan. Ehelyett ezt olvastam: „1950. december 15-én romlott és fertőzött lekváros tésztától a tiszti iskola növendékei nagy számban megbetegedtek. Közülük 250-et súlyos gyomormérgezéssel kórházba kellett szállítani. Szabotázscselekményükkel a néphadsereg ütőképességének csökkenését kívánták. Amint vallották, tudatosan szabotáltak, hogy az élelmezési viszonyok minél tűrhetetlenebbek legyenek. Minthogy pedig szándékuk — bár az egymástól függetlenül keletkezett — együttműködésük során találkozott, a cselekmény elkövetésével, a kívánt eredményt illetően egyetértettek, létrejött a törvény által megkívánt mozgalom, amelynek vádlottai, kezdeményezői lettek.” Fenti rémületes jogi okfejtésen és az akkoriban döntőnek számító — minden bizonnyal kicsikart — beismerő vallomáson túl az égvilágon semmi bizonyítékot nem hoztak fel sem a nyomozó szervek, sem a vádiratot készítők, de még a hadbírók sem arra, hogy ez a legfeljebb fegyelmi szintű hanyagság bármifajta tudatosságot, szándékot takart. Még egy laboratóriumi vizsgálatot sem végeztettek arról, netán szalmonella volt-e a hasmenés okozója, vagy egyéb közönséges ételfertőzés. Viszont árulkodik az a ténymegállapítás, ami a Honvédelmi Minisztériumból helyszínre érkezett bizottság jegyzőkönyvében olvasható: 1950. december 18- án, tehát három nappal a mérgezés után — és azon a napon, hogy a két főtisztet letartóztatták — már csak 15 hallgatót találtak a gyengélkedőn, a kórházban pedig hármat. Egyikük sem volt életveszélyes állapotban. A mérgezésbe pedig senki sem halt bele. Valószínűleg néhány nap múltán mindenki gyógyultan folytatta munkáját. Jelen sincsenek — mégis halál Mészáros és Szánthó őrnagyokat viszont december 27-én már halálra ítélik. Hat nappal később, 1951. január 2-án folytatják le a fellebbezési eljárást a Katonai Főtörvényszéken. A vádlottak nincsenek jelen. (Értesítési „tévedés” folytán nem vezették őket elő, ám ez a Főtörvényszéket nem zavarta, jóváhagyta az első fokú halálos ítéletet.) A Katonai Főtörvényszék csak anynyit módosít az első fokú ítéleten, hogy a vádlottak által elkövetettek nem tekinthetők a demokratikus államrend vagy köztársaság megdöntésére irányuló cselekménynek — mint ahogy ezt az első fokon eljáró bíróság indokolta —, hanem a köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének kell tekinteni mindazt, amit „Mészáros és Szánthó cselekvősége tartalmaz”. Zárt ajtók mögött tartották mindkét tárgyalást, a hozzátartozók is csak a roppant súlyos „bűncselekményről”, „az államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetéséről”, lefokozásukról és a halálos ítélet végrehajtásáról értesülhettek, hetekkel azután, hogy a két katonatisztet elföldelték. (Ebbe a 21 napba még az is belefért, hogy a kegyelmi kérvényt elutasítsák.) De engem az is érdekel, hogyan maradt az akták mélyén ez a szörnyű törvénytelenség, amelynek az áldozatait már régen rehabilitálni kellett volna. A család sem próbálkozott? — Beszéltünk két felnőtt gyermekükkel, diplomások — mondja Kámán József katonai főügyész. — Elmondták mindkét családból, hogymiért nem bolygatták a rehabilitálást igazán. S merthogy ez az ő legszemélyesebb ügyük, én sem beszélhetek róla. Amikor közöltük velük, hogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást nyújt be, megköszönték, hogy helyreáll édesapjuk becsülete. (Megtudtam: a Mészáros és Szánthó gyerekeknek 1956 után biztosították a tanulmányi lehetőségeket, egyetemen tovább is tanultak, de arról soha nem kaptak hiteles iratot, hogy az édesapjukat ártatlanul végezték ki.) — Rehabilitálásra vár a nyilvánosság előtt is a két tiszt emléke, bár az ellenük koholt vád sohasem kapott nyilvánosságot — állapítja meg Kámán József. — Annak idején valószínűleg nem ez volt az egyetlen, titokban lefolytatott koncepciós per a hadseregben. Ezeket is feltárják? — Most átvizsgáljuk az összes korabeli katonai ügyet. Még akkor is, ha előre tudjuk, hogy lesznek köztük olyanok, amelyek mögött valóban elítélhető bűncselekmények voltak. De hogy még mi mindennel találkozhatunk, arra csak megemlítem azt az elképesztő törvényerejű rendeletet, ami ugyan a Magyar Közlönyben soha meg sem jelent, csak a hadseregben hirdették ki. Farkas Mihály utasítására, azonban az 1950. évi 26. tvr. néven valójában élt. Olyannyira, hogy ennek alapján — mint most megtudtuk a felülvizsgálat során — ítélkeztek is katonai törvényszékek. Amikor először találkoztunk ezzel a magas szintű jogszabállyal, mint hivatkozási alappal, a korabeli Magyar Közlönyben, ahol ezeket közzé kell tenni, nem volt, egy egészen más jogszabályt találtunk ezen a számon: a Nemzeti Bankról rendelkező törvényerejű rendeletet. Pedig a valóságban mindkettő létezett. Meghozni a lelkiismeret békéjét A katonai főügyész azt is elmondja, hogyan figyeltek fel erre a jogszabálykettősre. Az 1950—1951-es ítéletek lajstromában néhány női nevet is találtak. Nem katonákról volt szó, mégis a Katonai Törvényszék ítélte el őket egy-két-három évre, az 1950. évi 26. tvr. alapján. Hosszadalmas kutatás után került elő egy példány ebből a „Szigorúan titkos” törvényerejű rendeletből, aminek akeletkezése jórészt tisztázatlan, de a hadseregben ezt a végrehajtó parancsot Farkas Mihály honvédelmi miniszter adtaki. S ami még ennél is elképesztőbb és jogiabszurdum: a szigorúan titkos, tehát kinem hirdetett törvényerejű rendelet kimondta, hogy ha egy katona disszidál, a közös háztartásában élő felnőtt hozzátartozóját, illetve eltartóját öt évig terjedő börtönnel lehet sújtani, függetlenül attól, hogy a disszidálási szándékról semmit sem tudott. Arra, aki ugyanis tudta, és nem jelentette, akár tíz évig tartó börtön várt. — Ha eddig nem is találtunksok ilyen esetet, mindössze néhányat, bár nem tudjuk, mennyi kerül még elő, ez is mutatja, mennyire figyelni kell minden részletre a múlt tisztába tételénél. Többé nem állhatunk meg a szándéknál — teszi hozzá Kámán József. Való igaz. Mert a tiszta szándékú emberek, köztük az eszme szolgálatában tisztán maradt kommunisták százezrei már aligha tudnak addig megbékélni lelkiismeretükkel, amíg valóban nem kapnak erkölcsi — és ha kell, anyagi — elégtételt mindazok, akiket ártatlanul hurcoltak meg, ítéltek el, internáltak. Az erős szándékot követnie kell a következetes cselekvésnek is, bármennyire fájdalmasan megszenvedtük már néhányszor az elmúlt évtizedekben a nép, a párt mögé bújva elkövetett bűnöket. Ez, és csak ez erősítheti meg a kommunisták hitét, és csak ez állíthatja helyre igazán irántuk a bizalmat. Szabó László Dr. Szánthó Elemér, Mészáros Jenő. Szóval: ők, Frédy, Csikó és Michael, valamint neves és névtelen társaik akkor „fundik” voltak. Valószínűleg nem ismerték meg és bizonyosan nem használták e szót rövidítetlenül, teljes formájában sem, úgy mint fundamentalistát. Valódi vagy igazi marxista—leninistának, forradalmárnak tudták magukat, és ebben a hitben esküdtek össze. Erről szól Dalos György könyve, a Hosszú menetelés, rövid tanfolyam. Mennyire volt hosszú ez a menet? Ha úgy vesszük, hogy legfeljebb három-négy év eseményei rajzolódnak a könyvben, úgy meglehetősen rövid, legalábbis történelmi értelemben kurta túráról van szó. Ha a szerző arra az útra is gondolt, amit hősei az 1968-as bírósági tárgyalás, a börtönben letöltött vagy felfüggesztve letudott szabadságvesztés óta megtettek, nos, akkor valóban elég sokat menetelhettek el akkori fundi-létüktől. A kis könyvben arról van szó, amiről viszonylag kevesen tudnak: 1968- ban a hatóságok pert folytattak egy tucatnyi egyetemista, főiskolás ellen államellenes összeesküvés címén. Ők — élükön Csikóval — alkották a „Magyar Forradalmi Kommunista Csoport” szigorú konspirációban működő szervezetét. E sorok írója, aki pedig ugyanazon időben járt ugyanazon intézménybe, mint az ügy sok szereplője, nem tudott semmit a csoportról, illetve csak később értesült róla, amikor a kari KISZ-bizottságban átlapozhatott egy nehezen olvasható sokszorosítványt P. Gy. és társai tetteiről. Nem nagyon tudtuk tehát, hogy mi történik a szervezetben. Tudtunk persze a szolidaritási bizottságról, a tüntetésekről a görög és az amerikai képviseletek előtt, de azt nem tudtuk, hogy egy esetleges gumibotcsapásnak kellett volna minket forradalmasítania. Mostanában ez a gondolatmenet mintha visszatért volna — március 15-ei csapások kapcsán. Az akkori „fundik” a marxizmus— leninizmus, majd a maói eszmék következetes híveinek mondták magukat. Elítélték a liberalizálási politikát, gyanakodva néztek — a szerző szerint — a prágai tavaszra, s nehezteltek a Kádár-kormányra, mert 1963-ban kiengedte az ’56-osokat. Fundik voltak a javából — s mindehhez járult még az akkor folyó nagy vita, a szovjet—kínai polémia, amelyben fokozatosan a távolabbi vitatkozó álláspontját tették magukévá. Gondolom azért, mert az világosabbnak, egyértelműbbnek és harcosabbnak látszott, mint az egyre bonyolódó gulyásreformizmus. És persze, a fundamentalizmusnak lehettek családi gyökerei is: a jó körülmények között élő kádergyerek és a nyomor peremén egyensúlyozó terézvárosi kamasz élhetett ugyanazokban az ideálokban, akkor is. És még elég jól emlékeztek az 1957—1958-as időszak új romanticizimusára, ami akkor bizony nagyon sokakat magukkal ragadott. Talán a kisebbségben (és mégis hatalmi helyzetben?) való politizálás varázsa kaphatta el Csikót és Frédyt akkor? És hát a politizálásának teret kellett keresni. Az ’56-os október utáni első évtized végére az ifjúsági szervezet először tömegessé lett,majd átalakult hivatallá, amiben jól begyakorolt fiatal káderjelöltek építik a saját nómenklatúrájukat. (Ez ellen nemcsak a könyv hősei próbáltak lázadni. Emlékszem egy egyetemi KISZ-értekezletre, ahol a tömegek kisöpörték az addigi vezetést, újat választottak, alulról építkezve és demokratikusan. Ekkor még persze nem ismertük ezeket a fordulatokat.) A helyzet nem volt kedvező, a tankok már készülődtek a segítségnyújtásra, s az azóta tévészemélyiséggé lett végzős hallgató is figyelmeztetett a liberális elhajlás veszélyeire. Akkoriban valahogy másként élt az ideológia. A bölcsészek olvasták Marxot és Lenint, szemináriumon lehetett tanulmányozni Lukács munkásságát, és valahogy derűsebbnek látszott a jövő, mint most. Legalábbis, ami a szocializmust illeti, kevesebb volt a kétség körünkben, hogy ez perspektivikus formáció. Persze nyilván voltak más gondolati körök is, hiszen amikor a szervek Csikóékat becsukták, hallottuk, hogy lelepleztek egy nacionalistának pecsételt összeesküvést is — más egyetemeken. Idő kell ahhoz, hogy a szervek úgy is el tudják képzelni a munkájukat: nem keresik, nem csinálják a valós vagy lehetséges összeesküvőket. Akkoriban még csináltak is. Volt-e ennek nagypolitikai oka? Figyelmeztetésnek szánták a lehetséges, párton belüli, felnőtt balosoknak? A szerző most ezt gyanítja — lehet, nem alap nélkül. A mindenkori gondolatrendőrségnek ugyanis mindig ügyekre van szüksége, ha nincs, maga kreálja az ellenzéket, ha a kiszemelt csoport nem ért az összeesküvéshez, akkor delegálja közéjük egy tisztjét, aki majd előadást tart a konspiráció művészetéről. Talán ez történt 1967- ben Budapesten is? De hát ezek régi dolgok, felidézésük önmagában keveset mond. Inkább az egykori és mai „fundi-lét” képe izgat engem. Azé az állapoté, amikor a vallásos jellegű ideológia úrrá lesz a való lét érzékelésén. A fundit nem érdekli a környezetének gondolkodása és vágya, őt a papíron rögzített képletek megvalósítása izgatja. A fundi többnyire nem az érzékelhető, hanem a megálmodott világból indul ki. Tények és körülmények nem izgatják, térképet nem ismer, csak ideákat. És ezek a fundinál nem a valóságot mozgató, átalakító eszmék, hanem platóni árnyképek, melyekhez csak hasonlóak lehetünk. Ilyen lehetett Csikó és társai forradalmisága is talán? A fundi persze semmivel sem roszszabb, mint az elvtelen, aki magát pragmatikusnak nevezi, csak éppen ő nem e világra való. A különbség közöttük nem erkölcsi kérdés, ám ha a fundik sokan vannak, akkor igen veszedelmesek tudnak lenni. A fundamentalista ugyanis többnyire elfogadja az erőszakot — az eszme szentsége miatt ugyanis az eszközök és áldozatok nem számítanak. A fúnáira az is jellemző, hogy egyszerre csak egy zászlót, egy jelvényt, egy jelszót tűr el, a másik, legyen akár egyszínű vagy trikolór, dührohamba kergeti. A fundi csak egy eszmét ismer. Minden más gondolat, mindenki más, aki nem épp olyan, mint őz ellenség, elítélendő, kitagadandó az osztályból, a nemzetből, de minimum a történelem szemétdombjára kell dobni. (Ha valaki meghaladja egyszer a fundi-állapotot, lehet aztán az ellenkező oldal fundija. Nem ritka ez, hogy az ilyen az egyik szektából a másikhoz pártol. Talán a fundi-psziché az oka ennek? Jó könyv-e a Hosszú menetelés, rövid tanfolyam? E sorok írója nem ítélhet erről, nosztalgiái ezt nem engedik, a történetet némileg nemzedéke históriájaként éli újra. Lehet, hogy Csikó és társai az ideológia csődjét nem tudják elviselni? Az volt talán a baj, hogy a megkövesülő beton nem engedte őket cselekedni? Vagy egyszerűen csak tizen-és huszonévesek voltak, akiknek a forradalom oxigén? Próbálom visszaidézni a híres kubai dal magyar szövegét. M. fordította. Valahogy így szól: „Egyenes derékkal jöttem, onnan, hol nőnek a pálmák ...” A szöveget a maiak már nem ismerik, a dallam diszkózene lett. Miklós Gábor: Fúnáik hosszú menetelése BALÁZS-PIRI BALÁZS KARIKATÚRÁJA 17