Népszabadság, 1989. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám
1989. szeptember 2., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Látványaira csupaszított világ Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Kelet-Európa „Világszerűség”, „az ábrázolt életanyag extenzív teljessége” — Jezek és a velük rokon fogalmak, jóllehet önlagukban elvileg lehettek volna ipusztán leíró jellegűek is, kísérletek egy-egy írói életmű egyik szuggesztívan szembeszökő formai sajátosságának néven nevezésére, a lukácsi realizmusi koncepció grandiózus katedrálájában értékkritériumimái(pozitív) minősítő ismérvvé váltak. Akiknél (akárha kritikusi belemagyarázások-belelátások árán is) kimutathatónak tűntek, azok a történetfilozófiai tudás nagyra néző birtokosainak tekintete előtt ab ovomagasabb potom helyeződtek az alkotók értékhierarchiájában, mint azok, akiknél e világiszerű teljesség morzsalékossá porlott, diribdarabokra töredezve, vagy csupán egy-egy kiragadott s a rajta kívül (esetleg) létezőktől leválasztott szegmentumára redukáltan volt megpillantható. Lukács számára ezért — és mindenekfölött ezért — lett minden idők irodalmának fölülmúlhatatlan csúcsává Tolsztoj, akinek világában — triviálisan szólva — valóban „minden benne van”. Csakhogy ez a „'minden benne van” ,még az ő esetében is nagyon viszonylagos, '•látszólagos, illuzórikus. S ez csöppet sem kisebbítése a Tolsztoj-jelenség rendkívüliségének — sőt... Tolsztoj írásművészetének szinte mindenekfölött álló hipnotizáló ereje ugyanis (amit balgaság volna elvitatni I még, akkor is, ha Lukács őrá hivatkozó kibrekesztőleges fölfogásától idegenkedünk) korántsem „az ábrázolt életanyag extenzív teljességéből” fakad, hanem abból, hogy képes tisztán írói eszközökkel, minden pedáns naturalisztikus „világleltár” készítése nélkül elhitetni:a létező emberi világ és a műveiben megjelenő „életanyag” határai egybeesnek. Ennek az elhitető erőnek (vagyis írói nagyságának) csodája, hogy még az olvasás művészetének Lukácshoz vagy Németh Lászlóhoz hasonló (és Tolsztoj „világszerűségében” egyaránt örök érvényű példát látó) virtuózai sem vették észre azt, amit a náluk kevésbé koncepciózus, de (vagy éppen ezért) érzékenyebb és elfogulatlanabb Szerb Antal igen: hogy Tolsztoj világa nem kevésbé redukált, mint a vele gyakorta épp élet- és valószerűtlensége miatt szembeállított Dosztojevszkijé. Ahogy az utóbbi világának határain (amit szinte egyetlen elemzője nem mulaszt el fölemlíteni) teljességgel kívülrekednek a lét olyan területei, mint a természet, a színhelyek „nappali élete”, a „normális” családi élet, a mindennapi boldogulás és a kenyérkereső munka gondjai stb., úgy Tolsztoj, korának egyik legműveltebb entellektüelje és minden bizonnyal legfilozofikusabb írója a maga „világszerű teljességében” talpalatnyi helyet sem biztosított a szellem embereinek s egyáltalán az értelmiségi létformának; ha a művészetről, a politikáról, a sajtóról szólt, tolla alól csak a pátriárkai átkozódások és habzó szájú pamfletek kerültek ki, és „az emberi lét teljességének” olyan hatalmas birodalmai kerülték el teljesen — máskülönben hihetetlenül éber — tekintetét, mint a humor, a nevetés egész univerzuma. „Extenzív totalitásának” e hézagait legföljebb azok nem vették észre, akiknek világképében éppúgy ott tátongtak, mint a Tolsztojéban. És akiknek szellemi univerzuma, anélkül, hogy ennek tudatában volnának, éppúgy redukált, mint a Tolsztojé. „A pontosság romantikusa” Hogyan jutott mindez most, Mészöly Miklós több mint hatszáz oldalas új (új?...) kötetének olvastán eszembe? Voltaképp egyetlen, már eddig is többször említett és kihangsúlyozott fogalom, a redukció (redukált életanyag, redukált kifejezésmód, redukált megjelenítési technika stb.) kapcsán. Akadémikus okvetetlenkedés vagy (a művek megértése szempontjából) semmire nem vezető pszichológizáló turkálás volna arról elmélkedni, vajon az előbb futólag fölemlített redukáltságok mennyire voltak önkéntelenek és mennyire fakadtak valaminő tudatos művészetakarásból a két orosz íróóriásnál (akik mellett persze sok mást is föl lehetne még hozni a XIX—XX. század világirodalmából). Mészöly Miklós esetében viszont ugyanez a fogalom, a redukció, egyszerre egy szóba sűrített kifejezése egy metsző tudatossággal végiggondolt írói-filozófiai programmnak, és egyik lehetséges kulcsa azon írások értelmezésének, melyekben e programváz „felkél és jár”, vérbő művészi életre támad. Az írói mesterségről, műhelygondjairól szóló esszéiben és Érintések cím alatt összegyűjtött „szösszeneteiben” ő maga ugyan csak elvétve használja ezt a szót — annál gyakrabban viszont a pontosságot —, s nem is csak régebbi, hanem a nyolcvanas években született írásaiban is (ezért érzem változatlanul érvényesnek rá egy tíz évvel ezelőtti jellemzésemet: „a pontosság romantikusa”). Időnként már szinte a rögeszme határát súroló pontosságigénye (pl. a Film című regényében) mélységes filozófiai szkepsziséből s ennek logikus művészi folyományából, az összes készen fölkínálkozó bevett, a valóság milyenségéről alkotott mindennapi közfelfogás érvényességének kétségbevonásából é s így az ennek alárendelten kialakult közlőeszköz (a nyelv, a stílus stb.) konvencionális használhatóságának megkérdőjelezéséből fakad. A ránk hagyományozódott, készen kapott, belénk idegződött közlőeszköz — akár mindennapi kapcsolatainkban, akár az irodalomban jelenik meg — nem csupán tények, állapotok, helyzetek megnevezéseinek készlete, hanem a megszokás, a konvenciók jóvoltából ezek jobbára kritikátlanul elfogadott és — úgymond — „magától értetődő” összefüggéseinek paneltárháza is. Az előbbieket — bizonyos tényeket, állapotokat, helyzeteket —, amennyiben sikerül észlelésük során az elérendő minimumra redukálnunk szubjektivitásunk torzító hatását és kiküszöbölnünk minden olyan mozzanatot, ami bennük nemcsak érzéki-fizikai evidencia (mindenekelőtt látvány), ha csak közelítő pontossággal is, de viszonylag jó eséllyel néven nevezhetjük. Ámde mit mondhatunk a megszokás és a konvenciók által szentesített összefüggéseikről? Végtelen történelmi változatosságuk még a nem túlzottan kritikus elme előtt is kétségessé teszi egyértelműségüket, mintegy tapasztalatilag skálásítja objektivitásukat illuzórikussá. Mészöly teoretikusan sosem állítja, íróként pedig sosem sugallja, hogy a tények közötti összefüggések kusza kombinatorikájában minden mozzanat, amit a közlőeszköz szerkezete szuggerál, csak önkéntes kiegészítés, csak szubjektív feltevés, csak valamely egyetlen preferált, nézőpont torzító optikájának rávetülése a róla leválasztva is létező valóságra — ám nem talál kellő súlyú ellenérvet sem az ilyenfajta radikális szkepszissel szemben: a közlőeszköz adottságainak kételyek nélküli, naiv és magabiztos elfogadása és radikális elutasítása az ő számára egyként ingoványos talajon áll, előföltevéseik egyként bizonyíthatatlanok. Maradnak tehát egyfelől a megjelenítés pontosságának és személytelenségének nyelvileg elérhető maximumán a képzelet recehártyájának szögezett tények, másfelől lehetséges összefüggéseik minden irányba nyitott, tetszés szerint szűkíthető vagy bővíthető, semmilyen végleges egyértelműséget nem erőltető laza kombinatorikája. Állóképek? Egy olyan redukált, mindössze éles kontúré tényszemrcsékből öszszeálló mozaikvilág, melyből hiányoznak a szemet pihentető lágy átmenetek, egyértelmű kezdetek, végek és a közöttük lévő tartományt kitöltő, célirányosan valamilyen csattanós befejezés felé haladó történések, nincsenek az olvasói megértést megkönnyítő szubjektív szerzői kommentárok és magyarázatok, a cselekményesség dinamikája helyett az „önmagukra lecsupaszított képek” statikája, az okok és indítékok külső-belső ábrázolásának mozgalmassága helyett — Mészöly egyik kedvelt szavával szólva — a megjelenő tények, helyzetek, állapotok „akauzalitásának”, éppen így létük megokolhatatlanságának hangsúlyozása a domináns. Ebbe az önnön látványaivá lecsupaszított, sokszor szinte állóképek egymásutániságává redukált mészölyi világban, mondanunk sem kell, nem vezetik kényelmessé kitaposott gyalogösvények az olvasót. Ennek oka már a mondottak után is könynyen érthető: Mészöly felületesen nézve akár megszállottságnak is tekinthető pontosságigénye, s az ennek szolgálatába állított redukciós technika nem csupán azzal a következménnyel jár, hogy ő (pontosabban az Elbeszélő) „vonul ki” saját személyiségével, alanyi jelenlétével, érzelemnyilvánításaival, gondolataival az általa teremtett világból, hanem elreteszeli az összes olyan kiskaput is, amelyeken beosonva az olvasó mintegy belső részese, véleményt és ítéletet alkotó, igazságosztó aktora lehetne ennek a világnak. Mészöly résnyi helyet sem hagy semmiféle külső (befogadói) beleérzési és azonosulási vágynak, s nem azért, mert hősei „csúfak és gonoszak” (amire sok példa van az irodalom történetében); nem, éppúgy nem azok, ahogy szépek és jók sem: egyszerűen erkölcsileg nem minősíthetők. De nem a „morál insanity”jég értelmében; a „morál insanity” az, akiből veleszületetten hiányoznak vagy teljességgel kivesztek az erkölcsi normák mint magatartást reguláló erők . Mészöly novellahősei ellenben rendre szinte kegyetlen következetességgel kényszerítik rá magukat és környezetüket valamilyen ritualizálódott erkölcsi kódex tűzön-vízen keresztüli betartására (hátborzongatóan szélsőséges példaként elég itt utalnunk a Szárnyas lovakra, erre a Móricz Barbárokjával egyenértékű Mészöly-remekműre). Ezek a hősök úgy vannak elzárva minden külső azonosulás, teleérzési törekvés, erkölcsi megítélhetőség elől, ahogy az antik tragédiák hősei, nem jellemek az újabb kori pszichológiai realizmus értelmében, akiknek módjukban áll választani mást is, mint amit éppen cselekszenek (pontosabban, ami éppen végbemegy velük — tevőleges közreműködésükkel vagy anélküli, ez már-már mindegy), csupán kényszeresen engedelmes kiszolgáltatottjai és kiszolgálói „helyzetük parancsainak”. Érzelmek és indulatok nélkül tűrnek, ölnek és ölelnek, gyerekeket hoznak a világra és temetnek, így végzik munkájukat és így üzekedtek — pontosabban... Pontosabban szólva Mészöly „redukcioniista” világában életükből csak ennyinek jut hely; ennyi marad, amennyiben lerántjuk az emberről mindazt, ami benne nem „önkényes kiegészítés”, egyértelművé csupaszított látvány, igazolhatatlan külső beleérzés vagy szubjektív ráfogás. „Hatni — pontosságban magára hagyni” — írta a hetvenes években Mészöly egy mapflójegyzetében. Nosi, emberalakjai, hősei éppúgy vannak megjelenítésük „pontosságában magukra hagyva”, mint világának dologi tényei — a lebukó nap, egy korhadt farönk, kopár baromfiudvarok, harctéri üdülékhalmok, megroggyant templomfalakbólkinövő ecetfák stb. És ezáltal a lét azonos szintjére inivellálódnak velük. (S hogy mennyire nem egy választott írói-valóságábrázolási technika véletlen melléktermékéről van itt szó, jól mutatja Mészöly esszéinek és naplójegyzeteinek egyik két évtizede rendszeresen visszatérő gondolata a szerves és a szervetlen, az élő és az élettelen természet öröklét színe előtti elvi egyenrangúságáról, sőt, ad absurdum vive a kérdést, egy kődarab és egy emberi tudat közti kommunikáció hipotetikus lehetőségéről.) Nem jellemük van — mondtam —, ezért nem szerethetők és nem gyűlölhetők, visszapattan róluk erkölcsi elmarasztalásunk vagy azonosulási vágyunk, nem adnak módot, hogy belebújjunk a bőrükbe, beleéljük magunkat a helyzetükbe; sorsuk, hogy alávessék magukat világuk (a mészölyi világ) dologi meghatározottságainak — ez az oka (s ez újfent Mészöly kivételes művészi következetességét dicséri), hogy ebből a „redukált világból” kilíúgozódik a valóság hagyományos írói ábrázolásának minden olyan tartománya, melyet a determináltságaival szembeszállni, azokon fölülemelkedni képes, magát minden pillanatban választási helyzetben levőnek érző és választani is elég erős független emberi individuumok, autonóm jellemek népesítettek be. Ezért mond le Mészöly — mintegy cserébe a bizonyosság elérhető maximumának érzését megadó pontosságáért — a világirodalom olyan nagy témáiról, mint a szerelem, a barátság, a közösségi-politikai szenvedély és cselekvés, a Jó és a Gonosz megütközése, az egyén jellemének fejlődése-alakulása, „a lét nevettető aspektusa” (Bahtyin), az emberi psziché belső ábrázolása, a gondolat embereinek világa. És a történelem... A Volt egyszer egy Kelet-Európa, Mészöly Miklós eleddig leggrandiózusabb írói vállalkozása, egészében úgy jelent radikálisan új lépcsőfokot munkásságában, hogy részleteiben, a kötet egyes darabjaiban csupán ismert írást tartalmaz. A legkorábbi 1953-ban, a legkésőbbi 1988- ban keletkezett. Mégis, korántsem csupán újabb életmű-keresztmetszetről van szó, mint például az Alakulások című gyűjteményes kötet (1975) esetében volt. Mészöly ezúttal — teljesen figyelmen kívül hagyva az írások keletkezésének kronológiáját — abból az önálló szerepet korábban nem játszott szempontból veszi szemügyre eddigi munkásságát, hogy „mit csinált” konvencionális történelemképünkkel az ő teljesen ákonvencionális írói látásmódja? Az „önkényes kiegészítésekkel” szembeni filozófiai és művészi gyanakvás és szkepszis, láttuk, Mészölyt egy roppant aszketikus írásmódra és egy kegyetlen szigorral megszűrt világvízió fölépítésére vezette. Ám az egyes írásokban ezek az állóképszerű „tudósítások” tényekről, helyekről, helyzetekről, lehetséges és valószerűtlen, és valószerűnek tűnő, delogikailag lehetetlen összefüggésekről, jóllehet térben és időben mindig nagy pontossággal lokalizálhatók voltak, lényegüket tekintve mindig valamilyen meghatározatlan örökkévalóságba voltak kimerevítve. Másképp kifejezve, az idő bennük, ha csak föltételesen és átmenetileg is, mozdulatlanná kocsonyásodva volt jelen. A Volt egyszer egy Kelet-Európában viszont — a régebben írottak új rendbe és szerkezetbe építése révén — éppen az idő, méghozzá legkonkrétabb történelmi-politikai múltunk ideje válik „főszereplővé”. Mintha Mészöly ezzel a saját eddigi munkásságát felölelő újrarendezéssel arra keresné a választ, vajon hogyan fest történelmi múltunk az ő „redukciós” világlátásának prizmáján keresztül? Képesek-e élő történelmi folyamattá átmozdulni az öszszes pontos részletgazdagság ellenére is időtlenségbe merevült állóképek? — A kérdés költői, Mészöly egész létfölfogásából következik, hogy a válasz rá csak kategorikus NEM lehet. Hisz a látványaikra lecsupaszított tények, helyzetek, állapotok, történések összefüggéssel egymással nemcsak egyetlen időmetszeten belül „akauzálisak” és a szubjektumok önkénye által toldozottak-foldozottak, hanem a Nagy Időben, a történelem kontinuumában is — semmi okunk föltételezni, hogy egymásutániságuk egyszersmind egymást megokolásuk is. Valamilyen hagyományos értelemben vett mozgalmas, eseménydús, valamerről valamerre „haladó” szélesvásznú történelmi panoráma tehát nem kerekedett, elvi okokból nem is kerekedhetett ki ebben a kötetben. Kibontakozik viszont belőle valami más, valami, amivel „organikus történetfilozófiai optimizmusunk” (Eörsi István) sem a ráció, sem a mindig jobban bízó életkedv és tettvágy nem tud ugyan megbékélni, de amit az itt egymásutánban sorjázó írások nyomasztó szuggesztivitása miatt nem tud kézlegyintéssel elintézni sem: a történelmünkben való megváltódás csüggesztő reménytelensége. Mert végtelenül szomorú, lehangoló történelmi látomány, ami Mészöly kötetéből elibénk zárul: „egyenrangú egymásmellettiségek” végtelen sora, a „mindig így volt e világi élet” rezignációja, századokon keresztüli egy helyben járás, ahol „csak az eshet meg, ami megesik. S a gond éppen az, kinek hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvteléseidnek szabadon örvendezhess a tágaska kalodán belül... Olyan csend uralkodik, melyben a haraszt várja csupán, hogy megfújja a szél”. Végül is, sugallja Mészöly kötetének egésze, ebben a világban mindegy, hogy az időben mi mikor esik meg (a föltételezés, hogy történik is valami, már stílustörően patetikus volna), az egyéni sorsok szempontjából a történelmikorok és dátumok tetszés szerint cserélgethetők, a hangsúlykülönbségek nélküli eseményektől zsúfolt, ragacsos idő — szokványosan ezt nevezik történelemnek — csupán kezdet nélküli folytatódások közege, amelyben jobbra soha semmi nem fordul, legföljebb új szereplőkkel folytatódik az évszázados szenvedés misztériumjáték, „örök visszatérés?” — Kétségkívül nem idegen Mészöly történelemi felfogásától ez az óvid filozoféma sem eredeti, sem nietzschei alakjában. És mint történetbölcseleti séma, nem is egyéni lelemény. Viszont hogy erősen filozófiai fogantatás a művészetében korábban, élete különböző szakaszaiban egyszer az egzisztencializmus, másszor a neopozitivizmus vagy Wittgenstein hiperlogicizmusa termékeny formateremtő eszmévé tudott átlényegülni, most ez vált meghatározó, rendező elvvé . Volt egyszer egy Kelet-Európa monumentális építményében. És kinek jutna eszébe Schiller ihlettámasztó rothadó almáinak szagára gondolni a Wallenstein olvasása közben? ... Könczöl Csaba Simon Lajos: AZ A TAVASZ Akkor, azon a tájon, augusztus derekán, méhecskék zaja zsongott utcákon, tereken, fecske-csapatok csörögtek könnyed-vidáman, s valahol hívő hittel kinyílt egy akác. Tavasz! — kiabálták zaklatottan a gerlék, Tavasz! — veregette vállam egy evikkeres úr, Tavasz! — dobolta hátamon egy drága suhanc, Tavasz! — csókolta homlokomra egy gyereklány-diák. Tavasz! Tavasz! Tavasz! — Mint a harangok, zengte-zúgta minden. Én lélekben, már bölcs bátyja voltam mindezeknek, testben még kölyök, de már tépázott forradalmár-ember, s keserű könnyet nyeltem hirtelen ... Pedig nem sejtettem, hogy címerként, tankok ormán holnap majd ismét itt leszek. Kovács József: VISEGRÁD Bogdán Józsefnek Isten-fák szerelmesemhez az udvaron fiamhoz virrasztó platánok anyámhoz kicsi egyetlen népek fűszál négyen roppant tornyához Kurdok megnyomorított Baszkok Cigányok vizekhez Katalánok az emberiség-örökség Istenem Medencében elhiszem tüntető hogy életemhez egyszer s majdan majd én is egyszeri halálomhoz is hazatalálok ámen 21