Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-19 / 300. szám
1989. december 19., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Vélemények az MSZMP és az MSZP viszonyáról, a baloldali egységről A bukott rendszer emléke vagy baloldali egység? címmel lapunk december 8-i számában jelent meg Nagy Imre vitaindító nyílt levele Gönci Jánoshoz. A párt országos elnöksége tagjának írása, egyik levélírónk szavaival élve, szelet vetett és vihart aratott. Mint az azóta közölt hozzászólások és szerkesztőségünket még az MSZMP kongresszusa előtt szinte elárasztó levelek bizonyítják, a téma továbbra is időszerű. Nem két volt KISZ-vezető személyes nézeteltéréséről, hanem két jelentős erőt képviselő párt viszonyáról, a baloldal egységének jövőjéről van szó. Nézzük, hogyan vélekednek olvasóink a lényegi kérdésekről. Az urnák közül Kende János történész írja: — A népszavazás és az V. kerületi pótválasztás alapján úgy gondolom, hogy születőben van egy valóságos baloldali egység. Az átlagos választó agya másként jár, mint a hivatásos politikusoké. Veszélyeztetve érzi mindazt, amit a „storz múltban” elért, és joggal tart azoktól az erőktől, amelyek fennen hirdetik, hogy nem felelősek a múltért. Tart tőlük, mert arra gondol, hogy jövőjéért sem kívánnak felelősséget vállalni. Ettől az urnáknál megnyilvánuló baloldali egységtől el lehet határolódni, ám ez nem szocialista politika. Egyébként egy európai értelemben vett szocialista pártban aligha engedhetné meg magának bárki is, hogy vitapartnerét a párton kívülre tessékelje, miközben a közösen elfogadott kongresszusi dokumentumokat felemás kompromisszumnak minősíti. Kacsó Ferenc (Budapest) a kongresszusnak az MSZP-ről szóló állásfoglalásából kiemeli: „Működésének elvei közé tartozik a világnézeti és politikai türelem, az áramlatok szabad és önkéntes szövetsége.” Más magvas gondolatok mellett ez vonzott engem is a szocialista párt soraiba — írja, majd így folytatja levelét: — Meglepő, hogy néhányan — élve a baloldali mozgalmak e „hagyományával” — ismét sorainkban vélik megtalálni az ellenséget, s egy önmagát meg nem minősítő pártot kizárhatónak vélnek a baloldal soraiból. Merkler Károlyné (Budapest) azt kérdi: ugyan miért irritálja a baloldal összefogása a nyílt levél íróját? Pécsi János (Budapest) állítja: " Mi, az MSZMP-alapszervezet tagjai korrekt módon együtt dolgozunk az MSZP-vel, a népfronttal, az ellenállók és antifasiszták szervezetével, a Vöröskereszttel a demokratikus szocializmusért, a népi hatalomért, a jólétért, a jogbiztonságért. Mi Nagy Imrével ellentétben azt mondjuk: fogjunk össze! Belépjünk, ne lépjünk? „Sok álmatlan éjszakát okozott számomra a kongresszus óta a dilemma: belépjek vagy ne lépjek be az MSZP-be, hiszen Nyers Rezső hozzám is intézett levelével teljesen egyetértek. De ezt a vitaírást olvasva úgy döntöttem, nem lépek be” — tudósít Jakab Sándorné Budapestről. „Nem kenyerem az írás, gépkocsivezető vagyok. Békét és gazdasági felemelkedést szeretnénk, de ehhez a politikusoknak meggondoltabban kellene cselekedniük, viselkedniük. Sajnos nem tudok eligazodni a pártharcokban, úgy látom, egyre nagyobb a zűrzavar. Tíz évig voltam az MSZMP "szürke tagja", és bizonytalan vagyok, még nem léptem be sehová. Nagy Imre levele nem győzött meg arról, hogy az MSZP-sben van a helyem” — vélekedik Gömöri György fővárosi olvasónk. Bugyi József (Üjsrég) így válaszol a kérdésre, milyen is legyen a két párt viszonya: — az MSZP ne keressen semmiféle kapcsolatot elődjével. Meggyőződésem, hogy a szocialista pártnak a pártonkívüliek bizalmát kell megnyernie ... Hajós Ernő (Veszprém) egész sor idézettel s szolgál — többek között lapunkban megjelent tudósításokból idézve — bizonyságául annak, hogy az MSZMP — ellentétben Nagy Imre állításával — nem óhajt visszarendeződést, nem híve a proletárdiktatúrának. Hasonlóan érvel Dura Sándor (Mezőtúr), majd emlékeztet az MSZMP vezetőinek azon nyilatkozataira, amelyekben készségüket fejezték ki a szoros együttműködésre minden haladó baloldali párttal, társadalmi szervezettel, amely a szocializmus ügyét szolgálja. Hegedűs Sándor (Budapest) „beismerő vallomással” kezdi levelét: — Én az MSZMP tagja voltam és maradtam. Mert leninista vagyok. Ám nem vagyok sztálinista, fundamentalista, dogmatikus, szektás, konzervatív, „csak” kommunista, aki a kiutat a marxil leniai eszmékhez való visszatérésben látom. Az MSZMP, éppen mert forradalmi párt, reformérzékeny is, mely szeretné a megújult szocializmus keretei között tartani a megindult és talán még ellenőrizhető folyamatokat... Szabó József (Budapest) vitatja, hogy a régi-új párt soraiban megtévesztett emberek lennének. Azt írja: — Én kommunista mivoltomat tudatosan vállalom, a marxi eszmék elkötelezettje vagyok. Eszméké, nem pedig élő embereké. Akik Újpesten első taggyűlésünkre eljöttek, egyszerű, tisztességes és nem megtévesztett emberek. Meggyőződésük, hogy ma Magyarországon kísérlet történik a jobboldali polgári restaurációra, s e folyamat ösztönzői a szocialista eszméknek és mozgalmaiknak semmilyen szerepet sem szánnak. Lent dől el Indulatosan fogalmaz Várkonyi Györgyné (Budapest): — Most, amikor a cserbenhagyott csendes többség megpróbál talpra állni és pártját a régi hibás módszerektől megtisztítva újjászervezni, az MSZP, ahelyett, hogy igyekezne együttesen baloldalt képezni a tagadhatatlanul erősödő jobboldali tendenciákkal szemben, tovább rugdossa a szerveződő pártot. Vida János (Filisvörösvár) tapasztalatai szerint környezetében az MSZMP-t a kiváltságokat sohasem élvezett reformkommunisták alkotják. Azok, akik sürgették a párt megújulását, a hatalommal való visszaélés, a torzulások, a hibák felszámolását. Ezeknek az embereknek — mint írja — sok kérdésben közel áll a véleményük az MSZP-éhez, ezért potenciális szövetségesek. Kovács István (Pécs) intelme a szerzőhöz: — Ne felejtse el, a szövetség, az együttműködés az MSZP és az MSZMP között nem ott fent, hanem itt lent dől el. Jó volna már komolyan venni, hogy az okoskodás, a hatalmi harc, a személyeskedés súlyosan árt a dolgozók, a munkások, az értelmiségiek valós érdekeinek. Egy helyeslés, egy szemrehányás Fisli Lászlóné (Balatonfüred) egyetért Nagy Imre mondanivalójával. Ő is úgy véli, a kongresszus egyetlen nagy érdeme, hogy szembefordult a múlttal. — Boldog voltam — írja —, hogy a reformszárny győzött és nincs többé MSZMP, hogy az új párt merőben más. Az MSZP-nek nem szabad egységre lépnie az MSZMP- vel, mert hitelét fogja veszíteni ... Varga Gyula (Nyíregyháza) szerkesztőségünknek és az országos elnökségnek címezte bírálatát. „Vitám van a Népszabadság szerkesztőjével, aki a lap december 7-i számában az MSZP elnökségi üléséről közölt híranyagban nem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy az elnökség érintette a szerveződő MSZMP- hez való viszony kérdését, másnap viszont — Nagy Imre levele kapcsán — a polemizáló hangnemre hivatkozva indít vitát. Hogy is van ez? Az országos elnökség egy tagjának véleménye fontosabb lenne az elnökség elvi álláspontjánál? És főként vitám van az országos elnökséggel. Lehet, hogy elvi álláspontját, mely szerint károsnak tart bármiféle szövetséget olyan erőkkel, amelyek nem ismerik el a magyar társadalmigazdasági változások jelenlegi mélységének szükségességét, a Kelet-Magyarország című lap töredékesen vagy pontatlanul idézte. Ezért fel sem teszem a kérdést, mennyire egzakt megfogalmazás a „jelenlegi mélység”, s milyen az elnökség viszonya azokhoz, akik sem a jelenlegi mélységet, sem a változások ütemét nem tartják kielégítőnek. Ehelyett azt kérdem: miért ez a nagy sietség? Mire alapozta az elnökség az álláspontját?” összeállította: Kovács György Attila Koncepciós ízű vád Már vártam, hogy valaki nyilvánosan is felveti a kérdést, milyen legyen az MSZP viszonya az újjáalakult MSZMP- hez. Higgadt, a kizárólagos igazságoktól mentes elemzés kellene — gondoltam —, amely segít reálisan értékelni ezt az ellentmondásos helyzetet, nem fedi el a meglévő különbségeket, s nyilvánvalóvá teszi a két szocialista orientációjú párt közös vonásait is. A szükséges józan elemzés, a kulturált politizálás helyett jelent meg Nagy Imre — nem tudom enyhébb jelzővel illetni — otromba támadása, formailag Gönci János, lényegileg azonban az MSZMP ellen. Nagy Imre kimondatlanul is azt a látszatot akarja kelteni, hogy aki nem fogadja el az októberi kongresszus döntéseit és újjászervezi az MSZMP-t, az sztálinista, sőt ez az új MSZMP viszi el elődpártja minden hibáját és bűnét; míg ezzel szemben az MSZP az eredmények, a szocialista és kommunista mozgalom időálló hagyományainak kizárólagos és egyedüli örököse. Elfelejti, hogy a sztálinista hagyományoktól való megszabadulás, az állampárt jelleg felszámolása már az MSZMP 1988- as pártértekezletén megkezdődött, s ebben — horribile dictu — jelentős szerepet játszott Grósz Károly és Berecz János is. Nagy Imre, az MSZP elnökségének tagja, megfeledkezik arról, hogy pártunk nem úgy válik (fog válni!) korszerű szocialista párttá, hogy vezetői melldöngető módon elhatárolják magukat önnön múltjuktól, hanem úgy, hogy a párt tagjai a társadalom előtt hitelesen és meggyőzően tudják képviselni a demokratikus szocializmus eszméjét. Nagy Imre, a harcos reformer, az elmúlt évtizedekből (ő jellemző módon „bukott rendszernek” nevezi) magával hozta a sztálinizmus intoleranciáját, s az onnan ismert módszerrel a fő ellenséget saját pártjában keresi. Természetesen nem a Göncivel való vita a fő kérdés, hanem az MSZMP megítélése. Mivel azonban az MSZMP még csak most rendezi sorait, Nagy Imre vádjai enyhén szólva koncepciós jellegűek — még akkor is, ha az újjászervezés zűrzavarában valahol, valaki, saját nevében tett bizonyos történelmietlen kijelentéseket. Bízom benne, hogy az újjáalakuló MSZMP a proletárdiktatúrát nem tűzi zászlajára, s korszerű, az alkotmányos rend keretei között működő pártként jelenik meg a politikai küzdőtéren. Meggyőződésem, hogy ezt kívánja az MSZP tagságának döntő többsége is, akik, ellentétben Nagy Imrével, nem voltak hajlandóak ellenségként szembefordulni a más szervezeti kereteket választókkal. A két párt alapszervezeteiközött sok helyütt élő, bár nem vita nélküli kapcsolat van. Súlyos károkat okozna a hazai baloldal, a magyar progresszió jövőjének ha az MSZP és az MSZMP viszonyát a pártok vezetőinek még az elődpártból átöröklődő marakodása megrontaná. Ehelyett sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a két párt vezetői minél előbb kezdjenek tárgyalásokat az együttműködés lehetőségéről. Lázár András villamosmérnök, Budapest Néhány szempont A helyzet bonyolult, katartikus. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan az MSZP-be be nem lépettek felett, különösen ne előítéletek alapján! A következőkre szeretném felhívni Nagy Imre figyelmét: 1. Sematikus, merev gondolkodásra vall úgy ítélni, hogy az MSZP-be csak a hibák és bűnök nélküli tiszták léptek, míg az MSZMP tagjai mind vétkesek, felelősek a múltért. 2. Az elkövetkező évek politikai harcaiban születő, arcát és formáit kereső demokratikus szocializmusnak jelentős erőt tömörítő baloldal nélkül semmi esélye sincs a kapitalista restaurációval szemben. Ez a baloldal jelenleg igen gyenge és bizonytalan, de teljesen ellehetetlenül, ha csekély erejét önmaga különböző csoportjainak lejáratására pazarolja! A józan erőkkel való összefogás reális alapja a számos ponton meglévő nézetazonosságból adódik. Az MSZP-nek mindent meg kell tennie, hogy az MSZMP józan erőivel megteremtse az akcióegységet, együttműködést, s tömegeit a demokratikus szocializmusért folyó küzdelem útjára segítse. 3. A humánum oldaláról közelítve a kérdéshez, itt „alul” egészen más tapasztalatokat szereztem, mint a nyílt levélnek a csúcsokon repkedő írója. Évtizedeken át egyazon közösséget alkottunk. Nézeteink itt „alul” igen sok kérdésben ma is megegyeznek. Elképzelhető-e, hogy ezek után eddigi barátaimat utálni kezdjem, kirúgjam, kisemmizzem, csak azért, mert elsősorban az MSZP megítélésében eltérő nézeteket vallunk? 4. Én magam, meggyőződésből vállalva a programban foglaltakat, még októberben beléptem az MSZP-be, s másokat is rábeszéltem, higgyenek, bízzanak az új pártban. Nagyon sok emberrel beszélgettem. Java részük, köztük nagyon sok értékes, tiszta ember se ide, se oda nem lépett be. Az MSZP-től nem a program, a politikai koncepció tartja távol őket, hanem a vezetés arctalansága, a baloldaliságot alig vállaló tétovázása. Sokak számára irritáló a kommunistaság teljes tagadása. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Azokról van szó, akik őszintén elvetik a diktatórikus módszereket, elítélik, látják az eddigi hibákat (pártállam, proletárdiktatúra), de vallják azt a szocialista perspektívájú, közösségi érdekeket felvállaló, azokért önzetlenül, aktív cselekvést vállaló etikus magatartást, amihez eddig is igyekeztek életüket, cselekedeteiket igazítani, és amiért ma is kommunistának tartják magukat. 5. Az MSZP—MSZMP viszonyban nemcsak a már eddig e pártokba belépettekről van szó, hanem azokról a nagy többséget jelentő, pártokon kívül maradottakról is, akik gyanakvó szemekkel figyelik ekét párt politikai megnyilatkozásait és tetteit, a baloldal egységéért vagy ellene tett gesztusait. Az ő mozdulásukat is befolyásolja, hogy a „boszorkányüldözés” vagy a józan megértés politikája kerekedik-e felül. Görög Júlia grafikus, Budapest 7 — A pszichopataosztályról, ahová csak nagyon kevés elítéltnek sikerül bejutnia, maga rövid idő után „visszakéredzkedett” Balassagyarmatra, ahol száz nap magánelzárás fenyegette. Ez normális maga szerint, Lajoss? — Az nem volt normális, hogy olyan épületben éltem, ahol az emeleten voltunk mi pszichopaták, a földszinten meg a halálraítéltek, akiknek mindig láthattam az arcát, mikor kivégezni vitték őket. Náluk is takarítottam, és állandóan láttam a bitófát is. Hiába voltam ott én az 1976- ban, az én helyzetemben, hiába volt meg mindenem, a gyomrom nem bírta. Fel is adtam. Harmadszor is a Zöldfába! — Nem bánta meg utólag? — Jogos a kérdés. De utólag kiderült, hogy nekem az évvenő, az ezredesnő elintézte, hogy az került a papíromra, hogy fogdával nem vágyik fenyíthető. És ott, nekem ami még hátravolt, Balassagyarmaton, abban a pár hónapban, bármit csinálhattam. Parancsokat tagadtam meg, és tiltakozásokat adtam be. A rossz élelmezés ellen, a kevés adagért, azért is, hogy velünk ott mindenféle kommunista ünnepeket megünnepeltetnek. A legtöbbje még írni sem tud, megerőszakolta az anyját, azért van itt, akkor az ilyet ne Leninnel etessék, hanem neveljék arra, hogy pucolja a körmét, meg hogy mit csináljon, majd ha kikerül. — El lehet képzelni, hogy örültek magának! — Engem nem fenyíthettek, de akik felujjongtak a tiltakozásomra, azok megkapták a tízest fejenként. Én akkor már munka alatt is akkor mentem vécére amikor akartam, akkor gyújtottam, rá, amikor jólesett. Néhányan megpróbálták utánam csinálni, de azokra keményen lecsaptak. — így jött el a szabadulás napja ... — 250 forinttal szabadultam, mert a többi keresetem elment az orvosi kezelésekre, mert azt magunk fizettük. Akkor már bejött a pártfogói rendszer, 1977-től, az én pártfogóm elhelyezett a szabadulásom után Makón a Délépnél, ott két hónapig dolgoztam, kerestem 2000 forintot. — És azután? — Megint betörtem. — De ha keresett kétezret, nem volt erre rászorulva. — Rábeszélték. Ez lehet, hogy hihetetlen, de így volt. Otthon a Zöldfa vendéglőben ... — Már megint a Zöldfa! — Igen, ott mindenki engem ünnepelt, ivott velem, én voltam a sláger, a vagány. Ott az egyik azt mondta: Szecsi, nem mersz ide még egyszer betörni. Betörök én, cseszd meg! válaszoltam, és meg is csináltam a betörést. A sittes élményeimet meséltem nekik, ették a dumámat, ezért fizették a sok piát nekem. Betörtem az üveget, másztam kifele aztán az ablakon, egy rongydarabban volt a váltópénz, amit kihoztam, de útközben eldobtam. Még a papucs is leesett a lábaimról, a klumpa. Mezítláb mentem haza, lefekvésem után egy órára már ott is voltak a rendőrök. Ezért kaptam két év, négy hónapot. Verekedtem a tisztaságért — Akkor tehát ismétlődött minden? — Én is azt hittem, de Szegedre kerültem, ami bizony piszok kemény hely volt. Itt már végem volt, itt az őrség sem lacafacázik. Itt meghúztam magam, és csak egyszer húztam ki a gyufát. — Mi miatt? — Verekedésért, a tisztaságért verekedtem. Itt sok az összetűzés, főleg a zsúfoltság miatt. Volt egy húszéves elítélt, aki egy széklábbal az elítélt társának szétvágta a fejét munka közben. Én ezt nem láttam, ezért még tíz évet kapott, úgy lett harminc neki, összevesztek valamin, és szétverte. A másik eset az volt, amikor az egyik, a másiknak ollóval a máját szétszórta. A hosszú szabászollóval. Az is ott maradt. Ezt meg már láttam is. Na szóval, ott az egyik cellatársam be akarta csukni az ablakot. Mi a rohadt életért csukod be az ablakot, amikor bűz van? Ne csukd be. De becsukom. Így kezdődött. A Csillagból egy alagút visz ki a bútorüzembe, ahol dolgozunk. Na, ott az alagútban vertem meg a disznót. Kaptam 20 nap fogdát. Na ez volt az az egy. — Ezek szerint a szegedi két és fél éve aránylag nyugodtan telt el? — Rengeteget olvastam, időközben engedélyezték — ez már 1978-ban volt — az újságolvasást is. Hallhattunk híreket a rádióból, de csak a Petőfit, a Kossuthot soha nem hallgathattuk. Tévéből a Kék Fény nézése sem volt engedélyezve. — Az olvasás és tisztaság mániájáért nem piszkálták a többiek? — Nem, mert ott sokan olvasták, ott a többségnek tízhúsz éve volt. — Az ilyen hogy bírja ki? — Ezt én is megkérdeztem az egyiktől, húsz éve volt, két ember halt meg a kezétől, azt mondta, úgy fekszem le, hogy hátha holnap séta közben földrengés lesz, és akkor leomlik a fal. Szinte sztahanovista lettem — A két és fél évével hogyan került az életfogytosok közé? — Biztos azért, mert már megvolt a hírem. De ott Szegeden nagyon meghúztam magam. Szépen feltornásztam az órabérem, szinte sztahanovista lettem. Nagy pénzzel szabadultam. Ahogy kikerültem, 25 ezer forintot költöttem el magamra. Vittem a sok holmit, egy sporttáskában Komlóra. Mentem bányásznak állni, de útközben igazoltattak még a rendőrök, azt hitték loptam a cuccot, úgy hogy Gyuláról kellett lepriorálniok. — Hány évig volt bányász? — Évig?! Ilyeneket nekem ne mondjanak. Csináltam másfél hónapig. Aztán landoltam Eleken. — Remélhetőleg nem a Zöldfa presszó hiányzott megint? — De igen. A lakás üres volt, apám újra nősült, én meg bemásztam a Zöldfába, elvittem két doboz cigit, meg pár forint váltópénzt. 1979- ben az ezer forint alatti ügy már csak vétség. De így is meg lett a tíz hónapos intermezzo Sándorházán. Azt már Szegeden és Gyarmaton is, hallottam, hogy Sándorháza egy pokol. Rosszabb, mint a Tököl, még a Csillagnál is rosszabb. Ide hozzák a tökölieket, amikor nagykorúak lesznek. Itt aztán folytatódik, ami ott van. Egy fiatalembert is akkoriban a rabok csak úgy játékból felakasztották. Volt ebből aztán újságcikk is annak idején. Volt, hogy kirabolták, megerőszakolták a fiatalembert, a talpát megégették, felakasztották, meghalt. — Itt magának is elölről kezdődtek a próbái? — Na nehogy már! A taknyosok között? Köztük lenni viszont nem akartam, megtagadtam a munkát, mindent megtagadtam, így fogdára kerültem, ahonnan nem is voltam hajlandó kijönni. Hat hónap magánelzárásban töltöttem le a hátralévő időmet, s ha egy kicsit ki akartam menni a kórházba, tintaceruza grafitját porrá törve dörzsöltem a szemembe. Ezt aztán hosszan kezelik. Nehogy megvakuljon az ember. De többen meg is vakultak. — Elég csúnya munkákat csinált végig maga Szécsi. — Pedig az igazi csúnya munka még csak azután következett, hogy Sándorházáról szabadultam ... Következik: 8. AZ I EGY NAGYON CSÚNYA MUNKA VOLT. CSEH ÉVA-KŐVÁRY E. PÉTER RIPORTSOROZATA: Fegyenc a tetőn 7. Mindenki engem ünnepelt