Népszabadság, 1991. április (49. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
24 SARUSI MIHÁLY: A lyukban A mozi végében a lakás, azután az ólak, a disznóól tetején és mögött a szalma, csak a ház felől látszik ólnak. A szalmában, közvetlenül a disznók helye mögött az egy méter széles, három méter hosszú embermagasságú lakás. Az odú. Maga az ól fedett, a lécekre került a szalma. Árnyékszék a tökéletesen árnyékos lyuk jobb végében, a pokróccal elválasztott félméteres odúsarokban. Egy vödör. Négyen is befértek! Egy téli este. Könyvespolc is volt. Egérfogóval egy éjjel ötven egeret elfogtam. A végén megszelídültek, a mellemre másztak. Egy nyáron kiirtottam őket. Csattan az egérfogó, szegényt elfogtam. Féltem a pocoktól meg a patkánytól, de egyet sem láttam a lyukban hat év alatt. Se bogár, se hangya. Kukoricát vetett a kertben a feleségem, esténként kijártam. Jönnek a moziba, láttam a rendőröket. — Dehogy jártál ki! Márpedig kijártam. Ajtó nem volt, csak rés a disznók felől. Szalma takarta el. A rés meglazított szalma volt, fél-fél méter széles, majdnem méter mély. Ott könnyű volt meglazítani, széthúzni. Magasan állt a lyukban a szalma, hogy föl ne fázzak. A rés mintegy ablak. Amikor a szalmát eligazítottam a két akácoszlop között, belülről pokróccal eltakartam. Aki távozott, kívül a szalmát igazította meg. Reggel, délelőtt, ha eligazítottam a szalmát, besütött a nap. — Nem süthetett be! — ellenkezik a párja. A halál árnyékában voltunk. Bent petróleumlámpa égett, lópokróccal, rongypokróccal béleltük a falát. Nappal, hogy lássak olvasni, félrehúztam a szalmát. Tizenkettes lámpa volt a lyukban. Egész éjjel írtam, nappal meg aludtam. Éjjel nem bújhattam ki, mert sok volt a kacsa, tyúk, mozgolódni kezdtek. Inkább este nyolc-kilenc körül jöttem ki. Sok könyvet hordtunk Károlynak, Rozika a gimnáziumi könyvtárból, én meg a községi könyvtárból. Ezen elbukhattunk volna! Ha megkérdezik, mit olvastam? Mert nem magamnak vittem. Újságot néha vettem Károlynak. Borotvaszappant, pengét, férfiaknak való dolgokat Tóthék szerezték be Zarándban. A régi ruha elég volt, nem fogyott. Az ágynemű elkopott. Sok könyv a lyukban tönkrement, a „Zaránd vármegye” s mások. Fürdés bádogteknőben, alikban hetente. Ruhaszárítás góréban, padláson, hogy ne látszódjék a férfiruha. Károly etetése: valamivel, például fűvel letakartam a vödörben a moslékot, mert a toronyból a tűzőr megláthatta volna, mit viszek. Nyáron a templomtoronyban aratás idején állandóan tűzőr volt, körbejárt a torony erkélyén, ott járkált éjjel-nappal. Engem napfény nem ért. Éjjel se jöttem ki! Ott volt a mozi. Csak amikor már nagyon elzsibbadtak a tagjaim, az elején akkor sem. Jöttek tizennyolcan? Volt, hogy ott háltak. Rendőrök, pufajikások. Tíz-tizenöt rendőr tartott házkutatást. Előtte tanyán voltam. A lyuk előtt. A lyuk után meg. Nappal aludtam, éjjel írtam, verseket. Azóta elbeszéléseket, regényt is írtam. Később Simon István, Benjámin László biztatott, írjak inkább prózát! Nem, mondtam, megrendelésre nem! A leányom se szóljon bele. Megírtam Szabó Palinak is: — Te is egy kicsit eladtad az országot! A szalmakazal előtt disznóól. Olyan szobát épített a két sógorom, az egyik a feleségem testvére, a másik az unokabátyja, amiben felállhattam! Ebben az ólban csak kecskét tartottunk, a másik ólban volt a disznó. A feleségem mindig tartott disznót, reggel, délben, este etette, nekem is beadta. Mikor én a lyukban voltam. Azt mondta mindenki: — Tűnj el! Pár hónap az egész, aztán lecsillapodik! Április negyedikére, május elsejéig lecsillapodik, mert a párt ezt akarja. Addig tűnj el! A bosszú pillanatait akartuk elkerülni. Ha tudtuk volna, hogy ilyen sokáig tart, nem kezdünk bele. A mozinál félreáll egy ember, lestünk a lukban. Karácsony este hárman a lyukban: — Römizzünk! Horváth Endre gazda segített! Az asszony családja segít! Nem az emberé. Rozi de sokszor kisírt szemmel jön haza az iskolából! Az igazgató hármast adott neki, bárhogy tanult. De ha szakfelügyelő jött, elsők közt szólította fel. Amnesztia? A párttagokra vonatkozik. Károly nem mer kijönni a lukból. Csak ír. Wegroszta cukrásznak nagyon jól megy a cukrászat Újfaluban, nagyon. Nagy meglepetésre közli: — Visszamegyek Zarándcsabára! A sógorától megtudták: azért ment el, mert semmire sem jutott. Az apósáék voltak újfalusiak. Azok jó magyar emberek voltak. Hat év, amíg a lyukban voltam. A feleségemet ostromolták a férfiak, az orvos, mindenki. Tízszer is itthagyhatott volna. De Rozi olyan asszony volt, hogy ha valaki csak hozzáért volna, felpofozza. Amikor eladtuk a fürdőt, a tizenkétezerből vettünk hatezerért egy vemhes tehenet! Nagy pénz volt. A többi adóba ment. Egy hónap múlva borjazni kellett, de nem tudott, bevitték a zarándi állatkórházba. Kiderült: a borjú két első lába közé szorult a feje. Nagy nehezen meglett a borjú, nemsokára megdöglött ő is, meg a tehén is. Fizetni kellett volna, de az újfalusi állatorvos elintézte, hogy ne kelljen. Horváth Endre gazda segített. Nagy szeretettel gondolok Horváth Endrére, gazda. A legnehezebb időben is mellettünk állt. Lebegtem, munkahelyem sose volt. Asszonysors. Itt a dunahartyáni gyülekezetben találtam otthonra. Amit a demokraták közt átéltem! Mint akiinek koporsóba, palackba volt zárva a szelleme. A hit tartja ma is bennem a lelket. A hit tartott meg. Milyen az élet! Mi megvagyunk, akik a legmocskosabbak voltak, mind meghaltak. Míg bent voltam. Az egyik: a gyularemetei lőtérről lekanyarodtak az útra, a vonat széthasította, ketté vágta a zarándi rendőrkapitányt. A másik, a lovas rendőr, aki értem belovagolta a környék tanyavilágát, leesett a lóról, gerincét törte. Levetette a ló. A harmadik öngyilkos lett, aki a lányomra részegen puskát emelt. A negyedik nekiment kerékpárral egy villany,karónak, szörnyet halt. Ha tudtuk volna, hogy ilyen sokáig tart, nem kezdünk bele. Ha tudtam volna? Nem mentem volna el, egy darabig bujkáltam volna, és amikor lecsillapodik, jelentkezem ! Károly esti sétája a kertben. Látja, hogy az iskolaudvaron az özvegy tanítónő az igazgatóval hentereg a diófa alatt. Búza Karcsi könnyes szeme. A legrosszabb volt, amikor megszülettünk. De hát ki tehet róla. Mozielőadás után: félreáll egy ember, les. A mozin senki sem csinált semmit, életveszélyessé vált! Kiköltözött. Maradt nekünk egy rozzant épület. Amnesztia? A kommunistáknak? Részlet a Kazal című készülő regényből. KOVÁCS TAJA ILLUSZTRÁCIÓJA Élet a kazalban Hét évig nem ért fény. Harmincöt éves voltam. Tizennégy éves lányom, férjem a lyukban, agyvérzéses, hetvenéves anyám. Állást nem kapok. Takarítónő lennék a moziban! — Nem! Ráadásul minket csak a Mindenható mentett meg, mert Karcsi nagyon nem vigyázott magára. A szomszédban elveszett két nyúl. A kisgyerek kereste a nyulat, az is rám akadt. — Kézit csókolom! Nem látott egy nyulat? — Nem! Nem ismert a gyerek, sose láttam. Kimentem, szegeltem az ólat, hogy lássa, az ólat csinálom. Azért vagyok itt. Volt egy kecske. Ha nem volt disznó, annak hordta a feleségem az ennivalót. A szomszédasszony nagy MNDSZ- asszony, maga is járt padlást söpörni a másikhoz, miközben nála is tele volt a padlás. Egymásról mindent tudtunk. A két ház egymással szemben, közös udvar. A háborúban az orosz elől eldugtuk mindketten, amink volt, láttuk egymás titkait, de a rendszerváltással elromlott köztünk a viszony. A régi szalmára hányták rá az újat. Megismertem a csillagvilágot. Volt egy csillagászati könyvem, abból megtanultam, melyik hol van. Az állásukról tudtam, hány óra van. Volt nagybátyámnak egy juhásza. Ahogy az ismerte a csillagokat! Állásukból megállapította az időjárást. De sokat tanultam tőle! De sokat kivitt a kunyhójába, cserénynek hívják mifelénk. Mindig nagyon érdekelt a történelem. A kecske naponta egy-két liter tejet adott, néha négy litert is. A kecskével feküdtem. Beidomítottam. Ahogy a kezemmel intettem, lefeküdt a másik sarokba. Sajnáltam, amikor levágtuk. 1963-ig kiemelkedő esemény nem volt. Mindennapi élet. Csodálatos volt, amikor tankkal jöttek értem! A volt hentesüzlet két szoba lett volna, az üzlet meg egy helyiség. Amikor Károly a lyukban volt, be akartam költözni. Akkor jöttek a tanácstól: — Nem, nem! Jön egy cukrász. Behordtam a bútort, most kihordtam. Az udvar felől ajtó volt az üzletbe. A hentesüzleti rész maradt a miénk, amibe Wegrosztát beköltöztették. Ő ott egyedül cukrászdát nyitott. Csabai, egy évig volt ott, minket figyelt. Nagyon jól ment neki. Károly ki se mozdult a likból. Csak ír, áll. A húga ír Pécsről: ne írjunk, ne hozzuk bajba. ősszel Csausz igazgató behívta Rozikát. Kulcscsomóval fejbe vágta: — Apádat országos körözésen keresik! Ha elfogják, én fogom felakasztani. Hol lehet. — Hol van? Hogy lenne itthon. Otthon, ahol annyi ember van. Esténként a moziban, a liktól egy köpésre. Még szerencse, hogy nem mehettek hátra hugyozni a mozizok. Csak egy ember mindig félreállt, lesett. — Nem, nem Újfaluban, valamelyik nagyvárosban! Tatabányán? Ott bujkálnak az ellenforradalmárok. Eljött Csausz igazgató Újfaluba családlátogatásra. Anyu apuval a lyukban. — Anyád? — Mindjárt jön, biztos az állatoknál van! Most mit csináljak? — Megkeresem! — Megyek én is! — Jaj, ne. Alig tudtam lebeszélni. Károly feldolgozza a leányának a Szigeti veszedelmet. Csausz igazgatónak nem volt jó, az a baja, hogy rövid. Volt, amikor hárman is bent vol Betyár a kertben Negyedik éve ültem ott. Minden nyáron nálunk nyaralt Rozi becsének a fia. Volt két kis barátja, öthat évesek. Nyáron ott játszottak a szalmakazalnál. Észrevették, hogy ott vagyok. A szomszédgyerek, meg Gábor fia. Jön két gyerek Rozikához. Óriási udvar. Mindig arra kérte őket Rozika, ott játsszanak! Jönnek. — Keresztanya, betyár van a szalmában! — Nem jól láttátok, odaült a tojópulykám ! Ott volt, látszólag elfogadták. Délután jön a keresztfiam: — Kóbor betyár van a szalmában! Hiába, nem mesélhet tovább a feleségem! Behívta a két gyereket a konyhába. — Kisfiam, szerettek ti engem? — Igen! — És édesapátokat is szeretitek? — Igen. — Akkor ezt többet ne mondjátok, mert engem is elvisznek, apátokat is elviszik. Nagy baj lesz! Senkinek sem mondták el. Hogy lássak olvasni, félrehúztam a szalmát. Ők ott egy lyukat láttak, benéztek. Én elém kaptam a palatáblát, nem láttak. Amikor Rozika idehozta a pulykát, én fogtam a lábát, hogy el ne szaladjon. Amnesztia? A párttagoknak bocsátanak meg, nem nekem! Két-három évig ki se jöttem. Csak írtam. Amikor enyhült, esténként kijártam, amikor a kukorica megnőtt. Abban jól el lehetett bújni. Verset írtam a feleségemhez: „De szép vagy kedvesem!..., Nékem a legszebb vagy.” Vagy egy másik: NEKEM A LEGSZEBB VAGY VÁGYAM SZÉP TEMPLOMA, ÉLETEM EGYETLEN, HŰSÉGES ASSZONYA! Zarándújfalu, 1960. szept. 9-én éjjel egy óra tizenhat perckor Szabó Károly. Elpusztult a tehén borjastul? Másikat vettem, bikát! Eladni. Hatmázsás lett, a végén alig mertem megetetni, a jászot felül adtam neki. Nagyon féltem. Volt, amelyik bikának a tökére kötöttek kötelet. Ha megrántották, fájt, így tudták vezetni, leadni. Drága jó anyám! Hatvanegyben meghalt. Az anyám a mindenem volt, Isten után az első! Mindig befogadott. Rozika érettségire készült. Az ólban ült, mondta föl apjának. Az érettségin Csausz tárgyából úgy felelt, hogy bármennyire ellenére van az igazgatónak, ötöst kell adnia, őt is dicsérte az idegen vizsgabiztos előtt a hibátlan felelet. — Ilyen érettségit még nem hallottam! — mondta a biztos. Károly esti sétája a kukoricásban. Látja, a szomszéd lopja a fát az udvarról. Tankkal jöttek értem. Veszélyes ember lehetek. Háborús bűnös! Se háború, se bűn Zarándon. Ahogy férjhez mentem, nekem csak rossz volt. Vagy egyéni, vagy anyagi, vagy politikai oka volt. Amikor meg mindhárom összejött. NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1991. április 6., szombat CZEGŐ ZOLTÁN: Elégia, kenyérrel Valami áldott csönd meg béke terjengett szerte a lakónegyeden, ahogy megadta magát végre a föld, annak füve, fája, virága s azok madarai márciusnak. Nem ünnepel március ez már, egyszerű szombat reggel, diákok meg fáradt emberek vasárnapja. Talán ezért lopakodott bennem valami templomi csönd is, nem a tudat, hanem a szívem koronája alatt, hogy melegebb legyen a józan észnél, s ne csodálkozzék a lélek a jó korán kitűrt inggallér fölött. De az is lehet, valahol készen áll a jó szó az emberben, aztán egyszeriben kipattan, csak a dolgok meg az emberek viszonyainak kell azt élesítenie, aztán rendbe kerül minden égen s földön, meg idelenn, ahol emberi, gyermeki tekintetű bárányok ízlelik az első füveket, óvatosan szálazva, mint a kisasszonyok. Egy kenyérüzletté világiasult lakókocsi álldogál immár egy esztendeje a házunk előtt, sok mindent árul frissen, ami jó lisztből készül, ebben a kocsiban világít szőkeségével egy hatvan körüli idős hölgy — talán nem is illene más ide a szőke veknik, kenyerek, kiflik, kalácsok közé. Mindaz, amit otthon előre lejegyeztem, már benne a szatyorban. A kenyeret szándékosan hagyom utoljára mindig, nehogy sérüljön. Folyamodom a hölgyhöz, egy egész kenyeret kéreka hét végére. — Milyent tetszik parancsolni? — kérdi ő, és mosolyog. — Világosabbra vagy pirosabbra sültet? Igen, talán az a templomi csönd, mely ott kószált bennem, talán az riasztott egy huncut szolgálatos angyalt, és azért szólaltam így vele: — Eddig sem válogattam soha a kenyérben. Isten áldása ... — mondtam, csak úgy a galléromba. Meghallhatta, mert mire visszafordult a polc felől, telidesiteli volt a két szeme könnyel. Ha akartam is valamit ezzel a különben tiszta beszéddel, bizonyos, hogy ezt nem, eztaz egyet nem akartam, de hát már nincs mit tennem, elcsomagolom a kenyeret, elköszönök, úgy néz, de úgy... Társító lélek az ember, társítja sokszor a jót a rosszal, igen, a jót a jóval, s nevezi azt istenes cselekedetnek, és most a gondolatokat társítom: vajon a vallásában tiszteltem-e meg őt, aki ottmaradt a két autókerékre bénított üzletben, és nem mehet ma misére? Talán nem is katolikus. Talán református, és szintúgy elmarad az istentiszteletről ma tíz órától, mert hát... Elfutta most is a könny a templomok nagyvárosi istenes leányát hatvanéves korban? Vajon melyik faluból származott föl? Vajon ott is Isten áldásaként tekintenek a megszolgált kenyérre „azóta” is? Lehet, süldő leány kara jutott eszébe, egy aratás, mikor először szelhetett meg egy nagy kenyeret, és maga vetette rá a keresztet a kés hegyével, ahogy az illik sok emberöltőn át eleddig? Én azt nem tudhatom kitalálni, milyen hálaadásra jelentkezett asszonyomnál a két kövér könnycsepp. Lehetett abban áldás is irányomban: „Isten vezéreljen, fiam”, igazán rám fér Anyám elmenetele s annyi elhagyattatásom után. Ez az asszony lehet zsidó is. Lehet náluk is valami hasonló riadalmas féltés a kenyeret illetően, aztán véletlenül hasonlít a mienkhez. Lehet. Ki tudja azt? Olyan kennyérilkatú ez a koraiavasz, annyi minden belefér, s megférhet benne, akár kenyerek valahol egy alföldi, egy mátrai dagasztótekenyőben. • 1991. III. 24.