Népszabadság, 1991. május (49. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-15 / 112. szám
1991. május 15., szerda NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Luxuskönyv, nem az ára, hanem a tartalma miatt. Az ára nem több, mint a standokra kirakott átlagvacakságoké, de elég, mondjuk, a metrón olvasni (metrón is olvasható), hogy feltűnjék, milyen pazarló fényűzés ma mifelénk művészet- és eszmetörténettel meg nagy poézissal időt tölteni. Pedig a metrókocsiban éppen nincsen egyetlen túlmálházott családanya, két megálló között munkáját felfüggesztő kéregető, nincs nagy tételt szállító guberáló sem. Olvasó utasok között, nyelvkönyvbe, kiadói átlagvacakságokba, fenekedő hírekkel teli újságokba mélyedők között hat igazán bizarrnak az erotikus algebra, az eszelős bölcsesség és a vágyakozó vágy motor: egy kis szürreális érzésért ki sem kell szállni a metróállomások immár obuigát padon alvóihoz, az aluljárókban legitimálódó alvilághoz. Persze, mint minden luxus, Octavio Paz két Duchampesszéje is öröm- és harmóniaérzést kelt, s hozzá, kéretlenül, az arisztokratizmus tudatát. Ma az utóbbiból többet, mint bármikor. Ezek a kínos evidenciák. Mert Octavio Pazt talán nem kell megmagyarázni; a tavalyi irodalmi Nobel-díja ebben segít. De a Helikon Kiadó kötetének méltatását mégiscsak azzal illenék kezdeni, hogy Marcel Duchamp a huszadik századi művészettörténet egyik legfontosabb kulcsfigurája, hogy e história dada című fejezetében szokás értékelni, s hogy fő művei, az 1923- ban abbahagyott Nagy üveg és az 1946-tól húsz éven át készített Fekvő akt (rövidített címek) miért nem dadaisták. Ezek evidenciák, mert a század kultúratörténetében szerte köztudottak s kínosak, mert hetven év sajátos magyar fejlődésének hála, nálunk ma sem evidenciák. A ready made-nek nincs közkeletű magyarítása, de ez a kisebbik baj, nem fordítják le más nyelvekben sem. Am amazokkal ellentétben, kilóg a magyarból az eredeti angol terminológia is, nem eléggé ismerős. A ready made az rediméd, Marcel Duchamp nagy leleménye, a ready made egy vizeldekagyló egy kiállításon, aláírva, hogy Forrás, Kút, esetleg Szökőkút — ennek egységesítésére sem volt módja, tere a hazai szakirodalomnak 1917 óta. A ready made ezenkívül egy kiállított palackszárító, aláírva, hogy Palackszárító, továbbá egy hokedlire állított biciklikerék, amelynek címe Biciklikerék — bővebbet és a teljességet lásd Octavio Paznál: Meztelen jelenés, Helikon Kiadó, hely nélkül, év nélkül , fordította Somlyó György és Csuday Csaba. Az első aktus ugyanis a fegyverletételé. Hiába adta talányos műveinek és gesztusainak bőséges magyarázatát maga Marcel Duchamp a Zöld dobozban és a Fehér dobozban, hiába, hogy klasszikus avantgárd módjára ezek az öninterpretációk szerves, sőt nélkülözhetetlen részei az életműnek. Hiába monográfusok, interjúkészítők és méltatók évtizedes kemény munkája is — ezt és a hasonló állagú életműveket nem esztéták, csakis esszéíró költők tudják meggyőzően interpretálni. Esetleg poétákkal versengeni képes szakírók. A verseny azonban kétséges kimenetelű, kongenialitás esetében egyenesen reménytelen. A két esszéből álló könyv tartalma a kongenialitás. Octavio Paz, az 1914-ben született mexikói egyetemes költő elődjét és tárgyát találta meg Marcel Duchamp, az 1887 és 1968 között élt francia (német, amerikai, internacionalista és kozmopolita) alkotó életművében. Ez persze lehetne Paz vagy a Paz-monográfusok magánügye, jobb esetben a művészettörténet és az irodalom valamivel közérdekűbb külön dolga. Ha tudjuk, hogy Duchamp szűkszavúbb lexikonok szerint is minimum festő, szobrász, író és filmes volt, hogy az életmű szerves részének tekintendő, amikor kirobbanó festősikerek után elment könyvtárosnak, majd évtizedeken át „csak sakkozott” — nos, az egymásra találást még mindig meghagyhatnánk az e századi filozófiatörténet vagy értelmiségi magatartás-história részterületeinek. Csakhogy Paz úgy tudja a magáévá tenni, megérteni, kiegészíteni és értelmezni Duchamp tagadáson túli eszményrendszerét, hogy e folyamat végeredménye teljes körű és érvényű műalkotás, amely mindenkire tartozik. Ez, kérem, esszé, szépirodalom, s ráadásul, mint céloztam rá, élvezetes, olvasmányos, lebilincselő. És mint ilyen, Marcel Duchamp különleges műveinek és még különlegesebb életművének minden kétkedőt meggyőző végső legitimációja. Mert lehet esztétikán túli és filozófián inneni gesztusnak minősíteni, hogy egy kiábrándult korszak és generáció legkiábrándultabb individuuma felhagy a festészettel, és odateszi — még csak nem is odavágja — művek helyett a ready made-et. Ha akad költő, aki a gesztus értőin és helyeslőin túl ezt a tettet ötven évvel később újraéli, s költői művet alkot belőle, akkor ez a gesztus önmagában is létjogos, sőt szükséges volt. S lehet — illendő is — vizsgálni, hogy Duchamp zárt, szűkszavú művei és még zártabb mitológiája mennyire volt értelmezhető, s ily módon közkinccsé tehető — a vizsgálat máris értelmét veszti, ha e művek feloldódtak egy nemcsak megközelíthető, de élvezhető irodalmi alkotásban. Hollandia szélmalmai Rembrandttól váltak halhatatlanná. Paz pedig tökéletesen egyetért az eszméktől megfosztott újkor egyetlen eszméjével, amely az intellektus számára megmaradt, a kritikával, s azonosul e kifosztott, illúziótlan évszázadban egyedül logikusnak tetsző magatartással, amely még a kritikához képest is távközt tart, függetlenségét védve bizonyos metairóniával. Nehéz helyzetbe keverne persze a kérdés, hogy megtalálom-e ezt a szuverenitást egyedül a Duchamp-műben, Octavio Paz nélkül, de a kérdésre már nem tudok válaszolni. Paz után, ha nem látom is a művek megfestetlen részeit, ha látni vélem is a Duchampéletmű korlátait, azaz kibontotta eszmekritika, művészetkritika és kritika-kritika mint intellektuális magatartás válik fontossá. Belátandó, hogy ez a fontossági felségterület még akkor is igen-igen körülhatárolt, ha egy magával ragadóan elegáns intellektus, egy indiai ikonográfiával, görög mitológiával, középkori erotikatörténettel és titkos perspektívatudománnyal egyaránt bánni tudó költőszuverén uralja. Nem hihető, hogy az A Legényei által lemeztelenített Mátka, sőt... című korai Duchamp-főmű, meg az Adva van: 1. A Vízesés. 2. A világítógáz című késői Duchamp-főmű titkai valaha is közérdeklődést fognak kiváltani a pesti metrón. Ez, kérem, egy elitkiadvány, s üresség és közöny kérdései ezen a nívón, bizony, ezoterikus kérdések. De ettől még aktuálisak. Sőt! Hogy csak a metrón maradjunk! Mily tanulságos elgondolni, hogy az esszék tárgya, Duchamp, egy triviálisan jóléti, amerikai tömegtársadalom mindennapjaitól emelkedett el arisztokratikus magasságokba a gondolataival, míg őt követve a költő, Paz, egy másként triviális, kezdetlegesebb nívón élő mexikói tömegtársadalmat zárt ki — átmenetileg! — a tudatából. Olvassunk Pazt a metrón, nagyszerű magyar fordításban. S ha élvezzük, tűnődjünk el: nekünk melyik típusú valóságtól kell majd elszakadnunk a kényszerű eszelős bölcsességünkkel? Rózsa Gyula Eszelős bölcsesség Octavio Pazt olvasva, ha tetszik, Marcel Duchampról Marcel Duchamp: Palackszárító, 1914. A mi lakótelepünk az átmeneti ** korszak sajátos lenyomata. Már nem a kaotikus betonerdő, hanem utcákra tagolt városnegyed, többségében négyemeletes panelházakkal. Itt-ott már feltűnnek kétszintes téglaépületek is, Nyugatról jól ismert sorházak. A panelekhez képest ezek számítanak itt az elitkategóriába tartozónak, ennek megfelelő terekkel, belső elrendezéssel és árral bírnak. Lakónegyedünk a ma még kialakulatlan, arctalan hazai középosztály egyik lehetséges élettere. Az eltelt év során máris felvett sajátos — korábban épült lakótelepektől elütő — vonásokat. Az például, hogy az itt lakástulajdont szerzőknek készpénzben kellett leperkálniiuk bizonyos összeget — úgymond rendezett anyagi helyzetből kellett érkezniük —, továbbá hogy alsóbb vezető állásokban dolgozók, mérnökök, jogászok, más értelmiségiek, alkalmazottak és kisvállalkozók, szolgáltató iparosok alkotják a betelepülők zömét, igencsak érződik a szomszédsági légkörben. A nagyjából azonos társadalmi körhöz tartozás tudata ugyanis egyfajta meghittséget, barátságosságot kölcsönöz a véletlenszerű találkozásoknak, udvariassági gesztusoknak, a lépcsőházi kapcsolatokról nem is beszélve. A négy emeleten élő nyolc család legalább az alapinformációkat tudja egymásról, a gyerekek és felnőttek köszönnek, ha találkoznak. (Tíztizenöt emeletes panelkolosszusainkban általában boldog-boldogtalan mászkál ki-be, a kutya sem törődik a másikkal, vakkantani sem nagyon szokás.) Az itteni családok között létezik valamennyi bizalom, könynyen ment az ismerkedés, az azonos szinten lakók bekopognak egymáshoz, kölcsönös szívességekre hajlandók. Az elszemélytelenedés általános tendenciájával szemben nálunk személyes kapcsolatok alakulnak ki. A házak földszinti helyiségeibe magánkereskedők, szolgáltatók települtek. Mindenkinek van már saját fűszerese, zöldségese, iharszerese, ruha- és vegyeskereskedése. A legtöbb boltban újságokat is árulnak, és mindenféle apróságot, amire a háztartásban szükség lehet. A fűszeres nemcsak este tart nyitva, hanem szombaton és vasárnap is, lehet nála vásárolni hitelbe, szívesen félreteszi estére a vekni kenyeret, amit a maszek péktől szokott beszerezni. Lassacskán majdnem mindent lehet már kapni ezekben a kedves boltokban, ahol a zsúfoltság is elviselhetőbb, mint az ABC-silókban. Több videotékás is kinyitott már, könyvesboltos azonban egy sem. És ami még feltűnően hiányzik a környéken — habár az sem a hazai, legfeljebb az európai norma alapján lehetne feltűnő —, hogy nincs közösségi épület, intézmény. Például könyvtár. Ez a középosztályosodó réteg egyelőre bezárkózó, privát életet él, véleményét legfeljebb ha a szomszédjával osztja meg, nyilvánosan csupán anyagi javakat fogyaszt (nem hivalkodóan, bár az országos átlagnál valamivel nagyobb jövedelemből), szellemi-kulturális értékeit egyelőre titkolja. Leginkább ez az, ami — az alacsonyabb átlagos életminőség mellett — megkülönbözteti ezt a réteget mondjuk a Magyarországhoz hasonló nagyságú Hollandia középosztályától, vagy hogy kissé pontosabban fogalmazzak: a holland középosztály alsó szektorától. Hollandiában, mint azt tapasztalnom lehetett, a fentebb leírt kisvárosias életforma keretei között a háztartások felszereltsége nagyobb, korszerűbb, de a családok korántsem mindenben önellátók. Egy holland értelmiségi otthonában kevesebb a könyv, mint nálunk. A családtagoknak megvan az érdeklődési körüknek megfelelő kézikönyvtáruk, de nem vásárolnak annyi könyvet, mint ahogy ezt mi az utóbbi egy-két évtizedben megszoktuk. Az ottani könyvárak ugyanis jóval magasabbak még a nálunk mostanában már rémisztőnek látszó mértékhez képest is, és a holland középosztályi polgár takarékoskodik, miközben persze jól él. Gyakrabban keresi fel a könyvtárat, ahol legtöbbször gazdag szolgáltatásokat vehet igénybe. A holland közművelődési könyvtár olcsó és a legszélesebb társadalmi kör számára nyitva álló intézmény. Elsősorban tájékozódási központ, s csak másodsorban tölt be szórakoztató, gondűző, „terápiás” funkciókat. Információit a hagyományos könyvtől a legkorszerűbb információhordozóig terjedő széles skálán kínálja, amivel szinte sugallja, hogy csak az a nép és ország képes megállni a helyét a világversenyben, amelynek polgárai jól tájékozottak, eligazodnak az információk dzsungelében. A holland könyvtár a széles holland középosztály intézménye, annak gyakorlatias értékeit és életformáját tükrözi. Minálunk nincsenek hasonló szerepet betöltő intézmények, persze könnyű lenne a magyarázat: középosztály sincs. Azt a szélesebb társadalmi réteget, amely még a kádári korszakban indult el többféle úton a középosztállyá válás felé (amiről szokás mostanában elfeledkezni) manapság nagy megrázkódtatások érik. S abban az összetételben, amely az egykor szimbolikus, ügyeskedő lángossütőtől a maga szakmájában ügyes és gyarapodó munkásig, téesztagig terjedt, ma már a múlté. A jelenben már (még) csak foltokban felfedezhető a társadalom szövetén, visszahúzódó, védekező, önazonosságra, saját arculatának megmutatására képtelen csoporttá vált. Az ok kétségkívül a társadalmi dinamizmus hiánya, amely azonban csak részben magyarázható gazdasági bajokkal. Hozzájárul a jellegzetesen középosztályi értékek, ideálok, szokások és intézmények hiánya is. A jóllehet sokféle formát kifejezni képes, de az értékrend közös alappilléreit mégis fölvázoló középosztályi kultúra nemléte. A kultúra helyzetének változását manapság kísérő általános apátia, pesszimizmus, a művelődés intézményrendszerében tapasztalható kétségbeesés mögött éppen a hazai középosztály-kezdemények kiúttalansága is kifejeződik. A megkapaszkodáshoz kulturális intézményesülésre is szükség volna, erre azonban az érintett társadalmi csoportok maguktól nem képesek. Külső segítségre volna szükségük, a közintézmények bekapcsolódására. Csakhogy a meglévő kulturális és közművelődési intézményrendszer akkor sem volna képes eleget tenni ennek a feladatnak, ha szilárdan állna a lábán, ráadásul éppenhogy roskadozik, összeomlófélben van. S helyébe, vagy jószerint még el sem foglalt szerepkörébe legfeljebb a pillanatnyi viszonyokat szem előtt tartó piaci kínálatok lépnek. Amelyek sohasem fogják megteremteni azt az intézményi hátteret, amelynek fenntartásában Nyugat-Európában az állam és a helyi önkormányzatok is partnerek. Itt van mindjárt példának a hazai videopiac és a könyvtárak viszonyának alakulása. Amiben meghatározó, hogy az utóbbi két-három évben már nemcsak videó-feketepiacról, hanem legális forgalomról is beszélhetünk. Magánvállalkozású videotékák százai nyíltak országszerte, miután az a társadalmi réteg, amelyből középosztály lehetne egyszer, jónak látta összeügyeskedett dollárjait és egyéb valutáit Bécsben föllelhető kommersz képmagnókba fektetni, a Gorenjék, grillsütők és olcsó hifik beszerzésén kívül. És a videókba csakhamar még kommerszebb nyugati csáblátnivalók kerültek. A magyar könyvtárak először dermedten figyelték e tudatipari előretörést, majd ők is beszálltak a kölcsönzésbe. Ma már a főváros több tucat könyvtárának polcain található videokazetta, de a kínálat szerkezete jellemzően más, mint a magánvideósok butikjaié. Az akciófilmek, krimik, szentimentális tucatmozik mellett nagyobb számban nívós ismeretterjesztő munkák, filmtörténeti értékek is helyet kapnak. A könyvtár csökkenő beszerzési keretei ellenére alternatívákat tud kínálni az „először jóllakni” mohóságával látványt faló videózók számára. Amivel persze olyan bevételekhez is jut, melyekből a fokozatosan dráguló könyvek beszerzésére is fordíthat valamennyit, s ezzel némiképp ellensúlyozhatja a polgárok ritkuló könyvvásárlásait. A videotékások máris készülnek kiásni a csatabárdot, testületi érdekvédelemmel fellépve a könyvtári videokazetta-kölcsönzés terjedése ellen. Az általános szegényedés közepette a kölcsönzőpiac inkább szűkül, mint bővül, megpróbálkoznak hát a konkurencia kiszorításával. Ami az ő szempontjukból érthető. A könyvtárak azonban gyengülő konkurensek. Azon kívül, hogy kevés a pénzük, nincsenek ott sok helyen, ahol pedig szükség volna rájuk. Lakónegyedünkben az a szokás járja, hogy estefelé a férfiak leugranak egy üveg sörért, s közben benéznek a videotékádhoz, megjött-e már az az amerikai film, amit legutóbb a tévében reklámoztak. Hazafelé a könyvtár nem esik útba. Az egész környéken egyetlen fiókocska sincs. Varsányi Gyula A középosztály a könyvtárba megy? Filmek a Fórum stúdióból A MOVI egyik műhelye, a Fórum stúdió bemutatóján és az azt követő vitán a közelmúltban részt vettem. Most, amikor már-már temetik a magyar filmet, örömmel tapasztaltam, hogy még nem hunyt ki teljesen a láng. Ez a csapat például négy alkotást hozott tető alá — olyan műveket, amelyekről legalább a regisztrálás szintjén illik említést tennünk. Tölgyesi Ágnes Mindörökké címmel folytatja az ... evilágból témakörének feldolgozását. A szerzetesrendek mostoha sorsáról vallanak a nyilatkozók — egyszerűen, alázattal és hittel. Ugyanez jellemző az összeállításra is. Ha a lírai monológokhoz több információ társul, ha szigorúbb szerkesztéssel tömörebbé válik a mű (ez a beavatkozás könnyűszerrel elvégezhető), bizonyosan fontos fejezete lehet a múltunk és jelenünk összefüggéseit feltáró dokumentumsorozatnak. Vészi János és Sántha László az Isten veletek, oroszok! című állapotrajzban a szovjet hadsereg kivonulását igyekezett megvilágítani. Sajnos, meglehetősen egyoldalúra sikeredett a helyzetjelentés, csak úgy süt a gyűlölet a tendenciózusan összeválogatott véleményekből. A rendezők az igazán érdekes kérdéseket alig vagy egyáltalán nem érintik (milyen volt a megszállók közérzete, miért nem távoztak tőlünk a katonák Hruscsov ismeretes ajánlatát követően, kik és miért örültek „Ivánék” ittlétének stb.). Vésziék leszámolnak a felszabadulási legendával, rendben van. De miért lovagolják meg ennyire a szovjetellenes hangulatot? Szobolits Béla Háromkirályok-ja: tévedés, bár annak nagyigényű. Főleg akkor hiteltelen, amikor szürreális víziók köde telepszik az amúgy is zavaros mesére. A szerzőnek kiváló a valóságérzéke és szikrázó a humora: kár, hogy most számára teljesen idegen terepre tévedt. Utoljára hagytam a nagy meglepetést, mely — vállalom a pátoszt — szíven ütött. Böszörményi Zsuzsa az Egyszer volt, hol nem volt... című húszpercesben, mely mellesleg a főiskola diplomafilmje, köznapi történetet mond el Egy öreg néni „gyereket igényel”, hogy ne legyen egyedül (előző örökbefogadottját elvitték tőle). Az ifjú rendező — tanúsíthatom: rászolgál erre a titulusra — remélhetőleg soha ki nem vesző embertípust állít az ábrázolás középpontjába. Etűdjében nincs egy hamis hang, nincs egy művi beállítás. A drámai regiszter, amelyen a „vox humana” megszólal, meglepően széles. Kitűnőek az ellesett pillanatok: az árva kislány ismerkedése az új környezettel, az idegenkedéstől a beilleszkedésig ívelő kapcsolat epizódsora. Megrendítő és érett film. Megérdemelte a nemzetközi elismerést, a főiskolások Oscar-díját. ] Böszörményi Zsuzsa két rendező, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia lánya. Felhívtam a családot, hogy gratuláljak. A papa vette fel a kagylót. „Ha ez így megy tovább, fejetekre nő a gyerek” — mondtam neki tréfásan s közben azon morfondíroztam, nem sértő-e egy ilyesfajta elismerés. A válasz így hangzott: „Hálistennek.” Veress József Jelenet az Egyszer volt, hol nem volt... című filmből. 17