Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
• • „A régi, mérgezett nyilak gyilkos hegyei most nyilallnak...” - írja hetvenévesen Kálnoky. Azok a rejtett indulatok, azok a nyílt gyűlöletek szülték a mai könyörtelenségeket. Könyörtelenséget a magyar demokraták keresztény, úri konzervativizmusa és a talpasok jobbágyi felforgató hevülete összecsapásában. Könyörtelenséget a fineszes vidéki fiúk és a „kiszes” szocialista, kádári középosztályosok polémiájában. Kíméletlenséget az urbánusok és a népiek vitáiban. Mindegyiküknek van törleszteni valója. Mindegyik vissza szeretne vágni. 1989 óta tudjuk, hogy Magyarországon törzsi politizálás folyik. Csakhogy a mai viszonyok arra is ráébresztenek, hogy ezek a törzsek nem ideológiai, tanultsági alapon háborúznak, nem a liberalizmusért vagy a nemzeti érzületért adják életüket és vérüket, hanem zsigeri alapon, egyszerű gesztusok, mosolyok, vállrándítások, félszavak alapján gyűlölik egymást. A liberalizmusba patriotizmus, a konzervativizmus vagy a szocializmus eszméi inkább csak mást jelentenek. 1993 tavaszára jól kivehető, hogy az igazi ellentétek a politikai kultúra mélyrétegeiben vannak, így például abban, hogy különbözik az állami tulajdon ellopásának formája az úri, nemesi középosztályban és a talpasok, a faluvégiek, a tanyasiak világában. Másként teszik el a köztulajdont azok a nemesi előnevű urak, akiknek már ősei is mikszáthi módon ültek be 1867 után az államvagyonba, panamáztak, vasúti siberkedtek. Megvetették a dolgot, „ez valami zsidó gsejt”, de járt nekik. Ellenben az alulról jöttek mohósága, szerzésvágya, az éhes ember lelkiismeretfurdalásos, szégyenkező zabálása nem jellemzi őket. Élvezet nézni az erkölcsi dühvel rablókat, akik ordítva követelik ennek a tisztességtelen világnak a végét. De ha ugye nem ők viszik, akkor ebek harmincadjára, volt kommunisták, kül- és belföldi zsidók, sárgák, arabok kezébe jutna. Ha valaki összehasonlítja, hogy hogyan szerzik és szerzik és szerzik a hatalmat, a tulajdont, a mindenséget kuruc, Magyar Út módra, és hogyan teszik rá fehér úri kezüket, megvető mosollyal, labanc módra, akkor láthatja, hogy itt összeegyeztethetetlen dolgokról van szó. A Magyar Út nem engedhet el egyetlen magyar rögöt se, bele kell kapaszkodnia Beregszászba és Vásárosnaményba. Ez a vesztesek, méghozzá a nagyon dühös vesztesek világa. Nem kell senkinek figyelmeztetnie Antall Józsefet, hogy e vesztesektől kell megszabadulnia. Jobban tudja ezt, mint bármelyikünk. Ebbe a zsigeri politizálásba tartozik, hogy a szocialisták aligha fogják megbocsátani a fideszesek sértéseit, és megfordítva, a fideszesek még mindig emlékeznek a régi szép 1988-89- es napokra, amikor a mai szocialisták elődei beléjük rugdostak. A szabaddemokraták vissza szeretnének fizetni az MDF-nek és így tovább. Ma a válság nem az ellenzék és a kormányzat összetűzéséből származhat, hanem a kormánypártok közötti, illetve a legnagyobb kormánypárton belüli összeütközésekből. Antall József jól semlegesítette koalíciós partnereit, de még nem sikerült úrrá lennie saját pártján. A koalíciós partnerek, a kisgazdák és a kereszténydemokraták semlegesítése azért sikerülhetett, mert se a kisgazdáknak, se a kereszténydemokratáknak nem sikerült egy jellegzetes politikai kultúrájú csoportot befogniuk, illetve megőrizniük. A kormányzati kisgazdák kiegyeztek az Antall-féle konzervativizmussal, belesüppedve a teljes arctalanságba. A jellegzetes kisgazda csoportosulás ellenzékbe került, és radikális rendszerváltást követelő jobboldali mozgolódássá vált. A KDNP pontosan azt a katolikus és labanc réteget próbálja befolyásolni, amely felett Antall József markáns egyénisége uralkodik. De az MDF teljes átalakítása még várat magára. Mint egy rossz dráma, sehogy se akar befejeződni. Már mindenki tudja a végeredményt, dehátra van még néhány felvonás. Szeretnénk megspórolni, de nem megy. Valljuk meg, ha nem a sorsunkról volna szó, ásítoznánk. A csurkai gonosz aligha tud még érdekesebb gonoszságokkal előállani, az antalli intrikusnak már nem érdekesek a praktikái. Elronthatják-e még a végén a mi dolgunkat is a sajátjukon kívül? Például, az MDF képviselői nem szavazzák meg a Valutaalap követeléseit, és Magyarország itt marad csupasz fenékkel. Gyanúm szerint már nem nagyon tudnak rontani. Természetesen kellemetlen, ha nem szavazzák meg a jövő évi új adókat és költségvetést, és emiatt nem írják alá a megállapodást. De ez már nem végzetes, hiszen a szerződés megléte is csak nagyon átmeneti időre ad lehetőségeket, alá nem írása pedig egy féléves rosszabb, de nem végzetes helyzetet teremt. Megkockáztatom, hogy az Antall-kormánynak már amúgy sincs sok dobása. Egy új Szabó Iván-terv mindössze hónapokig élhet, és nagyjából annyit ér, mint Németh Miklós hároméves terve 1989 novemberében. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt szétesik az ország. És nem igaz, hogy egy mostani „nagy program” jelentős változásokat tudna előidézni. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy viszonylag rendben adják át az ügyeket, hogy nem kuszálnak össze mindent. Azt a gazdasági trendet, amelyben vagyunk, a kormánykoalíció se konzervatív szárnyának győzelmével, se jobboldalának teljes megveszésével nem tudja komolyan befolyásolni. A kormány külpolitikai elszigeteltsége már aligha növelhető, legfeljebb némileg csökkenthető, ha együttműködő politikát mutat. Ha nem üzenünk hadat egyik szomszédunknak se, ha nem fenyegetjük meg az Egyesült Államokat, akkor nagyobb baj már nem történhet. Pillanatokon belül bekövetkezik, hogy a kormány csak olyan tárgyaláson lesz hiteles, amelyen jelentős ellenzéki támogatást kap, vagy legalább valamelyik ellenzéki párt hitelesíti. (Tehát elmondhatja külföldi partnerének, hogy nemcsak ő akarja, hanem a Fidesz is, vagy az SZDSZ se mond ellent stb.). Ahogy 1989-ben az utolsó kormány kénytelen volt ellenzéki politikusokkal hitelesíttetni magát, egy nemzeti csúcson bejelenteni, hogy mi vár az utána jövőkre, ugyanez vár az MDF-kormányra is. Minden kezdeményezése mellé kénytelen lesz ellenzéki politikusokat vagy független személyiségeket állítani, hogy feledtesse, hónapjai vannak hátra. A kormányt 1993 őszétől az fogadtatja el, hogy mennyire békében és biztonságban adja át a hatalmat. Ha hadonászik, csak magát üti meg. Jogos a kérdés, hogy meddig érdemes még beszélni az MDF-ről, az MDF-politikusokról. Van-e értelme egy olyan pártról írni, vitatkozni, amely legfeljebb egy lesz a sok közül? Van-e értelme annak a könyörtelenségnek, amely ezt a pártot és a mögötte álló konzervatív szavazótábort, úgy ahogy van, ki akarja utasítani egy jövendő koalícióból? Azt hiszem, hogy az MDF-ről pontosan annyit érdemes írni, amennyit az MSZMP-ről volt értelme 1989 második felében. Érdeme és súlya szerint. És ha békés átmenetet szeretnénk, valamint az 1990-es rossz tapasztalatokat végre meg akarjuk rágni és le akarjuk nyelni, akkor nem célszerű, ha a „soha többé kommunistákat” jelszót ma a „soha többé keresztény és nemzetieket”-re váltjuk át. De csak nem tanulunk, csak nem felejtünk. A politikai arénában az MDF főszerepből egyre inkább mellékszerepbe csúszik. Ahogy 1989-ben a magyar demokratákról és a szabaddemokratákról volt értelme írni, és a köztük alakuló kapcsolatokat volt érdemes elemezni, ma - tetszik, nem tetszik - a Fidesz és a szocialisták az érdekesek. Egyre inkább az lesz a lényeges, hogy milyen társadalmi csoportokat fog be az egyik, és milyeneket a másik. Az lesz a fontos, hogy milyen intézményes kapcsolataik lesznek még 1994 előtt a társadalom és a gazdaság szereplőivel, milyen politikai kultúrát, nyelvet képviselnek, mit tudnak programjaikba és gyakorlati cselekvéseikbe átvinni. Nagy most a tét. Vajon a liberálisok és a szocialisták között ugyanúgy megromlik-e már a választások előtt az intézményes és a személyes kapcsolat, mint 1987-90-ben a magyar demokraták és a szabaddemokraták között? Az kevésbé izgat, hogy koalícióra lépnek-e egymással. Nem tudom, nincs rá jóslatom. De az már előre sokkal inkább idegesít, hogy már most úgy megsértik, megalázzák egymást, hogy bármelyikük kerül a hatalomba, és a másik az ellenzékbe, pokollá teszik egymás életét és a politikai életet. A szabaddemokraták és a magyar demokraták egyszerre morzsolták fel egymást és önmagukat. Ez nem lenne zavaró, ha közben nem minket is morzsolgattak volna. Ha a Fidesz és a szocialisták ugyanígy folytatják, akkor nem sok jóra számíthatunk. Ma annál is inkább szükség lenne a köztük levő feszültségek enyhítésére, mert feltehetően a modernizációt inkább előtérbe helyező liberális Fidesz nehezen lesz képes kormányozni állandó szociális feszültségek között, a szociálisabb elígérkezésű MSZP pedig állandóan szembesülni fog modernizációs kihívásokkal. Ha ez a két erő nem mérgezi nap mint nap sérelmi politikával a parlamentet, a kisebbedő konzervatív tábor is rákényszerül a lecsendesülésre. Ha a rózsaszínek, a fehérek és a feketék tudatosítják magukban, hogy tartós szavazótáboraik vannak, amelyek nem iktathatók ki, akkor talán letesznek egymás parlamenti és parlamenten kívüli kiirtásáról is. Megállítható-e a Fidesz és a szocialisták kölcsönös fenekedése? Lehet-e változtatni azon, ami természetünkből fakad? Miért tartsunk leckét a tigrisnek - hívják azt Orbán Viktornak -, hogy nem szép dolog megenni a nála kisebbet és védtelenebbet, nem kell mindenáron az erdő urává lenni? Még ha be is látná, akkor se tehet természete ellenében. A győzni akarók tudata és beidegződése lakozik benne - nem rejtheti el izmait és fogait. Nem várok tőle báránybégetést. Miért várjam el a rókától - legyen az Horn Gyula -, hogy ne cserkéssze be a csirkeólat? Ez belőle fakad. Nem hihetem, hogy ha alkalmilag nyúlnak álcázza magát, attól még róka komából nyuszivá is változik. Én már megalkudtam. Tudom, hogy a tigris az tigris, a róka az róka. Milyen nyelven fognak egymással beszélni? Tigrisül vagy rókául, ki tudja. Egy bizonyos: ha bárki nyúlként tolmácsolni kezdene, a végén közösen falnak fel. Tolmács nélkül kell tehát beszélniük. Vagy hallgatniuk. Egy tétel, meg nem játszani. Egy győzelmet nem kihasználni. Naivitás ebben reménykedni? Így vagyunk. „Koromsötétbe ugrunk, / nem tudhatjuk előre, / alacsony zsámolyról-e vagy torony- / tetőről. Félbeszakad a cselekmény, / a levegőben tanácstalanul / függ a félig kigondolt jelenet, / elmarad a kifejlet. Összevissza / hadonászunk csak a fejünkre / szakadó díszletek között.” Rossz író írta ezt a helyzetet. Végzet? Véletlen? Ostobaság? Tanácstalanul nézzük ezt a félszeg tragédiát. , , Már megírtam ezt a UtOSZOJ kis cikket, amikor csengett a telefon. Az egyik pártvezető hívott meg a Horn-Orbán vitára. Kíváncsi lettem, hogy félelmeim igazolódnak-e, valami helyrehozhatatlan következik be a két párt és a két pártvezető kapcsolatában. A két igen feszült, görcsös, összeszorult gyomrú és öklű pártvezető ugyan behúzott egymásnak néhányat, de komolyabb bajuk nem esett. Ahogy elnéztem kettejük vitáját, mégsem volt okom az örömre. Eszembe jutottak Stendhal öreg Leuwen bankárjának szavai: „A mi eszes polgárainknak vagy erkölcsi tekintély kell... vagy szellem.” Bizony mindkettő hiányzik. Talán majd legközelebb. Lengyel László Könyörtelenség A felelősség pillanata, mi ma az MDF-ben történik, ha nem is indokolja, de érthetővé teszi, miért habozott olyan sokáig a Csurkával való szakítás ügyében a miniszterelnök. Antall József minden bizonnyal látta azt, ami a kívülállóknak csak nemrég vált nyilvánvalóvá: nem lehet Csurkát és körét önmagában eltávolítani a Magyar Demokrata Fórumból. Csoóri Sándor, Für Lajos vagy Lezsák Sándor személyében is képviseli a tagság jó részének különös kétlelkűségét: ők belül Csurkából vannak, de tudják, hogy ennek nyílt megvallása örök időkre szalonképtelenné tenné őket a nemzetközi politikai életben. Azt hitték talán, hogy Antall József politikai tehetsége meg tudja oldani a megoldhatatlant; a miniszterelnök képes arra, hogy a világ szemében konzervatív demokrata finom úr legyen, de közben ki is kacsintgasson a szerepéből, s tetteiben váljék a harmadik utas álmok, az országgyarapító nacionalizmus robotosává. Semmi kétség, a miniszterelnök lélekben már januárban döntött. A dolgok alakulása szempontjából mindegy, mi volt a motívuma, még ha azért is fordult Csurka ellen, mert alelnöke nyíltan a hatalomra tört, az eredmény ugyanaz. Csurka nem került hatalomra, demokrácia van. Antall József azonban azért győzhetett januárban, mert a lakiteleki alapító atyák nevesebbjei nem álltak Csurka oldalára. Történt valami más is a januári országos gyűlés után: a miniszterelnök gyakorlati lépéseiben jelentősen közeledett a nemzeti liberálisok csoportjához. Ha valaki azt várta tőle, hogy bár továbbra is övé a hatalom, a párt vezetőségében és a kormányban az történjék, amit Csurka, s a vele egy nézetnek akarnak, annak csalódnia kellett. A miniszterelnök elvetette Csurka Istvánnak nemcsak az eszközeit, hanem a céljait is. Ami most történik, az a végjáték. Nem maradhatnak egy pártban azok, akiknek a céljai és eszközei nem egyeztethetők össze. Úgy vélem, hamarosan bebizonyosodik, hogy szó sincs az MDF-ben sűrűn emlegetett három irányzatról. Kettő van mindössze, az Elek István nevével fémjelezhető nemzeti liberális, amely elfogadja a demokrácia értékeit és intézményrendszerét, és a Csurka-féle szélsőjobboldal, amelyik nacionalista diktatúrában gondolkodik. Pártszakadás esetén e kettő között lehet választani. Úgy gondolom, a miniszterelnök márválasztott. Elek Istvánékat választotta, csak még nem merte kimondani, mert senki sem tudja, hogy ha az MDF parlamenti frakciójának tagjait ilyen kíméletlenül éles módon választásra kényszerítik, akkor hová hányan állnak,és nem keletkezik-e olyan kormányválság, amely elviselhetetlen mértékben tetézné az amúgy is mély válságot. Az is valószínűnek látszik, hogy Lezsákék is választottak. Csakhogy nekik még nehezebb lesz kimondani a választásukat, mint a miniszterelnöknek. Ezzel ugyanis egyértelművé teszik, hogy nem a XXI., hanem a XIX. század felé akarnak megindulni, nem Európa felé kívánják kormányozni az országot, hanem bele a Kelet-Európát elnyelni akaró nacionalista örvénybe. Ez az a pillanat, amikor a KDNP-nek és az ellenzéknek nagyon felelősen kellene viselkednie. Meg kellene állapodni a legalapvetőbb dolgokban: a pótköltségvetés elfogadásában (e nélkül összeomolhat a gazdaság), a választások időpontjában (a pártok többsége jelenleg nincs felkészülve a választásra). Ha a jelenlegi helyzet kormányzati válsághoz vezetne, célszerű lenne még abban is egyezségre jutni, hogy az új parlament megalakulásáig a koalíció maradékaiból alakult kisebbségi kormány intézze az ország ügyeit az ellenzék együttműködésével. Csakhogy ehhez egészen más politikai stílusra volna szükség. Nem negatív kampányra, nem arra, hogy még a kormánypártok is a kormány szidására alapozzák a saját választási hadjáratukat, az ellenzékről nem is beszélve. Nem a zsarolásra, hogy egy szavazatért ennyi milliót kérünk a közös pénzből a mi pártunk ideológiai rögeszméire, még kevésbé a székházakkal való kiábrándító seftelésre. Végtére is mindannyiunk jövőjéről van szó. Jó volna hinni, hogy a párteliteket nemcsak a közös biznisz, hanem az ország sorsáért érzett politikai felelősség is képes együttműködésre késztetni. Tanács István FÉLIX KARIKARÚRÁJA