Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-02 / 178. szám

1993. augusztus 2., hétfő KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT NÉPSZABADSÁG 3 Karien Hofmann-nak befolyásos védelmezői vannak A Belügyminisztérium cáfolja az osztrák lap állításait BÉCSI TUDÓSÍTÁSUNK Nagyon befolyásos védelmezői vannak Dieter Hofmann-nak hazájában, Ausztriában épp­úgy, mint a fegyverszállítási botrányban részt vevő Magyar­­országon és Szlovéniában - ál­lítja a bécsi Kurier című napi­lap, mely az osztrák sajtóban elsőként foglalkozik a témával. Az újság Hofmann személyét bemutató cikkében olvasható: az 52 éves férfi elképesztő jo­gokat élvezett Magyarorszá­gon. Nemzetközi porondon a magyar Belügyminisztérium különmeghatalmazottjaként léphetett föl, biztonsági tisz­teknek járó papírokhoz jutott hozzá, ezek révén közlekedhe­tett szabadon például a buda­pesti repülőtér közönséges ha­landók számára zárva tartott részein. Magyarországon játszott ho­mályos szerepe miatt végül is Budapesten letartóztattak egy magas rangú belügyi tisztvise­lőt - adja hírül a cikk, hozzáté­ve, hogy mostantól foghatják a fejüket ugyancsak befolyásos osztrák és szlovén belügyesek is a Hofmann-nal való szemé­lyes összefonódásuk miatt. A Kurier című lap tavalyelőtt egyszer már foglalkozott a ti­tokzatos „tigrissel”. E jelzővel illeti a cikkszerző Hofmannt, utalva a „repülő tigrisek” nevű, állítólagos pilótaegyesületre, amelynek nevében annak idején az osztrák férfi felajánlotta ha­zája kormányának: légihidat építene ki Szarajevó és Auszt­ria között, hogy kimentse az ár­va gyerekeket a boszniai fővá­rosból. A bécsi kormány az ajánlatot elutasította - nyilván jó oka volt erre. Hofmann ezek után a szlovén kormányt kör­nyékezte meg, a jelek szerint si­kerrel. Az osztrák lap birtoká­ban lévő állítólagos írásos bizo­nyítékok tanúsítják, hogy Hof­mann szovjet-amerikai közös vállalattól bérelt, fegyverekkel megrakott helikopterekkel szállt le és fel rendszeresen Szlovéniában. Az Mi-26 és 17- es típusú légi járművekre ráha­misította a Children for Europe nevű, valóban létező brit gyer­­meksegély-szervezet emblémá­ját. Hofmann mindannyiszor készpénzzel, helyben kifizette a maribori repülőtéri leszállási engedély árát, 42 ezer schillin­­get. Számlát azonban sohasem kért ellentételezésként - írja a Kurier. □ A magyar Belügyminisztérium cáfolta, hogy letartóztattak vol­na egy magas rangú belügyi tisztviselőt. Egy alacsonyabb beosztású rendőrtiszt ellen va­lóban indult eljárás Hofmann személyével kapcsolatban, de az illető szabadlábon védekezik. ­ ■: Bécsi kutatók nem javasolnak importkorlátozást Még 15-20 éven át jelentős ma­rad a különbség az Ausztriá­ban és a volt szocialista orszá­gokban fizetett munkabérek között, ám mégsem szabad erre hivatkozóan korlátozni a kelet­európai importot - véli a tekin­télyes bécsi kutatóintézet, az Összehasonlító Gazdasági Ta­nulmányok Intézete által ki­adott friss elemzés, amely az Ausztriában oly gyakran han­goztatott és kifogásolt bérdöm­­pinget veszi szemügyre. Sok osztrák termelő szerint a hazai piacon igazságtalan hát­rányba kerülnek magas színvo­nalú termékeik a pusztán az alacsony munkaerőköltségek miatt olcsóbb, ám rosszabb mi­nőségű kelet-európai árukkal szemben. Az osztrák ipar egy része ezért további importkor­látozásokért lobbizik a bécsi kereskedelmi minisztériumnál. A most napvilágot látott ta­nulmány - amelynek szerzője egy itt dolgozó magyar kutató, Richter Sándor - megállapítja, hogy tavaly például Csehszlo­vákiában az iparban fizetett bruttó bérek mindössze hét százalékát tették ki az osztrák béreknek. Viszont óriási a különbség a termelékenységben és ez némi­leg ellensúlyozza az osztrák konkurenciát sújtó, a bérdiffe­renciából származó hátrányo­kat. E körülménynek akkora a jelentősége, hogy végül is oszt­rák-csehszlovák viszonylatban a bérkülönbség 2:1 Ausztria ja­vára, osztrák-magyar viszony­latban pedig - messzemenően figyelembe véve a mi jóval ala­csonyabb termelékenységi szín­vonalunkat - mindössze 15 szá­zalékos a bruttó bérdifferencia. A tanulmány szerint azonban a volt szocialista országokban a következő években erőteljesen nő­ni fog a termelékenység, a fi­zetett bérek nagyságában azon­ban csak kisebb mértékű válto­zások várhatók. Az osztrák kül­kereskedelem irányítóinak semmiképpen sem szabad kor­látozniuk az importot, mert ez esetben hasonló válaszintézke­déseket hoznak majd Keleten és ez végül is az osztrák exportő­röket fogja a legjobban sújtani. Z. P. Hol a vámosszabadi hídpénz? Magyar tartozás a Doprastavnak A magyar fél tartozik a vá­mosszabadi Duna-híd rekonst­rukciós költségeivel - állítja a szlovák építővállalat igazgató­ja. POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL Július elseje óta zárva tart a Vámosszabadi és Medve közötti magyar-szlovák határátkelő, mert folyik a kamionforgalom által különösen idénybe vett híd rekonstrukciója. A munka - amellyel október végére kell el­készülniük az építőknek - a po­zsonyi Doprastav vállalat igaz­gatója szerint jó ütemben fo­lyik, ám a magyar fél nem tett eleget fizetési kötelezettségei­nek. Az igazgató szerint az első részösszeget július 30-ig kellett volna törleszteni, de csak a po­zsonyi beruházó fizette ki a rá eső öt és fél millió szlovák ko­ronát. A Doprastav egyébként versenytárgyaláson, három ma­gyar vállalattal szemben nyerte el a jogot a hídrekonstrukcióra, amely az előzetes számítások szerint 55 millió koronába ke­rül majd. A nyár közepén el­kezdett felújítás sok gondot okoz a többi határátkelőhelyen, Rajkán például nem ritka a 3-4 órás sorállás sem, amire évek óta nem volt példa. Kampány Szlovákiában a halálbüntetés visszaállítására A Szlovák Nemzeti Párt hét vé­gi zsolnai tanácsülésén elfo­gadta, hogy parlamenti képvi­selői indítványozzák a törvény­­hozásban népszavazás kiírását a halálbüntetés visszaállításá­ról - jelentette pozsonyi tudósí­tónk, Farkas József György. A kivégzés gyakorlatát 1989 után törölték el az akkor még egységes Csehszlovákiában. A döntés a jogutódokra is érvé­nyes, ám az utóbbi időben Szlovákiában mind többen kö­vetelik a halálbüntetés vissza­állítását. Ezt természetesen a súlyos, életellenes bűncselek­mények, rablógyilkosságok ko­moly mértékben növekvő szá­ma indokolná. Az elmúlt héten például két suhanc Pozsonyban megölt egy taxisofőrt, akinek holttestét - lábára követ­kezve - a Kis-Du­nába dobták. A tetteseket el­fogták, a szerencsétlen gépko­csivezető temetése pedig való­ságos tüntetéssé változott a ha­lálos ítéletek újbóli engedélye­zése érdekében. A búcsúztatáson a városon végigvonuló ötszáz taxi mind­egyikére a „halálbüntetést aka­runk” feliratot ragasztották fel az elhunyt 39 éves sofőr kollé­gái. Óhajok hídja Pácin és Nagykövesd között Egynapos határnyitás, élénk forgalom Két hét múlva kiderül, elfogad­ják-e a szlovákok azt az ajánla­tot, hogy magyar oldalon legyen a közös vámkezelés. Ha igen, akkor - ebben reménykedik a pácini és túloldalt a nagyköves­­di polgármester - két hónap múlva megnyílhat az éhség­­sztrájkjukkal is sürgetett bod­rogközi átkelőhely. Úgy, mint ahogy szombaton - ha csak egy napra is - megtörtént ez. A Rákóczi Szövetség indítvá­nyozta a polgármestereknek, hogy kérjék a mai határnyitást, legalább arra a kis időre, míg az emléktúrázók átmehetnek egyik Bodrogközből a másikba. A páciniak és kövesdiek pedig úgy gondolták: ha már kérnek, miért ne egész napra kérjenek. Barati Attila, pácini polgár­mester vidáman sürgölődik a felnyitott sorompó mellett, a keskeny kis folyó fölött átívelő híd innenső oldalán. Nyugtáz­za, hogy minden rendben. Van áram, a hűtőben ott a szendvics a nemzetközi legénységnek, a pénzváltó hölgynek akad szék és asztal. Beszélget a határ­őrökkel, vámosokkal, válaszol az arra kóborló újságírónak, aztán indul haza. Mert ma más fontos feladat is vár rá, most lesz a legénybúcsúja - s ha már lehet, akkor a határ másik, szlovákiai oldalán tartja meg. Baróti Attila tán még haza sem ért, amikor Jakus Péter, a korábbi éhezőtárs, Nagykö­vesd, vagyis Velky Kamenec polgármesterének mosolygó ar­ca tűnik fel egy autó volánja mögött. Indul az asszonnyal, a gyerekekkel Kisvárdára, a sza­bolcsi városka közkedvelt strandjára. Mi tagadás, jóval többen érkeznek a határsorom­pókhoz, mint amennyire számí­tottam. Nyolckor nyílt meg az út, azóta eltelt egy óra, de fo­lyamatos a forgalom. Eljöttek például Pácinba az encsi gyerekek. Vezetőjük, Tí­már László éppen aziránt ér­deklődik, hogy nem engednék-e át azokat is, akiknek nincsen útlevelük. Valószínűleg még ez is megoldható, kapja a választ, s már fordul visszafelé, hogy elkészüljön a kért lista. Amonnan van, aki a rokonok­hoz ugrik át. Más a szomszéd sö­rére, a pácini főzde termékére kíváncsi. Egy fiatalember a hor­gászbarátjához jön: „Botot aka­rok intéztetni magamnak.” Akadnak, akik a délutáni Pácin -Nagykövesd futballmeccs híré­re keltek útnak. Egész kis ke­rékpárkaraván érkezik: pácini gyerkőcök nyergelték meg ha­gyományos gépeiket és a sokse­­bességes csodajárgányokat. Megnézik a kövesdi várat, aztán majd meglátják a továbbiakat. Balla Józsefné, az egyik szülő tömör megfogalmazását adja annak, hogy mit vár a nagyon remélt állandó határnyitástól. - Talán nem leszünk ennyire bezárva. Papp Dénes Pácini gyerekek az útlevélvizsgálatnál MTI-FOTÓ Cserkészcsencs Aligh­a képzelhető el, hogy a Magyar Televízióban manap­ság valaki viccből vagy politi­­zálgató figyelmeztetésképpen engedte volna meg magá­nak, hogy a cserkészek IV. világtalálkozójának gödöllői emléktáborozása elé beszerkessze a műsorrendbe A le­gyek Ura című filmet, amelyik mai környezetbe helyezte Golding világhírű történetét. Arról szól, hogy katonásdiruhát viselő, egymást kato­­násdi rangokon szólító gyerekek egy lakatlan szigetre ke­rülnek. Neveltetésük miatt elvárható lenne tőlük, hogy teljes fegyelemben, „az egy mindenkiért, mindenki egyért” elve alapján résre szerveződve várják a megmen­­tőket. Ám amint kiderül, hogy nem teljesen egyformák és a vadászathoz jobban értők zsarolhatják azokat, akiknek eszük is és tartásuk is van, de kevesebb élelmet szerez­nek, azonnal két csapatra oszlanak. Az egyiket órák alatt átszövi a törzsi nacionálbanditizmus teljes benső és külső kellékrendszere. Az erővezér megtalálja népének a retteg­­nivalót, kialakul a megkülönböztetés külső jelrendszere, a spontán harci gyakorlatozójátékokból rítusos haláltánc lesz. Hogy teljessé váljon az új embertörzs győzelme, még meg kell ölni a másik törzs két maradékát. Jó lenne, ha Golding történetét látták volna az 1933-as világtalálkozó, a Nagy Jamboree emléktáborozására gyű­lök. Mert minden olyan kétséget megfogalmazott, amit kötelesség föltenni, ha egyenruhában bujkáló fiatalokat látunk. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy az egyenruhában bujkál az ember. Az egyenruhás csoporton belül meztelen, gyorsan és zsigerig kiismerhető mindenki, kifelé azonban fedett, álcázott, bármi kijöhet belőle. Nem véletlen, hogy a skinheadcsoportok magja az uniforma iránt vonzódó, ám a katonaiskolákból kibukottakból lesz. Ezért aztán félek, ha gyerekeket látok egyenruhában, és szomorúan nevetsé­gesnek találom, ha öreg emberek parádéznak egyenmódra. Aki gyerekre katonásdi egyenruhát ad, az egyenembert akar, és ez akkor is rémisztő, ha az ellenkezőjét mondja, és őszintén a legjobbat akarja. Nem szerettem az úttörést, fél­tem az ifjúgárdistáktól, nem vagyok nyugodt, ha cserké­szeket látok. Soha nem gondoltam, hogy egy úttörővezető bármikor rosszat akart a gyerekeknek, egyszerűen csak ne­vetségesnek találtam a síppal-jelvényfélékkel fölszerelt ta­nító néniket és tanító bácsikat, akiket pajtásozgatni lehet. Ma is teljesen biztos vagyok abban, hogy minden cserkész­nek minden cserkészvezető jót akar, minden bizonnyal nagyszerű embereket nevelnek, remek gyerekkort adnak a kölykökk­ek, mégsem küldeném közéjük a gyerekeimet. Ta­lán csak azért, mert nem bírnám elviselni például a fiamat afrikai lepkevadászjelmezre emlékeztető egyenruhában. Különben is: a cserkészet nálunk már mintha poroska lenne. Anakronizmus. Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy igenis létezik az időgép, csak most rendszervisszaváltásnak mondjuk. Minden jól megírt időutazós történet arról szól, hogy az utas kissé idegen az új környezetben. Ha valamiért nem tud visszamenni, de igazán otthon se érzi magát, akkor esetleg lehet néha emléktáborozgatni. De mire érdemes és talán mire kötelező emlékezni a Nagy Jamboree hatvanadik évfordulóján? Talán arra, hogy a csencselés kifejezése akkor került a magyar nyelvbe? Ugyanis a gyerekek az új barátságok megpecsételéseképpen, meg csak úgy, mert az gyerekszo­kás, egész nap csereberéltek. Egy emléktáborozáson nyilván embersorsok emlékeze­tével lehet csencselni. Én szívesen emlékeznék például Sík Sándorra, a kiváló költő-papra, a század egyik legjobb esztétájára, aki az ak­kor éppen táborparancsnok Teleki Pál helyettese volt. Ak­kor ki tudtak állítani a gyerekek meg a világ elé egy Sík Sándort! De ha most meg kellene neveznem egy személyt, aki poéta, hazafias szellemű, vonzódik az egyenruhákhoz és ért a kölykök nyelvén, a kurzus is kedveli... Talán Nagy Feró? Ha már itt tartunk, kötelező lenne emlékezni Kisbamnaki Farkas Ferencre, a hatvan éve volt gödöllői tábor egykori vezérkari (!) főnökére. Azt kellene elemezni, hogy ez a min­den bizonnyal nagyon derék, minden gyereknek minden jót akaró bácsi­ ember hogyan jutott el odáig, hogy Szálasi tá­bornokaként éppen a fiatalokat, a cserkészkorú leventéket mentette Nyugatra. És nem rajta múlott, ha mondjuk Ber­lin védelmében nem a biztos halálba... Aztán Teleki Pál sorsáról is lehetne beszélni, ha ugyan­az gyerekeknek való. Meg kellene adni az emlékezés módját. Pláne most, hogy pár nap választ el minket Horthy végső elnyugvásától. (Fehér lovat ősi szittya szokás szerint temetnek-e mellé?) Akkoriban Horthy tengernagy és Lord Baden-Powell, a világ főcserkésze paripaháton léptetett el a síkon, a csen­­cselést pár percre áhítatukban szüneteltető kölykök előtt. Most, hogy lovas tengerészünk már nincs, talán ha egy lo­vas történész helyettesíthetné. Bocsánat. Annyira szégyellem, hogy gonosz vagyok. De annyira félek az olyan táboroktól, ahol hajdan vezérkari főnökök dirigálnak kicsi embereknek. Olyan rémisztő volt hallani: a legnagyobb cserkészgond most az, hogy nincs jó kalap a piacon, mert az olyat Szerbiában gyártják. ■ Andrassew Iván Hely Ez itt a publicisztika helye. Ami akkor íródik, ha történik valami olyasmi körülöttünk, ami el­akasztja a lélegzetet, borzol és indulatokat ger­jeszt, nagypolitikai akaratokat transzformál, vagy kispoli­­tikusokat rémít meg, mert befolyásolhatja karrierjüket, ne­tán végét jelentheti fontosságuk teljes tudatában végzett közhivatalnoki munkájuknak. Ez itt a publicisztika helye, ahol világot vagy országot fordító eseményeket illik bölcsen és okosan hangzó sza­vak kíséretében elemezni. Itt olyan eszmefuttatások je­lennek meg, amelyek - úgy tűnik - egyre inkább azt a nem éppen megnyugtató rá­érzést tükrözik, hogy mennél szörnyűségesebb a világ, annál jobb, izgalmasabb, figye­­lemfelkeltőbb írással lehet kirukkolni. Közölhetetlen volna az az írás, amely csak arról szólna, hogy egy galamb békésen ül a költőóriás szobrán, és egy szeplős fiú meg egy kesehajú lány egymást átölelve meg­­igézetten bámulja? Egy öregember kikönyököl az ablakon, és a jó meleg délutáni nap visszfénye nyugszik rajta. Látszik, megbé­kélt már mindennel. Egy asszony magas nyakú, ódivatú fekete blúzban sétál a temetőkertben. Az üzlet előtt áhítatos mosollyal simogatja az új labdát egy gyerek. Félek, nem hozzájuk szól most éppen a történelem, így hát a „legfontosabb” jelzőre vágyakozó elemzések sem. írni sem érdemes róluk? Maradjon minden a régiben? Ez itt a publicisztika helye. Szigethy András

Next