Népszabadság, 1994. július (52. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-22 / 170. szám
14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1994. július 22., péntek Média-komédia, avagy elnök a Pagodában Hankiss Elemér hozzászólása a parlament kulturális bizottságának 1994. július 18-i ülésén Szeretném mindenekelőtt nagyon hangsúlyosan leszögezni a következőket. Egy. Nem akarok ünneprontó lenni és nem akarok szerepelni. Nem én kerestem ezt a mai alkalmat. Nem lennék itt, és nem lennék itthon, ha múlt pénteken nem kapok egy drámai hangú telefonhívást a kormánypártok egyik itt jelen lévő vezető médiaszakértőjétől, hogy ma itt ügyünkben meghallgatás lesz, és - szó szerint idézem - „tragédia volna, ha ezen is (mármint Gombár Csaba és én) nem jelennétek meg”. Kettő. Hangsúlyozom, hogy nem akarom a Magyar Televízióban elnöki tevékenységemet folytatni. Boldog vagyok, hogy újra saját szakmámban dolgozhatom, taníthatok, könyveimet írhatom. Nem azért vagyok itt, mert elnöki pozíciómhoz ragaszkodom, hanem épp ellenkezőleg, hogy e tisztséget civilizált és európai módon adjam át utódaimnak. Három. Nem vagyok megátalkodott kötekedő, aki újat húzott a régi kormánnyal és most kötekedni kezd az újjal. A médiakérdés megoldását nem hátráltatni, hanem elősegíteni akarom. Négy. Szeretném leszögezni azt is, hogy nem tartom személyemet különösebben fontosnak. Nem azért mondom el azt, amit el fogok mondani, mert fontoskodni akarok, hanem mert úgy vélem, hogy látszólag jelentéktelen dolgok mögött valami nagyon is fontos dolog történt. Valami, amire oda kell figyelnünk most, amikor újra nekirugaszkodunk a nagy feladatnak, hogy európai, demokratikus országgá alakítsuk át ezt az országot. Öt. Nem fogadom meg azt a baráti jó tanácsot, amit tegnap este, megérkezésem után kaptam. Azt ugyanis, hogy „ne ugrálj, mert nagyon megjárhatod”. Nem azért nem fogadom el, mert ez a tanács ostoba volt és tisztességtelen. Hanem azért, mert nem hiszem, hogy ebben az országban bárkinek félnie kellene azért, mert nem dicséri a hatalmon lévőket, illetve hatalomra kerülőket, hanem figyelmezteti őket valamire, ami nekik is, az országnak is fontos lehet. Lássuk ezek után a tényeket. Vagy legalábbis azt, ahogy én látom őket. A tények látszólag nagyon jelentéktelenek, már-már triviálisak ezek a tények. Mindössze az történt ugyanis, hogy az elmúlt két-három hónapban, miközben a most kormányra kerülő két párt vezetői és médiaszakértői annak az országos intézménynek a sorsáról tárgyaltak és döntöttek, amelynek történetesen még én voltam az elnöke, engem egyetlenegyszer sem kerestek meg. Ezzel nem engem sértettek meg, mint embert, hanem megsértettek egy, a Magyar Köztársaság elnöke által kinevezett közéleti személyiséget. És megsértették a nyílt és demokratikus közélet egyik fontos princípiumát s eljárásmódját. Nem akarok igazságtalan lenni. Mert volt két kivétel. Molnár Péter és Horváth Ádám udvariasan és barátian érdeklődött arról, hogy véleményem szerint hogyan kellene megoldani a ívvel kapcsolatos problémákat. Mindkettő kitűnő szakember a maga területén, nyilvánvalóan nem volt szükségük a tanácsomra, de tudták, hogy ez a dolgok civilizált, európai rendje. Úgy tudom, úgy hallottam, hogy másoknak is voltak bizonyos aggályaik az említett eljárásmóddal kapcsolatban. Ha jól tudom, voltak olyan vélemények, hogy illendő volna felkérni minket munkánk folytatására. Majd miután ezt megint csak mások hevesen ellenezték, akkor állítólag felmerült az a javaslat, hogy legalább a médiatörvény megszületéséig kellene ránk bízni a két intézmény irányítását. Később innen is tovább kellett hátrálniuk azoknak, akik úgy vélték, hogy vissza kellene állítani az 1993 januárjában megszakadt törvényes rendet, és valamiféleképpen mégiscsak ki kellene fejezni annak a munkának az elismerését, amit annak idején ez a két ember elvégzett. Például azzal, hogy legalább egy napra, „szimbolikusan” visszahelyezik őket pozíciójukba. Másoknak azonban még nyilván ez is sok volt a jóból. (Óvatosságra intették moralizáló társaikat.Csak zárójelben és anekdotaképpen említem meg, hogy Gombár Csabának valaki azt üzente - lehet, hogy nem is a kormányzó pártok médiaszakértőinek köréből -, hogy ezt a szimbolikus visszahelyezést úgy kellene lefolytatni, hogy ő bemegy a Pagodába, és ott munkatársaival megiszik, mint elnök, egy szimbolikus és utolsó kávét; az irodájába föl sem kell (lehet, szabad) mennie.] Minthogy e két-három hónapig tartó titkos tárgyalássorozaton nem voltam ott, lehet, hogy nem pontosan így történtek a történtek. De az tény, hogy egészen a legutóbbi napokig senki sem keresett meg engem a két új kormánypártból. A dolgok legvégén azonban, úgy látszik, időzavarba kerültek. Eszükbe juthatott két dolog. Egyfelől az, hogy a két intézmény elnöke még él, és legalább egy pillanat erejéig velük is számolni kell. Másfelől, hogy bizonyos jogi és eljárásbeli formákat azért be kellene tartani. Csak ezzel tudom magyarázni azt a kapkodást, ami július 14- én, tehát mindössze néhány nappal a parlament nyári szabadságolása előtt beindult. Ezen a napon egy olaszországi nyári egyetemen adtam éppen elő legújabb spekulációimat a Sátán pozitív szerepéről az európai civilizáció történetében, amikor is berobbant a terembe egy ifjú hölgy, kezében egy telefaxot lobogtatva, amelyet a feladó kérése szerint nekem urgentissimamente, vagyis „a lehető legsürgősebben” át kellett adnia. A feladó Magyarország Miniszterelnöki Hivatala volt, személy szerint egy bizonyos Müller György helyettes államtitkár, aki szegény úgy eshetett be ebbe az ügybe, mint Pilátus a krédóba. Régi miniszterelnök már nincs, új még nincs vagy alig van, és neki kell hirtelenjében előhalásznia engem valahonnan árkon-bokron túlról. Nem mondom, hogy szeretek sürgős leveleket, telefaxokat vagy telefonhívásokat kapni a miniszterelnökségről. Nem sok örömöm származott belőlük az elmúlt években. De most könnyű szívvel vettem át, gondoltam: új kormány, új hivatal, új szellem, csupa nagyszerűség. Hamarosan kiderült, hogy kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Már mindjárt a megszólításon fenn- és kiakadtam. A levél így kezdődik: „Tisztelt Hankiss Úr! ” Kérem, ne higgyék azt, hogy a kákán is csomót akarok keresni, de ugyan már mégis mi a csuda az, hogy „Hankiss Úr”? Talán a számlát küldi nekem a Gázművek? Vagy a legújabb habkeverőt ajánlja valamelyik csomagküldő áruház? Mert akkor rendben van ez a megszólítás. De ha a magyar miniszterelnökség helyettes államtitkára ír a Magyar Televízió elnökének - s a levél végül is ilyen minőségemben szólt hozzám akkor egyáltalában nincs rendben. Mert akkor azt kellett volna írnia, hogy „Tisztelt Elnök Úr". Vajon miért nem használta a helyettes államtitkár úr ezt a kézenfekvő és protokollárisan már-már kötelező megoldást? Talán mert az Antall-, illetve Boross-kormány hivatalnokaként és jó magyar hazafiként engem már réges-rég nem tekint a Magyar Televízió elnökének, Göncz Árpád minden iparkodása ellenére sem? Vagy ha új ember, akkor új seprűként még ügyetlenül seper? Vagy nem tudta, hogy új gazdái pontosan mit kívánnak tőle? Még jó, hogy ijedtében nem Hankiss elvtársként szólított meg. Ám egyébként, ha nagyon rühellte, hogy elnöknek szólítson, miért nem írta azt, mondjuk, hogy Professzor Úr? Vagy hogy igen tisztelt Hankiss Elemér. Ez már egészen jól, s európaian hangzott volna. (A Népszabadság július 18-i számában egy más verzió jelent meg e levél születéséről. Énhadd maradjak meg a sajátomnál.) A fax két levélből állt. Az elsőben a helyettes államtitkár udvariasan elnézésemet és megértésemet kéri, és azt, hogy a mellékelt levelet írjam alá. A mellékelt levél így szól: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kérem miniszterelnök urat, szíveskedjen megtenni a szükséges intézkedést ahhoz, hogy a köztársaság elnöke a közszolgálati tájékoztatási eszközök vezetőinek kinevezési rendjéről szóló 1990. LVII. törvény 1 §-a alapján engem a Magyar Televízió elnöki tisztségéből felmentsen. Budapest, 1994. július 4. Hankiss Elemér Megmondom őszintén, tanácstalanul álltam ott, kezemben a két levéllel. Nem értettem az egészet. Nem értettem, hogy miért az utolsó pillanatban kérik, így lóhalálában és egy kurta-furcsa faxban a segítségemet. Ennél még egy telefonhívás is civilizáltabb lett volna. - Nem értettem, hogy az elmúlt három hónapban hogyan nem volt idejük a mi leváltásunknak s az új elnökök kinevezésének jogi-formai eljárásmódját kidolgozni. - Nem értettem, hogy miért kell kérnem most újra a felmentésemet, mikor azt 1993 januárjában egyszer már kértem. - Nem értettem, miért nekem kell kérnem felmentésemet, mikor azt a miniszterelnök úr bármikor kérheti a köztársaság elnökétől. - Egyébként jogom s lehetőségem sincs arra, hogy felmentésemet a miniszterelnöktől kérjem. Már csak azért sem, mert két évig küszködtem azért, hogy kiderüljön és leszögeztessék, hogy a miniszterelnök nem munkaadója a Magyar Televízió elnökének. Ezek után szinte csak rossz vagy durva tréfának tekinthetem, hogy arra szólít föl az új Miniszterelnöki Hivatal, hogy az új miniszterelnöktől kérjem a felmentésemet. (Az már csak szerencsétlen figyelmetlenség, hogy a javasolt levél szerint július 14-i kerettel kellett volna kérnem felmentésemet a miniszterelnöktől, amikor tudomásom szerint még nem volt Magyarországnak hivatalban lévő miniszterelnöke.) - És megint csak a Gázművek jutottak az eszembe, ott szokás előregyártott formanyomtatványokat és nyilatkozatokat kitölteni. Nem éreztem szerencsés megoldásnak, hogy három hónap hallgatás után így faxon keresztül akarják most hirtelenjében a számba adni a szavakat. E szerencsétlen eset után én is a faxhoz folyamodtam, és folyó hó 15-én a következő levelet küldtem Göncz Árpád elnök úrnak: Igen Tisztelt Elnök Úr! Kérem, tekintse tárgytalannak 1993. januári levelemet, amelyben kértem, mentsen fel elnöki tisztem alól. Hétfőn, folyó hó 18-án már Budapesten leszek, és tisztelettel kihallgatást fogok kérni Öntől. Őszinte tisztelettel. Hétfőn biztosítottam Göncz Árpádot arról, hogy nem kívánom az MTV-ben elnöki tevékenységemet folytatni. Korábbi felmentési kérelmemet azért vonom vissza, mert nem hagyhatom cserben több tucat ártatlanul meghurcolt, elbocsátott, megszégyenített munkatársamat. Mindaddig, amíg helyzetük nem rendeződik megnyugtatóan, helyemet önszántamból nem hagyhatom el. Az utolsó pillanatig vártam ezzel, mert reméltem, hogy a kormánypártok megkeresnek, s akkor megbeszélhetem ezt a kérdést velük, de mint a fentiekből kiderült, erre nem került sor. Hangsúlyoztam az elnök úrnak, hogy azt természetesen nyugodt szívvel fogadom el, ha ő a miniszterelnök úr javaslatára felment. Még ezelőtt, tegnap éjjel, némi meglepődéssel hallottam a televízióban, hogy a két kormányzó párt elnöke az én korábbi kérésem alapján kéri felmentésemet Göncz Árpádtól. Mint ahogy a mai Népszabadságból is értesültem, ők már napok óta tudják, hogy én e kérelmemet, másfél évi várakozás után, visszavontam. Hogyan kerülhette most ez el a figyelmüket? Megjegyzések Véleményem szerint a dolgok civilizált, európai rendje az lett volna, hogy a két győztes vagy győzésre álló párt vezetői, illetve médiaszakértői megkérdik a két intézmény elnökét, hogy nem akarják-e folytatni munkájukat legalább a médiatörvény elfogadásáig. Egyrészt, mert annak idején, 1990-ben, a miniszterelnök, a parlament kulturális bizottsága és a Magyar Köztársaság elnöke a médiatörvény meghozataláig kért fel minket az elnöki tisztség ellátására. Másrészt, mert annak idején, 1993 januárjában az akkori kormány politikája elleni tiltakozásként kértük felmentésünket, s nem azért, mert úri kedvünkben éppen nem volt ínyünkre folytatni a munkát. Az ellen tiltakoztunk, hogy a kormányzó pártok a rádió és a televízió költségvetését beolvasztották a Miniszterelnöki Hivatal költségvetésébe, és az ellen, hogy a médiatörvény végül is, kétéves huzavona után, elvérzett a parlamentben. Minthogy e tiltakozás tartalmával, ha formájával nem is föltétlen, az a két párt is egyetértett, amely most hatalomra kerül, s minthogy egymástól függetlenül ugyan, de mi is és ők is a sajtószabadságért küzdöttünk, úgy vélem, ildomos lett volna, ha legalább megkérdezik, hogy nem akarjuk-e most, a megváltozott körülmények között munkánkat folytatni, legalább a médiatörvény megszületéséig. Azt mondottuk volna, hogy köszönjük szépen, nem, mert mindketten boldogok vagyunk, hogy újra a saját szakmánkban dolgozhatunk. De ez nem menti föl őket az alól az erkölcsi kötelesség alól, hogy meg kellett volna kérdezniük. Bár lehet, hogy én ódivatúan és apolitikusan értelmezem az erkölcsi kötelességeket. Lehet egyébként, hogy Gombár Csabától megkérdezték, ezért a továbbiakban csak magamról beszélek. Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem tették meg ezt az egyszerű és természetes lépést. De még csak egy óvatos telefonhívást sem mertek megkockáztatni két hónapon át. Vajon miért? Első hipotézis. Nem értek rá. Az új kormánynak kisebb dolga is nagyobb annál, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzék. Második hipotézis. Féltek. Féltek attól, hogy esetleg elfogadom az ajánlatot, és akkor ők ugyan mit kezdtek volna a saját jelöltjeikkel, akiket már hónapok óta készenlétben tartottak. Ámbár a kockázat minimális volt, mert városszerte hallhatták, hogy baráti körben többször leszögeztem: nem akarok visszakerülni az elnöki pozícióba. Harmadik hipotézis. Azért nem kérdeztek meg,, mert nem értettek egyet szakmai és/vagy politikai munkásságommal, és úgy vélték, ez az ember nem érdemes arra, hogy egyáltalában szóba álljanak vele. (Tekintettel arra, hogy az egyik kormányzó párt két médiaszakértője is hevesen ellenezte annak idején mindazt, amit én a televízióban csináltam, ez a bizalmatlanság valószínűsíthető.) Negyedik hipotézis. Azért nem álltak szóba velem, mert nem akarták megsérteni az MDF-et, illetve a többi korábbi kormánypártot azzal, hogy ezt az ősellenséget rehabilitálják. Tudom, hogy ez az érv többszörösen és hangsúlyosan elhangzott a tárgyalásokon, sőt - megértésemet kérve - ezt még tegnap este is elismételték nekem. Nagyon tisztelem a türelmet és a megbocsátó szeretetet, de azért remélem, azt nem fogják kívánni tőlünk, hogy bocsánatot kérjünk azért, mert nem akartuk átengedni e két közszolgálati intézményt az akkor éppen hivatalban lévő kormánynak. Ötödik hipotézis. Attól tartottak talán, hogy ez a két ember túl komolyan veszi a közszolgálati médiumok autonómiáját, s akkor talán még ebben az egy-két hónapban is valami bajt keverhetnek megátalkodott függetlenkedésükkel. Hatodik hipotézis. Minden új kormány ideges, szorong az elvégzendő munka roppant tömegét látva, s szeretné magának már az induláskor gyorsan a lehető legkedvezőbb feltételeket megteremteni. A nehéz munka elvégzéséhez „csapat kell”, s e csapat gyors kialakításának a vágya késztette őket arra, hogy a demokratikus politikai kultúra bizonyos játékszabályait és formáit a nagy sietségben ne tartsák be. Hetedik hipotézis. A médiaháború annyi bajt okozott már sokaknak, a rádióban és a televízióban olyan zűrzavaros és lehetetlen a helyzet, hogy a hivatalba kerülő új kormány érthető módon látványosan gyors eredményt akart elérni e téren. E nagy sietségben feledkeztek meg a közéleti erkölcs vagy etikett néhány szabályáról. Lehet, hogy más volt az ok. Remélem. Mert az itt felsorolt és feltételezett okok egyikét sem tudom elfogadni. Zárómegjegyzések Mindezek után és mindezek ellenére szeretném leszögezni, hogy bízom az új magyar kormányban. Bízom abban, hogy őszinte szívvel és szigorú önfegyelemmel dolgozik majd demokratikus intézményrendszerünk továbbépítésén. Bízom abban, hogy a demokrácia és a jogállamiság védelmét elébe helyezi majd saját kormány- és pártérdekeinek. A koalíciós tárgyalások és az ellenzék parlamenti szerepének biztosításával kapcsolatos döntések ígéretesek. És biztatóak a médiatörvény gyors megalkotásával és a közszolgálati médiumok autonómiájával kapcsolatos ígéreteik is. Remélem, hogy ez a szerencsétlen csetlés-botlás a televízió és a rádió körül csak egyszeri szerencsétlen félresiklás, és nem valami mélyebben fekvő rossznak a szimptómája volt. Úgy vélem, hogy Horn Gyula miniszterelnök úr azzal tenne jó szolgálatot az épülő demokratikus közéletnek és közszellemnek, ha vállalná a felelősséget a döntéséért. Azzal, ha nem az én hajdani és ma már érvénytelen felmentési kérelmemmel indokolná meg felmentési javaslatát, hanem a tényleges okokkal. Azzal, hogy ezért meg ezért nem minket, hanem másokat tartanak alkalmasabbnak a rádió és a televízió elnöki tisztének betöltésére. Nincs ebben semmi rossz. Ez a természetes. Egy demokráciában rendjén van az, hogy újabb és újabb emberek (s kormányok) kapnak lehetőséget a cselekvésre. A magyar társadalom megérett arra, hogy felnőttként kezeljék. Hogy ne rossz és rosszul sikerült színjátékot játszanak le előtte. Az országnak manapság minden másnál nagyobb szüksége van arra, hogy a politika végre kijöjjön a pártirodák hátsó szobáiból, és amennyire lehet, mindannyiunk számára tisztává, érthetővé, áttetszővé váljék. Ha az új kormány képes lesz erre a fordulatra, akkor ez nemcsak az ország, hanem a kormány javát is szolgálja majd. Végezetül javasolt utódomat és munkatársait kitűnő szakembereknek tartom. Biztos vagyok abban, hogy meg tudnak majd birkózni a rájuk váró roppant szakmai feladatokkal. Bízom abban, hogy meglesz az emberi tartásuk és a bátorságuk is ahhoz, hogy helytálljanak. Bizonyára tudják, hogy még a világok legjobbikában, s még a világ legjobb kormányának közelében sem gyerekjáték ez. Munkájukat a távolból is baráti figyelemmel kísérem majd. Kérem, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy sérelmet szenvedett kollégáink elégtételt kapjanak. És kérem, hogy kezeljék türelemmel és emberséggel azoknak a kollégáinknak az ügyét is, akik a világról másképp vélekednek, mint ők, és akik az elmúlt hónapokban és években túlontúl közel kerültek az adott politikai hatalomhoz. Ez a kísértés mindenkor nagy. Most tanuljuk mindannyian azt, hogy közéleti szerepünkben hogyan lehet és kell ellenállnunk e kísértésnek. Mindannyian most tanuljuk a demokráciát. A bizottság előtt az utód Horváth Ádámmal Kánhalmi János felvétele