Népszabadság, 1997. október (55. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-21 / 246. szám
1997. október 21., kedd Kitüntetések Az oktatás és a kultúra kimagasló képviselőinek adott át október 23. alkalmából a köztársasági elnök által adományozott állami kitüntetéseket hétfőn Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter. A Magyar Köztársaság elnöke a miniszterelnök előterjesztésére október 23-a alkalmából magas színvonalú munkája elismeréseként a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet adományozta: Bencze Péternének, a Pénzügyminisztérium közigazgatási tanácsadójának; Bokor Rolandnak, a Magyar Állami Operaház menedzserének; Cziáky Lászlónak, az encsi Diákotthon igazgatójának; dr. Kühn Jánosnak, a szegedi Tömörkény Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Kollégium igazgatójának; dr. Mohácsy Károly nyugalmazott tanárnak; Pécsi Gézának, a pécsi 500. számú Szakmunkásképző Intézet nyugalmazott tanárának; Takács Tibor írónak, költőnek; Thiry Imrénének, a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium nyugalmazott tanárának; Zala Istvánnénak, az őcsényi Általános Iskola igazgatójának. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet adományozta: Baracskay Évának, a budapesti XV. kerületi Micimackó Napköziotthonos Óvoda vezetőjének; dr. Bánk Endrének, a budapesti XVII. kerületi Balassi Bálint Gimnázium nyugalmazott tanárának; Dobó Józsefnének, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium és Szakközépiskola tanárának; Durkó Irmának, a budapesti XX. kerületi Benedek Elek Általános Iskola gyógypedagógusának; Erényi Antalnak, a pécsi Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskola nyugalmazott tanárának; Faházi Lászlónak, a Budapest Bábszínház tárvezetőjének; Géczi Dezsőnének, az újpesti Bay Zoltán Elektronikai, Gépészeti Szakközépiskola igazgatóhelyettesének; Herczegh Máriának, a budapesti III. kerületi Állami Zeneiskola tanárának, tanszakvezetőnek, szaktanácsadónak; Huszár Gábornak, a Weiner Leó Állami Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola trombitaművész tanárának; Kasztner Sándornénak, a pásztói Óvoda, Általános Iskola és Diákotthon igazgatójának; Kovács Istvánnénak, a Budapest XV. kerületi önkormányzat Szent Korona Útjai Általános Iskola igazgatóhelyettesének; Kovács Józsefnek, a Budapest Bábszínház műhelyvezetőjének; Kováts Krisztinának, a gyöngyösi Állami Zeneiskola tanszakvezető fuvolatanárának; Mohácsi Regős Ferenc festőművésznek; Molnár László nagybőgőművésznek; Oláh Jenő prímásnak, koncertmesternek; Pete György kritikusnak, szerkesztőnek; Rózsa Endre Bertalannak, a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium igazgatójának; Szenczi Sándornénak, a szegvári Általános Iskola tanárának; Tornyosiné Nagy Évának, a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szaktanácsadójának; Vagyóczki Imrének, a csepeli Kossuth Lajos Műszaki Szakközépiskola igazgatóhelyettesének; Wéber István karnagynak. A Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet adományozta: Bőthe Gézánénak, a solymári Hunyadi Mátyás Általános Iskola és Zeneiskola tanítójának; Garai Róbertnének, a budapesti I. kerületi Lisznyai utcai Általános Iskola tanárának; Gáli Vilmosnénak, a bajai Ének-Zenei Általános Iskola tanítójának; Gémes Pálnénak, szegvári Központi Óvoda vezetőjének; Kirsch Tibornak, az emődi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és Szakiskola tanítójának; Lázár Péternek, a nyírteleki 1. számú Általános Iskola tanítójának; Linczényiné Szűcs Ildikónak, az Irányi Dániel Általános Iskola igazgatóhelyettesének; Lőrinc Katalin táncművésznek, tánctanárnak; Örkényi Miklósnénak, a Pécs Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala főtanácsosának; Pakuts Tamásnénak, a pécsi Jurisics Utcai Általános Iskola igazgatójának; Pál Ferencnének, a bátonyterenyei I. számú Óvoda Igazgatóság tagóvoda vezetőjének; dr. Straub Boldizsárnak, a nagykanizsai Cserháti Sándor Mezőgazdasági és Gépészeti Szakközépiskola tanárának; Szotákné Tóth Mártának, a miskolci Bársony János Általános Iskola tanárának; Varró Sándornénak, a szegedi Tarjánvárosi II. számú Óvodai Körzet óvodavezetőjének; Vojáki Nagy Istvánnénak, a budapesti IV. kerületi Ének-Zene, Testnevelés Tagozatos Általános Iskola és Háziasszonyképző Szakiskola igazgatóhelyettesének. A kitüntetettek egy csoportja teknős Miklós felvétele KULTÚRA Ha nem tudja fogni a TV3-at, legyen kábeltévé-előfizető, vagy költözzön el! Vadonatúj TV3. Jó, hogy látom, mem s kapjam hogy visszaszerezze kedvenc kanapéját NÉPSZABADSÁG \\ Úgy és ürügy Milyen jól megférnek most egymással, egymás mellett Debussy és De Falla. Bezzeg annak idején, amikor a Debussy-rajongó spanyol fölkereste a mestert, és a világot keblére ölelni akaró indulattal azt mondta: „Mester! Én rajongok a francia zenéért!”, Debussy csak megemelte ernyedt szempilláit, és azt felelte: „Én meg nem.” Idővel rendeződnek a dolgok. Tényleg elég nagy a kísértés, hogy a Fesztiválzenekar Kocsis Zoltán által vezényelt koncertjét csak ürügyként használjam, nem is fogom teljesen legyőzni a késztetést, bár eszemben sincs, és persze nem is tudnék igazságot osztani. Nyilván ritkulni fognak a jövőben az ilyen események, de a dolgok idővel elrendeződnek. Koncert volt, korrekt, hallgatható, ha a hangulat nem is vetette szét a Zeneakadémiát. Hát nézzük, mit vesztettünk ebben az évben. Valami rózsaszín kis illúziót, hogy itt van egy pont, sziget az országban, ahol minden rendben van, nincs gyűlölség, féltékenység, hatalmi játszma, csak a művészet lánglelkű szolgálata, egység, egymás kölcsönös tisztelete, magasztos célok, meg ilyenek. Jó, nem így van. Elveszítettünk az illúziónk mellett egykét markáns személyiséget a zenekarból, az oboista Dienes Gábort vagy az ütőhangszeres Rácz Zoltánt nem látni már a koncerteken, de a zenekar mára már intézményesült, több, mint tagjainak együttese. Félreértés ne legyen, a Fesztiválzenekar ettől még nem vált sólyomarcú, pénzéhes kapitalisták gyülekezetévé, én is észrevettem azt a finom mosolyt, ami a Debussy Rapszódia-szaxofonszólóját játszó Kiss Gy. László arcán jelent meg, amikor az első hegedűs Major Tamás szépen oldott meg egy nehéz részt. A zenekar nagykorú lett, befutott, nemzetközileg jegyzett, A kategóriás társulat. Mit nyertünk még? Lehet, hogy nem jól ismerem a hazai zenekarok történetét, de amennyire meg tudom ítélni, ilyen helyzet még nem volt az országban. Valóságos verseny van ma a három vezető szimfonikus zenekar között, kicsi lett a Zeneakadémia, állandó telt házak vannak a koncerteken, szélesedik a repertoár. Egyszerűen érdekes dolog ma zenekari hangversenyre menni Budapesten. Mást látni itt, és mást látni ott - bár a kép, amit fölvázolok, szükségszerűen általánosít. A Vásáry vezényelte rádiózenekari koncerteken látni, micsoda hitele lehet még mindig egy karmesternek, és ez a hitelesség hogyan ad szárnyakat nemcsak a zenekarnak, de a közönségnek is. A Fesztiválzenekar stabilitását már a zenélés színvonala is biztosítja, jók a muzsikusok, összehangoltak, a társulat friss, de nem éretlen, jelentős szólistákat és karmestereket tudnak meghívni, a gépezet mozgásban van. Az Állami Hangversenyzenekart először föl kell építeni, arculatot kell neki teremteni, személyi változásokat kell végrehajtani. Van buktató bőven, hogy talán kevéssé sportszerűen, a zeneigazgató mostani - tehát egy másik zenekarral lezajlott - koncertjét hozzam példának: ez a hangverseny a szó jó értelmében nem volt eladva a közönségnek. Nem Kocsis sokat bírált karmesteri mozdulatkészleteiről van szó, egyrészt ő is egyre oldottabb, másrészt a közönség is kezdi megszokni, hogy a karmester Kocsist hallgatni kell, és nem nézni. De Kocsis Zoltán, mint komoly muzsikus, feltételezi, hogy a közönség komoly emberekből áll, és szellemi erőfeszítést követel tőlük. A muzsika fontosabb számára, mint önmaga elfogadtatása. Egy nehéz és ritkán hallott művekből álló első rész után Raveltől a Daphnis és Chloé, majdnem egyórányi balettzene. Emlékszem, amikor A fából faragott királyfi volt a zenekar műsorán, elektromos táblára vetítették ki, hogy a zenének bizonyos pontjainál mi történik a színpadon. Lehet, hogy a megoldás nem zeneközpontú, de legalább zene körüli, a közönség mégis figyel és kapcsolatban marad a zenével, nem pedig a műsorfüzetet olvasgatja, és a támogatók névsorát tanulja meg kívülről. Ott ülök a nézőtéren, látom, hogy csakugyan ez történik, meg néhányan röhögnek a szélgépen vagy a kóristák hujjogásán. Kocsist követni feladat, amit a közönségnek még meg kell tanulnia. Lehet, hogy egy-két évad elteltével majd gúnyosan mosolyog az ember önmaga naivitásán és elveszett illúzióin, de most úgy látom, soha nem volt ilyen esély a magyarországi zenekari kultúra fölemelkedésére. Nagyon kérek mindenkit, aki az ügyben muzsikusként, szervezőként vagy hivatalnokként tehet valamit, legyenek óvatosak. Fáy Miklós ■televízió Hír derű A kereskedelmi televízió kereskedő: kínál természetesen mindenféle kapós médiaportékát, viszont van egy boltja, aminek ugyebár, hangulata van. Főmarketinges aligha mondhat mást, legyen szó szatócsboltról, biciklikölcsönzőről, avagy televízióról: hangulatnak lennie kell. Kereskedelmi televízióban pedig jó hangulatnak kell lennie, mert a néző itt mindenekelőtt jóféle esti-délutáni közérzetet szeretne vásárolni. Az a baj, hogy utána viszont rögtön mindenféle más érdekességet is. És az itteni főmarketinges nagyon jól tudja, mi is ma a kurrens érdekesség. Például a vér. Friss vér, azon melegében mutatva, nemcsak másnap, nemcsak arról a felvételről, amit már minden más csatorna hírműsora agyonkoptatott. A véren kívül ott van még a bűn és bűnhődés, magán- és közbotrány. Ott van még a szívfacsaró nyomor, az arcpirító gazdagság. Ezek kapósak. Ne legyünk igazságtalanok, kínálnak mást is. Olyat, aminek a néző életéhez köze van, és ezért nézi. Az persze nem árt, ha a nézelődés végén a kezét ökölbe szorítja, az asztalra csap, vagy akkorát sóhajt a megkönnyebbüléstől, amekkorát akkor káromkodna, ha az ellenkezőjét látta volna. Ezek volnának az eladhatósági szempontok. Menne is ez, ha nem kellene közben hangulatra, jó közérzetre is vigyázni. De kell. Az új kereskedelmi TV 2 berkeiben kigondolták: ha törik, ha szakad, műsorvezetői arcról mosoly nem hervadhat le. Nem is hervad, és meg kell hagyni, vannak, akiknek jól áll. Ők olyankor egy egész milliárdos vállalkozás nevében mosolyognak szépen, ártatlanságot sugároznak, mintha nem bántaná őket senki, mintha nem gyilkos napi médiaversenyre szorítva ülnének le a hírolvasó asztalhoz, hanem csak úgy, nézőbarát jókedvükből. A Tények műsorvezető párosának talán tényleg jókedve van. Ha az van, akkor nem a mosolyt kell újragerjeszteniük egy-egy véresebb hír végén, hanem fordítva, a maximumról kell lejjebb venni az alapderűszintet, amikor egy pillanattal korábban még a fekete hullazsák látszott a tömegszerencsétlenség helyszínén. A mosolyt naponta és hírenként kell kalibrálni. Nem lehet könnyű, és ki tudja, nem fogy-e el majd akár a jókedv, akár a jókedvet kordában tartó önfegyelem. Aki utazott már repülőn, miközben dolgos utaskísérők gondoskodtak kényelméről, az tudja, milyen, amikor a stewardess biztonsági bemutatót tart. Mintha viccet mesélne. A poén a légi katasztrófa, ami nem velünk történik meg. Hanem másokkal. Mi a jól fűtött kabinból elképzeljük, beleélni magunkat tilos. De ez már a stewardess-műsorvezető felelőssége, aki tiszte szerint fölmutatja, azután kikacagja a biztonsági övét, a mentőmellényt, az oxigénmaszkot. íme, egy kereskedelmi televízió hírműsora. Tények, tényezők, hangulat. Hirsch Tibor