Népszabadság, 1997. december (55. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-23 / 299. szám
10 NÉPSZABADSÁG. KULTÚRA Kettős tükörben: Jozef Tiso Egy magyar-szlovák monográfiáról A dunaszerdahelyi Nap Kiadó Arcképek kettős tükörben című sorozatának első kötete, egy magyar és egy cseh történész (Ádám Magda és Josef Hanzal) monográfiája Eduard Benesről, erről a nagyon ellentmondásos, ám kiemelkedő képességű cseh politikusról már tavaly napvilágot látott. A sorozat következő kötete, G. Kovács László és Iván Kamenec közös munkája pedig Jozef Tisóról szól, e század talán legszélsőségesebb értékeléseket kiváltó szlovák politikusáról. Jozef Tiso, aki 1887-ben született Nagybicsén és akit 1947. április 18-án akasztottak fel a népbíróság ítélete alapján Pozsonyban, plébánosként az 1939 és 1945 között létezett Szlovák Köztársaság elnöke volt, pontosabban szólván: „Vezére” az ezeréves szlovák história folyamán először létezett önálló szlovák államnak, s Hitler kegyelméből lett azzá. Sokan, főleg nacionalista hangoltságú politikusok, pszeudotörténészek, azonban úgy vélik (noha ez ellen az állítás ellen a jelenlegi szlovák önálló állam legtöbb hivatalos képviselője a leghatározottabban tiltakozik), hogy létezik valamiféle jogfolytonosság az egykori és a mostani önállóság között. Ám sokan azok közül is, akik ismerik és elismerik Jozef Tiso súlyos vétkeit (szövetség a fasisztákkal, az a példátlan kegyetlenség, amellyel gyakorlatilag kiirtotta a szlovákiai zsidóságot, s végül, de nem utolsósorban a szlovák nemzeti felkelés elleni fellépése), találnak számára úgynevezett mentő körülményeket (például a második világháború idején valószínűleg Szlovákia volt az egyetlen állam, amelyben a bíróságok nem hoztak halálos ítéleteket, például Szlovákiában valószínűtlenül magas volt az életszínvonal, s Tisónak még Horthynál is hosszabb ideig sikerült elkerülnie a közvetlen német katonai megszállást). Nem is szólva arról, hogy máig tartó viszolygást vált ki az a tény, hogy pap létére kivégezték. Nemhogy Prága kegyelemben részesítette volna, hiszen ő csupán a „kisebbik rosszat” választotta, inkább Benes - nem szólva Gottwaldról - személyesen álltak bosszút rajta. G. Kovács László és Iván Kamenec roppant higgadtan fogalmaznak, hiszen közös meggyőződésük: a történész nem bíró és nem ügyész, hanem tudós, aki a tények alapján objektív helyzetet ábrázol és erkölcsi felelőssége tudatában a teljes múlt rekonstruálására vállalkozhat. De nem csupán arról van szó, hogy a magyar és a szlovák történész szakmai nézetei megegyeznek. Nem kevésbé lényeges tény, hogy alaposan ismerik a kort és nem előítéletek, hanem a valóságos történések alapján írnak Tisóról. Megmutatni és nem leleplezni akarják. Egyszersmind világosan cáfolva azt a tévhitet, hogy a történészek álláspontja között a határ a nemzeti hovatartozás szerint, nem pedig objektivitás és a felkészültség mértéke szerint húzható meg. Tiso személyiségének, cselekedeteinek felmérésében a magyar és a szlovák történész álláspontja lényegében egyező. Tiso, ez a szegény szlovák családból származó katolikus pap először egyházi karrierre vágyott, s mivel képességei kiválóak voltak, esélye is volt erre, de 1918-ig valószínűleg egyáltalán nem gondolt sem a történelmi Magyarország felbomlására, de komolyabb politikai szerepvállalásra sem. Az első világháború utáni szlovákiai politizálás csillantotta meg előtte a lehetőséget, s egyelőre a kereszténydemokrata eszmék megvalósítása érdekében még miniszteri posztot is vállal Prágában, holott valóságos célja a szlovák autonómia. A siker azonban a fejébe száll, s egyre inkább autokratikus cselekvésekre ösztönzi. Az úgynevezett „történelmi elhivatottság” nevében sodródik mind szélsőségesebb irányokba. Egészen addig, amíg - Hitlert feltételek nélkül kiszolgálva - buzgó hívőként és papként a Vatikánnal is szembeszáll. Először a tekintélyelvűség erőteljes képviselete jellemzi politikusi arcát, majd a terroreszközök felhasználása. S jellemző, hogy ahogy nő Hitler bizalma Tiso iránt, úgy csökken a Vatikán támogatása, de Tisót már csak Berlin érdekli... Nem állítható, hogy a két portré tökéletesen fedné egymást. G. Kovács esendőbb embernek látja Tisót, mint Kamenec, aki - nem tagadva a kényszerhelyzeteket sem - a politikai eltökéltség keményebb formáit tételezi fel. G. Kovács szerint inkább az események sodorták Tisót, míg Kamenecnek az az álláspontja: Tiso maga teremtette azokat a helyzeteket, amelyekből már nem lehetett kiút. A nacionalizmus logikája a szélsőségek alkalmazásához vezet. Tiso persze előbb azt hitette el magával, hogy saját pártja szélsőségeseit úgy szerelheti le, ha maga hajtja végre a Hitler által adott feladatokat, s így bizonyos cselekvési szabadságot őrizhet meg önmaga számára. Ez azonban illúzió lett csupán, mert ugyan elvben lehetett különbség Tiso és pártjának szélsőségesei között, de 1944-re ezek már gyakorlatilag eltűntek. Ebben a következtetésben a magyar és a szlovák tudós egyetért. Dicsérnünk kell a kiadó vállalkozását és a történészek teljesítményét egyaránt. Nemcsak Közép-Európa sötét múltjának jobb megértését segítik, hanem a magyar és a szlovák egészséges közgondolkodás tapasztalati megismeréséhez is szemléletes példát nyújtanak. (A sorozatot Szarka László szerkeszti és ő írt hasznos utószót a kötethez.) Pozsony, 1997. december E. Fehér Pál PÁLYÁZATI FELHÍVÁS MÓDOSÍTÁSA A Magyar Villamos Művek Rt. (székhely: 1011 Budapest, Vám u. 5-7., cégjegyzékszám: 01-10-041828) (a továbbiakban: Kiíró vagy MVM Rt.) a Népszabadság című napilap 1997. október 22-i számában megjelent a Kiíró tulajdonát képező és Százhalombattán, a Dunamenti Erőmű Rt. területén található olajtároló rendszer bérbeadására vonatkozó pályázati felhívását módosítja. A módosított pályázati felhívás elválaszthatatlan részét képező tendercsomag módosítása 1997. december 29. napjától kezdődően átvehető munkanapokon 9.00 és 13.00 óra között az alábbi helyen: Cégnév: MVM Rt. Cím: H-1011 Budapest I. ker., Vám u. 5-7. IV. emelet 412. iroda Név: Józsa Ottó. Fax: 202-6186. Telefon: 202-0607 A tendercsomagot megvásárló személyeknek a Kiíró a pályázati felhívás módosításáról értesítést küld. MVM Rt. Kiíró PÁLYÁZATI FELHÍVÁS MÓDOSÍTÁSA A Magyar Villamos Művek Rt. (székhely: 1011 Budapest, Vám u. 5-7., cégjegyzékszám: 01-10-041828) (a továbbiakban: Kiíró vagy MVM Rt.) a Népszabadság című napilap 1997. október 22-i számában megjelent a Kiíró tulajdonát képező és Tiszaújvárosban, a Tiszai Erőmű Rt. területén található olajtároló rendszer bérbeadására vonatkozó pályázati felhívását módosítja. A módosított pályázati felhívás elválaszthatatlan részét képező tendercsomag módosítása 1997. december 29. napjától kezdődően átvehető munkanapokon 9.00 és 13.00 óra között az alábbi helyen: Cégnév: MVM Rt. Cím: H-1011 Budapest I. ker., Vám u. 5-7. IV. emelet 412. iroda Név: Józsa Ottó. Fax: 202-6186. Telefon: 202-0607 A tendercsomagot megvásárló személyeknek a Kiíró a pályázati felhívás módosításáról értesítést küld. MVM Rt. Kiíró Régi idők színjátszói Serly Lajos zeneszerző és színidirektor Ó-Budán a Goldbergerék szolgálaton kívüli kékfestő üzemét saját pénzén átépítette színház céljaira, hogy azontúl egészen a második világháborúban hadirokkanttá lett Kisfaludy Színház szolgálja a III. kerületi lakosság, az unatkozó gőzhajózók és a margitszigeti kalandra vágyó fürdővendégek művelődési szándékát. Száz éve, hogy állandó kőszínház nyílt Óbudán. Az évfordulóra az Óbudai Múzeum ünnepi helytörténeti füzetet adott ki csinos köntösben (Régi idők színjátszói - a Kisfaludy Színház (Budán - 1897) Alpár Ágnes színháztudóstól, aki az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kötelékében fél évtizede elvégezte már a Kisfaludy Színház történelmének egybegereblyézését, közreadta a bemutatók adattárát az 1892-1934 időszakra vonatkozólag. A nagy összefoglalás helytörténeti változatában idegenkezűség található: Serly áldozatos költségeiről azt állítja a könyv, hogy 40 ezer forintja bánta, amíg Bernthaller Adolf és Bayer építészek a raktárból színházat csináltak (17. oldal) és azt is mondja (21. oldal), hogy a színházalapításba beleölte 61 ezer korona vagyonát. Az óbudai publikum részvétlenségén elkeseredett Serly egy év múlva a londoni néprajzi kiállítás területén vezényelte 69 tagú zenekarát (17. oldal), négy oldallal utóbb a zenekar már 70 tagú. Serly kivándorol az Újvilágba, megtartja azonban tulajdonában a színházat, bérleti díjat fizetnek neki az egymásra soroló színigazgatók. Rengeteg igazgató működik a távoli III. kerületben. A színház látogatatlan marad a nézőktől. Akkor lendül föl némileg forgalma, amikor a villamosmegállótól közvetlenül behatolható Thália temploma, és egyetlenegyszer volt sikere, Goldfaden Szulamitjának helyileg megzenésített változatával. A Kisfaludy Színház hol kabaréval és orfeumi műsorral csábít, hol előkelő drámát és irodalmi műsort kínál. Mindkettőt mindhiába. Színházi kalandoroknak ugyanúgy beletörik a bicskájuk a vállalkozásba, mint a vidéki magyar Shakespeare-kultusz ápolójának, Rakodczay Pálnak. Időnként mozivá alakítják át. Majd a közművelődés szerelmetes harmadik kerületi apostolai visszaimádkozzák színházzá. Rettenetes rossz társulatok, siralmas előadások, szedett-vedett truppok ijesztgetik a nagyérdeműt. Az óbudai színház a silány művészet etalonja volt sokáig. Ma befogadó színháznak neveznék az óbudai módszerét: aki arra jár, fölütheti színpadán a díszletléceket és játszhat, ahogy tud. A Kisfaludy Színház viharos történelme intő jeleket ad a mának: az úgynevezett befogadó színház képtelen meghonosodni, gyökeret verni. Csak az újságok színházműsor rovatát tölti ki a program, de nem a széksorokat. Ahol nem hívja létre a színház működését egységes társadalmi réteg szórakozniművelődni vágyó igénye: ott nem tudja megvetni lábát az állandó színházi működés. Bukdácsolás lesz a sorsa. Vádaskodás a történelme: ki miatt nem megy a bolt: a fagyos nézők vagy az alacsonyan szárnyaló előadások okolhatók a csődért. Az elmaradt bevételek vagy az elbokázott támogatási összegek eltűnése miatt omlik össze a kassza? A missziót teljesítő színház mindig rosszabb, mint a nyerészkedni akaró üzleti vállalkozás. Amikor sallangos szólamokkal indokolgatják egy-egy színház megszervezésének szükségességét, ott mindig a politikusok sumáksága búvik meg a jelszavak mögött. Elérni akarnak valami nemtelen célt, ennek érdekében gründolnak színházat. Ollóval átvágják a nemzetiszín szalagot a megnyitón. Fényképeszkednek. Nyilatkoznak. Megfürdetik orcájukat a fényben. S hagyják dögrovásra menni a színházat, ami csak addig érdekelte az átmeneti kulturális férfiakat, ameddig leszámították segítségével népbarátságuk és a kultúra szövétnökének elhivatott terjesztője hírlelését. A színháztörténet meg csak csodálkozik, miért nem mentek be a nézők a színházba, holott oda épült nekik a lakásuk közelébe. A színháztörténelem ezek nélkül a betolakodó színházzal politizálók nélkül is teli van huncutsággal. Azt állítja a helytörténeti füzet, hogy a Kisfaludy Színház függönye előtt hajolt meg első ízben a nagyérdemű tapsait megköszönni az ifjú Molnár Ferenc, mint Hauptmann Henschel fuvaros című drámájának fordítója. Alpár Ágnes szerint Kövessy Albert mutatta be a modern német drámát. Adattárában csak 1900-as óbudai előadásáról tud. Föltehetően csak a felújításról van színlap. Molnár Hauptmann-fordítása napjainkban is színen van a Katona József Kamrájában. Mikor került elsőül színre magyar nyelven? A Schöpflin-féle színházi lexikon szerint 1899. április másodikán adták Kesztler Edével a címszerepben. A többi szerepeket Arday Ida, Gyurmán Alice, Kápolnai Irén, Sarkadi Aladár, Kovács Sándor, Tukorai Loránd és Pataki József játszották. Miért fordítja le az óbudaiaknak Molnár Ferenc húszesztendősen a német drámát, az kiderítetlen máig. Kilóg a Molnár-életműből. De még a fordításai között sem lelni párját, többnyire párizsi körúti vígjátékokat tanított meg magyarul beszélni. 1945-ben még kis ideig próbálkoztak színházzal a III. kerületben. Visszamentek a romos házból a Bródy kávéházba, ahonnan kiindult az óbudai állandó színészet. Azután fölhagytak a próbálkozásokkal. Elkészült az Árpád híd. Óbuda a valóságban is megszűnt Pest környéki kisváros lenni. M. G. P. Az egykori óbudai Kisfaludy Színház Nemzetközi Petőfi-pályázat A Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége a társult szervekkel együtt január 1. és március 15. között nagyszabású Petőfirendezvénysorozatot szervez. Ennek része a Nemzetközi Irodalmi Petőfi-pályázat, a Petőfi-témájú kötetek megjelentetése, tudományos tanácskozás, valamint a Petőfi Antológia közreadása. Jelenleg a Nemzetközi Irodalmi Petőfi-pályázatra történnek benevezések, felnőtt, általános és középiskolai kategóriákban, vers és kispróza műfajában. Ennek beadási határideje: 1998. január 20. Ehhez kapcsolódva döntött a zsűri különdíjak átadására is. Különdíjakat ad ki a szervezőbizottság az alábbi témakörökben: A reformkori magyar írók (Széchenyi, Kossuth, Petőfi) és a testkultúra. A korábban meghirdetett Riporter kerestetik című pályázathoz kapcsolódva riport Petőfi és kora vagy Petőfi és Európa témakörben; Illusztrációk Petőfiről és koráról; Fotók helyi 1848-1849-es témákról, Petőfiszobrokról. E pályázatok beküldésének határideje: 1998. február 20. Érdeklődni a MINSZ-központban lehet: 3300 Eger, Vécsey u. 65. Tel./fax: (36) 411- 099. 1997. december 23., kedd ■televízió Búcsú, de lehetséges „Búcsú a nézettségtől...” Vámos Miklós mondta így, talán Hemingway után szabadon, és a kereskedelmi televíziók napi sokszor huszonnégyórás műsoróra-átadására célzott, arra, hogy abban úgyis el kell vesznie kedvenceknek és kiválasztottaknak. Mivel ezt már nem tette hozzá - a távkapcsolós kattintgatás szokása nem egyszerűen egyik vagy másik csatornának, egyik vagy másik műsornak előnytelen, hanem úgy ahogy van, hadüzenet a Nézettség szent ideájának és fétisének. Búcsú a Nézettségtől - valóban. Ma már, ha az új típusú néző csatornákon át ugrabugrálva el is akar jutni az ő kedvencéhez, mint elbitangolt jószágot rendre megakasztja valami: szín és hang, villódzás - hol egy halálsikoly, hol egy női testrész - és felejti, hogy eredetileg Friderikusz-, Szenes-, Betlen-, Frei- avagy Vámos-nézőbe indult, esetleg az időjárásjelentésre lett volna kíváncsi. Vámos Miklós szépen búcsúzott el. Évek alatt megmutatta, hogy amíg mások a legeslegtelevíziószerűbb televízió titkát keresik, addig ő magas nézettségi indexet produkál mindazon dolgok különös koncentrátumával, ami a modern médiaguruk szerint ellenjavallt: kép helyett szóval, pergős válaszok helyett lassú kérdésekkel, flitteres pódium helyett pasztellparavánokkal, az „együtt vagyunk” zenés-táncos optimizmusa helyett családias rosszkedvvel, de legalábbis azzal a humort is megengedő melankóliával, ami tényleg családias, merthogy egy átlagos magyar család esténként ebben a lelkiállapotban néz televíziót. Megmutatta tehát, hogy ezzel nézőket lehet képernyő előtt tartani, néha érdekesebb, néha unalmasabb partnerek segítségével. Most pedig - talán kárörvendve - jósol. Jósol, mégpedig szokása szerint most is mellékesen, nem azzal a hangsúllyal, mint aki fontos dolgot mond. Céloz rá, hogy a javallt és ellenjavallt produkciók hamarosan együtt vesznek el a csatornák összefolyó képtengerében. Nem pusztulnak el, megmaradnak, de az igazi, követhető és áttekinthető indexversengésnek mindörökre vége. Képernyőről csak olyan ember utal ma ilyesmire akinek mindegy. Aki talán (majd meglátjuk) tényleg abba mer hagyni valamit, csak azért mert megunta. Aki hitelesen kívülálló. Talált tárgy a médiasztárság: visszaadja bármikor. Hirsch Tibor