Népszabadság, 1999. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-02 / 1. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 1999. JANUÁR 2., SZOMBAT Megkezdődött a német EU-félév Felvételi időpontra nem számíthatnak a tagjelöltek Január 1-jével fél évre Németország vette át az elnökséget az Európai Unió­ban. -Az lenne a jó, ha most mindenki saját házi feladatára összpontosítana - mondta tudósítónknak egy német kül­ügyi illetékes, aki szerint ha a tárgyalá­si anyag fele kipipálhatóvá válik a né­met elnökség végére, azzal már elége­dettek lehetnek a tagjelöltek. Felvételi időpontot nem fognak megjelölni. BONNI TUDÓSÍTÓNKTÓL Gerhard Schröder kancellárra — akit még néhány hónapja is inkább az euroszkeptikusok táborához soroltak - nehéz hat hónap vár. Annál is inkább, mert az osztrák elnökség alig oldott meg valamit az EU belső problémáiból. Egy­előre nehezen jósolható meg, hogy a kö­zös pénz, az euro startja okoz-e rendkí­vüli problémákat és ezzel nem tervezett feladatokat az elnökség számára. Ám e nélkül is van teendő elég. Bonn a belső reformoknak ad priori­tást. Az Agenda 2000 a legfontosabb reformvállalkozás az amszterdami csúcs óta: a tagállamok költségvetési befizetéseit, a regionális fejlesztésre és az agrárium támogatására költött mil­­liárdok elosztását kellene újraszabá­lyozni, hogy úgymond finanszírozható legyen a keleti bővítés, új tagok, közöt­tük Magyarország valamikori felvétele. A többség a status quora gondol, aki pedig változásról beszél, mint például Németország, elsősorban saját befize­téseinek csökkentését érti ez alatt. Nagyra törőnek tűnik Schröder terve, hogy már március végére, a brüsszeli rendkívüli csúcsértekezletre tető alá hozza az EU jövőbeli finanszírozását rögzítő megállapodást. Joschka Fischer külügyminiszter az elnökség első hó­napjaira válsághangulatot jósol, de meggyőződése, hogy kellő időben sike­rül megoldani a finanszírozás gordiuszi csomóját. Németország az EU-költség­­vetés fő finanszírozója marad, nettó be­fizetései azonban fokozatosan csök­kenni fognak, más gazdag tagállamoké valamelyest növekednek majd - jósol­ják német elemzők. A keleti bővítés is a német elnökség meghirdetett súlypontjai közé tartozik, bonni diplomáciai források azonban óva intenek a túlzó várakozásoktól. - Az lenne a jó, ha most mindenki saját házi feladatára összpontosítana - mondta tu­dósítónknak egy német külügyi illeté­kes, aki szerint ha a tárgyalási anyag fe­le kipipálhatóvá válik a német elnökség végére, azzal már elégedettek lehetnek a tagjelöltek. Felvételi időpontot nem fog­nak megjelölni. A Schröder-kormány, amely a mun­kanélküliség visszaszorítását jelölte meg első számú belpolitikai feladatá­nak, európai foglalkoztatáspolitikai pak­tumot is tető alá akar hozni, s csaknem biztosra vehető, hogy a júniusi kölni csúcsértekezleten egy ilyen megállapo­dás ünnepélyes elfogadásával koronáz­zák majd meg a német elnökséget. A nagy ismeretlen: mi lesz a tartalom, kit mire kötelez a paktum? Oskar Lafontaine pénzügyminiszter megkísérli az adórendszerek közelítését, elsősorban a német pénzeket elszipkázó adóbázisok visszafejlesztését. Csoda lenne azonban, ha e téren gyors eredmé­nyek születnének. Hasonlóképpen sze­rény előrelépés jósolható a közös kül- és biztonságpolitikában, illetve a bevándor­láspolitikák összehangolásában. Bonn már jó előre jelezte: nem akarja megvál­tani a világot. Fischer: „Nem ígérhetem, hogy a német elnökség csodákat művel.” Schröder: „Ha megcsináljuk az Agendát, érett teljesítményt mutathatunk fel.” Léderer Pál AZ EU ELNÖKI TISZTÉT BETÖLTŐ ORSZÁGOK (1995-2002) Szilveszteri tűzszünet Koszovóban ÚJVIDÉKI TUDÓSÍTÓNKTÓL Koszovóban a vasárnap óta tartó törékeny tűzszünet „túlélte” a szilveszter éjszakai féktelen lövöldözést. Igaz, ehhez hozzáse­gített az is, hogy a fegyveres támadásoktól való félelem miatt a szórakozóhelyek nem üzemeltek. A koszovói albán fegyveres mozgalom közben bejelentette: ezentúl is tiszteletben tartja a maga hirdette tűzszünetet, viszont az új évben folytatja felsza­­badítási harcát. A gerillaszervezet számít a helyi és külföldi al­­bán­ság támogatására, s tisztelni fogja a nemzetközi tényező­ket, elsősorban a NATO-t és az Egyesült Államokat. Szlobodan Milosevics viszont azt hangoztatta, hogy 1999 a koszovói kérdés politikai rendezésének éve lesz, amennyiben a világ és Európa elkötelezi magát a többség túlsúlyának érvé­nyesítése és a jogegyenlőség tiszteletben tartása mellett. A ju­goszláv elnök szerint nehéz és jelentős esztendő áll az ország mögött: nehéz, mert brutális külső nyomást kellett elviselnie a Koszovó önállósulását támogató hatalmak részéről, s jelentős, mert a lakosságot, a politikai pártokat és az állami intézmé­nyeket eggyé forrasztotta az elszántság, hogy megvédik a nemzet szabadságát és méltóságát. Pilcz Nándor Koszovói albánok két UCK-harcost temetnek Pristina közelében REUTERS-FOTÓ _______Jegyzet________ A megvásárolt parlament „Ha örökké hatalmon akarsz maradni, vásárolj magadnak egy parlamentet” - ez a szerbiai rezsim legfrissebb találmánya. Elfogadtak ugyanis egy törvényt, amely különleges előjogokkal ruházza fel az ál­lam hivatalnokait és a nemzetgyűlés kép­viselőit. Az eredmény: a képviselők ja­nuártól az átlagfizetés tizenkétszeresét kapják, Szerbia elnöke pedig Tito hajdani fizetésének a háromszorosát. Az ügy pél­dátlan politikai botrányt okozott. Ami pedig a részleteket illeti. Az el­nök az átlagfizetés tizennyolcszorosát kapja majd, 20 százaléknyi prémiummal megfejelve. Ugyanekkora a „szorzó” a miniszterelnöknél, tizenötszörös a mi­nisztereknél, 10-12-szeres a „mezei” képviselőknél. A törvényjavaslatot „túlnyomó több­séggel” szavazták meg. Eredetileg ugyan csak arról van szó, hogy a bírák és az ügyészek fizetése emelkedik, de a kormány és a parlament tagjai „becsem­pészték” magukat az indítványba. Oly­annyira be, hogy először is önnön ma­guk fizetésének az emeléséről gondos­kodtak, messze maguk mögött hagyva a bírákat. Összehasonlításképpen: amikor Tito volt uralmon Jugoszláviában, az ő fizetése az egyharmada volt a mai szerb elnökének - holott az átlag-életszínvo­nal manapság a ’ 60-as évek színvonalá­ra süllyedt vissza. Ha Bill Clinton az ál­lami költségvetésnek ugyanazt a száza­lékát kapná (éves) fizetésként, mint a mai szerb elnök, akkor a jövedelme 47 millió dollárhoz volna közel, ahogyan ezt Dragoljub Kavran, a belgrádi egye­tem professzora kiszámította. (Clinton egyébként 230 ezret kap...) Az új „jövedelmi” törvény dühbe hoz­ta a lakosságot. Erkölcstelennek, cini­kusnak, szégyenletesnek és korruptnak minősíttették a döntést. Kivált azért, mert az átlagember úgy gondolja, hogy az ő vállára nehezedő új adótörvények lényegében a tisztségviselők magas fi­zetésének a forrását teremtik elő. Természetesen a szóban forgó fizeté­sek - nyugati mércével mérve - nem magasak, kétezer és négyezer-ötszáz né­met márka körül mozognak. De abban az országban, ahol a lakosság 60 száza­léka a szegénységi küszöb alatt él (az át­lagfizetés 200 márka körül van), és ahol az egyenlősdinek komoly tradíciói van­nak, ma karriernek számít egyszerű par­lamenti képviselőnek, pláne miniszter­nek lenni. Holott az illetők semmit sem tettek azért, hogy az ország visszatérjen a normális állapotokhoz, a nemzetek kö­zösségéhez. A közvélekedés Belgrádban ma az, hogy Milosevics rezsimje gyakorlatilag megvásárolta a politikusok javát, füg­getlenül attól, hogy ki melyik párthoz tartozik. A jövőben a szerb parlamenttel sokkal könnyebb lesz elfogadtatni azo­kat a törvényeket, amelyekhez a min­denható főnöknek érdeke fűződik. Belgrád, 1999. január Dragoszlav Rancsics Ferivel! Ezt a címet adta a szinte teljes egészében a német elnökség feladataival foglalkozó különszámának a vorworts című német havilap, a szociálde­mokrata párt sokáig tetszhalottnak hitt szócsöve. És, hogy hű maradjon saját hagyományaihoz, egy csinos munkasisakot viselő modern munkás­ember portréját biggyesztette a címlapra. Mindezt ügyes színkompozí­­cióval adta elő, úgy, hogy az EU-kék sisak fölé az EU-sárga (vagy arany?) csillagkoszorúja került glóriának. Szóval Európa csillaga felivel és beragyog... Hát, nem tudom, mondaná erre Jirí Menzel a világ kis és nagy dolgai iránt Közép-Európában elengedhetetlen csipetnyi kétkedéssel. Bárcsak úgy lenne. Bárcsak valóban felívelne és ragyogna. Európára - és persze nemcsak a tizenötök Európájára - igencsak ráférne már egy kis felívelés, dinamikusabb növekedés, több elkölthető pénzzel a zsebekben, keve­sebb munkanélkülivel, segélyre szorulóval, hajléktalannal, no és el ne fe­lejtsem, kevesebb puskaropogással a Balkánon, amely ugye szintén a kontinensen van. Ehhez képest a bölcseknek nevezett gazdaságkutatók szerte Európában nem sok jót prognosztizálnak, s például a vérwárts címlapján díszelgő modern melósnak furcsa mód mind fityiszt mutatnak, mintha ő lenne minden jó elrontója. Felívelés - üzenik neki - csak akkor lesz, ha önmér­sékletet tanúsít, ha nem téveszti össze a bérindexet a tőzsdeindexekkel, és egyszer s mindenkorra leszámol az illúzióval, hogy beleszólása van. Ab­ban a világban, ahol csak a spekulációval szerzett jövedelmek nőhetnek az égig, s ahol egy vállalat piaci értékét nem alkalmazottai szorgalmának, szaktudásának és kreativitásának összege, hanem a menedzsment lét­számleépítési bravúrjai határozzák meg, legfeljebb egy szociáldemokrata pártlap címlapján botolhatunk optimizmust sugárzó munkavállalókba. Vajon másképp lesz-e ez 1999-ben? Elstartolt a közös európai pénz, az euro, s hívei szerint máris elérte egyik legfőbb célját: a startnál ott lévő tizenegy európai országban hihe­tetlenül megerősödött a költségvetési fegyelem, minimális a pénzromlás üteme, alacsonyak a hitelkamatok. A bankok és a nagy meg még nagyobb cégek csillagászati összegeket költöttek a nagy vállalkozásra, és például egyedül az átállás számítástechnikai költségei több mint 400 milliárd márkájukat vitte el. Ez durván 52 billió (!) forintnak felel meg. Nyilván megéri nekik, hiszen a kalkulációk leegyszerűsödnek, az árfolyam-inga­dozások az eurozónában megszűnnek, az ezzel járó kockázatok eltűnnek a devizaátváltás költségeivel együtt. A különbséget meg vélhetően ráter­helik a fogyasztókra. Feltűnő, hogy mindezek ellenére még azok is, akik még a leginkább értik, milyen lehetőségeket és kockázatokat rejt ez ma­gában, szóval a bankárok máris figyelmeztetnek: automatikusan ez a nagyszabású pénzügyi vállalkozás sem teremt földi paradicsomot, nem indít el növekedést, nem hoz létre új munkahelyeket. Mások pedig egye­nesen attól tartanak, hogy az euro a nagy munkahely-megsemmisítőnek bizonyul majd, s egymás ellen fordítja Európa államait. Meglátjuk, kinek lesz igaza. Egy azonban biztos: ha a pénzügyi uniót nem követi nagyobb politikai együttműködés és koordináció, magyarán politikai unió, kártya­várként omolhat esze a még fel sem épült Európai Ház. Hihetetlenül sok múlik azon, hogyan és mit teljesít az év első felében az EU-ban elnöklő Németország, csodák azonban a piros-zöld kormány­tól sem várhatók, hiszen masszív érdekekről és sok-sok pénzről van szó. A német érdekek bátrabb érvényesítésének szándékát kimondó Schröderékre máris gyanakodva tekintenek partnereik, jóllehet nem tet­tek mást, mint megfogalmazták, amit elődeik is gondoltak: Németország nem lesz az idők végezetéig fejőstehén. Nem baj, jó nekünk a kecske is, csak fejni lehessen - alighanem ez lesz a belső reformokról folytatott al­ku végén a kompromisszum alapja. Ami pedig minket, tagjelölteket illet, csak azt kell kivárnunk, hogy a tehénből kecske legyen, addig ugyanis Európa nem ér rá, hogy érdemben foglalkozzon velünk. Verheugen, a né­met Európa-ügyi államminiszter az óév utolsó napjaiban pontosan ezt üzente nekünk - köszönet jár érte, mert legalább tisztábban láthatunk. Léderer Pál Egyetlen mondat Ha engem kérdeznek, szerintem érdemes volna egy külön pályázatot ki­írni arra, hányszor lehet márványba vésni, hogy „Hazádnak rendületle­nül légy híve, óh magyar”. Ugyanígy eldönthető, melyik önkormányzat szerepeljen Ópusztaszeren a „Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kér­dés, válasszatok” sorral, sőt legfőbb ideje volna meghatározni, bitorol­hatja-e Budapest a „Balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt” szava­kat, vagy be kell érnie egy „Itt élned, halnod kell”-lel. Mert a millenniumi készülődés, úgy tetszik, a célegyenesbe fordult. Ami az első perctől sejthető volt, most kezd hagymázos rémálomból ri­deg valósággá válni. Fél lábbal Európában tarol majd ismét a tettleges hazafiság, sírva vigadunk, diadalittasan búsulunk. Egy új évezred küszö­bén alapfokú történelmi leckéket veszünk, megkongatjuk a harangokat, és persze Ópusztaszer sem maradhat meg annak a szomorú giccsparádé­­nak, amivé az utóbbi években vált. Mert nem elég, hogy az ország egyik legjobb skanzenjére már rátelepült a legutóbbi millennium vásáriassága, és magyarok százezrei nézik áhítattal a már száz éve is divatjamúlt Feszty-körképet. S az sem elég, hogy mindezek tetejébe egy fél erdő ki­irtása árán jurtalabirintust is telepítettek, bele pedig - bornírt ötlet - er­dőtörténeti kiállítást és a világ magyarságának lohasztó tablóját ültették. Ide már tényleg semmi más nem hiányzik, mint egy jó nagy emlékmű háromezer márványtáblával, rajtuk az ország megannyi polgármesteré­nek üzenete a jövő számára. S hogy mindez csak a felszín, és a millenniumra szánt huszonötmil­­liárd forintnak alig harmadát akarják harangzúgásra, üzenetközvetítésre és a Nagy-Magyarország (a mennyország) felidézésére költeni? Tudom. Mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy az önmagunknak emelt em­lékművek takarásában már hosszabb ideje alakul egy terv, amelyről ugyan szó sem esik, de amely valóban jelentős eredményeket, a jövőnek szóló kézzelfogható üzeneteket hozhat. A kultusztárca az előző kormány műemlék-felújítási elképzeléseit a jelek szerint ki is bővíti, s elképzelhe­tő, hogy az Árpád-kori kistemplomok és a királyi városok műemlékei­nek megújulása mellett egy példa nélkül állóan nagyszabású kastély­­program megvalósulására is sor kerülhet. Ha pedig így lesz, akkor végre a gyakorlatban is kiderül, van-e jövője a kulturális turizmusra alapozott vidékfejlesztésnek. Minderről azonban ma még alig hallani bármit is. Az ország figyelmét egyelőre nem a színfalak mögött folyó higgadt szakmai munkával, ha­nem a látványos csinnadrattával kötik le. Most, amikor csak egyetlen szűk esztendőnyire van a millennium, a nagy nyilvánosság előtt kizáró­lag olyan tervekről esik szó, amelyek elsősorban az indulatok felkorbá­csolására, viták provokálására alkalmasak. Az ember már-már látja, hogy 1999 szilveszterén, amikor háromszor hétpercnyi, az országot be­mutató filmmel kell jelentkeznünk a nagy világműsorban, történészisko­lák csapnak össze, éjszakába nyúlnak a parlamenti interpellációk, és kü­lönbizottságok fogják tárgyalni, milyen is ez a haza. S ha végképp nem tudják eldönteni, esetleg majd adás közben kazettát cserélnek, mint leg­utóbb, a sevillai magyar pavilonban. Nagyjából persze mindegy is, milyennek mutatjuk magunkat. Mire odáig jutunk, higgyék el, meglesz a mondat is, szívből jövő, mindnyá­junké. Pont Ópusztaszerre való. De jó, hogy vége. N. Kósa Judit 3

Next