Népszabadság, 1999. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-02 / 1. szám
NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 1999. JANUÁR 2., SZOMBAT Megkezdődött a német EU-félév Felvételi időpontra nem számíthatnak a tagjelöltek Január 1-jével fél évre Németország vette át az elnökséget az Európai Unióban. -Az lenne a jó, ha most mindenki saját házi feladatára összpontosítana - mondta tudósítónknak egy német külügyi illetékes, aki szerint ha a tárgyalási anyag fele kipipálhatóvá válik a német elnökség végére, azzal már elégedettek lehetnek a tagjelöltek. Felvételi időpontot nem fognak megjelölni. BONNI TUDÓSÍTÓNKTÓL Gerhard Schröder kancellárra — akit még néhány hónapja is inkább az euroszkeptikusok táborához soroltak - nehéz hat hónap vár. Annál is inkább, mert az osztrák elnökség alig oldott meg valamit az EU belső problémáiból. Egyelőre nehezen jósolható meg, hogy a közös pénz, az euro startja okoz-e rendkívüli problémákat és ezzel nem tervezett feladatokat az elnökség számára. Ám e nélkül is van teendő elég. Bonn a belső reformoknak ad prioritást. Az Agenda 2000 a legfontosabb reformvállalkozás az amszterdami csúcs óta: a tagállamok költségvetési befizetéseit, a regionális fejlesztésre és az agrárium támogatására költött milliárdok elosztását kellene újraszabályozni, hogy úgymond finanszírozható legyen a keleti bővítés, új tagok, közöttük Magyarország valamikori felvétele. A többség a status quora gondol, aki pedig változásról beszél, mint például Németország, elsősorban saját befizetéseinek csökkentését érti ez alatt. Nagyra törőnek tűnik Schröder terve, hogy már március végére, a brüsszeli rendkívüli csúcsértekezletre tető alá hozza az EU jövőbeli finanszírozását rögzítő megállapodást. Joschka Fischer külügyminiszter az elnökség első hónapjaira válsághangulatot jósol, de meggyőződése, hogy kellő időben sikerül megoldani a finanszírozás gordiuszi csomóját. Németország az EU-költségvetés fő finanszírozója marad, nettó befizetései azonban fokozatosan csökkenni fognak, más gazdag tagállamoké valamelyest növekednek majd - jósolják német elemzők. A keleti bővítés is a német elnökség meghirdetett súlypontjai közé tartozik, bonni diplomáciai források azonban óva intenek a túlzó várakozásoktól. - Az lenne a jó, ha most mindenki saját házi feladatára összpontosítana - mondta tudósítónknak egy német külügyi illetékes, aki szerint ha a tárgyalási anyag fele kipipálhatóvá válik a német elnökség végére, azzal már elégedettek lehetnek a tagjelöltek. Felvételi időpontot nem fognak megjelölni. A Schröder-kormány, amely a munkanélküliség visszaszorítását jelölte meg első számú belpolitikai feladatának, európai foglalkoztatáspolitikai paktumot is tető alá akar hozni, s csaknem biztosra vehető, hogy a júniusi kölni csúcsértekezleten egy ilyen megállapodás ünnepélyes elfogadásával koronázzák majd meg a német elnökséget. A nagy ismeretlen: mi lesz a tartalom, kit mire kötelez a paktum? Oskar Lafontaine pénzügyminiszter megkísérli az adórendszerek közelítését, elsősorban a német pénzeket elszipkázó adóbázisok visszafejlesztését. Csoda lenne azonban, ha e téren gyors eredmények születnének. Hasonlóképpen szerény előrelépés jósolható a közös kül- és biztonságpolitikában, illetve a bevándorláspolitikák összehangolásában. Bonn már jó előre jelezte: nem akarja megváltani a világot. Fischer: „Nem ígérhetem, hogy a német elnökség csodákat művel.” Schröder: „Ha megcsináljuk az Agendát, érett teljesítményt mutathatunk fel.” Léderer Pál AZ EU ELNÖKI TISZTÉT BETÖLTŐ ORSZÁGOK (1995-2002) Szilveszteri tűzszünet Koszovóban ÚJVIDÉKI TUDÓSÍTÓNKTÓL Koszovóban a vasárnap óta tartó törékeny tűzszünet „túlélte” a szilveszter éjszakai féktelen lövöldözést. Igaz, ehhez hozzásegített az is, hogy a fegyveres támadásoktól való félelem miatt a szórakozóhelyek nem üzemeltek. A koszovói albán fegyveres mozgalom közben bejelentette: ezentúl is tiszteletben tartja a maga hirdette tűzszünetet, viszont az új évben folytatja felszabadítási harcát. A gerillaszervezet számít a helyi és külföldi albánság támogatására, s tisztelni fogja a nemzetközi tényezőket, elsősorban a NATO-t és az Egyesült Államokat. Szlobodan Milosevics viszont azt hangoztatta, hogy 1999 a koszovói kérdés politikai rendezésének éve lesz, amennyiben a világ és Európa elkötelezi magát a többség túlsúlyának érvényesítése és a jogegyenlőség tiszteletben tartása mellett. A jugoszláv elnök szerint nehéz és jelentős esztendő áll az ország mögött: nehéz, mert brutális külső nyomást kellett elviselnie a Koszovó önállósulását támogató hatalmak részéről, s jelentős, mert a lakosságot, a politikai pártokat és az állami intézményeket eggyé forrasztotta az elszántság, hogy megvédik a nemzet szabadságát és méltóságát. Pilcz Nándor Koszovói albánok két UCK-harcost temetnek Pristina közelében REUTERS-FOTÓ _______Jegyzet________ A megvásárolt parlament „Ha örökké hatalmon akarsz maradni, vásárolj magadnak egy parlamentet” - ez a szerbiai rezsim legfrissebb találmánya. Elfogadtak ugyanis egy törvényt, amely különleges előjogokkal ruházza fel az állam hivatalnokait és a nemzetgyűlés képviselőit. Az eredmény: a képviselők januártól az átlagfizetés tizenkétszeresét kapják, Szerbia elnöke pedig Tito hajdani fizetésének a háromszorosát. Az ügy példátlan politikai botrányt okozott. Ami pedig a részleteket illeti. Az elnök az átlagfizetés tizennyolcszorosát kapja majd, 20 százaléknyi prémiummal megfejelve. Ugyanekkora a „szorzó” a miniszterelnöknél, tizenötszörös a minisztereknél, 10-12-szeres a „mezei” képviselőknél. A törvényjavaslatot „túlnyomó többséggel” szavazták meg. Eredetileg ugyan csak arról van szó, hogy a bírák és az ügyészek fizetése emelkedik, de a kormány és a parlament tagjai „becsempészték” magukat az indítványba. Olyannyira be, hogy először is önnön maguk fizetésének az emeléséről gondoskodtak, messze maguk mögött hagyva a bírákat. Összehasonlításképpen: amikor Tito volt uralmon Jugoszláviában, az ő fizetése az egyharmada volt a mai szerb elnökének - holott az átlag-életszínvonal manapság a ’ 60-as évek színvonalára süllyedt vissza. Ha Bill Clinton az állami költségvetésnek ugyanazt a százalékát kapná (éves) fizetésként, mint a mai szerb elnök, akkor a jövedelme 47 millió dollárhoz volna közel, ahogyan ezt Dragoljub Kavran, a belgrádi egyetem professzora kiszámította. (Clinton egyébként 230 ezret kap...) Az új „jövedelmi” törvény dühbe hozta a lakosságot. Erkölcstelennek, cinikusnak, szégyenletesnek és korruptnak minősíttették a döntést. Kivált azért, mert az átlagember úgy gondolja, hogy az ő vállára nehezedő új adótörvények lényegében a tisztségviselők magas fizetésének a forrását teremtik elő. Természetesen a szóban forgó fizetések - nyugati mércével mérve - nem magasak, kétezer és négyezer-ötszáz német márka körül mozognak. De abban az országban, ahol a lakosság 60 százaléka a szegénységi küszöb alatt él (az átlagfizetés 200 márka körül van), és ahol az egyenlősdinek komoly tradíciói vannak, ma karriernek számít egyszerű parlamenti képviselőnek, pláne miniszternek lenni. Holott az illetők semmit sem tettek azért, hogy az ország visszatérjen a normális állapotokhoz, a nemzetek közösségéhez. A közvélekedés Belgrádban ma az, hogy Milosevics rezsimje gyakorlatilag megvásárolta a politikusok javát, függetlenül attól, hogy ki melyik párthoz tartozik. A jövőben a szerb parlamenttel sokkal könnyebb lesz elfogadtatni azokat a törvényeket, amelyekhez a mindenható főnöknek érdeke fűződik. Belgrád, 1999. január Dragoszlav Rancsics Ferivel! Ezt a címet adta a szinte teljes egészében a német elnökség feladataival foglalkozó különszámának a vorworts című német havilap, a szociáldemokrata párt sokáig tetszhalottnak hitt szócsöve. És, hogy hű maradjon saját hagyományaihoz, egy csinos munkasisakot viselő modern munkásember portréját biggyesztette a címlapra. Mindezt ügyes színkompozícióval adta elő, úgy, hogy az EU-kék sisak fölé az EU-sárga (vagy arany?) csillagkoszorúja került glóriának. Szóval Európa csillaga felivel és beragyog... Hát, nem tudom, mondaná erre Jirí Menzel a világ kis és nagy dolgai iránt Közép-Európában elengedhetetlen csipetnyi kétkedéssel. Bárcsak úgy lenne. Bárcsak valóban felívelne és ragyogna. Európára - és persze nemcsak a tizenötök Európájára - igencsak ráférne már egy kis felívelés, dinamikusabb növekedés, több elkölthető pénzzel a zsebekben, kevesebb munkanélkülivel, segélyre szorulóval, hajléktalannal, no és el ne felejtsem, kevesebb puskaropogással a Balkánon, amely ugye szintén a kontinensen van. Ehhez képest a bölcseknek nevezett gazdaságkutatók szerte Európában nem sok jót prognosztizálnak, s például a vérwárts címlapján díszelgő modern melósnak furcsa mód mind fityiszt mutatnak, mintha ő lenne minden jó elrontója. Felívelés - üzenik neki - csak akkor lesz, ha önmérsékletet tanúsít, ha nem téveszti össze a bérindexet a tőzsdeindexekkel, és egyszer s mindenkorra leszámol az illúzióval, hogy beleszólása van. Abban a világban, ahol csak a spekulációval szerzett jövedelmek nőhetnek az égig, s ahol egy vállalat piaci értékét nem alkalmazottai szorgalmának, szaktudásának és kreativitásának összege, hanem a menedzsment létszámleépítési bravúrjai határozzák meg, legfeljebb egy szociáldemokrata pártlap címlapján botolhatunk optimizmust sugárzó munkavállalókba. Vajon másképp lesz-e ez 1999-ben? Elstartolt a közös európai pénz, az euro, s hívei szerint máris elérte egyik legfőbb célját: a startnál ott lévő tizenegy európai országban hihetetlenül megerősödött a költségvetési fegyelem, minimális a pénzromlás üteme, alacsonyak a hitelkamatok. A bankok és a nagy meg még nagyobb cégek csillagászati összegeket költöttek a nagy vállalkozásra, és például egyedül az átállás számítástechnikai költségei több mint 400 milliárd márkájukat vitte el. Ez durván 52 billió (!) forintnak felel meg. Nyilván megéri nekik, hiszen a kalkulációk leegyszerűsödnek, az árfolyam-ingadozások az eurozónában megszűnnek, az ezzel járó kockázatok eltűnnek a devizaátváltás költségeivel együtt. A különbséget meg vélhetően ráterhelik a fogyasztókra. Feltűnő, hogy mindezek ellenére még azok is, akik még a leginkább értik, milyen lehetőségeket és kockázatokat rejt ez magában, szóval a bankárok máris figyelmeztetnek: automatikusan ez a nagyszabású pénzügyi vállalkozás sem teremt földi paradicsomot, nem indít el növekedést, nem hoz létre új munkahelyeket. Mások pedig egyenesen attól tartanak, hogy az euro a nagy munkahely-megsemmisítőnek bizonyul majd, s egymás ellen fordítja Európa államait. Meglátjuk, kinek lesz igaza. Egy azonban biztos: ha a pénzügyi uniót nem követi nagyobb politikai együttműködés és koordináció, magyarán politikai unió, kártyavárként omolhat esze a még fel sem épült Európai Ház. Hihetetlenül sok múlik azon, hogyan és mit teljesít az év első felében az EU-ban elnöklő Németország, csodák azonban a piros-zöld kormánytól sem várhatók, hiszen masszív érdekekről és sok-sok pénzről van szó. A német érdekek bátrabb érvényesítésének szándékát kimondó Schröderékre máris gyanakodva tekintenek partnereik, jóllehet nem tettek mást, mint megfogalmazták, amit elődeik is gondoltak: Németország nem lesz az idők végezetéig fejőstehén. Nem baj, jó nekünk a kecske is, csak fejni lehessen - alighanem ez lesz a belső reformokról folytatott alku végén a kompromisszum alapja. Ami pedig minket, tagjelölteket illet, csak azt kell kivárnunk, hogy a tehénből kecske legyen, addig ugyanis Európa nem ér rá, hogy érdemben foglalkozzon velünk. Verheugen, a német Európa-ügyi államminiszter az óév utolsó napjaiban pontosan ezt üzente nekünk - köszönet jár érte, mert legalább tisztábban láthatunk. Léderer Pál Egyetlen mondat Ha engem kérdeznek, szerintem érdemes volna egy külön pályázatot kiírni arra, hányszor lehet márványba vésni, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar”. Ugyanígy eldönthető, melyik önkormányzat szerepeljen Ópusztaszeren a „Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok” sorral, sőt legfőbb ideje volna meghatározni, bitorolhatja-e Budapest a „Balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt” szavakat, vagy be kell érnie egy „Itt élned, halnod kell”-lel. Mert a millenniumi készülődés, úgy tetszik, a célegyenesbe fordult. Ami az első perctől sejthető volt, most kezd hagymázos rémálomból rideg valósággá válni. Fél lábbal Európában tarol majd ismét a tettleges hazafiság, sírva vigadunk, diadalittasan búsulunk. Egy új évezred küszöbén alapfokú történelmi leckéket veszünk, megkongatjuk a harangokat, és persze Ópusztaszer sem maradhat meg annak a szomorú giccsparádénak, amivé az utóbbi években vált. Mert nem elég, hogy az ország egyik legjobb skanzenjére már rátelepült a legutóbbi millennium vásáriassága, és magyarok százezrei nézik áhítattal a már száz éve is divatjamúlt Feszty-körképet. S az sem elég, hogy mindezek tetejébe egy fél erdő kiirtása árán jurtalabirintust is telepítettek, bele pedig - bornírt ötlet - erdőtörténeti kiállítást és a világ magyarságának lohasztó tablóját ültették. Ide már tényleg semmi más nem hiányzik, mint egy jó nagy emlékmű háromezer márványtáblával, rajtuk az ország megannyi polgármesterének üzenete a jövő számára. S hogy mindez csak a felszín, és a millenniumra szánt huszonötmilliárd forintnak alig harmadát akarják harangzúgásra, üzenetközvetítésre és a Nagy-Magyarország (a mennyország) felidézésére költeni? Tudom. Mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy az önmagunknak emelt emlékművek takarásában már hosszabb ideje alakul egy terv, amelyről ugyan szó sem esik, de amely valóban jelentős eredményeket, a jövőnek szóló kézzelfogható üzeneteket hozhat. A kultusztárca az előző kormány műemlék-felújítási elképzeléseit a jelek szerint ki is bővíti, s elképzelhető, hogy az Árpád-kori kistemplomok és a királyi városok műemlékeinek megújulása mellett egy példa nélkül állóan nagyszabású kastélyprogram megvalósulására is sor kerülhet. Ha pedig így lesz, akkor végre a gyakorlatban is kiderül, van-e jövője a kulturális turizmusra alapozott vidékfejlesztésnek. Minderről azonban ma még alig hallani bármit is. Az ország figyelmét egyelőre nem a színfalak mögött folyó higgadt szakmai munkával, hanem a látványos csinnadrattával kötik le. Most, amikor csak egyetlen szűk esztendőnyire van a millennium, a nagy nyilvánosság előtt kizárólag olyan tervekről esik szó, amelyek elsősorban az indulatok felkorbácsolására, viták provokálására alkalmasak. Az ember már-már látja, hogy 1999 szilveszterén, amikor háromszor hétpercnyi, az országot bemutató filmmel kell jelentkeznünk a nagy világműsorban, történésziskolák csapnak össze, éjszakába nyúlnak a parlamenti interpellációk, és különbizottságok fogják tárgyalni, milyen is ez a haza. S ha végképp nem tudják eldönteni, esetleg majd adás közben kazettát cserélnek, mint legutóbb, a sevillai magyar pavilonban. Nagyjából persze mindegy is, milyennek mutatjuk magunkat. Mire odáig jutunk, higgyék el, meglesz a mondat is, szívből jövő, mindnyájunké. Pont Ópusztaszerre való. De jó, hogy vége. N. Kósa Judit 3