Népszabadság, 2001. április (59. évfolyam, 77-100. szám)
2001-04-14 / 88. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. ÁPRILIS 14., SZOMBAT 31 Polgárház Gold Jenő megáll az ablaknál, a gyönyörű, hatalmas, háromosztatú szecessziós ablaknál, és néz kifelé. Nézi a fákat, a falut, a szigetet, a hegyeket és persze a Dunát. Aki mesélni szokott, ugye. Szokja új házát Gold Jenő. Az új ház elég régi már. Egy évvel előbb épült, mint az elhagyott falusi, amelynek gangjának kövén ez az évszám van kirakva: 1911. De míg a falusi ház egykor gazdag parasztok állandó helyének, ez még gazdagabb polgárok nyári lakának szolgált. Ennél az ablaknál egy bankigazgató állott először. Mint mindenki, aki ennél az ablaknál állt később, az elmúlt lassan száz év során, nyilván a bankigazgató is elmélázott nemegyszer azon, honnan is került ő ide, a Duna fölé a dombra fel. Ő egy alföldi kisvárosból, Makóról spéciel. A bankigazgató családja a kies alföldi városból volt való, onnan ered a fölvett családi név is: Makai. Tragikus sorsú család volt ez is meglehetősen. Tragikus sorsú, de rendkívüli család. Termett a tehetség benne szépen. A tehetség - a bankigazgató szempontjából nézve - mindenekelőtt anyai vonalon volt meghatározó. Az ablakánál egykor álló bankigazgató anyai nagyapja rabbi volt. Úgy hívták: Fischer Antal Enoch. Ő Izsákon született, Nyitrán, Pozsonyban és Prágában tanult, és főrabbija volt egy kicsit Dunaföldvárnak, majd évtizedeken át Makónak. E nagy tudású zsidónak hat gyereke született, négy fiú és két lány. A huszadik század húszas éveire már szétszóródtak a Fischerek az ország s később a világ minden tájára, de érdekes módon a család tagjai mindmáig erősen tudják egymást és összetartanak. Ezen összetartozás egyik jele és eleme a fiú- és nőágon egyként gyakran fölvett patinás „márka”-név: a Makai. A makói rabbi egyik fiából, Fischer Jakabból Pozsony neves főorvosa lett, kiváló pszichiáter, egy máig létező orvosdinasztia feje. Egy másik fiú volt Fischer Emil, Ő már makóisított. Rendkívüli tehetség lakozott benne is. Makai Emil 1870-ben született Makón, és Budapesten halt meg 1901-ben. A pápa papi pályájára készült ő is, rabbiképzőbe járt és a pesti bölcsészkarra. Kénytelen volt hallatlanul műveltnek lennie, a gyermekkorban beivódott németen és francián, a kötelező három ókori nyelven túl tudott olaszul, spanyolul, portugálul is. Héber költők tolmácsolásával és vallásos énekek költésével kezdte, aztán - 1892-től - újságírónak csapott fel hirtelen. A Pesti Napló, a Fővárosi Lapok és a Hét voltak ez irányú ténykedésének főbb állomásai. Kis József kedvence és legjobbkeze volt. Versek mellett darabokat is írt, s közel száz színdarabot fordított le. Úgy mondják az értők, tehetsége éppen kibontakozhatott volna, mikor valami fertőzés elvitte alig harmincévesen. Az ő testvére, a makói rabbi idősebb leánya volt Fischer Hermina. Ő már alighanem álldogált itt, bankárrá lett fia nyaralójának ablakánál, nézett el a Duna felé, visszamerengett ifjúságának reményteli éveire, amikor még írogatott, s nem is titkon, hisz német nyelvű novelláit rendre hozták a bécsi felekezeti lapok. De hát aztán az efféle - a család legtöbb tagjában meglévő - ambíciókat hamar elmosta a családi élet szürke robotja. Fischer Hermina a nagyszentmiklósi születésű Löwenstein Adolfhoz ment férjül, aki egy német anyanyelvű kereskedő volt, és meghalt elég fiatalon. De három gyereket még volt ideje nemzeni: Ernőt, Irmát és Ödönt. Irma tanítónő lett szegény. Ödönt mindenki ismeri, aki az elmúlt ötven évben érettségizett magyarból, és azon felül is persze, akinek a magyar költészethez valami köze van. Ő emelt föl - no persze nem problémák nélkül - egy profi családot a Ferencvárosból, hogy aztán a három testvérből kettő a felesége legyen, a gyámságba vett harmadik, fiúgyerek pedig egészen a halhatatlanságig emelkedjen fel tovább. De ebben a házban a sokszorosan szomorú 1937-es évig nemigen jártak sem a József, sem azok a Makai gyerekek. E ház fénykorában ők Hódmezővásárhelyre voltak eldugva — éppen e ház tulajdonosa által. A harmadik rabbiunoka, Makai Ernő helyezte le oda öccsét a bajba jutott Ödönt a nagyobb anyagi és családi botrányok elől. Megannyi különös Makai, a tudós, a korán halt költő, a szintén korán halt testvérpárt elvevő furcsa ügyvéd, a számos nagy orvos, vagy az unokaöcs díszlettervező között kell-e mondani — a bankigazgató volt a legkevésbé színes figura. Nem is véletlenül neki lett csak ekkora háza. Makai Ernő szegedi gimnazista volt, mikor apja - a kereskedő - meghalt. Nagy nehézségek árán tanulhatott csak tovább Pozsonyban és Pesten, hogy végül jogi doktor legyen s huszonévesen közgazdasági cikkeivel keltsen komoly szakmai fölűnést. Makai Ernő a Belvárosi Takarék Pénztár előbb cégvezetője, majd fokozatosan emelkedve a rangok grádicsán vezérigazgatója lett, ami már érdemes állásnak volt mondható. „A családban kezdettől fogva ő a szerencsés, a példakép, a hatalom s a pénz birtokosa; egyszersmind őrzője a családi méltóságnak s hagyományoknak. Művelt, képzett, szorgalmas, szívós ember...” - írja róla mindent tudó József Attila-monográfiájában Szabolcsi Miklós. Ő építtette és lakta hát a házat, feleségével, Stefi nénivel és két gyerekkel, Gáborral és Mártával. A kétszintes, három nagyszobás ház akkoriban csak nyáron élt, benn nem is volt sem vizesblokk, se konyha. Az ivóvizet egyébként is a Börzsönyben lévő Magyarkút forrásáról hozták. Személyzet nem segített Stefi néninek, csak persze a hatalmas kertet és jelentős szőlőt megművelni volt szükség bérelt kezekre. Az egykori telken ma áll vagy hatnyolc lakóház, nyaraló biztosan. Minden szép volt, kell-e mondani, a fölvezető út két oldalán a bukszusok gyönyörűen nyírva kísérték a fölfele baktatót, virágok, különleges fák, apró medence, hűvös pince szolgálta a pihenő bankárt, aki ebéd után mindig a kis teraszon aludt, és persze ilyenkor nem tűrt pisszenést. Ernő bácsi méhészkedett is itt. A gyászos 1937. év után, amikor a gazdaságilag és társadalmilag is a családból kicsúszott és kitagadott Ödön testvér s Ödönnek költő-sógora is meghalt - már elő-előadódott, hogy az árván maradt, szegény József-rokonok is vendégeskedhettek tán a házban. De a költő - szemben mindenféle bédekkerek ámításaival - nem járhatott itt soha. Makai Ernő nyugodt bölcsessége megmutatkozott abban is, hogy nem hagyta gyermekeit lemészároltatni. Még idejében kimenekítette az országból őket. Gábor az angol hadsereg tisztje lett, s később - csakúgy, mint testvére, Márta - Palesztinába került. Makai Ernőt 1944-ben Kistarcsára internálták, de túlélte a bajt, és visszajött. A házat kifosztották. Pár dolgot viszszaszereztek azért, de aztán eladták Ödön özvegyének, Etának. Az öreg Makaiék is kimentek Izraelbe gyerekeik után meghalni a végén. A házban pár évig a költő nővér lakott tehát a két lassan felnőtt gyerekkel. A harmadik, Péter, nyilván már csak látogatóba vonatozott el. Ők álltak az ablak előtt tehát, nézték a nagybácsi megénekelte folyót, és ha nem is beszéltek róla, biztos mindannyian arra a lelkükbe égett szárszói délutánra gondoltak, december 3-án, amikor ott voltak a panzióban mindannyian, és a nagybácsi egyszer csak azt mondta: „Szeretnék még egy kicsit sétálni... Vacsorára visszajövök...” A házat a helyi hatóságok megpróbálták államosítani párszor, de hát ott még akkor sem tartottunk... Végül Eta a házat eladta. Az ötvenes, hatvanas években előbb a Csepel Vas- és Fémművek dolgozóinak gyermekei, majd a Fűszért szakszervezetének beutaltjai pihentek itt nyaranta megérdemelten. Majd a ház magántulajdonba került megint, egy újságíró vette meg, akitől 1986-ban ment át a muzsikus házaspár birtokába. Ők egy másik történet. A felújított lakó- és alkotóház pár évig jól szolgált, de aztán a muzsikusélet a nagyvilágba parancsolta el a gazdákat. Ők próbálták meg a házat tartani messziről, de végül hosszas vívódás után eladták most azt Gold Jenőnek. Aki most áll az ablaknál és néz kifelé, nézi a fákat, a falut, a szigetet, a hegyeket és persze, a Dunát.Bácher Iván FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS TORNAI JÓZSEF Virágkehely-Buddha Arra a hírre, hogy a fundamentalista tálibok felrobbantották az afganisztáni Buddha-szobrokat (2001. március) Rakétákkal és tankokkal lőnek téged, Buddha, rakétákkal és tankokkal se lehet a semmiségbe lökni téged, Buddha, se rakétákkal, se robbanótöltetekkel, se gyűlölettel, se beteg szóval nem lehet a jelenlétedtől elválasztani téged, Buddha, ki azt hiszi, szobor vagy vakon lát téged, Buddha, nem hegy sziklájából, nem színaranyból, nem jádekőből és nem elefántcsontból teremtett a mindenség téged, Buddha, száz méter magas vagy húsz centiméter kicsi bronzalak is hiába hordana téged, Buddha, ha nem a háromezer éves gondolataid lövellnének a világba és az agyakba téged, Buddha, hol lesznek a rakéták és robbanóanyagok: az arcod, a vállad, az ujjaid, a melled szétszilánkozók, megtapinthatatlan Buddha, hol lesznek a gyötrődő és meghaló és nem-létező l énű gyilkosok, mikor egy csöndes, sűrűn felhőző illatú órán ott nyílsz ki szirom-lábaiddal-öleddel az ő mindent látó szívükben, derengő virágkehely-Buddha? --------------------------------------------------------------------------------------------Tornai József (1927), Babérkoszorús, legutóbbi könyve Holdfogyatkozás címmel 1999-ben jelent meg az Istennél. TÓTH ERZSÉBET Csapódjon szürke hajamnak „írok magamnak, fekete hajamnak” (Szécsi Margit) . De én, jaj, kinek írjak? Hajam utolsó fényeit feladtam az utolsó sápadt borítékban az utolsó levélben, és nincs több utolsó posta. Elköltözött. Almaimon szigorú bélyegzője: Címzett ismeretlen. Szürke hajam omlik néma kezemre, kezem gödreiben csak arcom vakítása, és nem múlik a szégyen lángja. De ez mind volt már. Nem készül újabb hír a fájdalom cseppkőbarlangjában. Csak régi hírek vannak, régi zsíros kezek már minden kártyát megjelöltek. Az élet mozijában már minden filmet láttam, nem vagyok kíváncsi az ismétlésekre, az elrongyolt kópiákra. Hallgass, hallgass, biztatom magam, tedd vissza helyére a hangot, agyonhallgathatta már, aki akarta, rágják szét csöndben szíved egerei, kérem az űrtemetőt, esdve kérem, csapódjon szürke hajamnak, hadd legyek ott az űrpiszokban, ezen a földön nem lennék porom se, a föld már nem elég halálnak. --------------------------------------------------------------------------------------------Tóth Erzsébet (1951) József Attila-díjas, legutóbbi könyve A lisszaboni járat címmel tavaly jelent meg a Kortársnál. Az alany mint tárgy_______ Lázár Júlia: Az ismeretlen Lázár Júlia költészete élesen veti fel az irodalmi személyesség, a versbeli és az életrajzi én viszonyának kérdését. „Különben is félénk vagyok, gőgös, lehetetlen alak” - mondja egyik versében, és ezt nyugodtan elfogadhatjuk gunyorosan komoly önjellemzésnek. Különösen egy olyan költőtől, aki első és második verseskötete között tizenhárom évnyi szünetet hagy, akinek új kötete alig három tucat verset tartalmaz, és aki már-már tüntetően távol tartja magát az irodalmi élettől, még akkor is, ha ennek minden szakmai hátrányát el kell szenvednie. Lázár Júlia vonakodik attól, hogy költőként határozza meg magát. Akár csak közvetetten, azáltal, hogy versének tárgya az írás folyamata lenne. Versének tárgya az alany. Nemcsak a költő nem reflektál költő voltára, hanem a szöveg sem szöveg voltára. Amikor mégiscsak utal valamiféle irodalmi tevékenységre, akkor az a műfordítás, ami nem önkifejezés, hanem pénzkereseti forrás. A hang mély személyessége azt jelenti-e rájod, hogy Lázár Júlia olyan - okkal vagy ok nélkül - romantikusnak tekintett költészetfelfogást képvisel, amely nem választja el a versbeli és a tapasztalati ént? Csak mondja, amit ihlető mondat vele? Korántsem. Noha a versekben megszólaló alany nem hagy kétséget afelől, hogy azonos tárgyával, egyidejűleg azt is jelzi, hogy amikor személyiségéből költészetet teremt, igenis eltávolodik magától, és az élve boncolás során szerzett önmegfigyelő tapasztalataiból irodalmi konstrukciókat alkot. De a tárgyiasítás legfőbb eszközei nem is ilyesféle szövegbeli utalások. Sokkal inkább az a fölényes szakmai biztonság, amellyel a költő megformálja műveit. Fölényes, mert egy szonett megszerkesztettségére az is felhívhatja a figyelmet, ha elhagyja rímeit. Élmény és mű távolságát jelzi a kötet ciklustagolása is. A versek e mégoly karcsú kötetben is olyan rendbe szerveződnek, amely belső összefüggések hálójával egy életszakasz teljességét sűríti magába. A ciklusokat prózai emlékfoszlányok vezetik be. Ezek, bár megejtő egyszerűséggel látszólag a kötet vallomásosságát erősítik, ravaszul kiemelik a feltárulkozó személyesség esztétikai megalkotottságát. A versek címtelensége, a kisbetűs mondatkezdések hatása is kettős: azt jelzik, hogy a szöveg szinte el sem válik a versformálódás előtti és utáni állapottól, de szokatlanságuk kikezdi a verskonvenciót, és ezzel ismét csak a művek megalkotottságára utal. Szintén a tárgyiasítást szolgálja a vershang gyakran balladai tónusa. Már előző kötetében is szerepelt angol balladafordítás. A műfaj formai jegyeit ezúttal csak a "Töredék című versének szaggatott párbeszéde és a „fogd a szekercét, fiam / maradnék, apám” kezdetű balladisztikus dialógus idézi. A balladaiság Lázár Júlia élményvilágában olyan eleven erővel van jelen, hogy nincs szüksége stilizálásra. Súlyos apa-leány konfliktus, mély fájdalmak, gyógyíthatatlan sérülések sejlenek fel, de a tények félhomályban maradnak: „álmomban mindent megmondtam neki, / olyan keserű, fogsor nélküli / lett az arca, beesett a szeme, / körülötte karikák, de csak mondtam, / mondtam, mire viszszavonhattam volna / bármit, ő már halott volt, és azóta / sincs másképp, azóta nincsen bocsánat” - írja a Négy torzó második darabjában. Nem véletlen, hogy Lázár Júlia oly rég rátalált az amerikai vallomásos költőre, Sylvia Plathra, akinek nemcsak verseit, hanem naplóját is fordította. Plath művészi bátorsága, ahogyan leplezetlen érzelmeiről ír, bizonyosan példaként szolgál. De élete és halála ellenpélda. Lázár Júlia verseinek vallomásmozaikjaiból kiderül, hogy a hallgatás éveiben kialakította magánéletének kereteit: egy küszködő emberi életet, munkával, szerelemmel, családdal. Megtanulta a lázadás és belenyugvás ellenponttanát. Nemes Nagy Ágnes tétele szerint a költő az érzelmek szakembere. Lázár Júlia szelíd humorral, szenvedésen túli derűvel, áttételek nélküli őszinteséggel beszél a legsérülékenyebb érzelmekről is: „én most innen a jó meleg szobából / nézelődök kifele, a hajam / még vizes, hogy a te ingedbe bújtam, / a poharadból iszom, és magamban / rólad mintázom meg az ördögöt, / csak jelzi, hogy nem vagyok feddhetetlen”. Hogy szerencsére tényleg nem az, a verszárlat meghitt képével teszi emlékezetessé: „ne ránts / magaddal, szédülök, de ha muszáj, / idebent megtalálsz, előmelegszem.” Idill, és mégsem az. Nem áltatja magát: teljesen józan, amikor átadja magát érzelmeinek. Nem sok ehhez fogható szerelmes vers született a kortárs magyar lírában. (Nórán)Ferencz Győző