Népszabadság, 2004. november (62. évfolyam, 255-279. szám)
2004-11-20 / 271. szám
2004. NOVEMBER 20., SZOMBAT 0^JM^ NÉPSZABADSÁG I Interjú A torontói és a San Sebastian-i fesztivál után Magyarországon elsőként mutatták be a neves szerb filmrendező, Goran Paskaljevics Téli álom című művét. A film igazi mérföldkő, elsőként ismeri el a szerbek háborús felelősségét. A rendező azt mondja, a háború ugyan elmúlt, de sokáig ott marad még a lelkekben. - Szokatlanul pesszimista hangvételű a Téli álom, nem? - Én nem pesszimistában és optimistában, hanem jó és rossz filmekben gondolkodom. A Téli álom forgatókönyvét a görög tragédiák mintájára írtam, és én nem ismerek egyetlen görög drámát sem, amely happy enddel végződne. Egyébként biztos voltam benne, hogy a magyar újságírók rá fognak erre a pesszimizmusra kérdezni. - Miért? - Magyarország szerencsétlen történelme meghatározta művészeinek szemléletét. Mi, szerbek most valami hasonlót élünk át, utolért bennünket a mi Trianonunk. Jugoszláviában mindenki azt remélte, hogy a háború és Milosevics távozása után gyorsan talpra áll az ország. De a szerb nép nagy része nem okult, és ugyanazokat a hibákat követi el, mint eddig. Ilyenkor vetődik fel az emberben a kérdés, hogy mi folyik már megint körülöttünk? ! A Téli álom az első jugoszláv film, amely nyíltan kimondja, hogy a szerbek bűnöket követtek el. Ráadásul nagyon súlyos bűnöket. Az egykori és mostani Jugoszlávia területén a szerbek úgy gondolják, hogy semmiért sem felelősek, csakis a horvátok és a muzulmánok lelkén szárad a háború. Ha ez így megy tovább, sosem derül fény az igazságra, sosem jutunk el a megtisztuláshoz. A németeknél például két évtizedbe telt, mire el tudták fogadni a második világháborúban történteket, hogy a koncentrációs táborokért nemcsak Hitler, hanem az egész társadalom okolható. Gondolja meg: a szerbek Slobodan Milosevicset és vele együtt a nemzeti szocializmust mégiscsak háromszor újraválasztották! ! Önnek mit jelent, hogy szerb? - Felelősséget. Mint szerbnek és filmrendezőnek kutatnom kell a bajok, a bűnök forrását, hogy beszéljek róla. IA Téli álom nem háborús film, mégis a háborúról szól. - Büszke vagyok arra, hogy egyetlen jelenetbe sikerült besűríteni a háború összes borzalmát úgy, hogy direktben nem mutatok meg semmit. A háború elmúlt, de sokáig ott marad a lelkünkben. Ha úgy tetszik, mind autisták vagyunk, ez a generáció nagyon sokáig nem fog szabadulni ettől a kíntól. Ráadásul sokan valószínűleg még azt sem tudják, hogy miért tört ki ez a háború. Mi sem tudjuk. Annyi biztos, hogy az egész kirobbantásáért három ember felelős. Szerbiában Milosevics, Horvátországban Franjo Tudjman Boszniában pedig Alija Izetbegovic.A délszláv háborút Emir Kusturica is többször feldolgozta. Igaz, az Underground miatt is többször megtámadták, mondván, hogy szerbpárti. Ön nem ezt az utat választotta. - A filmjeim műfaját alapvetően meghatározza a kor, a valóság és hogy mit gondolok, milyen érzéseim vannak e kor valóságáról. A háborút objektívan szerettem volna feldolgozni. Úgy, hogy senki se térhessen ki előle. Olyan mozit szerettem volna készíteni, ami fáj. Arra törekedtem, hogy autentikus legyen. Semmit nem színeztem ki, a filmet ott tartottam a dokumentum- és a játékfilm határán. Erről a korról csak így lehet beszélni. Kérdés, mennyire készek a Téli álom be- és elfogadására a mostani Jugoszláviában. - Biztos vagyok abban, hogy nagyon sokan fogják elutasítani és megtámadni a filmet az otthoni, november 25-i premier után. De abban is biztos vagyok, hogy tíz év múlva azok a szerbek lesznek többségben, akik büszkék lesznek arra, hogy van egy olyan művészeti alkotásuk, amely kimondta a kimondhatatlant. Csákvári Géza A szerb lelkiismeret Goran Paskaljevics s Televízió V Ez most már valószínűleg mindig így lesz. A két egymással versenyző kereskedelmi televízió berezelve attól, hogy alul marad a pénzversenyben, fejvesztve igyekszik alullicitálni a másikat. Most a TV 2 csúszott meg a lejtőn, egy időre ismét öszszekuszálva a képet, amit nagy erőfeszítésekkel próbál a csatorna kialakítani magáról. A TV 2 szeretne intellektuálisabb lenni, olyan szellemi vállalkozásnak látszani, amit a középkorú menedzser urak majd nem akarnak kiradírozni a múltjukból, de közben folyton különféle zsákutcákba sétál be. Ahelyett, hogy komoly munkát fektetne önálló, gazdaságilag is védhető, magasabb színvonalú saját műsorok és egy vállalható szellemiség létrehozásába, folyton összeomlik, és gyorsan valami mások által már ledarált, újabb és újabb nívótlanságba kapaszkodik. A TV 2 megbízhatatlan. Riszálja magát, az igényességről papol, de közben ugyanolyan ízléstelen és színvonaltalan, mint versenytársa. Rossz élete lehet a főnökségnek. Ennyi következetlenséget ép lélekkel megúszni nem lehet egyszerű dolog. A Nagy Alakítás című műsorral elsősorban nem morális problémák vannak. Azzal mindenki külön-külön elszámol majd magában. A licenctulajdonos, a megrendelő tévécsatorna, a stáb, a szereplők és mi nézők is. Hogy a szereplők közül ki miért teszi közszemlére legintimebb pillanatait egy plasztikai sebészeti beavatkozásról, hogy mit gondol eközben a forgatócsoport és mit a leselkedő néző, ahhoz saját zavaros kultúránk kútjának mélyére kell néznünk. Ahhoz azonban, hogy egy televíziós műsor, amely ráadásul érzékeny és csúszós területre merészkedik, miért van ilyen rosszul kivitelezve, már sokkal gyakorlatiasabb kérdéseket kell feltennünk, és attól tartok, hogy sokkal földhözragadtabb válaszokat is kell adnunk. A Nagy Alakítás vizualitása egy híradós gyorshír és egy laza bulvármagazin együtteséből áll össze. Ez vagy azért van így, mert a műsor operatőrei idejük nagy részében ilyesmikkel keresik a pénzüket, és ez a képi világ rögzült az agyukban, vagy pedig azért, mert a műsor rendezője semmit nem gondolt a feladatról, nem talált ki semmit, csak hagyta, hogy menjenek a dolgok a maguk útján, úgyis mással lesz elfoglalva a néző. Ha az első verzió az igaz, akkor a vezető operatőr, László Zsolt nagyon rosszul dolgozott, ha pedig a második verzió az igaz, akkor a vezető rendező, Zombori Róbert nagyon rosszul gondolkozott. A néző mindenre figyel. Még akkor is, ha nem. Akkor is érzékel mindent. A Nagy Alakítás esetében a gyatra kivitelezés kapcsán például azt érzékeli, hogy a stáb teljesen érdektelenül dolgozott. A gyenge képek arról beszélnek, hogy nem más ez a műsor sem, mint a többi összedobált pletykaadás. A Nagy Alakítás stábja körülbelül annyival gondolt többet erről az egészről, mint egy bulváranyagocskáról, hogy itt erősíteni kell a drámai dramaturgiát, hogy nagyobb legyen a nézőben a várakozás. Ennyi. Ezt is a legsekélyesebb módon, ismétlődő narrációval, didaktikusan érték el. Igen, nagyon várjuk, hogy a két médiaáldozat hogyan változik át, de közben nem látunk mást, csak hanyag és ronda képeket, és ami ennél is rémisztőbb: gyávaságot és nyakbehúzást. A stáb csinál egy műsort, de ahhoz már nincs elég bátorsága, hogy vállalja is, amit ígér. Átalakításról forgatni úgy, hogy nem mutatják meg, mi változott, enyhén szólva is a feladat megkerülése. Tulajdonképpen nevetséges az egész. A TV 2 alámerül a mocsárba, megrendel egy gusztustalanságot, de aztán átvesz egy műsort, amely a készítők gondatlanságáról és a kényes részek kikerüléséről, semmint a szereplőkről szól. A nagy átalakításból nem tudjuk meg, ki milyen lett, mert a középronda ruhácskákba bújtatott szereplők átváltozásából nem derül ki semmi. Mindenki sokat sír, nagyon sokat sminkel, fésülködik és andalog, csak gyakorlatilag nincs objektív tiszta kép arról, hogy kivel milyen átalakítás történt, és az milyen eredményt hozott. Egy alapvetően kétséges ötlet szakmailag csapnivaló megvalósítása ez a műsor. Rossz ritmus, sok mellébeszélés, lelkendező narráció, telibe fényképezett zokogások. Nesze semmi, fogd meg jól! Szabotázs Krausz Barnabás Bejelentés Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani. Molnár Gál Péter Az Index internetes portál egyik fórumán november 13-án Molnár Gál Péter volt Latinovits besúgója címmel nyitottak „levelezőhelyet". Erre reagált lapunk színikritikusa. Ide tartozik azonban, hogy az említett, 1963-as dátum mellett van egy másik figyelemre méltó évszám is: 1978. Ebben az évben, június 29-én Molnár Gál Péter a caracasi filmfesztiválra indult - madridi átszállással - a Ferihegyi repülőtérről. A vámvizsgálatnál udvarias hangon kérték tőle a cigarettatárcáját, amelybe egy kicsempészésre szánt mikrofilmet rejtett. Azt a mikrofilmet, amelyet előző nap az akkori demokratikus ellenzék ismert személyisége, Kenedi János adott át neki, s amely a párizsi Irodalmi Újság számára írt cikkét tartalmazta. Az írás végül mikrofilmes közvetítés nélkül is megjelent, de MGP-nek mennie kellett a Népszabadságtól. Ugyanakkor alkalma nyílt az ország számos színházában, tudományos intézetében munkát vállalni, míg 1988-ban viszsza nem térhetett lapunkhoz. Múltról való beszéd Debrecenben a történelmi regényről A regény és történelem - ez volt a központi témája a héten lezajlott Debreceni Irodalmi Napoknak. Ha az ember figyelmesen végigülte a színvonalas és kevésbé színvonalas előadásokat, csupán három dologra nem kapott választ: mi a történelem, mi a regény, és mi a történelmi regény. De ez nem az előadók hibája volt - akik között szerencsére túlsúlyban voltak az írók, így a szokásosnál kevesebb idegen nyelvű szakkifejezésekkel megtűzdelt, tudományoskodó referátumot hallhattunk, hanem alighanem maga a választott tárgy okoz nehézséget olvasónak és irodalmárnak egyaránt. A történelmi regényt ugyanis máig körüllengi valami különös bizonytalanság, a „színvonalbéli olcsóság", a sokat szapult „szórakoztató lektűrirodalom" homályos érzete. „Hagyományos" történelmi regényt írni - olyat, amilyet Mikszáth, Gárdonyi vagy Kodolányi írt - ma kissé kínos dolognak számít. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kortárs magyar írókkal „baj" volna, és nekik ma olyan „hagyományos történelmi regényeket" kellene írniuk, mint az Erdély-trilógia, az Egri csillagok vagy a Julianus barát. Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni (ami kiderült az irodalmi tanácskozáson is): a történelmi regények esetében is „elmozdult" az írók alatt a talaj, ezért értünk mást ma a műfajon, mint értettünk nyolcvan évvel ezelőtt. Jó példa erre a műfaj egyik remeke, Szilágyi István Hollóidő című regénye, amely a történelmi héroszok és magasztos történelmi pillanatok helyett hétköznapi hősöket ábrázol hétköznapi szituációkban, de úgynevezett „történelmi" értsd: századokkal ezelőtti környezetben. A furcsa bizonytalanságot, ezt az ingoványos terepet alighanem a felkért előadók is jól érzékelték, mert az előadásukban inkább arra koncentráltak, hogy miféle kérdések fogalmazhatók meg a történelmi regénnyel - és persze magával a történelemmel és a regénnyel kapcsolatban. Örültem volna neki, ha az irodalmi napok előre beharangozott „íróközeli" - vagyis az irodalomnak a kevésbé tudó„ Hagyományos" történelmi regényt írni - olyat, amilyet Mikszáth, Gárdonyi vagy Kodolányi írt - ma kissé kínos dolognak számítmányos jellegét hangsúlyozó - hangütése még markánsabbra sikerül. Az írók zöme ugyanis - tisztelet a kivételnek - irodalomelméleti kérdéseket feszegetett, amelyek izgalmasak, érdekesek voltak ugyan, csak éppen az nem derült ki belőlük, hogy ők maguk hányadán állnak a történelmi regénnyel. Hiányoltam, hogy az írók nem beszéltek arról: miért írnak történelmi tárgyú regényeket? Miért döntenek egy-egy történelmi korszak, figura vagy esemény ábrázolása mellett? Mit jelentenek számukra a magyar történelem mára legendássá vált hősei és korszakai a megírhatóság és a XXI. század felől közelítve? S miért nem lehet ma a már említett hagyományos értelemben vett történelmi regényt írni? Csupán azért, mert eltelt néhány évtized, és megváltozott az író, az olvasó és a regény is? Örültem volna annak is, ha az írók arról is beszélnek: milyen történelmi regényeket olvasnak ők? Megjegyzem, csütörtök este a Csokonai sörözőben jó hangulatú est kerekedett. Aczél Géza, a debreceni Alföld folyóirat főszerkesztője Alföld-díjat adott át Juhász Ferenc költőnek, Ferdinandy György írónak és Simon Attila klasszika-filológusnak. A díjazottak és az irodalmi napok előadói ezután együtt múlatták az időt az olvasókkal, és - jegyezzük meg jól - dugig volt a hely, egy tűt sem lehetett volna leejteni. De azt nem is akart senki. Kácsor Zsolt A RENDEZVÉNY MEGNYITÓJÁN Kósa Lajos, Debrecen polgármestere bejelentette: Csokonai Vitéz Mihály életéről szóló regény megírására a város pályázat kiírását kezdeményezi, amelyet az önkormányzat ötmillió forinttal támogat. A polgármester ezt azzal indokolta, hogy a cívis város számára fontos az 1773-ban született és 1805-ben elhunyt költő emlékének ápolása. A szándékot csak üdvözölni lehet, de végezetül idekívánkozik a megjegyzés: az irodalmi napok eseményeit hirdető plakáton Csokonai nevét ipszilonnal (Csokonay) írták. Ennyire fontos a városnak a debreceni költő emléke, hogy a szülővárosában a nevét sem tudják leírni helyesen? Ferdinandy György, Simon Attila, Szirák Péter és Juhász Ferenc