Népszabadság, 2005. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)
2005-09-28 / 227. szám
14 2005. SZEPTEMBER 28., SZERDA A NÉPSZABADSÁG Autóirtás vagy bicikliosztás KRAVALIK ZSUZSA szeptember 20-i számban megjelent egy cikk (Vay Márton: Brin-gá-ra! Brin-gá-ra!), mely megjósolta a csütörtöki Critical Mass eufórikus hangulatát. Üveggömbből jósolni jó dolog, de az agresszív hangszín, intonáció nem illik a jósokhoz sem. Rosszat szólni autósról, polgármesterről, városvezetésről és ezzel a civileket - köztük engem is - belerángatni a rossz westernfilmek dichotóm tipológiájába, nem szerencsés. Nem ezt várjuk a civilektől. A filozófiai merevség ugyanis egészen biztosan a tények elhajlítását, torzítását vonja maga után, ahogy ezt már megfigyelhettük olyan mestereknél is, mint Hegel. Sötét a világos, jó a rossz ellen, a szőkekékszemű hős a rosszarcú-sebhelyes gonosz ellen... Miközben a biciklisek és autósok közelharcáról oly szuggesztív képet rajzolt elénk a cikk, elfelejtkezett arról, hogy a legtöbb biciklista egyben autóvezető, sőt autótulajdonos is, és néha-néha mindannyian gyalogosokká válunk. Elég sokan ugrottak például terepjáróba, csomagtartóra küldve a kétkerekűeket a bicajtüntetés után is. Nem hiszem, hogy skizofrének lettek volna mind. A világ egyébként sem fekete-fehér. A Fővárosi Önkormányzat udvarán például egé A szerző a Critical Mass egyik önkéntes rendezője szén remek biciklitartó van. Felállítását már rég kiharcolta az a tucatnyi köztisztviselő, akik rendszeresen két keréken járnak hivatalba. A közösségi közlekedés leépítéséről sem most a legidőszerűbb szónokolni, amikor végre-valahára - szintén egy civil szervezet kezdeményezésére és előterjesztése alapján - az éjszakai közlekedést bővítették, sűrítették, teljes rendszerét átalakították. Nem harci táborokat kell formálni, hanem közösséget. Megmutatni egymásnak életstílusunk, jelen esetben a közlekedésmódunk szépségeit. A radikális hangvétel sokakban ellenérzéseket kelt. Remélem, hogy a cikk írója sem küldte volna el vagy fütyülte volna ki azt az Audi-, Porsche- vagy BMW-tulajdonost, aki csütörtökön csatlakozott a bicajos menethez! Igazi hatást éppen akkor érhet el a Critical Mass és a városi biciklis társadalom, ha minél több fővárosi és parlamenti képviselőt enged maga mellé, s nem akkor, ha előre ellehetetleníti az együtt-tekerést. A kapukat szélesre kell tárni mások előtt, nem rájuk csapni! Abba az ábrándba se ringassuk magunkat, hogy minden biciklista jó fej, csak azért mert nyeregben ül. Ahogy agresszivitásként éljük meg, ha bicajozás közben egy autó nagyon ránk húzódik, vagy leszorít az útról, ugyanígy az erdőben, úton vagy járdán száguldozó kétkerekűeket is agresszívnek érezheti a teljesen védtelen kiránduló vagy gyalogos. Azért nem tetszett a cikk, mert nem (akárha alkalmi) alternatívaválasztásra bátorított, hanem címkét gyártott és ellenségeket támasztott. A város lakosságának alig egy százaléka jár (majdnem) mindenhova bringával, viszont egynegyede ül rendszeresen nyeregbe. Az autómentes nap éppen azért jött létre, hogy bemutassuk, hogyan lehet - játékelméleti értelemben - kritikus tömeget létrehozni a közösségi közlekedéshez. Ha csak én döntök úgy, hogy otthon hagyom az autómat, és a BKV-t választom, rosszabb helyzetbe kerülök, mintha a saját autóm melegében, rádióhallgatás közben állnék a dugóban. Ha sokan teszünk így, mindenki jobban jár, mindenki kényelmesebben juthat munkába. Tömegközlekedve. Ez az igazi kritikus tömeg. A biciklis felvonulás így válik élő óriásplakáttá, mely felhívja a város szorításában egymásra utalt lakók, ingázók és a város vezetésének figyelmét erre a jelenségre. Az autótulajdonosok érdekeit szem előtt tartó város- és közlekedéspolitika káros hatásait természetesen senki sem tagadja. Nyugat-Európa bölcs férfikorba hajló demokráciáiban már egyre kevésbé játssza el a társadalmi pozíció meghatározásának szerepét az autó „vastömege”. De 40 évig bolygatott, majd azután is vulkanikus mozgásoktól megviselt vidékeinken a birtokolt autó minősége, úgy tűnik fel, egyelőre elengedhetetlen, mert elég megbízható társadalmi státusjelzőnek bizonyul. Abba a téveszmébe se essünk, hogy Budapesten kevesebben járnának munkába tömegközlekedési eszközzel, mint más nyugati nagyvárosokban. Hiszen a számok pont a fordítottját mutatják. Míg nálunk a munkába járók közel 60 százaléka választja a BKV-t, addig nyugati társvállalatainak szolgáltatásait sok helyütt a lakosság alig fele veszi igénybe. Az sem igaz, hogy Nyugat-Európában kevesebb autót vásárolnának, vagy ritkábban cserélnék le a családi járgányt, mint idehaza. Tehát az autódominancia nem gyöngébb ott sem, mint itthon. Az alternatív közlekedés fejlesztése a természeti károk kiegyenlítését, a városi-vidéki környezetszennyezés kiegyenlítését jelenti, a városok életképességének megtartása érdekében. Ne is reméljük, hogy „autóirtóként” valaha is célt érhetünk, inkább bicikliosztók, útfestők és öreg néniket az úton kellő határozottsággal átvezető úttörők akarjunk lenni! A városi biciklisták etikai kódexét előkészítő és betartató civilek. Öntudatos és határozott gyalogosok és biciklisták! Azt hiszem, minden mozgalomnak - különösen, ha eleinte távolinak tűnő célokat tűz ki - szüksége van egy „számon kérőbb” és egy „simulékonyabb” szárnyra. Ha arra gondolok, hogy a döntően az autók okozta légszennyezés a budapestieknek átlagosan három életévébe kerül, akkor a sokkal radikálisabb fellépés is indokoltnak tűnik. A jólneveltség viszont azt mondja, hogy a tesze-tosza városvezetésnek is meg kell köszönnünk minden nekünk adott, nagy nehezen kikényszerített engedményt. Nincs abban semmi rossz, ha az egyik szervező lágyabban, a másik keményebben gondolkodik. Csak az a baj, ha a közös cél helyett túl sokat foglalkoznak ezzel a kis különbséggel. VAY MÁRTON - Legközelebb majd a Mihályfi utcánál tudunk levegőt venni, aztán egy hosszú szakasz jön, és csak a Szentkirályi térnél, és azután majd a Kulteisz ligetnél! A hatvanas évek közepén a Magyar Ifjúság című KISZ-hetilap hirdetési rovatában felfigyeltem rá, miként jellemzik magukat a havert, barátot, jóbarátnőt vagy mást kereső olvasók. Az önjellemzés meghatározó eleme volt: „szeretem a modern zenét, kedvencem az” Illés, Omega, Express ez, az, amaz énekes. Hosszan töprengtem azon, minő szakadék választja el a jellemzően iskoláskorú kisasszonyok-úrfik tananyagát és manifeszt zenei vonzalmait. Azóta is foglalkoztat, miként gyógyítható az a skizofrén állapot, hogy a diák merőben mást tanul (?) az ének-zene órán, mint amit a saját örömére hallgat. Garamvölgyi Zsolt most megoldotta a dilemmát: „...a tárgy oktatását a rockzenére kell alapozni” (Rockzenét az iskolákba!, szeptember 19.). Véleményét természetesen tiszteletben tartom, érvelésének tényanyagát, mivel számtalan tévedést tartalmaz, kevésbé. Azt írja például, hogy „zenetanárok felmérése szerint az emberek mindössze egy százalékát érdekli a klasszikus zene”. Gondolom, a „klasszikus” meghatározáson a hangversenytermekben, operákban előadott művek összessége értendő. A felmérés módszertanát nem ismerem, de ha ez igaz, a kvóta majd’ felét kimeríti 40 000 bérlőjével a Magyar Állami Operaház - és ez még csak nem is országos adat, a főváros hangverseny-látogatóit sem foglalja magában. A szerző nyugdíjas zenekritikus Az általános iskolás korcsoport jóval több mint tíz százaléka tanul zeneiskolában, és nem feltétlenül elektromos gitárt vagy szintetizátort. Persze jellemzően szülői döntés alapján kezdik, de aki nem hajlandó gyakorolni, bizonyosan kimarad, inkább előbb, mint utóbb. Tízezrek muzsikálnak önként s dalolva amatőr kórusainkban, azt hiszem, nincs adat arról, hogy hányan vásárolnak operát, szimfóniát CD-n. Tévedés, hogy a klasszikus zene (ez nem az én meghatározásom) az ipari forradalom idején jött létre. Évszázadokkal korábban, és nem csupán „egy szűk réteg igényeinek kiszolgálására”. Operát, zenekart valóban az uralkodók és az arisztokrácia csúcsát alkotó főnemesek engedhettek meg maguknak egy - nem túl hosszú - ideig. Velencében 1637-ben nyílt meg a világ első, belépti díj fejében látogatható operaháza, s alig 150 évre rá 22 színház szakosodott operára a hatalmát vesztett, gazdaságilag hanyatló lagúnavárosban. Valamennyi a jegybevételből tartotta fenn magát. Kötve hiszem, hogy a patríciusok és vagyonos polgárok elegen voltak e társulatok eltartására. Az ipari forradalom egyáltalán nem hozható kapcsolatba a ma klasszikusnak tekintett egyházi zenével. Földrajzi, ha tetszik geoesztétikai értelemben a klasszikus zene soha nem volt egyetemes, miként a rock sem az. Mindkettőnek azonosak a határai, melyek a fejlett vagy rohamosan fejlődő országokat választják el a világ nyomorgó milliárdjaitól. Ha nem tévedek, Bangladesben vagy Ruandában se Beethovent nem játszanak, se rockot. Vitatom, hogy a klasszikus zene „kötöttségei miatt nem tudta integrálni az Európa perifériáin élő, s a nem európai népek zenéit...” Mozart magyar forrásokból merítette törökösnek vélt zenéit, messzebbre ama korban sem ő, sem más nem hallhatott. Debussyre nagy hatással volt az 1889-es párizsi világkiállításon megismert jávai gamelán zene és Muszorgszkij, s mi mást tett Bartók, mint hogy integrálta a klasszikába a „hátsó udvar” népzenéit. Hadd emlékeztessek arra is, mennyit koncertezett Yehudi Menuhin Ravi Shankar indiai szitárjátékossal. Ezek persze csak ki-Beethoven köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy Garamvölgyi Zsolt 100 éve kiterítette, ragadott példák, melyek vég nélkül szaporíthatók. Az Európán kívüli népek zenéjéről praktice semmi nem volt ismert a XIX. század végéig. Zeneszerző csak abból merít, amit módjában áll megismerni. Garamvölgyi kolléga rosszul tudja, hogy a műalkotásként tisztelt muzsika ....képtelen volt élni a később kifejlesztett, vagy később elterjedt hangszerek (ütőhangszerek, elektromos gitár, szaxofon stb.) nyújtotta új lehetőségekkel.” Kezdem a szaxofonnal, mert ez a rockhangszerek korelnöke. Adolphe Sax belga születésű hangszerépítő 1841-42 táján találta fel Párizsban. 1846-ban szabadalmaztatta és gyártotta hangszerépítő vállalatában. Percek alatt bevezették a francia katonazenekarok, alkalmazta Berlioz és a gall nagyopera két mestere, Halévy és Meyerbeer. Versenyművet írt rá a XIX. század végén Debussy, a múlt század kilencvenes éveiben Lendvay Kamilló (Versenyművésze és zenekarra címen méltattam e helyütt boldogult zenekritikus koromban). Közben használta számtalan zeneszerző, nem egy művében Anton Webern, Bartók, Kodály is. Dzsesszhangszerré a múlt század húszas éveinek elején vált, utóbb a rockzenéé. Monsieur Sax nem is gyaníthatta, mi lesz a találmányából a szériagyártás idején. Az ütőhangszerek is a Garamvölgyi kolléga szerint kihalt klasszikában terebélyesedtek. Ha tud olvasni kottát, nézze meg, mekkora ütőhangszeres ármádiát írt elő Bartók I. zongoraversenyében. Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára című alkotásában, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című művében. Érdemes belepillantani a XX. század második felében született ütőhangszeres darabokba is (mondjuk, a strasbourgi ütősök repertoárjába). A gitár legalább 500 éves múlt után költözött a rockzenébe, nem tehet róla, hogy a villanyáram annyival később fedeztetett fel. A szintetizátort a háború utáni avantgárdnak találták fel 1955-ben, az elektronikus és konkrét zene stúdiói számára. Később lett belőle billentyűs változat is. Tudomásul veszem, hogy Garamvölgyi Zsolt szerint a klasszikus zene 100 éve halott. Ne hallgasson hullát, szíve joga. Ha meggyőződése, hogy „az osztályalapon létrejött műfajok (ideértve a színházat, az önálló költészetet is) nem képesek a demokratikus követelményeknek eleget tenni” romboltassa le a teátrumokat, kobozza el a költők tollát, égesse fel a bibliotékákat, a képtárakat - ha talál hozzá elegendő partnert. Beethoven köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy Garamvölgyi Zsolt 100 éve kiterítette. Nagyon egyetértenék azzal, ha a rockzene értékeinek tanítása beépülne az iskolai ének-zene órák tantervébe. Érdemes lenne rámutatni, hol vannak érintkezési pontjai az elhunyttal, mi igazi a rockban és mi hamis. Talán tantervet is készített kollégám, a lángoló röpirat szerzője, mert a pedagógusokat fel kell készíteni a számukra új, nem is mindig rokonszenves feladatra. Sok helyütt tanítanak iskolában rockzenét is. Garamvölgyi nálam nyilván jobban tudja, hogy világelsők lehetnénk a minden hatalmat a rocknak pedagógia megvalósításával. Más országokban, nálunk fejlettebb, gazdagabb helyeken ezt miért nem szorgalmazzák? Kár, hogy ezt nem fejthette ki, mert a zenetörténeti tévedéshalmaz elvitte a helyet. De mit is jelentene az pontosan, hogy „...az elsőségből mindig hasznot lehet kovácsolni”? Mert nekem, földhöz ragadt elmének a haszonról leginkább a kasszagép szapora csengése jut eszembe. Beethoven köszöni... BREUER JÁNOS OLVASÓI LEVELEK Örökös... Tavaly közölte Puskás Tamás igazgató úr, hogy azért nem köt velem, havi gázsival járó szerződést, mert hamarosan megkapom az Örökös tagság címet az ezzel járó havi járandósággal. Teltek-múltak a hetek és a hónapok, de a megtisztelő címre hiába vártam, holott tudtam, hogy több színházban régóta bevett gyakorlat, hogy a „nagy öregek”, akik hozzám és néhány kollégámhoz hasonlóan évtizedeken át meghatározói voltak a teátrumnak, örökös tagságot kaptak. (Kabos László és Faragó Vera az élők sorából való távozásukkal már nem okoznak gondot az illetékeseknek. Merem remélni, hogy nem az én kihalásomra spekulálnak. Esetem annál is inkább érdekes, mert az Új Színház volt olyan nagyvonalú, hogy jogelődje, az egykori Művész Színház tucatnyi művészét a napokban részesítette az Örökös tagság megtisztelő címben. Puskás úr szerint a Vidám Színpadnak nincs pénze az örökös tagsággal járó csekélyke díjazás kifizetésére, ennek a fedezetét az önkormányzatnak kellene állnia, forduljak talán hozzájuk! Fordultam. Magához Schiffer János főpolgármesterhelyettes úrhoz, akitől azt a választ kaptam, hogy menjek Puskás igazgató úrhoz. Mentem hozzá, aki ismét azt tanácsolta, hogy forduljak Schiffer úrhoz. Nem akarom az olvasót tovább fárasztani a Csala-labda egyik térfélről a másikra történő átpasszolásával, mivel a sok fordulásba teljesen beleszédültem. Végül Gy. Németh Erzsébetet, a szocialista frakció vezetőjét kerestem meg, aki nagy rokonszenvel viseltetett problémám iránt és megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Később arról tájékoztatott, hogy talán a következő költségvetési évben lesz forrás az örökös tagság intézményének kiszélesítésére. Csak azt nem tudom, melyik az a következő év? Én mindenesetre várok, de mint a fentiekből kiderül, nem Godot-ra! CSALA ZSUZSA, a Vidám Színpad leendő (?) örökös tagja Rendszerváltók? A Pénz még van, tag egyre kevesebb című (szeptember 7.) írásban rendszerváltó szakszervezetnek titulálják a Munkástanácsokat. Attól tartok, nagyon kihagy a memóriájuk. A Munkástanácsok legalább annyira nem rendszerváltó, amennyire nem szakszervezet. A Munkástanácsok mesterséges képződmény, amelyet a rendszerváltás körüli politikai zűrzavarban azért hoztak létre, hogy a segítségével - a rossz emlékű sárga szakszervezetek mintájára - a jobboldal részt hasítson magának a szakszervezeti mozgalomból. Abból, amely egyébként természeténél fogva baloldali, hiszen az a feladata, hogy a munkavállalók, a bérből élők érdekeit védje. A Munkástanácsok soha nem a tagságból merítette az erejét, hanem az őt támogató jobboldali pártokból. Azok machinálták meg, hogy a különböző szakszervezeti szövetségek a taglétszámuktól, súlyuktól függetlenül, egyenlő részt kapjanak a hajdani egységes szakszervezeti vagyonból s az állami támogatásból. így tett szert a valódi képviseleti szerepét messze meghaladó mértékű anyagi erőre és beleszólásra ez a képződmény a szakszervezetek és az állam közötti tárgyalásokban, egyezkedésekben, mindig a jobboldal politikai érdekeit szolgálva. A Munkástanácsok kiüresedése bele volt kódolva a létrehozásába. VÁLÁS GYÖRGY Budapest