Népszabadság, 2006. augusztus (64. évfolyam, 178-204. szám)
2006-08-21 / 195. szám
Cirkusz, kenyér, hőguta Örömkoncerttől a tűzijátékig tartott az ünnepi program Cirkuszból is, kenyérből is kapott augusztus 20. apropóján a népnek az a része, amelyik valami szerencsétlen oknál fogva Budapesten volt kénytelen kibekkelni Nyár vezérőrnagy (állítólag) utolsó nagy támadását. A szabadidő kulturált eltöltésére kínált felhozatal színvonala persze - finoman szólva - most sem volt egyenletes. Bárkay Tamás Számos szebbnél szebb opció közül válogathatott a hétvégén a Budapesten rekedt városlakó, de maradjunk most kettőnél: 1. Magára zárhatta az ajtót, elővehette a kirakóst, és várhatta, míg sötét lesz, és a hőgutmann abbahagyja a feje körül a folyamatos körözést. 2. A hőséggel dacolva kimehetett az aszfaltra, megnézni, hogy mi van. Ezt tettem magam is. A szombat délután abszolút alkalmatlannak tűnt arra, hogy az ember felkeresse a Duna-korzó alatti aszfaltot, ahol a Duna-parti Vigasságok című rendezvénysorozat rúgta az utolsókat, de néha kell a kihívás. A vigasságokat úgy tessék elképzelni, hogy van egy jó nagy félszintetikus sátortábor. Ennek két pontján zene szól, amúgy pedig az egész egy nagy lacikonyha és egy karácsonyi vásár elegye, a szokásos, bicskanyitogató meleghús-árakkal (1 darab sült kolbász,900 HUF), az efféle helyeken látható bőrpénztárcákkal, tologatós falepkékkel, a vitrinbe szánt cifra borospalackokkal, és egy elárvult ringlispíllel. A sivárságot csak a zene tudta oldani kissé, amikor éppen szólt, persze. A Várpalota előtti Mesterségek Ünnepét jelöltem meg következő célként, átvonszoltam tehát magam a kétirányú gépjárműforgalom elől elzárt, dohányzásmentessé nyilvánított, de csikkekkel igen gazdagon szerelt Lánchídon. Megjegyzem, a tájat itt már zömmel turisták uralták, akik Budapestet látni, és lehetőleg nem meghalni érkeztek, sokukról mégis úgy tűnt, hogy ha nem jön gyorsan egy árnyas platán, nem ússza meg. A turistákat egyébként nemcsak azért lehet könnyen megkülönböztetni az őslakóktól, mert másképp beszélnek, hanem azért is, mert nem úgy vannak ruházkodva, mint véreink zöme, akik azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy megállás nélkül futottak idáig a Fonyód-Bélatelep strandröplabda-pályájáról és még nem volt idejük átöltözni. A Mesterségek Ünnepe azon tevékenységek seregszemléje, amelyekből garantáltan nem lesz nemzetgazdasági húzóágazat, viszont garantáltan izgalmasabb látványt nyújtanak, mint akár a világ legszebb kuplungtárcsájának beszerelése. Ezúttal sajnos nem tudok további részletekkel szolgálni a jeles programról, ugyanis elvi fenntartásaim vannak az olyan utcabálokkal szemben, ahol kapuk vannak, hadosztálynyi biztonsági őr, és pláne: 800 forintos belépő. Jó szórakozást kívántam a kapukon túl hömpölygő fizető vendégeknek, és megtekintettem, mit értenek kézművességen és népművészeten a nyugati mellvéd elé installált, térítésmértelen látogatni ható pavilonsoron. Nos, nagyjából azt, amit a korzó alatt, kiegészítve néhány műszálból készült sujtásos mentével, rugós fanyúllal, és kerekeken guruló favízilóval. A nap lassan lehanyatlott hál’ istennek, kilenc óra lett, és Lajkó Félix+vendégei a Kossuth téren, egy nagy Örömkoncert 2006 felirat alatt pazar hangversenyt adtak az állítólag 28 ezres tömegnek. A publikum kicsit nehezen hangolódott rá a különös muzsikára, de ahogy egyre telt a színpad (Dresch Mihály, Rúzsa Magdolna, Boban Markovicék stb.) és sűrűsödött a hangzás, az ingyenkólát és az ablaküvegen lefelé bukdácsoló ajándék plasztik figurákat szorongató nép tisztességesen beindult. Sajnálhatja, aki nem volt. A tűzijátékváró ünnepnapon első utam magától értetődően a városligeti kenyérünnepre vitt, tekintve, hogy augusztus 20. egyrészről az új kenyér ünnepe, másrészről valami ingyen kóstolóról is szó volt. Nem csalódtam, adtak lapos kis kenyeret, vagy mit, és nem csalódtam azért sem, mert végre élőben is láthattam egy olyan gyönyörű, kerek, pántlikás veknit, amilyennel ilyenkor régebben Losonczi Pált szokta volt nagy puszilkodás közepette megajándékozni spontán a föld dolgozó népének női delegáltja a tarlón. A nap kettes sorszámú (sokaknak egyes) szenzációja, a Duna feletti légi parádé azt volt hivatott demonstrálni, hogy az emberi teljesítőképességnek nnnncs határa; megmutatta, hogy még úgy is abszolút lehetséges nem szilánkosra törni a Lánchidat, hogy egyébként mindent bedobnak ennek érdekében. Szóval az energiaitalgyár produkciója lenyűgöző volt: láttam szovjet vadászgépeket rárepülni a Parlamentre (JAK), világháborús Boeinget nem bombázni a Batthyány teret, Besenyei Pétert, akinek mutatványaitól megint bennszakadt a szó, és hallhattam Palik Lászlót, amint éppen azt mondja: „nagyon Forma-1-szerű a cucc”. Aztán este kilenctől fölrobbant az ég. Lajkó Félix és vendégei a Kossuth téri ÖrömkoncertenFotó: Kurucz Árpád Virágba borult Debrecen kocsija is Tízezrek nézték végig Debrecen főutcáján, majd a Nagyerdőben, végül a nagyerdei stadionban a 37. debreceni nemzetközi virágkarnevál színpompás menetét vasárnap. Az idén 17 virágkocsit és 17 hazai, illetve külföldi művészeti csoportot láthattak az érdeklődők. A fesztiválra Bulgáriából, Macedóniából, Spanyolországból, Törökországból, Görögországból, Szerbiából, Izraelből, Portugáliából és Olaszországból érkeztek művészeti csoportok. A nagy sikert aratott virágkompozíciókhoz több mint hárommillió szál friss és száraz virágot használtak fel készítőik: a sláger az őszirózsa, a kardvirág és a büdöske volt. Debrecen város kocsiját most az első alkalommal díszíthette fel az érdeklődő lakosság: a kompozíció is felvonult a karneváli menetben és részt vett a kocsik versenyében. Ugyancsak első alkalommal indított virágkocsit a református egyház, a kedden Debrecenben befejeződő Magyar Reformátusok Világtalálkozója alkalmából. Az egyházi szimbólumokat láttató kocsit a református ifjúsági találkozóra érkezett kerékpárosok kísérték a menetben. A kompozíciók közül több is évfordulókhoz kapcsolódott: a Bocskai-szabadságharc 400., illetve Bartók Béla születésének 125. évfordulójához. Ez utóbbi két virágkompozíció témájául is szolgált. A menetben feltűnt Érmihályfalva versenyen kívüli kocsija, amelynek hatalmas virágharangja az 1456-os nándorfehérvári diadalt idézte. Egyik felirata - Jövőre veletek... - pedig már Románia jövő évi uniós csatlakozására utalt. A tizenhét virágkocsi este már kivilágítva vonult végig a belvároson. (MTI) A karnevál kompozícióihoz hárommillió szál pompás növényt használtak fel Fotó: Szegedi Zsófia j [UNK]t V NÉPSZABADSÁG • 2006. AUGUSZTUS 21., HÉTFŐ Magyarország*3 Ügyelni kell, nehogy kizárólag „népitánc-csoportok szabadsága” maradjon meg a kollektív és egyéni kisebbségi jogokból, ahogy szerb, román vagy szlovák részről sokan évtizedek óta szeretnék! Itt-otthon Füzes Oszkár fuzeso@nepszabadsag.hu Ne kényszeresen a helyünket, hanem mindenek előtt magunkat őrizzük meg - ha jól értem, ez volna az új stratégiai célja a kormány nemzetpolitikájának. A határon túli magyarokat eddig (majdnem) minden módon arra ösztökélte (elvben) a nemzetpolitika, hogy szülőföldjükön maradva próbáljanak boldogulni. Ebből vezették le az autonómiaköveteléseket és a támogatásokat. Az előbbieket nem sikerült elérni, az utóbbiak szétforgácsolódtak - ebből logikusan következik, hogy változtatni kell célon és eszközökön egyaránt. Gyurcsány Ferenc azonban alighanem érzi, hogy ez nem egyszerű logikai gyakorlat, ezért hangsúlyozottan érdemi vitára bocsátotta az új nemzetpolitikai koncepció tervezetét. Van, ami nehezen vitatható. A magyar-magyar kapcsolatok sokszínűbbé tétele, a pártérdekek helyükre szorítása, az eszköztár modernizálása és a pénzfolyam megtisztítása régóta szükséges. Az is, hogy a kintiek és a bentiek ne szóljanak bele egymás belpolitikájába, személyi ügyeibe, ne akarjanak klientúrát kreálni. Világos, hogy az uniós pénzek megszerzése, felhasználása határokon átívelő nemzeti érdek - tehát a szomszéd államok többségi nemzeteivel együttműködve, csak velük kiegyezve lehet elérni a magyarok által is lakott területek európai fölzárkóztatását. De nocsak, ha így fejlesztjük a határon túli magyar közösségeket és lakóhelyüket, akkor logikailag vissza is jutunk a szülőföldön maradás ösztönzésének céljához! Sőt csöndben meg is valósítjuk a célt, szemben az eddigiekkel. Maga a kormányfő mondja: lehessen nyugodtan és boldogan magyarnak lenni. Akkor nem egészen világos, miért kellene azt deklarálni, hogy immár nem a szülőföldön maradás támogatása a fő stratégiai cél. Azért, hogy a maradás ne legyen kényszer rendben. De hiszen már egy ideje nem is az, mutatja az elvándorlás. Inkább távozási kényszer van, akik elmennek, azok a lehetőségek hiánya miatt kelnek útra, és/vagy azért, mert a többségi állam hatóságai titkon vagy nyíltan örülnek is, ha kevesebb magyar marad az egykori magyar területeken. Itt vagyok hon és ott vagyok hon? A fő cél megváltoztatásának módosítása nem egészen világos a tervezetben, és ez félreviheti a remélhetően elkezdődő vitát is. Kár lenne, az új koncepció valóban dinamikus modernizációt ígér ugyanis. A magyar kulturális nemzet határok fölötti, sőt globális „összeépítését”, a közösség józan tudatát, kiszabadítva sérelmek keserveiből. Az anyanyelvi oktatás támogatása, a nagy kulturális fesztiválok terve, és a nemzetpolitikailag is fontos határon túli intézmények hosszú távú, biztos finanszírozása lelkesen üdvözlendő. De itt is van egy „csak”. Ügyelni kell, nehogy kizárólag „népitánc-csoportok szabadsága” maradjon meg a kollektív és egyéni kisebbségi jogokból, ahogy szerb, román vagy szlovák részről sokan évtizedek óta szeretnék! S ha már itt tartunk, feltűnhet az új nemzetpolitikai tervezetben az, ami nincs benne: az autonómiatörekvések, az anyaország általi külpolitikai jogvédelem és a szomszéd kormányokkal való partnerség új vagy részben új koncepciója. Lehet, hogy ezeket nem is ide kell beleírni - de csinálni biztosan kell. Éppen azért, mert - jó, hogy ezt Gyurcsány egyértelműen kimondta - Trianont nem „begyógyítani” kell, úgysem lehet. Hanem huszonegyedik századi módon újraegyesíteni a magyar nemzetet, átlépve az unióban úgyis elhalványuló országhatárokat. Jó, ne legyünk „helyhez kötve” méltánytalanÜL Váh érre jcFKoncepció, ramási Áronéi^zsekt ^á^ytunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. És ha van otthonunk, vándoraim is merészebbek leszünk. Ezt igazából csak elrontani lehet. Gereblyével, bürokráciával, munkának látszó totojázással. Mert Pécs kulturális főváros lenne 2010-ben, és nem csupán egy így-úgy kipofozott hely. A kultúra helye Papp Sándor Zsigmond pappszs@nepszabadsag.hu Csak drukkolni lehetett annak, hogy Pécs ne álljon be a sorba. Ne kövesse azt a hagyományt, amely szerint a pályázat megírása olyan, mint jó előre feldíszíteni a karácsonyfát csillogó díszekkel, hogy végül az ünnep idejére megmaradjon a talán hasznos, de cseppet sem mutatós talpfa. Vagy annál is kevesebb a tüske. De az Európa kulturális fővárosa 2010 címért folyó versenyben aratott, megérdemelt győzelem után nem sokkal már jöttek az aggasztó hírek. Takáts József lemondása a stratégiai főtanácsadói posztról a lombtalanítás első, és igencsak aggasztó jele volt. Pedig ő spontán módon vált a pályázatot kidolgozó csapat vezéregyéniségévé, és ő volt az is, aki világossá tette, hogy a győzelem jóval több hasznot hozna egy vidéki városnak, mint a kulturális eseményekkel amúgy is túlzsúfolt Budapestnek. De hamarosan azt lehetett hallani, hogy elfáradt, ám ez a fáradtság magát a programot nem befolyásolja. A győzelem mámora még defektes gumikkal is sikerre viheti a pályázatot. Később viszont már világosan látszott: a motorból száll fel a fekete füst. Az igazi baj akkor kezdődött, amikor világossá vált: a városvezetés szerint nagyjából elég lenne összegereblyézni a meglévő kulturális eseményeket - a nagyberuházások már erősen kétségessé váltak. Mintha a feladat megúszására játszottak volna, és megnyugtató megoldás még akkor sem született, amikor Hiller István miniszteriális projektkoordinátort nevezett ki a pécsiek mellé. Ma már tudjuk, az állam rajta tartja a szemét a kulturális főváros programon, de hogy pénz és akarat is társul-e a figyelem mellé, az ősznél előbb aligha derül ki. A fő kérdés tehát mindmáig válaszra vár. Vajon lehet-e kultúra ott, ahol nincs szellem, ötlet, kitartás? Ha az előbbiből kilúgozzák az utóbbit, az talán mutogatnivalónak még elmegy, ám a célt távolról sem éri el. Nem esemény lesz, csak felhajtás. Egy kis virtigli dínomdánom, sült kolbásszal és kürtőskaláccsal. Minket mutat majd, de nélkülünk. Pedig az eredeti program és pályázat példás - mondhatni, papírhű - megvalósítása jól mutatná: készen állunk nagyobb feladatok elvégzésére is. Mert ami kicsiben megy, az előbb vagy utóbb nagyobb léptékben is összejöhet. Lehet itt labdarúgó Európa-bajnokságot rendezni, sőt, ha nagyon összekapjuk magunkat, akkor akár egy olimpia is összejöhet. Bennünk van ez, csak ki kellene már végre bányászni. Elhitetni a világgal, hogy itt van ereje az adott szónak, a kézfogásnak, és főként annak, ami végül papírra kerül. És hogy a szavakat néha-néha tettek is követik. Persze még lehet drukkolni. A döntést kihirdető népünnepély, a már eddig is elvégzett munka és nem utolsósorban a nyertes pályázat szellemisége még mindig jó szamárvezető lehet. Ezt igazából csak elrontani lehet. Gereblyével, bürokráciával, munkának látszó totojázással. Mert Pécs kulturális főváros lenne 2010-ben, és nem csupán egy így-úgy kipofozott hely. Nem egy színes folt a már lejárt, agyontaposott térképen.