Népszabadság, 2008. november (66. évfolyam, 256-279. szám)

2008-11-12 / 264. szám

2008. NOVEMBER 12., SZERDA • NÉPSZABADSÁG www.nol.hu Forintstabilitás vagy adócsökkentés? Burány Sándor a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium államtitkára Igen, ez itt a kérdés. Itt és most. Ha normá­lis időket élnénk, ezt a kérdést vagy-vagy alapon nem is szabadna feltenni. Csakhogy az idő kizökkent. Mindaz, ami most történt és történni fog, unokáinknak kötelező tan­anyag lesz, és ha megkérdeznek bennün­ket, hogyan indult a XXI. század, minden bizonnyal azt fogjuk válaszolni: nehéz idők jártak akkoriban. Akárcsak 1929-ben, most is Amerikából indult ki a válság. Akkor tőzsdekrachhal, most bankcsődökkel, de ez akármilyen fontos különbség az elemzők számára, a laikus többséget nem az ok, hanem az oko­zat foglalkoztatja. És a következmény, úgy tűnik, az elméletben és a gyakorlatban is sok mindent átírt. Egyik kedvenc anekdo­támban Einstein vizsgáztat, és a hallgatók­nak szánt tételeket átadja asszisztensének. A tanársegéd rápillant a papírra, majd döb­benten közli: - Professzor úr, ezek még a tavalyi kérdések! - Einstein így felelt: - Tu­dom, de én közben átírtam a válaszokat! Néhány nap alatt bebizonyosodott, hogy a gazdaságpolitikában is minden re­latív. A neoliberális gazdaságpolitika élhar­cosai pillanatok alatt súlyos százmilliár­­dokkal avatkoztak be a nagyobb baj elkerü­lése érdekében. Megtörtént, ami egy priva­tizációbarát közegben elképzelhetetlennek tűnt: bankokat államosítottak. Az elméleti közgazdászok el is kezdték a vitát a kor­szakváltásról. Nem lennék meglepve, ha Keynes újra divatba jönne. Egy biztos, az állam beavatkozó, piacszabályozó jellege az egész világon erősödőben van. A gya­korlati szakemberek pedig lázasan gondol­kodnak: hogyan lehet mérsékelni a reces­­­szió hatását, mely itt van a nyakunkon? Ha Amerika visszafogja fogyasztását, akkor a világon mindenhol csökken a termelés. Magyarország előnye a stabil bank­­rendszer, melynek mutatói nemzetközi összehasonlításban is kedvezőek. Nálunk nem jellemző a nem vagy csak nehezen behajtható kintlevőségek magas aránya. Köszönhető ez a hazai pénzintézetek me­rev, konzervatív hitelezési gyakorlatának. A vállalkozók sokat szenvedtek ettől a gyakorlattól az elmúlt években. Kis túlzás­sal, a magyar bankfiókok olyan kemény Semmi sem lehet tabu, ugyanis min­den fillérre szük­ségünk van, hogy ne kelljen kivonni a forgalomból az egy- és kétforintos után az ötforin­tost, utána a tízfo­rintost és így to­vább. feltételeket támasztottak a potenciális adósokkal szemben, hogy aki ezeknek megfelelt, az nem is szorult igazán hitelre. Ez a kelleténél is óvatosabb hitelezési gya­korlat válik most előnyünkre. Kockázatok azonban itt is vannak, az itthoni bankok túlnyomó többsége egy nagy külföldi bank leányvállalata. Ha az anyacégbe vetett bi­zalom külföldön, az ottani hitelezési gya­korlat miatt megrendül, az itthon is bizal­mi válságot kelthet anélkül, hogy erre tényleges ok lenne. Az igazi veszély azon­ban az, ha végzetesen meggyengül a fo­rint, és a világban várható recesszió követ­keztében visszaesik a magyar gazdaság is. Mindent meg kell tennünk tehát az első veszély elhárításáért és a második mér­sékléséért. Magyarország a konvergenciaprogram­mal már eddig is jelentős terheket vállalt. Normál körülmények között ezek az erőfe­szítések a közeljövőben is biztosítanák a forint stabilitását. A körülmények azonban abnormálisak. Ami tegnap még elegendő volt, ma már kevés. Elemi érdekünk, hogy az államháztartás hiánya minél előbb a GDP három százaléka alá csökkenjen. Nem lóghatunk ki e téren az euróövezet­­ből, mert akkor a forint folyamatos speku­lációs támadásnak lesz kitéve. Ha ezek a támadások eredményesek lesznek, akkor valutánk végzetesen meggyengül, megló­dul az infláció, és sokkal kevesebbet ér majd a fizetésünk, a jövedelmünk, a bank­betétünk. Ezt mindenképpen el kell kerül­ni. Minden halasztható kiadást, bevétel­csökkentést el kell halasztani, így a terve­zett és a versenyképességet javító adó­­csökkentést is. Halasztásról beszélek, nem véletlenül. Most a tervezett adócsökken­téshez szükséges forrást a forint stabilitása érdekében a kiadások mérséklésére kell fordítani. Ezt a csatát most meg kell nyerni ahhoz, hogy egyáltalán legyen értelme adócsökkentésről beszélni. Ha valaki most úgy dobálózik ezermilliárdos adócsökken­tési javaslatokkal, hogy nem mondja meg, milyen kiadásokat hagyna el a jövőben, az becsapja az embereket. Aki pedig úgy akar adókat csökkenteni, hogy ennek nincs meg a fedezete, az mindnyájunk pénzét, a forint értékét teszi kockára. Populista frázisok helyett felelős gondolkodásra van szükség. Ebben a gondolkodásban semmi sem lehet tabu, ugyanis minden fillérre szükségünk van, hogy ne kelljen kivonni a forgalomból az egy- és kétforintos után az ötforintost, utána a tízforintost és így tovább. A hazai GDP növekedési üteme az ex­portlehetőségeken múlik, tehát jelentős részben azon, hogy mi történik a külföldi piacokon. A recesszió sérülékenyebbé te­szi a kis- és közepes vállalkozásokat. Az egész gazdaságot nem lehet megvédeni, akkora védőpajzs a világon nincs. Amek­kora van, azt a kicsik elé kell tartani. Nem egyszerűen azért, mert így igazságos, ha­nem azért is, mert így praktikus. A ver­senyszférában foglalkoztatottak zömét ugyanis kis- és közepes vállalkozások al­kalmazzák. A média természeténél fogva az egy telephelyen megvalósuló létszám­­bővítésre vagy létszámleépítésre érzékeny. Pedig ez csupán töredéke a munkaerő-pia­ci mozgásoknak. Nemrég adtuk át egy kis­vállalkozásnak a kedvezményes hitelre jo­gosító százezredik Széchenyi-kártyát. Ez a százezer vállalkozás adja a kis- és közepes vállalkozások gerincét. Ha minden egyes vállalkozás fel tud venni egy embert, akkor egy nagyváros népességével nő a foglal­koztatottak száma. Ha el kell küldeniük vállalkozásonként egy embert, egy nagy­­városnyi népesség tűnhet el a munkaerő­­piacról. Ezért kell őket védeni. És pontosan ezt tette a kormány, amikor az USA mentő­csomagját megelőzve döntött egy több százmilliárdos védőpajzsról a kis- és köze­pes vállalkozások érdekében. Ezt a mentőcsomagot többször is átdol­goztuk. Ahogy a helyzet romlott, úgy eny­hítettük a feltételeket, és úgy bővítettük a forrásokat. A következő két évben ezermil­­liárd forinttal bővül az érintett vállalkozá­sok rendelkezésére álló összeg. Ez a védő­pajzs az uniós forrásokra támaszkodva ré­szint visszatérítendő, részint vissza nem térítendő támogatásokból áll. A vissza nem térítendő fejlesztési források feltételeit je­lentősen könnyítenünk kellett, és átcso­portosításokkal növeltük a rendelkezésre álló összeget. A visszatérítendő támogatá­sok növelése a kisvállalkozások számára több és olcsóbb hitel felvételét teszi lehe­tővé a jelenlegi lehetőségekhez képest. Van még egy fontos területe a verseny­­képesség növelésének: az adminisztráció mérséklése. A bürokratikus terhek nagyok, akárcsak a foglalkoztatást terhelő adók. De a mérséklésükhöz - ellentétben az adókkal - nem feltétlenül kell pluszpénz. Ezért ez a csökkentés most egyszerűen kötelező. Most meg kell úsznunk a vihart - hogy elmúltával újra együtt tárgyalhassunk az összetartozó dolgokról: forintstabilitásról, adócsökkentésről, versenyképességről. Marabu rajza Kevesebb autó, több zöld és víz Hegyi Gyula az Európai Parlament szociális­ képviselője Amikor az Európai Parlamentben a fenn­tartható városi fejlődés témafelelősének (raportőrének) választottak, hat szóban fo­galmaztam meg javaslataim lényegét. „Less cars, more green and water.” Kevesebb autó, több zöld és víz. Budapest urbaniszti­kai problémái is megragadhatók ezzel a rö­vid mondattal. A város lakossága az elmúlt hatvan évben inkább csökkent, mint nőtt, a környezetszennyező ipar fokozatosan kivo­nult a városból, s a budapestiek életszínvo­nala az egyéni elégedetlenség ellenére ma­gasabb lett, mára meghaladja néhány elma­radottabb nyugat-európai régió átlagát is. Vagyis Budapestnek elvben kellemes és él­hető városnak kellene lennie. Elődeink jó utakat, szép hidakat és Euró­pa egyik legfejlettebb tömegközlekedési há­lózatát hagyták ránk. Mivel többen nem let­tünk, ennek elvben - folyamatos korszerűsí­téssel - kényelmesen ki kellene szolgálnia a mai budapestieket. Ha ez mégsem így van, ha pokoli dugók bénítják a főváros életét, és a légszennyezés népbetegséggé tette az asztmát, ha folyton fel kell bontani az uta­kat, és az újabb hidak hiányában „meghal a város”, akkor ennek csak a városra zúduló mértéktelen autóforgalom lehet az oka. Budapest egyszerűen nem bír el ennyi autót. Sem az utak, sem a közművek, sem a hidak, s az emberek is csak azért, mert so­kan el sem tudják képzelni, hogy autó nél­kül is lehet élni a városban. Nem az autók ellen érvelek, a magyar vidék fejlődésében óriási szerepe van az autópálya-hálózat fej­lődésének, csak az autó városon belüli hasz­nálatát szeretném radikálisan korlátozni. A belváros egykor elegáns utcáin - a Kossuth A budapesti lég­­szennyezés és a nyári hőség egyik oka az egykor jól funkcionáló ter­mészetes légcsa­tornák beépítése. Ennek kárvallott­jai alapvetően a szegényebbek,a bel-budai és a pes­ti „lapályon” élők. Egy baloldali vá­rospolitikának leginkább az ő ér­dekeiket kell kép­viselnie. Lajos és a József Attila utcán, a Rákóczi út hajdan legendásan pörgő belső szakaszán­­ haldokolnak a boltok, koszos, üres portálok árválkodnak a kétszer háromsávos, csilla­píthatatlan autóforgalom örökös bűzében és zajában. A közhiedelem a bevásárlóköz­pontokat vagy az önkormányzatokat okolja mindezért. De néhány méterre a Kossuth Lajos utcától, az autómentes sétálóutcák­ban virágzanak az üzletek, a szalonok, a hangulatos kávézók és a kiülős teraszok. Nem akarom megismételni mindazt, amit e tárgyban a dugódíj mellett érvelve a Nép­­szabadság hasábjain is többször leírtam. Csak azt szeretném leszögezni, hogy min­den, Budapest jövőjéről szóló vita álságos szócséplés, ha nem szól arról, hogy a város és a városlakók elemi érdeke az autóforga­lom jelentős korlátozása - dugódíjjal, forga­lomcsillapítással (mint például a Ráday ut­cában) és más módon. Az a lényeg, hogy ke­vesebben és ritkábban használják a városon belül az autójukat. Csakhogy önként ez nem megy, kell hozzá a közösség érdekét szolgá­ló korlátozás is, de a legfontosabb mégis a városbarát közhangulat kialakítása. A sokat szidott budapesti városvezetés látja ezt a problémát, józan tervei vannak az autóforgalom visszaszorítására és a közös­ségi közlekedés fejlesztésére. Az a tragikus, hogy ebben gyakorlatilag nincsenek szö­vetségesei. A magyar média - tisztelet a rit­ka kivételnek - lényegében egyetlen hatal­mas autós-érdekképviselet, folyamatosan több aszfaltot, több parkolót, „jó sebesség­gel autózható” utakat követel, csak azt felej­ti el hozzátenni, hogy ehhez le kellene bon­tani a fél Budapestet. A parkolóőr a leggo­noszabb ávósként jelenik meg a híradások­ban, a kerékpárosok „zavarják a forgalmat” (kiét?­­ az autósét), s ha a tömegközlekedés mégis szóba kerül, akkor általában úgy, hogy a riporter kiszáll a kocsijából, finto­rogva alászáll a profi pokolba, és rémisztő élménybeszámolót ad tízperces villamos­vagy metró utazásáról. A hazai civil szerve­zetek többségében sincs meg a bátorság, hogy ha egyetértenek egy közösségi közle­kedést pártoló kormányzati vagy önkor­mányzati intézkedéssel, akkor kiálljanak mellette. A budapesti rendőrség egyik ve­zetője nemrég egyenesen azon sajnálko­zott, hogy a főváros vezetői a forgalomszer­vezésben elsőbbséget adnának a közösségi közlekedésnek az autókkal szemben. Brüsszelben az egyik legfontosabb autópá­lya kivezető szakaszán, a Tervurenlaanon a villamos közeledtére automatikusan piros­ra vált a lámpa, a végtelen autófolyam meg­áll, és kivárja, amíg a csilingelő, egykocsis villamos átrobog a kereszteződésen. Gyer­mekkoromban ugyanígy kapott automati­kusan zöld jelzést az 56-os villamos is a Budagyöngyénél, csak az elmúlt évtizedek­ben fordították meg a rendet. A globális klímaváltozás immár vissza­fordíthatatlan következménye a szélsősé­ges csapadékingadozás: özönvízszerű eső­zések és hosszú, száraz időszakok követik egymást. Ez utóbbi a nyári hőséggel kombi­nálva pokoli körülményeket teremt a nagy­városokban, ami elsősorban az idős embe­reket sújtja. Ezt a 2003-as franciaországi hő­hullám dokumentálta a legjobban, mely ti­zenötezer ember halálát okozta. De a tavaly nyári hazai hőség is sok felesleges halállal járt. Minél több a zöld terület és a szabad vízfelület a városban, minél közelebb esik az otthonunkhoz egy kellemes mikroklímá­­jú park, városi erdő vagy tó, annál könnyeb­ben vészeljük át a legforróbb napokat. Bu­dapest belterületén radikálisan növelni kell a zöld területeket. A nagy, egybefüggő par­kok mellett sokat jelentenek az egy-két te­­leknyi kertek is, amelyekbe a közelben la­kók néhány perc alatt elsétálhatnak. Az új­jáépülő Berlin jó példával szolgálhat arra is, hogy a betonsivatag közepén létesített víz­felületek (Urbane Gewasser) hogyan telnek meg élővilággal, milyen otthonosan fészke­lik be magukat a vízinövények és a vadka­csák oda, ahol néhány éve még autók par­koltak. Budapesten is érdemes lenne kis ta­vak, fél-egy futballpályányi vízfelületek egész sorát létrehozni, így is közelebb hoz­va a természetet és az élővilágot a városi emberhez. Botrányos, hogy a jelenlegi jogszabályok nem teszik lehetővé a város átszellőzését gátló építkezések megtiltását. Hosszabb tá­von pedig a már megépült, a légcsatorna út­jába felhúzott épületek szanálásán is el kell gondolkodni. A budapesti légszennyezés és a nyári hőség egyik oka az egykor jól funk­cionáló, természetes légcsatornák beépíté­se. Ennek kárvallottjai alapvetően a szegé­nyebbek, a bel-budai és a pesti „lapályon” élők. Egy baloldali várospolitikának leginkább az ő érdekeiket kell képviselnie. El kell érnie, hogy új ipari és kereskedelmi létesítmények céljaira a rozsdaövezetet (a lepusztult gyárakat, üzemi és vasúti terüle­teket) használják fel, s „zöldmezős” beru­házást Budapest határain belül egészen ki­vételes esetben engedélyezzenek. Sok más városépítészeti kérdésben is szemléleti változásra lenne szükség. Itt most csak a felhőkarcolók kérdését emlí­tem. Az Árpád híd pesti hídfőjénél emelke­dő, hosszában kettészelt és egymás mellé helyezett fél­magasházak plasztikusan mu­tatják az elmúlt évek városrendezési kon­cepciójának álszentségét. Kétmilliós nagy­városok természetes eleme a felhőkarcoló, s az Árpád híd az a jelképes pont, amelytől északra (s a Lágymányosi hídtól délre) igenis helyük lenne jól tervezett, jól elhe­lyezett felhőkarcolóknak. Hamis a volt fő­építész hivatkozása, miszerint Budapest az előző századfordulón eklektikus városnak épült, s ezért mindörökre csak az eklekti­kus örökséget kell ápolgatnia. Újpest vagy Csepel nem eklektikus stílusban épült, s 1950-ig nem is tartoztak Budapesthez. Eleink sok hibát is elkövettek (legfájdalma­sabb a Tabánnak a lerombolása volt még a második világháború előtt), de mindig volt bátorságuk a legkorszerűbb irányzatok szellemében gazdagítani Budapestet. Az élő és élhető várost a régi és a folyamatosan épülő új épületek összhangja jellemzi. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje.

Next