Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)
2009-05-30 / 126. szám
2009. MÁJUS 30., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 2 • Hétvége www.nol.hu Milyen a jó miniszterelnök? II. rész Cikkünk első része a politika és a morál viszonyáról szólt. Arról, hogy egy ország sikeres vezetőjének számos adottsággal kell rendelkeznie, de ezek közül a karakter, a morális integritás tűnik a legfontosabbnak. Ez teszi képessé arra, hogy ellenálljon a hatalom korrumpáló hatásának, és ennek segítségével adhat értelmet, célt a kormányzásnak. Ebből fakad személyes tekintélye és meggyőzőereje is, amely nélkül nem képes többségi támogatást építeni programja mögé. Csakhogy egyetlen vezető sem születik morális hérosznak. A vezetéshez szükséges morális integritást évtizedes politikai pályafutása során kénytelen elsajátítani. A politikához nem elég a tehetség: éppen úgy tanulni kell, mint bármely más szakmát. Bruck Gábor-Vági Zoltán A politikai siker és az erkölcs viszonya rengeteget változott az évszázadok alatt. Az ókorban Arisztotelész szerint a közügyeket intéző politikusok polgártársaik megbecsülésére vágytak. Addig nem lehettek boldogok, amíg ezt valamilyen módon el nem nyerték. A középkorban Machiavelli úgy vélte, hogy a siker legfőbb kritériuma a hatalom megszerzése és megtartása. A firenzei cinikus bölcs szerint ennek érdekében az okos politikus minden eszközt felhasznál: szükség esetén nem riad vissza a hazugságtól, de még a gyilkosságtól sem. A modern politika világát talán James Carville és Paul Begala ismeri a legjobban. Ma ők a tanácsadói szakma szupersztárjai, akik az elmúlt két évtizedben több választást nyertek megbízóiknak, mint bárki más. Szerintük a politika első szabálya így szól: soha, de soha ne add fel. Azt mondják: mutass egy igazán sikeres politikust, és mi megmondjuk, hogy hányszor bukott. Ezzel ők is a belső integritásról beszélnek, hiszen a számtalan nehézségen és akadályon csak igazán eltökélt és kitartó vezetők képesek magukat átverekedni. Carville és Begala ugyanis azt gondolja, hogy a politikában nincs semmi misztérium, a vezetői erények többsége tanulással, gyakorlással elsajátítható, és ebből következően a csúcsra átlagos képességekkel is fel lehet jutni. Számos eset igazolja, hogy a két kampánygurunak igaza van. Abraham Lincoln az amerikai történelem legnagyobb bálványa. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy élete leginkább üzleti és politikai kudarcok sorozataként írható le. Huszonkét évesen csődbe vitte első boltját, majd az állattenyésztésbe is belebukott. Később kölcsönből kezdett új vállalkozásba, de ismét tönkrement, és évtizedekig nyögte az adóságokat. Sokáig a politikában is igazi lúzer volt. Illinois-ban csak másodjára jutott be a helyi képviselő-testületbe, majd a házelnöki posztot bukta el, később sikertelenül próbálkozott a szövetségi kongresszusi választáson. 1846-ban végre bekerült a washingtoni képviselőházba, egy ciklus után azonban kihullott, és az ügyfelek után loholó „prériügyvédként” próbált megélni. Nyolc évvel később szenátorjelöltként bukott, majd emelte a tétet, és az alelnöki posztra kandidált. Megint nem sikerült, de ez sem szegte kedvét: újra nekifut a szenátusnak, és ismét veszít. Ilyen kudarcsorozat után a helyében már mindenki a visszavonuláson gondolkodott volna, Lincoln ehelyett inkább elindult a legnagyobb versenyben, az elnökválasztáson. És láss csodát: 1860-ban ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke. A pechsorozat azonban ezután is folytatódott. Az Észak és Dél között kitört polgárháború miatt az ország éppen darabokra hullott. Az első két évben serege minden fontosabb csatát elveszített, szám szerint tizenkilencet. Lincoln azonban kitartott, végül megnyerte a polgárháborút, eltörölte a rabszolgaságot, és Amerika legnagyobb elnökeként vonult be a történelembe. Egy másik angolszász politikai ikon, Winston Churchill élete is bővelkedett a vereségekben. Egyéni képviselőként ötször veszített választókerületében. Megbukott 1899-ben és 1908-ban, 1922-ben pedig éppen hadügyminiszter volt, amikor vakbélgyulladással kórházba került. Mire felépült, a kormány lemondott, minisztersége véget ért, ráadásul választókerületét is elvesztette. Ahogy később mondta, ott állt „kormányhivatal, képviselői mandátum, párt, sőt vakbél nélkül”. Pályafutása során féltucatnyi miniszteri poszton is kipróbálta tehetségét. Az eredmény finoman szólva is vegyes. 1911-ben belügyminiszterként majdnem elcsúszott, mert „fiatalos türelmetlenséggel” bevetette a katonaságot az anarchisták és a sztrájkoló bányászok ellen. A haditengerészet vezetőjeként először a A jelek szerint a hasonlóan átlagos képességűek közül a szorgalom dönti el, hogy ki lesz sikeres, a rendkívüli teljesítmények hátterében pedig a tehetség mellett, döntően a munka, és a célirányos gyakorlás áll. A legjobbak általában távolról sem zsenik. Egyszerűen csak vették a fáradtságot, és találtak valamit, amiben a tudásukat tökélyre fejleszthették. tankfejlesztésekkel (!) sült fel, 1915-ben pedig az első világháború egyik legnagyobb katonai kudarca, a Gallipoli melletti partraszállás miatt kellett távoznia posztjáról. Később hadügyminiszterként sikertelenül akarta megbuktatni Lenin bolsevikjait, majd pénzügyminiszterként ő döntötte el Nagy-Britannia visszatérését az aranyalaphoz. Ezzel padlóra küldte a szénbányászatot, égbe repítette a munkanélküliséget és a kamatokat. A korszak legnagyobb közgazdásza, Keynes őt tartotta az 1929-es világgazdasági válság egyik fő felelősének. Élete bukását mégis a legnagyobb diadal pillanatában szenvedte el, amikor - bár megnyerte a második világháborút - elvesztette az 1945-ös választásokat. Churchill óriási hibákat vétett, hatalmasakat tévedett, de minden vereség után képes volt az újrakezdésre. Nemcsak a háborús győzelmet, hanem az azt megalapozó vasakaratot is díjazhatták a BBC nézői, amikor egy 2002-es szavazáson a 100 legnagyobb brit közül őt választották minden idők legnagyobbikának. Kitartást a magyar politikusok közül leginkább Orbán Viktorban találhatjuk meg. Sikerből és kudarcból egyaránt kijutott neki. 1992 végén még az ország legnépszerűbb pártját vezette, másfél évvel később viszont a Fidesz épphogy bekerült a parlamentbe. Az 1994-es választás éjszakáján magányosan üldögélt a kiürült pártirodában, és hokimeccset nézett a televízióban. Innen is képes volt felállni, és alig négy év múlva miniszterelnök lett. Pályafutása során eddig három választást veszített, mégis szilárdan áll pártja élén, és kétségtelenül ő a hazai mezőny legszívósabb versenyzője. Tízezer óra tanulás Ha érteni akarjuk, hogy a politikusok hogyan válnak nagy formátumú államférfiakká, segítséget kaphatunk a kanadai bestsellerírótól, Malcolm Gladwelltől. Ő azt akarja megérteni, hogy mivel magyarázható Mozart, Bill Gates, vagy éppen a Beatles rendkívüli teljesítménye. Konklúziójának lényege egyetlen mondatban összefoglalható: bármit is csinálsz, a tehetség önmagában nem elég, csak akkor juthatsz a csúcsra, ha legalább tízezer órát gyakoroltál. E kijelentés első hallásra kissé harsánynak és reklámszagúnak tűnhet, de van benne igazság, hiszen egyetlen szakmában, még a politikában sem találunk olyanokat, akik munka nélkül jutottak volna a legjobbak közé. Gladwell megfigyelését Bill Gates példájával illusztrálja. Bár a személyi számítógépek forradalma csak 1975-ben kezdődött, a kis Bill 1968-tól használta az iskolai számítógépet. Amikor az átlag iskolás legfeljebb fényképről láthatott komputert, Gates már hetente 30 órát ült a monitor előtt, így ment ez hét éven keresztül, és mire barátjával, Paul Allennel 1975-ben megalapította a Microsoftot, már legalább tízezer programozási munkaóra volt mögöttük. Gladwell másik szemléletes példája a Beatles. Lennon és McCartney 1957-ben kezdtek együtt játszani, de 1960-ban a Beatles még csak egy volt a középiskolás együttesek közül. Akkoriban viszont Hamburgban nyíltak olyan klubok, amelyekben gyakran 24 órán keresztül szólt az élő zene, a meghívott bandák sokszor 6-8 órán keresztül zenéltek a színpadon. A Beatles másfél év alatt 270 alkalommal lépett fel Hamburgban, miközben a rivális liverpooli zenekarok hetente legfeljebb egyetlen, 50 perces koncertet adtak. Az 1990-es évek elején Anders Ericsson és pszichológus kollégái megvizsgálták a Berlini Zeneakadémia diákjait. Megállapították, hogy bár a bekerülő hallgatók közel azonos tudásszintről indultak, később mégis eltérő tehetséget mutattak. A kutatás során kiderült, hogy a végzősök közti különbségek a befektetett munkával magyarázhatók. Egy tehetséges zenészből általában tízezer óra gyakorlás után lehetett nagy eséllyel önálló szólista, négyezer óra viszont csupán arra volt elegendő, hogy valaki iskolai zenetanárként dolgozzon. Sokan gondolhatják, hogy Mozart az ilyen teóriák eleven cáfolata. Különösen az ragadja meg az anyukák képzeletét, hogy egy ötéves kisfiú már teljes darabokat komponált. Geoff Colvin Talent is Overrated (A tehetséget túlértékelik) című munkájában azt állítja, hogy az igazság prózai: Mozart a tehetség mellett attól lett Mozart, hogy eszelősen sokat dolgozott. Zeneszerző édesapja már hároméves korában elkezdte intenzív oktatását. A kéziratok és kották arról tanúskodnak, hogy a kis Wolfgang nem komponált semmilyen lélegzetelállító művet. Ehelyett módszeresen átdolgozta mások munkáit, és mire 21 évesen elkészült első valódi mesterművével, már 18 évnyi tanulás volt mögötte. A jelek szerint a hasonlóan átlagos képességűek közül a szorgalom dönti el, hogy ki lesz sikeres, a rendkívüli teljesítmények hátterében pedig a tehetség mellett, döntően a munka, és a célirányos gyakorlás áll. A legjobbak általában távolról sem zsenik. Vették a fáradságot, és találtak valamit, amiben a tudásukat tökélyre fejleszthették. A kérdés az, hogy vajon így van-e a politikában is? A mi válaszunk még akkor is igen, ha jól tudjuk: Magyarországon többnyire az a vélemény, hogy a vezetői képesség velünk született adottság, és a sikeres politikusokat nem a tapasztalat, hanem inkább a tehetség emeli a versenytársak fölé. Orbán Viktor például remek adottságokkal rendelkező politikus, de talán jobb lett volna, ha tudása és tapasztalata nagyobb szerepet játszik abban, hogy a csúcsra jutott. Noha közel évtizedes politikai rutinnal lett miniszterelnök, előtte nem volt egyetlen polgári értelemben vett munkahelye sem. Sosem vezetett céget a magánszektorban, nem látott belülről egyetlen állami intézményt sem - 1998-ban azonban hirtelen mindegyikért ő lett a felelős. Gyurcsány Ferenc története még furcsább, ő hamarabb lett miniszterelnök, mint parlamenti képviselő. Medgyessy Péter tanácsadójaként hivatalosan csak 2002- ben jelent meg a demokratikus politika világában. Első államigazgatási megbízatásaként 2003-ban rögtön sportminiszter lett, majd alig több mint egyévnyi kormánytagság után az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. Bár dolgozott a gazdasági szférában, elődeinél jóval kisebb politikai rutin birtokában került az ország élére. A demokráciák legnagyobb formátumú politikusairól elmondhatjuk, hogy karrierjük során évtizedeket töltöttek a tanuló zónában, ahol végigtaposták magukat a szükséges „kurzusokon”. A felkészülési időszakban elég megpróbáltatás érte őket ahhoz, hogy személyiségük, belső integritásuk az előttük álló feladat nagyságához idomuljon. Jó példa erre Churchill, aki 40 évig készült a miniszterelnöki szerepre. A konzervatív Margaret Thatcher és a munkáspárti Tony Blair kilenc, illetve nyolc évig dolgozott azért, hogy egyáltalán parlamenti képviselő lehessen. Thatcher lassan araszolt felfelé a ranglétrán, és mire oktatási miniszterként először bekerült a kormányba, már húszéves politikai tapasztalat volt mögötte. Kereken negyedszázadba telt, mire 1975-ben átvette pártja vezetését, és újabb négy év után lehetett először Anglia miniszterelnöke. Blairnek ez ugyan már 44 éves korában megadatott, csakhogy ekkor már 22 éve politizált. A német politikai kultúra sem engedi, hogy egy politikus idő előtt induljon harcba az ország vezetéséhez szükséges közbizalomért. Adenauer 43 éve intézte a közügyeket, amikor kancellárnak választották. Komoly államigazgatási tapasztalattal rendelkezett: alpolgármesterként, majd városvezetőként 27 évig irányította Kölnt, egy évtizeden keresztül elnökölt a Porosz Államtanácsban, a háború után pedig részt vett a CDU megszervezésében. Csak 73 évesen ért a csúcsra. Riválisa, a szociáldemokrata Willy Brandt 39 éve politizált, mire 1969-ben kancellárrá választották, korábban azonban volt már nyugat-berlini polgármester, pártelnök, külügyminiszter és alkancellár is. A német trend azóta sem változott: Helmut Schmidt 28, Kohl 36, Schröder 21, Angela Merkel pedig 16 éves aktív politikai tapasztalattal a háta mögött ülhetett a kancellári székbe. Szelekciós szűrő Magyarországon egyre divatosabb az erőskezű vezetés előnyeit dicsérni. Pedig komoly válsághelyzetekben már többször bebizonyosodott, hogy a demokrácia életképesebb a diktatúránál. Bármilyen erőskezű is egy hegemón vezető, állóképességét a politikai verseny hiánya és a korlátlan hatalom kifejezetten gyengíti. Jó példa erre Sztálin esete. 1941 nyarán, amikor Hitler lerohanta a Szovjetuniót, a diktátor összeomlott. Eltűnt egyik dácsájában, és egy hétig részeg volt. Ezalatt a Vörös Hadsereg óriási területeket és sok százezer katonát vesztett, az állam pedig megbénult a vezér távollétében. Demokráciákban a nagy formátumú vezetők általában ennél jobban teljesítenek, hiszen a plurális politikai váltógazdálkodásában nem lehet eltunyulni, a leendő vezetőknek ismétlődő megmérettetések szelekciós szűrőjén kell átmenniük. Csak azok alkalmasak a legmagasabb posztok betöltésére, akik a legbrutálisabb terhelést is bírják. Ha valaki ma egy országot akar vezetni, tudnia kell, hogy magánemberként szinte megszűnik létezni. A család háttérbe szorul, a privát szférát maga alá temeti a nyilvánosság, a személyes vágyakat elnyomja a közjó. Az állam abban érdekelt, hogy a hatalom megszerzésének pillanatában a vezető egyfajta éteri lénnyé, az államérdek szolgájává változzon. A középkorban ennek a metamorfózisnak megvolt a maga misztériuma: a halálos ágyán fekvő király meghatározott . Amerikai elnökök emlékműve Dél-Dakotában Fotó: AFP Churchill és De Gaulle Fotó: AFP Bill Gates Fotó: Reuters - Bogdan Cristel