Népszabadság, 2013. május (71. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-23 / 118. szám
2013. május 23., csütörtök | Népszabadság 15 Kultúra Zene Telt ház a kilencvenes évek nagy túlélője, a Depeche Mode koncertjén Beintettek a nosztalgiának Papp Sándor Zsigmond Amikor két középkorú román férfit veszek észre a Stadionok metrólejáratánál, ahogy a Black Celebrationt éneklik egészen furcsa hangfekvéssel, ám annál részegebben, akkor már tudom: jó helyen járok. Persze a tömeg se hagy kétséget efelől, meg afelől se, hogy nem lehet akkora válság itt, hogy a Depeche Mode-koncert ne legyen telt házas. (Meg is hálálják ezt a You are the best, Budapest kiáltással.) És tényleg eljött mindenki, a disztingvált ötvenestől a tomboló huszonévesig, az öltönyös menedzsertől a kidekorált, harmincas nőkig, akik úgy néznek ki, mintha szado-mazo boltban volnának eladók. A Depeche Mode egyszerűen nem lett ciki, mint sok más kortársuk, nem egy nyugdíjasotthon szelíd nyammogását idézik. Ma is élő, karcos, energikus banda, amelyik nem a nosztalgiából akarja kicsengetni a lakbért. Az egyre messzebbinek tűnő emlékekből, így aztán nem is sokat révedtek a múltba, nyomták az új lemezt, és úgy tűnt, mintha második fiatalságukat élnék. Több tízezer ember előtt talán ez nem is akkor csoda. Most nem is törődtek annyit a színpadképpel, mint legutóbb a Playing The Angel-turnén, már úgy értem, semmi muse-os extra nem vonta el a figyelmet, sokkal többet dobtak a hangulaton az óriási LED-falra kivetített képek. Aranyos kutyák a Precious, ezernyi felparázsló szikra a Should Be Higher, Tarr Bélá-s fekete-fehér világvége a Heaven alatt, vagy kifacsart nők az Enjoy The Silence mögött. Nem is volt szükség parasztvakításra, mert Dave Gahan kirobbanó formában érkezett Budapestre, és ebben a többiek is segítették, talán csak a pókerarcú Fletcher, a világ legjobb egyujjas billentyűse nem tudta, hogy hol is van épp, de tőle már épp ezt várjuk. A kéttagú Diamond Version nevű előzenekarra nem sok szót vesztegetnek, hajlongtak a laptopjaik mögött, rezegtették a mélynyomókat, mégis úgy tűnt, hogy inkább azokat a mixeket pörgetik, amelyek sehogy sem akartak felférni a DM vonatkozó válogatásaira. Persze nem nehéz halovány epigonnak feltűnni a nyolcvanas és kilencvenes éveket meghatározó zenekar előtt. Kilenc előtt pár perccel pedig már be is invitáltak minket az új világukba, ebbe a derűsen elővezetett, ám a mélyben csupa sötét színben tündöklő bugyorba. A Welcome To My World és az Angel, vagyis az új lemez nyitódalai után már érezni, hogy nem a nyolcvanas évek tuti dalain lesz a hangsúly, hiszen a hangulatot a Walking My Shoes dobja fel a slágereknek kijáró harmadik helyen. S már vissza is térünk a Playing the Angel nagy dobására, a merengősebb Preciousre. Gahanék ezen a ponton könyörülnek meg az ősrajongókon, meg azokon, akik nem nagyon követik az új dalokat, hiszen érkezik a Black Celebration, amelyet nagyon hiányoltam a 2006-os fellépésen, mint ahogy a Policy of Truth is nagy hiányzó volt akkor, ám most ezt is pótolták. (Viszont a 2006-os randevún nem maradt el, mint ahogy most a Stripped és a Behind The Wheel, amelyek nélkül elég nehéz DM-koncertet elképzelni.) És ezzel nagyjából véget is ért a múltba révedés, legalábbis az első részben. Nem számítva még a csontnak odavetett Barrel of a Gunt, ám az sosem volt az az igazán ugrálós dal. A mostani turné pesti állomása tehát sokkal inkább tűnt egyszerű lemezbemutatónak (hét dalt szolgáltak fel az új lemezről, vagyis aki nem végezte el a házi feladatot, kicsit mellőzve érezhette magát), mint mindig hálás best of-összeállításnak. És ez nem is volt rossz döntés, hiszen az új darabok remekül szólaltak meg élőben, és ez magabiztosságot sugárzott, ráadásul a Secret to the End vagy a Should Be Higher bármikor felveszi a versenyt a régi darabokkal energiában, dallamban, szövegben. Rutinosabb DM-rajongó már tudja, hogy Gahannak is szusszannia kell, s ilyenkor Martin Gore veszi át a mikrofont, vagyis el lehet indulni sörért. A martinos, lágyabb kitérő után sem robbantanak egyből, hiszen a melankolikus Heaven jön, az új album első kislemezdala, hogy majd megint egy új dal következzen, igaz, talán a legjobb, hogy az A Pain That I’m Used Tónál már mindenki gyanakodni kezdjen: tényleg nem lesz itt semmi tuti? Erre aztán frappáns válasz a Question of Time. Karcosabb, brutálisabb változatban, távol a biztonsági játéktól. Gahan viszont legalább alaposan megénekelteti a stadiont. És akkor már nem is nagyon lehet megállítani az áradatot, hiszen az Enjoy The Silence után jön az elnyújtva, lassan felvezetett (mintha más fordulatszámra pakoltuk volna fel a lemezt) Personal Jesus, hogy elsodorjon minden földi és égi teremtményt. A rendes játékidőtől a Goodbye-jal búcsúzunk, de erre bármilyen tétben fogadni mertem volna a koncert előtt. A ráadás viszont meglepőn izmos, hiszen nem két számmal jönnek elő, hanem egyenesen öttel, jó két órára duzzasztva a koncertidőt. Martin legnépszerűbb dalát, a Home-ot persze nem hagyja ki, s egy kis Halo-s kitérő után már a Just Can’t Get Enough idézi fel az ősidőket. Az I Feel You után pedig ugyanazzal intünk végképp búcsút, mint 2006-ban: a Never Let Me Down Again tényleg felteszi az i-re a pontot. Kimerülve roskadhatunk le a kihűlt vasszékekre. Keményebb, kísérletezőbb és nem annyira simulékony arcát hozta el a DM Budapestre, és ennek csak örülhetünk, hiszen messze még az alibiző búcsúideje. A 33. életévébe lépett zenekar aktív korát éli, és ez most sokkal jobban látszik, mint legutóbb. Meg aztán minek leugrani a száguldó vonatról? A megállóban már úgyis ücsörögtünk épp eleget. Dave Gahan kirobbanó formában érkezett Budapestre fotó: Kurucz árpád Bálint Ágnes Emlékház A Frakk mintájául szolgáló vizslát gyógyszerkísérletektől mentették meg Miért köpött fiúhangon a Tévé-Maci? Cseri Péter A hatvanas évek közepén egy alkalommal nagy lett a riadalom a tévészékházban, amikor kiderült, hogy másnap jelentősen emelkedik a tejtermékek ára. Nem az áremelés tényétől rettentek meg a szerkesztők, hanem attól, hogy az aznapi Esti mesében a Mazsola-sorozat legújabb epizódja került volna a képernyőre, amelynek az volt a címe, hogy „Elúszik a sajtunk!” A szerkesztőség nem mert kockáztatni, hátha provokációnak vagy lázadásnak értékelik az apró zöld malac sajtos sztorijának időzítését, inkább levették a műsorról Mazsolát. „Ez persze kivételnek számított, a Mazsola-sorozat igazi sikertörténet, 1963. novemberi debütálását követően 137 héten keresztül uralta a Cicavíziót” - idézi fel a fél évszázaddal ezelőtti időszakot Németh Ágnes, a Mazsola figuráját népszerűvé tévő Bálint Ágnes lánya. Egyúttal ő a 91 évvel ezelőtt született író-szerkesztő-dramaturgnak emléket állító Bálint Ágnes Emlékház egyik gazdája is. Szögezzük le: az idestova három éve megújúlt vecsési létesítmény nem csak nosztalgiázásra való. Persze arra is tökéletes, de remek szórakozást nyújt a mai óvodásoknakkisiskolásoknak is, akik a különböző mesecsatornákon rendre találkozhatnak az írónő által teremtett legismertebb figurákkal. Az igaz, hogy Böbe baba, Mazsola, Manócska, Tádé és a Futrinka utca lakói inkább a hatvanas-hetvenes évek sztárjai voltak, míg Frakk, Kukori, Kotkoda vagy éppen a Vízipók népszerűsége ma is töretlen. A kiállítóhely rászolgált az emlékház elnevezésre, hiszen a 2008-ban elhunyt József Attila-díjas írónő több mint hat évtizeden át lakott az épületben. A család által kialakított és működtetett múzeum alsó szintjét az ötvenes-hatvanas évekbeli állapot alapján rekonstruálták, igaz, nem kellett sokat módosítani az eredeti berendezésen, mivel az írónő az itt töltött évtizedek alatt alig változtatott a környezetén, haláláig ragaszkodott a régi, megszokott bútoraihoz, személyes tárgyaihoz. A ház felső szintjén és az udvaron a legkülönfélébb játékok várják a gyerekeket, az együkt szobában pedig a látogatók meseolvasással szoktak adózni a meseíró emlékének. Az emlékházzal kapcsolatos információk a www.balintagnes.hu honlapról érhetők el. Bálint Ágnest legtöbben a Magyar Televízióban végzett rendkívül szerteágazó és igen termékeny tevékenységéről ismerik; azt kevesebben tudják, hogy már az 1958-as tévészerkesztői debütálása előtt is foglalkozott meseírással. Első műve 12 éves korában jelent meg, 14 évesen pedig az első meseregényét, a Fannt, a modern tündért - saját rajzaival illusztrálva - folytatásokban közölte a Magyar Úriasszonyok Lapja. Az írással sosem hagyott föl, a mesék mellett ifjúsági regények is fűződnek a nevéhez, közülük talán a Szeleburdi család és a Hajónapló a legismertebbek. Több tucat könyve jelent meg, ezek jó részét más nyelvekre is lefordították. A német gyerekek Wulf, der Katzenschreck (Frakk, a macskák réme), valamint Robbi und Rosinchen (Mazsola és Tádé) címen találkozhattak a legismertebb figuráival. De nem csupán könyvíróként szerzett nemzetközi népszerűséget, a hozzá kötődő rajz- és bábfilmeket külföldön is számos helyen bemutatták. Mivel maga is több nyelven beszélt, így fordított is meséket, ezek közül talán a Babar-történetek a legismertebbek. A televíziónál töltött évtizedeket „élete fénypontjának” nevezte. Az általa írt rajz- és bábfilmsorozatok mellett több tucat mesének volt a dramaturgja, de ő szerkesztette például a Kuckó című ismeretterjesztő magazint, valamint ő találta ki a Tévé-Maci alakját is. Mellesleg a Tévé-Macival sem ment minden simán, legalábbis az elején. A gyerekek ugyanis nem a szignált látták benne, hanem egy mesealakot, és nem értették, hogy a bumfordi mackónak miért nincs saját sztorija. Hamar beindult a kérdésözön: Van-e a muunkája a macinak? Jár-e óvodába? Miért köp fiúhangon, ha egyszer lányoknak való pöttyös hálóing van rajta? A nemi identitással kapcsolatos problémáról maga Bálint Ágnes lebbentette föl a fátylat: elárulta, hogy eredetileg csíkos pizsamás fiúnak képzelte el a Tévé-Macit, ám utólag a rendező megváltoztatta a koncepciót, mondván, a nadrág szára eltakarná a mackó esetlen mozgásának báját. Az emlékházban számos relikvia idézi fel azt a közel 30 évet, amelyet nyugdíjba vonulásáig az írónő a köztévénél töltött. A Cicavízió hatalmas levélforgalmából megtekinthető például a debreceni Nagy Tünde képeslapja, amelyben arra hívta fel a műsorkészítők figyelmét, hogy „A Futrinka utcában a kolbászkerítést Sompolyogi, a róka ette meg”. Az első osztályos Tibai Feri pedig egyenesen azzal a kéréssel fordult a szerkesztőkhöz, hogy a szombat esti Egymillió fontos hangjegy ne tartson olyan sokáig, mint szokott, ellenben a Frakk legalább egyórás legyen! Ami Frakkot illeti, Bálint Ágnes valós élmények alapján alkotta meg a figuráját. A hetvenes években a nagyobbik lányának, Ágnesnek az udvarlója (későbbi férje) hozta haza azt a vizslát, akit a valóságban Csibésznek neveztek, de az írónő az édesapja egyik régi vadászkutyájának emlékére a Frakk művésznévvel ruházta föl. Csibészt az orvostanhallgató vőjelölt a pesti egyetem udvarán a gyógyszerkísérletekhez beszállított teherautónji kutya közül nézte ki, majd vásárolta meg. Csibész-Frakk egy idő után a vecsési házba került, és hű társa lett az írónőnek. A kiállítás mellett játszóhellyel is várják a gyerekeket fotó: Reviczky Zsolt Mesefesztivál és kultúrházavató Május 24-én adják át Vecsés központjában az újonnan megépült kulturális központot, ami a település egyik legismertebb alakjáról, Bálint Ágnesről kapta a nevét. A vadonatúj kulturális intézmény avatását követően a hétvégén a Pest megyei város főterén rendezik meg az első Bálint Ágnes Mesefesztivált, amelyen ismert művészek részvételével színházi és bábelőadások, valamint koncertek idézik meg az írónő által teremtett mesevilágot.