Népszabadság, 2014. április (72. évfolyam, 76-101. szám)
2014-04-12 / 87. szám
2014. április 12., szombat | Népszabadság 17 Kultúra - Könyvszemle Modern „tündérálom” Nyerges Gábor Ádám: Sziránó FISZ, 231 oldal, 2300 forint Nem voltam többé gyermek, s nem valék / Még ifjú. Ez az élet legszebb éve, / Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről / Az éj kárpitja félig van levéve. / Sötétség volt még egyfelől szívemben, / De másfelől már pirosan kelének, / Mint a közelgő nap szemeiből / Kilőtt sugárok, a vágyak s remények - idézi fel kora ifjúságát Petőfi Tündérálom című remekművének hőse. Nyerges Gábor Adám Sziránója - mutatis mutandis - ugyanezt az élethelyzetet, ha tetszik, éles határszituációt idézi fel. Azt, amikor a gyerekből kiskamasz lesz, s amikor rohamtempóban kezdődik el az elemi emberi kapcsolatok, a környezethez és a világhoz való viszony változása, felnőttesedése. Mint az idézet sejteti, nagy, örök, ám konkrét tartalmában nemzedékről nemzedékre változó tartalmú téma ez, melyet egyetlen generáció irodalma sem hagyhat feldolgozatlanul. A Sziránó, mint minden eredeti mű, saját poétikai törvényszerűségeit követi, olvasható tehát - néhány fejezet kivételével - egymással laza kapcsolatban álló novellák füzéreként, de természetesen (és főként) regényként is. Méghozzá akár Bildungsromanként, hiszen a regény hőse fejezetről fejezetre, az újabb és újabb élmények, tapasztalatok hatására a „szemünk előtt” válik egyre érettebbé, tudatosabbá, tehát - miként ezt a műbeli szerzői én is gyakran kommentálja - fejlődik. Ez persze korántsem olyan sima ügy. A szerző mély empátiával ábrázolja az életszakasz - az „ártatlanság korának” félelmeit, szorongásait, az új késztetések vonzását és az ismeretlenség okozta bizonytalanságot, félszegséget, sőt idétlenséget. Ehhez az összetettséghez persze elkerülhetetlen, hogy a mű főhőse, a kiskamasz Sziránó (beszédes iskolai becenév) intellektuálisan megemelődjék: meditatív alkata, önelemző hajlama, egyáltalán erkölcsi habitusa és problémaérzékenysége alkalmassá teszi arra, hogy bonyolult emberi, érzelmi, morális dilemmák közvetítője legyen. Barátság, szerelem - a legelemibb emberi kapcsolatok teljesen életszerűen kapnak nagyon nagy hangsúlyt a műben. Az előbbi sem egyszerű, hiszen, tudjuk jól, az ekkori barátságok minimum az örökkévalóság jegyében köttetnek (ez is ennek az életkornak a varázslatos privilégiuma), hogy aztán - a szerző rezignáltan utal rá - rövid úton elenyésszenek. De ennél is sokkal bonyolultabbak, izgatóbbak, egyszersmind ijesztőbbek és gyötrelmesebbek a másik nem iránti első érzelmi fellobbanások, a szerelem legkorábbi kísértései és igézetei. Amikor jóformán magunk sem értjük, mi is történik velük: „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon” - írta egykoron Juhász Gyula. A regény talán legemlékezetesebb részei éppen a kiskamasz szerelem kései felidézései. A szerző érzékeny árnyaltsággal és ugyanakkor némi bölcs játékossággal mutatja be a vágy, az érzelem formálódását, ősrobbanásszerű kitörését és azt, hogy az ébredő szenvedélyigény hogyan talál rá a Másikra. A tiszta érzelmek szinte „készen vannak”, csak épp az bizonytalan, mit is kezdjünk velük, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. S ha legtitkosabb - szinte kommunikálhatatlan - vágyaink beteljesülni látszanak, akkor jön az újabb rémület: hogyan is tovább? Nyerges Gábor Ádám ezt a roppant összetett, valójában nehezen megnevezhető, bizonytalanságokkal teli, ám mindannyiunk érzelmi életében oly perdöntő - bizony: életre szóló - élményt olyan részletgazdagon, s így olyan evokatív erővel ábrázolja, hogy az olvasó bele-beleborzong. Az, hogy Nyerges regényének hősei kiskamaszok, korántsem jelenti azt, hogy a műben megjelenített konfliktusok csak az ő világukban lennének érvényesek. Az alapvető erkölcsi dilemmák ugyanis egyetemesek. A zsarnokoskodás elleni lázadás több metszetben is a legfontosabb morális követelménnyé válik. Sziránó a maga módján mindig a tiltakozást választja, noha (s ez benne a szép) alkatából eredően nem keresi a bajt, nem akar mindenáron hőssé válni. Csak éppen a helyzet vált olyanná, hogy valamiképp mégiscsak azzá kell lennie. A Sziránó tele van klasszikus irodalmi utalásokkal. Már a cím is sokféle analógiát idéz fel, de ezen túl Shakespeare-től Puskinig, Karinthy Frigyestől Ottlik Gézáig megannyi nagy előd jelenik meg szövegszerűen vagy név szerint is a regényben - szemléletesen jelezve a műbeli élethelyzetek folytonosságát és egyetemességét. Nyerges Gábor Ádám és hőse, Sziránó viszonyát a regény elég bonyolulttá és így izgalmassá tette: elbizonytalanította a határokat, distanciát teremtett, ezáltal megnyitotta az utat az irónia/ önirónia előtt. (Jó poén a könyvhöz mellékelt Helyreigazítás, melyben egy volt osztálytárs - a legszimplább kulcsregényként olvasva a művet - azonosítani próbálja a szereplőket, majd magabiztosan figyelmeztet bennünket: egy szavát se higgyük el a szerzőnek, hiszen minden másként történt.) A kiskamaszkor témája megannyi szerzőt inspirált már, s közöttük akadnak nyomasztó, félelmetes, sőt egyenesen horrorisztikus művek is. Ilyesmikről esetünkben szó sincs. A regény világa, noha van benne jócskán felkavaró élmény, a normalitáson belül marad. Sőt atmoszférája leginkább derűsnek nevezhető. S ami a legfontosabb: Sziránót - és magát a művet - egyszerűen nem lehet nem szeretni. Balogh Ernő Nyerges Gábor Ádám fotó: Illés dávid A Duzzasztott regény Zahar Prilepin: Mert mi jobbak vagyunk Európa, 404 oldal, 3200 forint Fordította: Abonyi Réka z undorító, becstelen, ostoba államot, amely megfojtja a gyengéket, és az aljas, közönséges embereknek enged meg mindent - azt ugyan miért kellene eltűrni? - áll a kötet borítóján. Meglehet, e kérdés sokakban felvetődött azok közül, akik láttak már háromfős rendőrbrigádot intézkedni szerencsétlen hajléktalannal szemben, aki előre megfontolt szándékkal, felelőssége teljes tudatában elkövette azt a főbűnt, hogy nincs otthona. Nyelvhelyességi szempontból bizonyára akad probléma e kriminológiai kitérővel, de - mentségemre szóljon - nem könnyű alkalmazkodni a kegyetlen kor kihívásaihoz. Erről szól Zahar Prilepin regénye, melynek legerősebb mondatát citáltuk nyitányként. Nem véletlen, hogy a borítón is ez szerepel. Fájdalom, átlagos mezőnyből ragyog ki. Pedig a történet fókuszában a legsúlyosabb társadalmi problémák egyike áll. Annak a frusztrált fiatalságnak a reményvesztettsége, amely nem hisz többé abban: az uralkodó elit képes és kész változtatni. E körben a bizalom már régen értelmezhetetlen fogalom, s csupán a - féktelen erőszakba torkolló - radikalizmus jelent megoldást. Prilepin apokaliptikus képet fest, amelyben lángol minden, az élet viszont üres, s a forradalom az egyetlen esély. Ha elbukik, akkor is megéri. Mert legalább megpróbálták. Erre felelt a karakterek egyike: „Feláldoztátok Oroszországot a kiábrándulásotokért.” A hozzászólást - többek között - a főszereplő Szásának címezték. Ő az egyetlen, akit árnyaltan, részletgazdagon mutat be Prilepin, miközben az Alkotók Szövetségében megannyi figura tűnik fel, de csak felszínes, hovatovább sztereotipikus magyarázatok követik egymást arról, mi vezeti az érintetteket a zavaros, ellentmondások sorozatából épülő ideológiát felmutató párthoz. Abból is csak az út burkolata látszik, ahogyan a kitaszítottság érzetétől eljutnak a gyilkosság - mint legitim eszköz - elfogadásáig. Mindennek tetejébe a sztori szálai szanaszét hevernek, s a szerző nem fűzi össze őket, így megmagyarázhatatlan s kevésbé logikus fordulatok színezik a regényt. Szása ölni indul, ám a célpontot más teríti le, hogy aztán a miértről, a hogyanról s a lélek megrendültségéről vagy annak hiányáról, az eset habkönnyű feldolgozásáról már ne essék szó. Aztán persze arra is van példa, hogy a „nagyapa” első blikkre megmondja a társaságról, hogy annak tagjai éppen menekülnek. A végjáték is kiszámítható, ami önmagában nem baj, csakhogy a katartikus jellegét elveszíti, mert a finálét semmi nem színezi, emeli meg vagy tapossa el. Prilepin dolgozatában végig ott a kibontakozás lehetősége, ám a bravúr elmarad. Az orosz író története nem elég gazdag ahhoz, hogy a realizmus ereje és mélysége nélkül működjön. Az pedig egyenesen érthetetlennek mutatkozik, hogy a hátlapon azzal kínálják meg az olvasót: a könyv segíthet a magyar nacionalisták és radikálisok megértésében is. E közlés már csak azért is túlzás, mert még a radikális orosz ifjúság ábrázolása sem elég árnyalt, a magyar kollégákról meg többet lehet megtudni, ha a valaki leül a pulthoz egy péntek estére a kisvárosi kocsmában, s helyben dolgozó, nem a fővárosi egyetemről hazalátogató srácokkal beszélget. Munkáról, esélyről, életről, kedvenc rapperük szövegeiről. Vagy esetleg arról, ami Prilepin szövegében is feltűnik: a liberalizmus szitokszó, s rosszabb, mint a pestis. Esetleg arról: „nem a szabadság érdekel, hanem a hazám”. Hiszen amúgy sohasem derül ki, mi is az a liberalizmus, amiről ők beszélnek. Arról sem elmélkednek: nincs haza szabadság nélkül, mert akkor az éppúgy egy elit önkényes uralma, ahogyan - e fiatalok hite szerint - az aktuális állapot is mutatja, mikor is a hatalmat egy kiváltságos csoport bitorolja. A paradoxonok kirajzolódása tehetné feszültebbé e kötetet éppúgy, mint azokat, amelyek majd ezt követik, s a keleteurópai periféria szorongó, kilátástalanságban fulladozó ifjúságát igyekeznek megérteni. Az kiderül: Prilepin ismeri e problémát, érti a lényegét, s látja, megoldatlansága miféle jövőt vetít előre. Csak éppen nem jó könyvet írt belőle. Esszét vagy novellát duzzasztott regénnyé, amely így pár mondatosnak tetszik. Márpedig ez az ügy ennél sokkal többet érdemel. Pető Péter A Eredeti krapek Csepregi János: Az amerikai fiú Ulpius-ház, 188 oldal, 2500 forint Rukkol a könyvcserélde honlapján van egy interjú a szerzővel. Abban több mértékadó mondat is árulkodik arról a világképről, írói látásmódról, amely a kötetet jellemzi. „Mi az, ami a legjobban inspirál az írásra?” - erre a kérdésre az alábbi választ adja: „Ha nem lehet beszélni, pedig lenne mit mondanom. Ez nagyon-nagyon rossz érzés, inkább senki ne próbálja ki! Ha pedig már dolgozom, akkor belemerülni, kísérletezni, megformálni úgy, hogy az jó legyen, hogy az működjön, hogy tudjam, tudni véljem, hogy az olvasó/hallgató mikor hökken majd meg, mikor fog nevetni.” ALiterán közölt önéletrajzában pedig az alábbiakat olvashatjuk: 1984-ben sikeresen felgyújt egy üresen álló házat. 1985-ben elkészül az első róla szóló írás egy gyógypedagógiai szakdolgozat formájában, a mű témája a magatartászavar. 1986-ban sikeresen eltöri egy nyár alatt kétszer is a bal lábát, ezzel remekül prognosztizálva későbbi sportkarrierjének nagyban valószínűsíthető elmaradását. Továbbá az a szerencsés véletlen, hogy abba a bizonyos utolsó évfolyamba járhat, amelyikben még felkötésre került a nyakkendő, még elsajátíthatta a cirill betűvetés alapjait. Az ifjúkori szocializáció útja rögösnek bizonyul. Érettségije mellé fatális tévedésből műszaki végzettséget is szerez. 1998: felsőfokú tanulmányait pedagógia, teológia és mentálhigiénia területén folytatja. Diplomát a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karán és a Semmelweis Egészségtudományi Karán szerez, teológusi végzettségétől jelenleg csak egy szakdolgozat és egy államvizsga választja el. Csepregi János alkotói módszere ehhez képest nagyon átgondolt, tudatos. Olajozott elbeszélő, szó szerint. Hamar lecsúszik az olvasó torkán a szöveg. Olvastatja magát. A szóban forgó ifjúsági regény hibátlanul megkomponált mű, kikerül minden szokásos csapdát. A túlzott aktualizálást, a slamposságot, ami az ifjúsági regényeket olykor ellaposítja, ugyanakkor a szlengpanelek használata is mértéktartó. Feri maga a megtestesült Amerika. A fiúk a suliban mind rá akarnak hasonlítani, a lányok mind vele akarnak járni. Magasról tesz a felnőttekre, a hülye szabályokra, a folyton épülő szocializmusra, pedig még csak hatodikos. Aztán egy vészterhes napon Feri nem jön iskolába. Egyszerűen eltűnik. Oda van Amerika, oda a szabadság, minden, amit addig ő testesített meg. Helyébe egy névtelen gyerekhős lép, aki a félelmeiből és vágyaiból élhető álomvilágot eszkábál magának, benne: nindzsák és „kovbojok”, Konor Meklód és Juhász Előd, nagymama és a diszkódémon és a nyolcvanas évek megannyi kelléke és szereplője, egy kelet-magyarországi amerikai álom. A színes díszletek azonban megrepednek, az ártatlannak induló játék erőszakba, a bajtársi barátság gyűlöletbe fordul, és a valóság ezernyi darabra hullik szét... Vagy talán nem is volt egyben soha? Csepregi János, a népszerű blogger kiforrott stílussal bír, egyedi hangon, a humort fanyar érzelmekkel vegyítve eleveníti meg a nyolcvanas évek Magyarországát, kevesekhez fogható őszinteséggel. Egy tizenéves gyermek hangján meséli el, milyen éveken át álmodozni és percekre megélni azt a nagy büdös szabadságot, amely csak kevesek kiváltsága volt akkoriban, és talán ma is az. Az amerikai fiú nézőpontja minden iróniát nélkülöz, teljes beleéléssel adja vissza azokat az érzéseket, amelyeket a narrátor, a tizenkét éves srác átélt. Az elbeszélés megtalálja a maga nyelvét. „Sanya tegnap oroszon irigykedve mondta, talán arról szól az álmom, hogy egyszer tényleg lesz egy rockerekből álló seregem, aztán persze rögtön hozzá is tette, valószínűleg csak arról van szó, hogy a diszkó démon így akar megtörni, mert rocker lettem. Vele csak azért nem próbálkozik, mert alapból erős a mentális védelme, viszont én meg sokkal szuperebbül tudok rajzolni, mint ő, persze csak addig, amíg le nem bénítja előbb vagy utóbb az ébren levős testemet az a szörnyeteg. Hát, köszi szépen a biztatást, seggfej.” Az arc az európai kultúrában a személlyé levés elkerülhetetlen feltétele, ez viszont olyan sajátosság, amellyel az árnyak, az álomlények nem rendelkeznek. Igazi kvantumstatisztikai érdeme a szerzőnek, hogy az emlékezet és az ébrenlét közötti „senki földjén” teremt játékteret. Kicsippenti a nagy egészből azt az időbuborékot, amely a történet maga, az álomi „túlnan” zárványát, ahol mi, olvasók is bennfentesként kedvünkre nézelődhetünk. Kántor Zsolt