Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

2014-08-07 / 184. szám

2014. augusztus 7­, csütörtök | Népszabadság 11 Kultúra Bajor Imre halálára A Heti Hetes felvételeire általában valami történettel érkezett, ahogy, gondolom, mindenhová. Az volt a benyomásom, hogy Imrével mindig történik valami. Kimegy a mosdóba, visszajön, maximum öt perc, de köz­ben annyi mesélnivalóval találkozik, hogy abból mások novellafüzért tud­nának írni, sőt nagyregényt. Valójá­ban a műsor akkor kezdődött, ami­kor megjött Imre. Addig a humor nagyágyúi hallgatagon, savanyú, fád, életunt arckifejezéssel üldögéltek az e célra fenntartott helyiségben, egy­máshoz ritkán szóltak, de akkor is úgy, ahogy a pszichiátria folyosó­ján mulattatják egymást a depres­­­sziós betegek, aztán betoppant Im­re az ő hihetetlen, valószínűtlen, el­képesztő históriájával, amit késede­lem nélkül elő is adott, a depresszió­sok pedig dőltek a röhögéstől. Noha a történetnek igazából semmi veleje nem volt, értsd semmi olyasmit nem tartalmazott, aminek alapján bárki is elmondásra érdemesnek hihette vol­na, viszont Imre előadásában vibrált, szikrázott, robbant. Valójában a mű­sor legragyogóbb monológjai ilyen­kor hangzottak el, felvétel előtt vagy a felvétel szünetében, amikor a kö­zönség nem látta-hallotta őket, és ezeket mindig Imre adta elő. A többi­ek profik a szónak abban az értelmé­ben, hogy a főcímzene végétől a le­­konferálásig szórakoztatóipari mun­kát végeznek, ki ilyet, ki olyat, aztán felveszik a gázsit, és annyi. Velük el­lentétben Imre akkor volt a legjobb, amikor nem csinált semmit, csak lé­tezett, vagy szebben mondva, impro­vizált. Nem ismerek senki mást, aki a spontaneitásnak ilyen fokáig tud­na eljutni minden érdek nélkül, sőt elsősorban akkor. Előfordult néha, hogy a jelenlevők, miután a röhögő­görcs csillapodtával valamelyest ös­­­szeszedték magukat, arra mutattak rá, hogy ennek a kamerák előtt is el kéne hangzania, ha már olyan mű­sort csinálunk, amilyet. Imre ilyen­kor megismételte a monológot a stú­dióban, de akkor ez a sztori számá­ra már nem volt érdekes, mintha nem is értette volna, minek elmon­dani még egyszer azt, ami már el­hangzott, megtalálható a múlt végte­len tárházában, ahonnan előhívható. Vagy ha nem, hát nem. Ő akkor volt a legjobb, amikor valami egészen fé­kevesztett őrültséget mondott ki úgy és abban a szent pillanatban, ahogy az agyából kipattant. Egy alkalom­mal, miközben a mellettem ülő Ha­vas Henrik hosszan és értő szókkal magasztalta önmagát, Imre mind ke­rekebbre táguló szemekkel hallgatta, majd felkiáltott, mint a sivatagi re­mete, amikor istenéhez fohászkodik: Henrik! Szüljél nekem gyereket! Jó ember volt. Váncsa István Bajor Imre 1957-2014 FOTÓ: MTI - BELICZAY LÁSZLÓ Interjú Mads Mikkelsen, az egyik legkeresettebb európai színészt a Taxisofőr vitte a pályára Bruce Lee akartam lenni Csákvári Géza Tizenöt éve csak egy dán tehetség volt Mads Mikkelsen, ma a konti­nens legkeresettebb színészei közé tartozik, de reméli, hogy hollywoodi filmekben is jól „mutat”. Igaz, most épp egy európaival debütál a magyar mozikban: A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája címszereplője­ként. Cannes-ban beszélgettünk. A dánok most ez egyik legerősebb filmgyártással rendelkeznek Euró­pában. Korábban a dán filmművészetnek legfeljebb színházi gyökerei voltak - nem is volt túlságosan híres vagy si­keres. Tizenöt évvel ezelőtt megjelent egy filmes generáció, írók rendezők, operatőrök, színészek, akik Scorsese Taxisofőrjén nőttek fel, meg hason­ló amerikai és francia mozikon. Ér­tetlenül álltunk azelőtt, hogy Dániá­ban ilyen művek nem készülnek. Ké­sőbb a színpadi játék is modernebb lett Dániában, így a színházi karrie­rem is jelentőssé vált. Igaz, főleg al­ternatív társulatokkal dolgozom. Akkor, gondolom, nem játszotta még el túl sokszor Hamletet. Nem, de Rómeó már voltam, egy őrült verzióban. Kicsit felturbóz­tuk, maradt a shakespeare-i próza, de az erőszakot és a vért a West Side Story szintjére emeltük. A fiatalok imádták. Visszatérve Scorsesére: igaz, hogy a Taxisofőr a kedvenc filmje? Igaz. Tizenhat-tizenhét éves le­hettem, amikor először láttam. El­veszett fiatal voltam, sokat ittam, és főleg Bruce Lee-filmeket néztem. Bruce Lee akartam lenni. Nem mint filmszínész, csak simán Bruce Lee. Aztán véletlenül ültem be a Taxiso­főrre, teljesen letaglózott, és gyö­keresen átformálta a moziról alko­tott véleményemet. Ebben a film­ben Robert De Niro őrült, de mivel jót tesz, dilemmát okoz a nézőnek. Megtanultam, hogy a mozi nagyon sok mindenre képes. Csakúgy, mint De Niro, számos műfajban kipróbálta magát. Mi vonzotta a Michael Kolhaasban ? Az igazi drámai színész a legjobb komikus­­ mint De Niro. Mindegy milyen műfajú filmben szerepelsz, mindegyik alapja a dráma. A Mi­chael Kolhaas esetében sem az a fontos, hogy egy hőst kell eljátszani. Egyszerű embert kell elképzelni, aki megteszi a maga drámai útját. Egy kritikában azt olvastam, hogy dánul sokkal jobban játszik, mint an­golul. Hú, hát erre mit mondjak? Színész vagyok, mindig arra törekszem, hogy a legjobb, de legalábbis őszinte és hi­teles legyek. Eléggé gáz lenne, ha an­golul rosszabb lennék, nem? Elég sok filmben beszéltem már angolul... Főleg hollywoodiban. Na és? Ha Hollywood nem létez­ne, nem lenne dán film. Az én gene­rációm már ezeken a filmeken nőtt fel, befolyásolta a felfogásunkat a moziról. Másrészt csak az amerikaiak képesek arra a varázslatra, hogy hihetően ad­ják elő, amint emberek helikopterek­ből ugrálnak és lövöldöznek. Na jó, ki­csit mi, dánok is. Képes a varázslatra FOTÓ: REUTERS - GUS RUELAS A franciák Mihálya FILM Fáy Miklós A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája Forgalmazza a Vertigo Média Kft. Nem tudom, vannak-e boldog és boldogtalan népek, mindenesetre olyanok vannak, amelyek kényte­lenek eltöprengeni azon, hogy mi­képpen is kell élni. Ahogy hagy­nak, ahogy lehet vagy ahogy kelle­ne. Ebben a töprengésben nyilván a németek az elsők, de mi sem ál­lunk rosszul. Németföldön találták ki Kohlhaas Mihályt, ők sejtették meg először, hogy ez nemcsak egy kisregény, de színház is, ahol elvek és világszemléletek csaphatnak ös­­­sze. Valaki, név szerint Thomas Bar­tel az operát is megsejtette benne, de azt hiszem, ebben tévedett, el­vekről meg lovakról nehéz megin­­dítóan énekelni. Amerikában is járt az igazságért a világot is elpusztító nyakas ember története, bár sokan olvasták úgy Doktorov regényét, a Ragtime-ot, hogy nem sejtették a feldolgozást, hiába hagyott a szer­ző vaskos nyomokat maga után, például, hogy a New York-i történet fekete hősét Coalhouse Walkernek hívják. N­álunk Sütő András és Tus­nádi István színházi adaptációi jel­zik, hogy a kérdésről csak megfeled­kezni tudunk vagy csak a gyakorla­ti válaszokat ismerjük, és élünk, kis­sé görnyedten, kissé befogott száj­jal, de élünk. Furcsa, hogy most a franciák is beszálltak. Igaz, sokat tesznek azért, hogy az alapprobléma némileg hát­térbe szoruljon, hogy az ember ne az­zal a szorongató kérdéssel jöjjön ki a teremből, most akkor mi is a teendő. Éljünk vagy harcoljunk, legyen igaz­ság és dőljön össze a világ, vagy le­gyen világ, amennyire lehet, igazsá­gos körülmények között. Néha be­szélgetnek erről is, de a néző inkább beszorul a lovak közé, nemes paripák járnak a hajnali tájon, köd ereszke­dik, csutakolnak, csillognak-villog­­nak a mezőn virágszál módjára. Mintha harminc évet késett vol­na a film, mintha akkor forgatták volna, amikor még volt erre idő, és amikor még nem volt probléma, hogy a kamera szemérmesen félre­néz, amikor a nehezebben megold­ható jeleneteket kellene fölvenni. Nem lőnek le kutyákat, nem fejez­nek le embereket, dolgozzon a nézői képzelet. Viszont a középkori hara­miák úgy mászkálnak, mint az FBI- osok szoktak, archoz emelt nyílpus­kával osonnak, és olyan lendülete­sen forognak a fegyverekkel a szo­ bákban, ahogy az öltönyös utódok teszik a terroristák barlangjában. Kész röhej. Ami nem röhej, az. Mads Mikkel­sen, aki egészen valószínűtlenül szép jelenség ezeken a filmkockákon, na­gyon jól áll neki a jó kis düreres ru­ha, az ezüst csíkok a hajában, a kis szakáll, a viaszból formázott fej, ke­veset rezdülő arc. Franciául is tud, és elbeszélget a francia helyszíne­ken Navarrai Margittal, vagy akár a meg nem nevezett teológussal, aki Kleistnél Luther, itt inkább Kálvin­ra hasonlít. Az nem egészen világos, hogy az új helyszín mennyit ad hoz­zá a történethez, miért jó, ha Michel Kohlhaas lesz a Michaelből, de ta­lán nem is kell mindent tudni. (Ez, persze, most nagyon Kohlhaas-elle­­nes félmondat volt.) Amikor elkez­dődött a film, nagyon határozottan azt gondoltam, akármi is lesz belő­le, ezt a szépen barázdált arcot szí­vesen nézegetem akár két órán ke­resztül. Csak azt nem tudtam, hogy a film készítői is erre játszanak. Mélusine Mayance és Mads Mikkelsen az igazságért végletekig küzdő ember történetében forgalmazó: vertigo média kft ÉLET ÉS­#1 irodalom] IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Kedvezményes előfizetési díj 1 évre 18 000 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben (1089 Bp., Rezső tér 15.) Telefon: 210-5149, 210-5159 Fax: 303-9241 e-mail: es@es.hu Az e heti szám tartalmából: Bokros Lajos: A történelem leginkább pazarló állami adósságszerkezet-átalakítása * Ádám Péter: A tekintélyuralom vonzásában * Váncsa István: Tilápia Losoncz Miklós: A dollár csapdájában a világgazdaság? Oblath Gábor: A bérfelzárkózás illúziója (Agora) * Ex libris Pléh Csaba Megjelenik minden pénteken! Rendelje meg, vagy keresse a hírlapárusoknál!

Next