Népszava, 1883 (11. évfolyam, 1–52. sz.)

1883-01-14 / 2. szám

január 14-én. .A. Hivatalos irály- A régi korban élt egy zsarnok, ki a tör­vény­táb­lákat oly magas oszlopra akasztotta, hogy azokat alatt­valói egyike sem birta elolvasni, ezt azért tette, hogy szabadabban zsarnokoskodhasson, nem szolgálván az embereknek mentségül az, hogy a törvényeket nem ismerték, mert ő azt mondotta, hogy azokat olvashat­ták volna, arról ő nem tehet, ha valakinek nincs jó szeme, az annyival rosszabb ránézve. Majdnem így vagyunk most a hivatalos irály­lyal, mint az említett zsarnok törvény tábláival. Most ugyanis a törvényeket nem aggasztják magasra, hanem úgy írják azokat, hogy mindenki olvashatja, sőt még ki is nyomtatják, azonkívül még némely hatósági ren­deleteket, hirdetéseket is kiszegeznek a falakra. Ol­vasni tehát lehet azokat. De más kérdés az, lehet-e azokat érteni is ? Talleyrand azt mondotta, hogy a természet azért adta az embereknek a nyelvet, hogy gondolataikat el­rejtsék, a mai hivatalos irály agyar, azért látszik föl­találva tenni, hogy ne csak azok, a­kik azt olvassák, meg ne értsék, hanem még maga az az ember, a­ki azt írta, se értse. Ha egy részeg, egy holdkóros, vagy hülye embernek tollat nyomnak ujjai közé és azt mon­dátták neki, hogy irjon a mit tud, azt hiszszük, hogy még annak iratát is jobban meg lehetne érteni, mint azt, a melyet mai napság a hivatalos iratokban találunk. Hogy az érthetetlen irály az egész emberiségre nézve, de mindenek fölött a szegényebb sorsú embe­rekre nézve nagyon káros, az tagadhatatlan. A mun­kás ember, ki rendesen keveset koptatta fiatal korában az iskola padlatát, csak úgy beszél, mint a nép rende­sen beszélni szokott és pedig annyi bizonyos, hogy nálunk épen az úgynevezett köznép közt beszélik a magyar nyelvet legtisztábban. Most egy hivatalos iratot küldenek neki, elolvassa és nem érti. Nem tudja mit akarnak, mit követelnek tőle, mire hívják őt föl, legfeljebb annyit bír kiokoskodni, hogy igen sok számokat lát az iratban, hogy abban valami pénzfize­tésről van szó, de már azt, várjon , tőle követelik-e hogy fizessen, vagy pedig javára akarnak valamit fizetni, azt már nem bírja kitalálni. Megesik némely­kor, hogy az utóbbit hiszi és elmegy ez illető hivatal­hoz, hogy a pénzt fölvegye az iratban kijelölt napon. Ott azonban megtudja, hogy a dolog megfordítva áll - ő az, a­kitől pénzt várnak. Minthogy erre nem volt elkészülve és nem is hozott pénzt magával, a mulasz­tásért meg is birságolják és utoljára még exekuczióval jönnek nyakára. Mit tegyen tehát a szegény ember, ki valamely hivatalos írást kap és azt nem érti? Közölje azt vala­melyik barátjával, kit intelligensebbnek tart? Meg­teszi. De minthogy egynek tudományosságában nem bízik egészen, és barátja az iratot máskép értelmezte mint ő maga, még több barátját is megszólítja és ilyenkor megtörténik, hogy a mennyien vannak, mind­egyike máskép fogta föl azt a­mi az iratban van. Így tehát számára nem marad egyéb hátr­a, mint az iratot egy szakemberrel, ügyvéddel vagy valamely hivatalnokkal közleni. Ez azonban pénzébe kerül, ügy­véd vagy hivatalnok ugyan ritkán vagy majdnem soha sem tesz valamit szívességből, hanem jól megfizettetik magukat, úgynevezett fáradságukért, ha ugyan annak lehet azt nevezni, hogy egy érthetetlen iratot, melyet azonban magok értenek, mert a barbár érthetetlen irányhoz meg vannak szokva, átfordítják érthető nyelvre és megmagyarázzák. Maguk az ügyvédek is nagyon szeretik ezt az érthetetlen irályt és a szószaporítást. A­mit 10 — 12 soron el lehetne mondani, ahhoz nekik ugyan annyi iv kell, hogy számlájukat magasbra csavarhassák föl és mivel ez is épp oly érthetetlen, mint minden hivatalos irat, a magyarázat is tovább tart s ezért külön tiszte­letdíjt követelnek. Az érthetetlenség nemcsak hivatalos és pörös iratokban mutatkozik, hanem a szépművészeti és tudo­mányos, nem különben a hírlapirodalomban is. Sok hírlapíró igen remekül vél írni, ha hosszú körmonda­tokban ír, hol az összefüggést a mondatban a 20-dik 30-dik sorban kell keresni. Hát még némely költemé­nyekben. Ezek úgy vannak írva, hogy ha az ember egy ilyen nem egyforma hosszúságú sorokra bukkan, bát­ran tovább lapozhat, mindaddig, míg prózára akad, mert hisz a verseket úgy sem értette volna. Vannak emberek, kik meg akkor is, ha beszél­nek, ezt úgy teszik, mint ha írnának. Ismerünk egy bizonyos képviselőt, ki soha sem tud máskint, mint abstrakt szólam­, úgy­hogy az az ember, ki őt beszélni hallja, arra kéri őt, hogy mondja el még egyszer, a­mit mondott, de magyarul, mert az, a­mit mondott, néme­tül volt mondva magyar szavakkal, mintha csak Kant vagy Hegel beszélt volna. Még érthetetlenebbé teszi a hivatalos iratokat a purizmus, vagyis minden utalán ismert külföldi szónak magyarra fordítása, szokatlan, új, még közhasználattá nem vált szavak használata, más részről pedig egészen érthetetlen görög vagy latin műszavaknak alkalmazása, mi kiváltképen orvosi, vegytani vagy bouettani lele­teknél fordul elő. Ezeket a szavakat csak szakemberek értik, még pedig mindegyike csak a maga szakmáját. Nem régen egy napilapot vettünk kezünkbe, melyben egy a tisza­eszlári esetre vonatkozó irat volt. Végig olvastuk azt három vagy négy ízben, de bizony hiába, mert abból ugyan nem értettünk egyebet, mint a czimfeliratot s igy tudtuk meg, hogy az Havas kir. ügyész fellebbezése és ennek indokolása volt. Ideje volna már, hogy ezen barbár, rossz, érthetetlen irály­lyal fölhagyna mindenki. „ N­É­P­S­Z­A­V­A" TÁRCZIJA A tengerjósnő. .. (Folytatás.) — Nagy kedvem volna megszólítani ezt a nőt, mond a fiatal hölgy és tőle megtudni, boldog lesz-e házasságunk. — Kétkedez azon? szól férje. Képzelheted-e, hogy szerelmem irántad valaha hűlhetne, vagy hogy nálamon kivül más embert szerethess?­­— Az utóbbit nem hiszem, hogy valaha megtör­ténhessék, de az elsőért meg sem felelnék. — Az nagyon igazságtalan és alaptalan föltevés, tiltakozék férje. -- Oh kedves Kázmér, te sem voltál jobb, mielőtt velem megismerkedtél, más férfiaknál. Épp oly ledér, állhatatlan, csapodár, egy virágtól a másikhoz röpkedtél és nem tudom, nem fogod-e más férjek példáját követni s nem leszesz-e hűtlen hozzám. — Én ugyanazt mondhatnám a nőkről. Melyik az, a ki férjéhez hű marad? Nem akarok idézni példá­kat, te magad is elég ily nőt ismersz. — Az igaz, hogy a mi magyar nőink nem épen mintaképei a női hűségnek és erénynek, de ha köny­nyelműségü­k okait vizsgáljuk, r­á fogunk jönni, hogy a hűtlenségben mindig a férjek kezdeményezők, sőt tudnék eseteket idézni, hol a férj elég gyalázatos volt, hogy neje szerelmét kártyára tette. — Te Szilvásy Bélát érted ? II. Alig mondotta ki a fiatal férj a Szilvásy nevet, midőn a czigánynő fölpillantott, szemeiben bosszuérzet, gyűlölség, de egyszersmind bizonyos mély szomorúság volt látható. A fiatal hölgynek a czigánynő fejmozdu­lata és arczkifejezése azonnal föltűnt. — Talán ismeri S­zilvásy Béla grófot? kérdé a czigánynőt a hölgy. — Ismerem őt is, átkozott legyen emléke. — Oh, mond a férj. Kend neki ellensége. Mit követett el Kend ellen ? — Elcsábította legfiatalabb nővéremet, azt ígérte neki, hogy grófnévá fogja tenni, ezután ott hagyta gyermekével együtt legnagyobb nyomorban. Az isten büntetése azonban mindazonáltal nem sokára utolérte őt. Margittal szép, erényes, takarék­os asszonyt kapott volna hitves társul és nem is volt oly nagyon barna, mert nem tiszta czigány vér, Margit apja nem a mi nemzetiségünkből való. Margit ugyan csak mostoha nővérem volt, de ha egymás mellett feküdtünk volna is anyánk méhében, nem szerettem volna jobban, mint ahogy őt szerettem­. És apja őt finomabbul is nevel­tette , mint a többi testvéreket neveltethette a mi czigány apánk. Margitból különb grófnő vált vo­na, mint Ikerváry Saroltából, ki háziszolgákat küldött fiatal kóbor komédiások és diákok után és ezekkel ta­­­lálkozott Végre, midőn férje mindenét elpazarolta, ott­­ hagyta őt és Párisiba ment lakni Béla gróf is ott van most és gyönyörködhetnek egymás szép hirnevén. Az egyik a félvilág kedvese, a másik hírhedt csaló és hamis kár­ vas. — Az mind nem­ ,ugy van, mint kend mondja, szól a férj boszosan. És most fogja be száját, mert lovas­ vesszőmet m­egtánczoltatom hátán. — Nem ugy nagyságos úr, ezt l­ég ezelőtt har­miincz esztendővel tehette volna egy oly czik­a ur, mint a nagyságos úr, de most nem többé. Én igen jól tudom hol lakik a szolgabíró és ha bepanasztom, akkor magát is megbüntetik. — Még feleselni mer ez az utálatos czigánynő velem, kiált a fiatal férj és egy lépéssel közeledett feléje. Neje mozdulatát észrevette és karjai közé esett, hogy őt föltarthassa. Férje oly dühös volt, hogy őt félre lökte. — Kázmért szólt a fiatal hölgy. Ezt nekem? Négy nappal esküvőnk után. Bocsáss meg kedves Geraldine, mentegetődzék a férj. Ez az utálatos boszorkány annyira felbőszített, hogy nem tudtam mit cselekszem Ezután ismét a Czigánynéh­öz fordult. — Most takarodj szemeim elöl, mert különben ugy kilóditalak, hogy csontjaidat m­ajd csak a homokból vájkálod ki. A czigány meg ,sem­ mozdult. — Nem takarodsz ? kérdé Kázmér — Mitakarodnám? Én is épp ugy vendége vagyok e háznak, mint a nagysás ur. (Folytatása kömk.) OKt. •• KÉPSZAVA. O­s Lin.'foetta. Gambetta meghalt. Ez a hír járja be most egész Európát és háttérbe szorít minden más még oly fontos hírt. Még most nem tudhatni, várjon mennyire hir be­folyással Európa politikájára az ő halála, valamint azt sem, haszonnak vagy nagy szerencsétlenségnek kell-e az ő halálát tekinteni. Ő azon emberek egy­ike, kikről csak a késő utókor fog igazságos ítéletet hozhatni. A mérleg két serpenyőjébe dobván valóban nagy és dicső tetteit, más részről ép oly nagy hibáit és politikai bűneit, akkor fog csak a világ róla igazságot szólhatni, akkor fogja mondhatni, félisten volt-e vagy gonosz dámon, vagy pedig ember minden emberi gyartósa­ 1883. — 1. szám. gokkal. Vessünk most egy pillantást 46 éves Földi pá­lyájára. Gambetta született Dél Francziaországban Ca­horsban, 1836. évben. Atyja m­egvagyonosodott szatócs­ból kereskedőségre vitte fel. Származására nézve olasz,­­ még pedig genuai zsidó családból volt. Már kora fiatalsága óta nagy hajlamot tanusítván a tanulásra, apja őt szorgosan neveltette és Párisba küldötte, hol joggyakornok volt Crémieuxnél, ki azonban a fiatal Leont nem nagyon kedvelte, mert korhely, kicsapongó életű volt. Apja már alig győzte őt pénzzel és adós­ságai fizetésével, ugy hogy egyik levelében, melyben 3000 frankot mellékelt, tudtára adta neki, hogy ez az utolsó küldemény, melyet abban az évben kap. Gam­botta Leon mihamar elköltötte a pénzt és újra segé­lyért folyamodott. Azzal fenyegette apját, ha nem küld neki posta fordultával 3000 frankot, ki fogja szúrni bal szemét. Apja nem is válaszolt levelére. 3­ad napra Leon neki megküldötte azt, a­mivel fenyegette, egy katulyában, a levélben azt írta, hogy ha három nap múlva 5000 frankot nem küld apja, másik szemét is kiszúrja. Erre apja annyira elrémült, hogy rögtön elő­állott a pénzzel. Gambetta Leon már 24 éves korában fölvétetett a párisi szónokló ügyvédek lajtstromába és alig kevés évvel fölvétele után oly szónoklatot tartott a Baudin perben, melyet fényesen megnyert és e szónoklat a tör­vényszék krónikáiban valóságos korszakot képezett. Ezen szónoklat által jelölte ki magának azt a politikai pályát, melyen haladni föltett szándéka volt. Gambetta Leon ez által oly híressé lett, hogy a kamarába meg­választották. 1868. év óta mint a radikális párt egyik leghatalmasb férfiúja, Favreval, Pellettnnal és Glais Bizonnnal képezte a kamarában azt a csekély számú, de kitartó és makacs ellenzéket, mely III. Napóleont el­végre is arra kényszerítette, hogy a két rossz, a há­ború és a forradalom közt, az elsőt válaszsza és mivel arra katonailag nem volt elkészülve, trónját vesztette. A Baudin-féle per megnyerése kicsiny pislogó mécs volt azon dicsőség lángtengeréhez képest, mely­nek szalamanderje, főnixe Gambetta volt 1870—71-ben A szedáni vereség hírénél ő volt az, a szeptember 4-diki kamara-ülésben, ki legelébb indítványozta III. Napoleon trónveszettségét és a köztársaság kikiáltását. Ő már akkor oly nagy tekintélylyel birt Franczia­országban, jelesül Párisban, kivált a munkás nép közt Belleville és la Villette városrészekben, hogy majdnem egyhangúlag megválasztatott az ideiglenes kormány tagjául. Midőn Thiers elhagyta Francziaországot, hogy bejárja Európa valamennyi udvarát és közbenjárásukat Francziaországért kikérje, a kormány többi tagjai pedig a kamarákkal együtt Parisból Toursba, onnét pedig Bordeauxba menekültek el, ő Glais Bizoinnal és Cré­mieuxvel Parisban maradt és részt vett a védelem szervezésében Utóbb azonban Carémieux is tanácsosabb­nak tartotta a menekülést és csak Gambetta maradt o­t. De mit tehetett Páris egyedül az ellenség ellen, kivált midőn a másik hatalmas hadsereg Bazaine alatt Metznél a fegy­vert lerakta ? Francziaországnak többé nem volt hadserege és az egész országot Németország könnyű szerrel elfoglalhatta volna, ha Gambettában nem fogamzik meg a nagy eszme, hogy hadseregeket teremtsen. Ekkor azonban már Parist minden oldalról kö­rülvette az ellenséges sereg, hogy egy egér is bajosan csúszhatott volna át az ellenséges csapatokon, legfel­jebb egy madárnak sikerülhetett volna ez s Gambetta a madár szerepére vállalkozott. Egyik barátjával,Frey­cinettel léghajón hagyta el Parist, túlszállván az ellen­ségen, m­ely őt egy ideig üldözte, míg végre Corbeil­ben le- és kiszállott. Ekkor teremtette ő azt a csodát, melyre VII. Ká­roly, midőn azt mondá Tanneguy du Chatelnek: „De­

Next