Népszava, 1883 (11. évfolyam, 1–52. sz.)
1883-04-08 / 14. szám
Április 8-án. hasonló sikert arattunk. Ez a munkásnép közlönyeinek egyik fő föladata és a „Népszava" e föladatának bizonyosan meg is fog felelni. UtóHangok a Carxio 1. Miután valamennyi szoczialisztikus, radikális és még reakczionárius bourgeois lapok is megemlékeztek Marx Károlyról és az angol lapok, noha Angliában a szoczializmus a sajtóban legkevésbé talál visszhangra, jelesül a Daily Telegraph igen dicsérőleg szól az internaczionále megalapítójáról, most a franczia reakczionárius lapok legreakczionáriusabbja, a bourgeoisk legbourgeoisbbja, a „Journal des Debats", sem állhatja meg, hogy róla vezérczikket ne hozzon. A „Journal des Debats" nem táraalja meg a meghalt nagy férfi emlékét, hanem csak a szoczializmust és azt hiszi, hogy a szoczialisták hajlandóbbak nagy férfiakat feledni, mint mások, így feledték Cabet-t, Barbést, Blanquit, Lassallet és így fogják feledni Marxot is. Azonban elismeri, hogy Marxot míg élt bálványozták és most apotheozálják, de az ő tanai azért fenn fognak maradni, még ha őt feledik is és ezentúlra evangéliumként fognak szolgálni a nemzetközi szoczializmus szónoklataiban. Noha, folytatja a bourgeois lap, annyi sok a próféta és az evangelista a szoczialista vallásokban, hogy az ember alig képes megkülönböztetni tanaikat egymástól és ezek mind abban egyeznek, hogy tagadják a törvényeket és a czivilizáczió jótéteményeit, de Marx mégis jogosulva van arra, hogy magának követelje a dicsőséget azért, hogy senki sem támadta meg oly élesen a tőkét, senki sem bizonyította be gyakorlatilag annyira a tőke megvetését, mint ő. „Mi magunk sem merjük állítani a jelen társadalom tökéletességét, mert annak természetében fekszik a folytonos javulás s hogy ez már a legrégibb idők óta mindig így történt, anélkül, hogy ezt a tökélyt elérte volna, így tehát nem csoda, hogy a nyugtalanok és elégedetlenek száma oly nagy. Nem is követeljük tőlök, hogy ne nyugtalankodjanak és elégedjenek meg mindennel, amint van, de ne is legyenek egészen igazságtalanok az ellen, ne igyekezzenek mindent lerombolni, mit mások századok óta alakítottak, mert akkor sivatagot fognak teremteni, hol előbb minden, virágzott. Marx Károly nem tartozott azok közé a lerombolók közé, ő a fennállónak csak egy részét akarta lerombolni olyasmiért, amit jobbnak gondolt és nem mondhatjuk, hogy az nem lett volna jobb, de mivel még nem ismertük, félünk az ismeretlen megkísérlésétől. „Jelen korszakunk legnagyobb érdeme, hogy a tudományoknak uj alakot adott s ezeket úgyszólván megörökitette. Marx a szoczializmus tudományát alakba öntötte s igy ő is közreműködött a tudományok egyikének megörökítésére. Azon rendszer, melyet ő fölállított, mindenesetre olyan, hogy az észhez szól s bármennyire vonakodjunk is elfogadni az általa fölállított tanokat, de magunkban azoknak igazságát kénytelenek vagyunk elismerni. Marx tanai a jelenkor aspiráczióival összhangzásban állanak s igy nem csoda, ha azt a népek azon osztályai, melyek a tőke ellen küzdöttek, oly szivesen fogadták el. A többi szoczialisztikus irók és a szoczializmus különféle árnyalatainak megalapítói a világot a világosságból a régi kor sötétségébe akarják visszavezetni. Ezt Marx Károly rendszerében nem látjuk. „És mégis Marx maga is Lykurgus tanának legnagyobb, legnépszerűbb és leggyakorlatibb apostola volt. Az ő iratai még sokkal elfogadhatóbbaknak látszanak mint Proudhonéi és azért ő ennél is sokkal veszedelmesebb. Proudhon valamennyi ellenségeit egymásután korbácsolta, hogy végre maga magát sem kímélte a maga bölcsészetében és így elvesztette nimbuszát. Marx egész élete végéig pápája maradt azoknak a dogmáknak, melyekre rásütötte a csalhatatlanság bélyegét, meg volt győződve arról, hogy az emberiségnek nagy szolgálatot tesz, midőn minden erélyességét annak szentelte, hogy tudományosan bebizonyítsa az egyéni vagyon igazságtalanságát. S ez neki bölcsészeti szempontból sikerült is, ezt lehet nevezni az ő mesterművei legnagyobb mesterművének. „Valamennyi szoczialisztikus árnyalat apostolai, a jövő társadalmának bölcsei nem rendszeres ellenségei a tulajdonnak annyit, mint hiszik, hogy azok. Ép úgy lehet mondani, hogy nem léteznek tökéletes atheisták, hanem azok, kik magukat azoknak mondják, ezt csak azért teszik, hogy a világ róluk mint ilyenekről szóljon. Így a kommunisták és kollektivisták sem ellenségei a tulajdonnak, hanem csak könnyebben akarnak ahhoz jutni. És ha megesküdtek is, hogy gyűlölik a tőkét, mint Hannibalt megeskette Hamilkar, hogy gyűlölni fogja a rómaiakat, sokan az ő tanítványaik közül, ha maguknak valamit megtakarítottak munkájuk által, igen nehezen határozzák el magukat arra, hogy azt másokkal megoszszák." A „Journal des Debats" ezen czikkének írója talán azt gondolja, hogy mi szegény munkások legyünk az elsők, kik mindent megoszszunk, ez egy borzasztóan abszurd érvelés. Kezdjék meg a milliomosok és adják át tulajdonukat az államoknak, akkor mi is szívesen odaadjuk a magunkét, mert a vagyonkezelésnél mégis több esik ránk, ha ez a kezelés az állam által történik, mint az, amivel birtunk, míg a tulajdon egyes egyének kezei közt volt. „A tömeg szoczializmusa, mond tovább a „Journal des Debats", semmi egyéb, mint türelmetlenség. Hogy ezt fegyelmezze a maga keresztes hadában a tőke ellen, Marx egyebet nem javasolt, mint a forrást, amelyből a tőke cseppen kint szivárog, más felé vezetni más csatornák által. Mindeddig senkinek sem jutott eszébe a takarékosságért valakit megróni. Csak a jelenkor tanárai átkozzák azt el és most kigyót békát kiabálnak a tőkepénzesek kegyetlensége ellen, melylyel fösvénységüket megörökítik, midőn azt hagyományul és örökségül hagyják utódaikra. Ezeknek az örökösöknek tehát nem engedi meg Marx szerint a szoczializmus, hogy csak egy óráig is élvezze békében azt, amit apja számára megtakarított. Marx az egész emberiséget az állam rabjává akarja tenni, hogy mindenki magát örök mértékletességre kárhoztassa." A czikk ezen részéből a legnagyobb önzés és szűkkeblűség igen föltűnőleg dugja ki lólábát. Azt akarja mondani, hogy némelyek élvezhessenek és úgyszólván hömpölyögjenek és lerészegedjenek az élvezetben, azalatt a munkásnép nyomorogjon. Akár hogy magyarázzuk a dolgot, a czikk iránya egészen erre mutat. „Marx az ő theóriájával ugyanazt akarja elérni, amit Cabet, Proudhon, Saint Simon, Fourrier és a többi szoczialisták akartak, a különbség közte és a többiek közt csak az, hogy az ő érvei érthetők, a többiekéi homályosak, de azért ő is attól fél, hogy ha a tulajdon nem lesz többé egyéni, hanem állami, hogy ebben a nagy embernyájban támadhatnak emberek, kik egyéni tulajdon leirására fognak vágyni s igy ő gondoskodott módokról, melyek által ezt a vágyat az állam az egyeseknél még csirájában elfojtja. „Marx nem lett volna annyira ellensége az egyéni tulajdonnak, ha azt nem látta volna, hogy a tőkék roppant összehalmozódása kevesek kezében pénzdespotizmusra vezethet, mint ez valóban már meg is van Amerikában és Európában is mindinkább utánzásra talál. „De honnét származnak, kérdi a czikkíró, e roppant tőkék, melyek mint óriási gépek mindent mozgásba hoznak és amelyek évről évre jobban bírják fölhasználni a termelési erőket ? A tőke csak azóta bir hatalommal, mióta az mindnyájunk örökségévé lett. Ez a valóságos kollektivizmus, nem pedig az, amelyet Marx hirdet az ő tanaiban." Itt a czikkező már nem lólábat, hanem Mitlás füleket mutat. Azt akarja mondani, hogy minden embernek szabadságában áll milliókat keresni. Hiszen ezt könnyű mondani, az ép úgy van, mintha azt mondanák : megengedem, hogy Amerikába menj, megengedem, hogy az állatok úgy engedelmeskedjenek neked, mint Ádámnéik a paradicsomban engedelmeskedtek. De elvonják tőlünk a módot, az eszközöket, hogy nemcsak milliomosokká nem lehetünk, hanem annyit sem takaríthatunk meg, hogy öreg napjainkra megéljünk gondtalanul. Marx Károly mindezekről gondoskodott, tisztán kifejtette, mikép lehet ahhoz a boldog állapothoz mindinkább közeledni, amelyet ellenségeink utópiának neveznek, de maguk is bensőleg meg vannak győződve annak valósíthatásáról és rettegnek teljesülhetéséről, és mind e tanokért áldott legyen Marx Károly emléke. „NÉPSZAVA" TÁRCZÁJA. A móczok. 1. Az Orlat és Balázsfalva közti úton egy szép augusztusi napon egy előfogatos parasztkocsi hajtatott az utóbbi helység felé. A kocsiban körülbelöl egy 40 éves úr ült, oldala mellett egy fiatal nő. Az oláh paraszt, ki a lovakat hajtotta, minduntalan nagyokat bólintott fejével, kétségtelenül többet hörpentett be a pálinkából, ehhez járultak a nap forró sugarai, melyek őt elálmosították. Egyébiránt alig volt szüksége arra, hogy a lovakat hajtsa, ezek már annyira ismerték az utat, hogy ha rögtön megvakulnak is, mégis oda találtak volna, azonban fölhasználták gazdájuk álmosságát, mert noha az út nyáron egyenes és sima volt, mint egy kipadlózott szoba, mégis elhagyták az ületést és leglassabb lépésben haladtak. — Be lassan megy ez a két ló, mond a kisasszony a mellette ülő úrhoz. — Attól tartok, hogy nagyon is jókor érkezünk meg Balázsfalvára, válaszol az ur, talán elébb is, mint az rám nézve üdvös. — Hogy érti ezt, urambátyám? — Ugy, hogy én Balázsfalvát ugy tekintem, mint Szybilla mondotta Aeneasnak, hogy könnyű lemenni kerld Vel'nU ' ^ V188Zajönni, az nagY „ . — Azt hiszi urambátyám, hogy a móczok önt ott fogják tartani. — Ha csak az lenne, talán találnék módot, hogy onnét meneküljek. — Csak nem gondolja, hogy ott baj érheti ! — Én nem igen bizom honfitársaimban. Most mindenütt zavarok vannak. Az oláhokat azok a gaz szászok bujtogatják föl kormányunk ellen. A szász képviselők az unió mellett nyilatkoztak, azalatt Szebenben Benedikti izgat az ellen és mint hallom, Laureánihoz és Schagunához is küldött, hogy rábírja őket arra, hogy a magyar kormány ellen nyilatkozzanak. — Nem gondolnám, hogy Laureánit meg lehessen nyerni. Ő okos ember. — De szegény ördög, ahhoz hajlik, ki neki legtöbbet ígér. A mi kormányunk fukarkodik, midőn bőkezűnek kellene lennie, ott pedig szórja a pénzt, ahol szükséges volna a takarékosság. A franczia belügyminiszter azt tanácsolta Batthyányi Lajosnak, hogy szánjon rá két millió frankot és azzal megnyerheti a főizgatókat a ráczok és horvátok közt, amazoknál Rajacsicsot és Sztratimirovicsot, ezeknél Gáyt. De ezt sokallották és most háromannyit fognak kiadni, mig a rácz fölkelést leverhetik. Én is hasonlót javasoltam Kossuthnak. Nálunk ez kevesebbe kerülne, mint a ráczoknál és horvátoknál. Schagunát 40,000, Laureánit 10,000, Barnuczot és Axentjét 5000 forinttal és kinevezésekkel valamely államhivatalra meg lehetne nyerni. — Hát Jankut ? — Annak egy garast sem kellene adni. Janku egy buta, rajongó mocz, ő semmi befolyással sem bir még most a móczok fölött, ezt csak akkor fogja megnyerni, ha a többiek az utat arra egyengetik és vezérükké nevezik ki. — És gondolja urambátyám, hogy a balázsfalvi gyűlés zajos lesz ? — Arról meg vagyok győződve. Ez roppant népes gyűlés lesz, olyan, mint a minőt Erdély még nem látott. — Lesz mintegy 3000- 4000 ember, ki odajön ? — Lesz bizony tizannyi. Az egész szilágysági, hátszegi, szamosujvári oláhság ott lesz, válaszol az úr. Ez Drágos képviselő volt, kit a magyar országgyűlés küldött Erdélybe a balázsfalvi népgyűlésre. Ez elég későn történt, akkor, midőn a szászok már javában izgatták az oláhokat és előre volt látható, hogy ez a nép is föl fog lázadni a magyarok ellen. Az osztrák katonatisztek közül is voltak sokan, kik alattomban a magyarok ellen bujtogatták az oláhokat. Az oláhok a legrégibb időktől, azóta, mióta a magyarok Árpád alatt meghódították Magyarországot és Erdélyt, mindig elnyomott népfaj voltak, semmi jogokkal nem birtak. Igaz, hogy ők állottak mindig a czivilizáczió legalantabb fokán és őket a többi három nemzet, a magyarok, székelyek és szászok nem is tekintették nemzetiségnek, hanem jobbágyoknak, rabszolgáknak, kevéssel jobbaknak, mint marháikat. Az oláhok egyébiránt soha sem vágytak szabadságra, ezt úgy értelmezték, hogy szabad legyen nekik rabolni, pusztítani, mint ezt tették a múlt század vége felé Hora és Kloska alatt. Nem tudták volna, mit tegyenek a szabadsággal. Az 1848-diki országgyűlés behozván az örökváltságot, a parasztokat fölszabadítván az úrbéri terhektől, ezt az oláhokra is kiterjesztették és politikai szabadságot és egyenlőséget is nyertek. Épen ez bizonyítja, mennyire buta volt az oláh nép, hogy azt föl nem fogta, nem érte föl észszel, hogy ha a magyar kormány iránt hűséget tanusít, ez csak javára lesz, míg, ha a bécsi kamarillának szolgál, ez bizonyosan úgy bánik velük, mint a czitromhéjával, ha kifacsarta, eldobja. Midőn utasaink Balázsfalvára értek, ez a hely már annyira megtelt az oda csődülő móczokkal, hogy a vendéglőben csak egyetlen egy szoba volt, melyet Drágos képviselő előre megrendelt a maga számára, hogy úti társnőjét nem tudta elhelyezni. (Folytatása kivetk ) NÉPSZAVA, 1883. — 14. szám.