Népszava, 1905. július (33. évfolyam, 116–141. sz.)
1905-07-22 / 134. szám
2 gazdasági erőit, amelyben a legerősebben nyomja rá az államra és a társadalomra bélyegét és a legtöbb engedményt csikarja ki tőlük. Akármilyen rövid lehet is Oroszország hátramaradott gazdasági helyzete miatt a proletariátus e domináló állása, olyan eredményeket fog kivívni, amiket nem lehet többé megsemmisíteni és amelyek annál nagyobbak és alaposabbak lesznek, minél hosszabb ideig fog e helyzet tartani. Franciaországban még ma is éreztetik hatásukat a nagy forradalom eseményei. Ha a proletariátus szocialista szervezeteinek aránylagos gyöngesége ellenére is nagyobb hatalommal bír Franciaországban, mint Németországban három millió szocialista választójával, ez egyáltalában nem a miniszteriális taktika és nagyon kis mértékben a polgári köztársaság demokrata formáinak a következése, hanem inkább ama forradalmi ösztönnek köszönhető, amely a jakobinus uralom napjai óta napjainkig érezteti hatását. Hogy ha az a forradalom azakkori szabadelvűek akarata szerint folyt volna le és a rendi gyűlés átváltoztatásával nemzetgyűléssé véget ért volna, hogy egy a törvényes renden alapuló uralomnak adjon helyet, szóval, ha a forradalom polgári fogalmak szerint oly „szép" maradt volna, mint amilyent Schiller „Tell Vilmos"-ában megörökít és amilyen ma minden nyárspolgár megelégedésére a norvégeké; ha a francia forradalom nem „mocskolta" volna be magát a „rémuralommal", akkor Franciaország alsóbb néposztályai politikailag teljesen éretlenek és tehetetlenek maradtak volna, akkor nem értünk volna 1848-at, akkor a francia és vele együtt a nemzetközi proletariátus fölszabadító harca végtelenül meglassult volna. Tehát éppen a forradalom permanenciában az, amire az oroszországi proletariátusnak szüksége van. Már ma is, különösen Lengyelországban, óriási módon megérett és megerősödött ezáltal. Egy pár évi időtartam egy elite-csapattá, talán a nemzetközi proletariátus elite-csapatává teheti, oly csapattá, amely az ifjúság minden tüzével világtörténelmi harcok tapasztalatait és az államon uralkodó hatalom erejét egyesíti. És meg van minden okunk arra, hogy az efajta forradalom bekövetkeztét várjuk, ne pedig ama erős kormányt, amely után Struve úr és liberális barátai áhítoznak. Még a szocialisták közt is voltak egyesek, akik szomorkodtak afölött, hogy Miklós nem előzte meg jókor jövő engedményekkel a forradalmat vagy hogy január 22-én a Gapon-féle mozgalom nem tudta erre kényszeríteni. De éppen ez a gyors győzelem csak egy erős liberális kormány útját egyengette volna. Az autokrácia föntartása azonban a permanens forradalom kezdetét jelenti. Semminek sincs forradalmibb hatása, mi sem ássa jobban alá minden kormányzati eszköz alapját, mint ennek a szánalmas és észnélküli uralomnak a föntartása, amelynek csak éppen annyi ereje van, hogy hivatalaiba kapaszkodjék, de semmi ereje arra, hogy kormányozzon, hogy az állam hajóját biztos irányba terelje. Az autokráciának éppen annyi ereje van, hogy a békekötést megakadályozza, de arra nincs ereje, hogy győztes háborút viseljen. Éppen annyi az ereje,hogy egy liberális kormányt lehetetlenné tegyen, de annyi már nincs, hogy a népet tovább is korlátok közé szorítsa. Az önkényuralom maga is az anarchia forrásává válik, amennyiben kétségbeesésében, hogy föntartsa magát, polgárháborúkat idéz elő, a városokban a csőcseléket izgatja föl, a Kaukázusban a mohamedánokat, legvadabb és legkegyetlenebb alattvalóit. Azt reméli, hogy ilyen eszközökkel leveri ellenfeleit és nem veszi észre, hogy vele csak a forradalmárokba önt új erőt, ugyanakkor azonban legbékésebb és legszelídebb polgárait ellenfelei táborába kergeti. Az ellenforradalom ilyen eszközei mindig csak arra valók voltak, hogy a forradalmat határozottabbá és erősebbé tegyék, hogy a legkíméletlenebb forradalmárokat tolják előtérbe. A vendée-i lázadások nélkül, amelyek 1793-ban kezdődtek, a hegypárt talán sohasem tett volna annyi erőre szert, hogy a gironde-ot megbuktassa (1793. június) és kispolgári proletár rémuralmi rendszerét győzelemre vigye. Minél tovább meg bírja akadályozni az autokrácia a békekötést kifelé, liberális kormány uralomra jutását befelé, annál borzasztóbb kell hogy legyen végleges bukása, annál alaposabb lesz az egész kormányzati hatalom feloszlása. És meg lehetünk róla győződve, hogy a cár és emberei mindent meg fognak tenni, hogy az egész orosz népet a legvadabb forradalomba kergessék. Ez lett az ő történelmi hivatásuk és minden jel arra mutat, hogy e hivatást be fogják tölteni. Kautsky K. udvart is fölverte a gaz, ami szintén nem valami különös dolog. A pitvar sincs kisöpörve. De hogy is volna? Az ajtó be van csukva, ami annyit jelent, hogy a fakilincs belül rá van téve a maga helyére. De Mihály tudja, hogyan kell kinyitni. Azonban világ sem ég a szobában. Ejnye, hát már ennyire cserbenhagyta az aszszonyt apja-anyja? Egy kis olajra valót se küldenek neki? Mihály egy pillanatra elkeseredik. Aztán benyit. Nagy sötétség. A szoba levegője dohos, de tudja isten, mintha tömjénszag is volna benne. — Juli ... — szólal meg halkan Bordács, mert azt hiszi, alszik a beteg. De nem felelt senki. — Juli lelkem, én vagyok ... A szoba azonban a rendesnél nagyobb visszhangot ver. Hallgatózik. Senki sem piheg itt. Kigyújt egy száll gyújtót, — a szoba üres, egyetlen ágy van benne, néhány zsák rája dobva. — Hogy el nem gondoltam mindjárt, — mondja Bordács. — Csak nem hagyták itt magára ezt a beteg asszonyt? Volt lelkük. Persze nem. Ipaméknál fekszik bizonyosan. A bútort is elvitték ... a hátsó szobában csináltak neki helyet, a maga cókmókjával... Szép tőlük... Átindul az új utcába, ahol az ipa lakik. Útközben találkozik ugyan emberekkel, köszön nekik, azok visszaköszönnek, de nagyobb már a sötétség, semhogy megismernék. A kapu előtt ül a kis sógorgyerek. Az mindjárt ráismer és szalad be a házba: — Jézus Mária! A Mihály bácsi! Meggyütt ! Mihály elmosolyodik, csendesen, befelé. Hát már megijednek tőle az emberek, mint a kisértettől? — Isten hozott, fiam — szól eléje az ipa a küszöbről. — Adjon Isten — mondja halkan Mihály. És beljebb kerül. — A többiek még kinn vannak a tarlón — mondja az öreg. — A török dülőben ? — tudakolja Mihály. — Ott. — Hát hogy — mint vannak ? — Köszönöm fiam, jól. — Az asszony alszik már? — Melyik asszony? — Ugyan . . . hát az enyém, a Juli. — Nem voltál még otthon ? — Voltam, de üres a ház, nem itt fekszik a hátsó szobában ? Az öreg elsírja magát. — Künn fekszik az, fiam, a temetőben. Aztán utána veti a kérdést. — Egy lélekkel se találkoztál az úton ? — Nem — felel tompán Mihály. És hallgat és a földes padlót piszkálja botja végével. IV. — Mikor halt meg ? — kérdezte hosszabb szünet után Mihály. — Miért nem írták levélbe ? — Három napja . . . Tudtuk, hogy hazakerülsz ugy is, meg nincs is kivel írassak napközben ... A napad nem igen ir már . . . Mihály sápadt arcára csak nagynehezen szivárognak alá a könyek . . . Tulajdonképpen nem fogta föl még egészen a csapást. Meghalt a Juli? Meg, persze, hiszen már egy félesztendeje halálnak vált, de azért mégis . . . Olyan furcsa ... A Mihály feje kóvályog, úgy érzi magát, mintha ivott volna. Az ipa töri meg a zavaros csendet: — A bútort, tudod, elhoztuk. — Láttam. — Mert látod, neked nem kell. Elalszol abban az ágyban, amit otthagytunk ... — Hát maguknak minek? — A Treszka férjhez megy, annak adnánk oda... — Jó, — bólint rá Mihály. De az ipa tovább magyarázza. — Ha megházasodol, kapsz másik bútort az új asszonnyal. Nem? — De. — No hát — fejezi be az öreg. — Hol alszol ma éjjel? — Otthon. — Vigy magaddal egy ködmönt a fejed alá. — Minek az? — Csak úgy gondoltam, megvárod a többit ? — Nem, majd holnap beszélhetek velük. V. Mihály hazament. Valami végtelen bánat áradt a lelkére. Olyan, amelyik nem engedi sírni az embert, csak nyomja . .. meg akarja fullasztani. Nem mert bemenni a szobába. Túlságosan üres volt. Meg aztán az a tömjénszag. .. Most már értette, honnan való. Félt, hogy újra megcsapja az orrát. Inkább a kertbe ment. Leül a diófa alatt, vagy tán ott is alszik. De a sötéthez szokott szeme messziről látta, hogy a diófán nincs lomb. Hát kiszáradt? Ki. A szellő meg-megzördítette. De a pad ott állt még alatta. Mihály ráült. Valójában meg sem lepte a kert puszta állapota és a diófa kiszáradása. Ha egyszer Juli meghalt? . . . És ez a nagy, nyomasztó keserűség csak nem könnyebbült semmivel. Holnap? Holnap is lesz egy nap? Juli nélkül, a kert nélkül, a diófa nélkül ? Eh! . . . Valaki átszólt a sötétségben a szomszéd kertből: — Ki az ott? — Én vagyok, Bordács. — Meggyütt, Mihály szomszéd. — Meg. — Nézi a diófát. — Nézem. — Az se fog több gyümölcsöt teremni. — Hátha? — felelt csöndesen Mihály és a szomszéd nem zavarta tovább. NÉPSZAVA 1905. július 12. SZEMLE. Budapest, július 21. Nyomjad csak, nyomjad csak . . . Ki tagadná, hogy az ország súlyos megpróbáltatások alatt áll. A parlament és korona összeütközése az ellentéteknek mind mélyebb medrét ássa. A minap még csak sekély útszéli árok volt, ma már mély folyammeder, s ki tudja, nem lesz-e belőle szinte feneketlen tenger. Ámde akár árok, akár folyammeder, akár feneketlen tenger, tiszta vizet nem hömpölyget egyik sem. Ami szemetet csak áldatlan politikai viszonyaink termelnek, az mind ott úszik a fölszínen. Itt-ott egy fölpuffadt dög is kerül bele, s nagy területen fertőzi meg a hömpölygő áradatot. A mélyére tekinteni a politikai bonyodalomnak szinte lehetetlen. A fenék, a végső célok és a felszín: a harc taktikai módozatai közé annyi szeny, annyi hazugság, annyi ravaszkodás, annyi alig kendőzött külön érdek vegyül, hogy a kristálytisztának hirdetett nemzeti küzdelem anyagja végül szenves, dögleletes, fakó masszává válik. S minő javasasszonyok bábáskodnak körülötte. Polónyiak, Bartha Miklósok, Kossuth Ferencek et tutti quanti. Ma például Kossuth Ferenc a soros. Herkulesfürdőről harsog bele a küzdelembe, de nem ugy, mint egy Herkules, hanem mint egy Minotaurus. Egyébként valóságos lakáj nyálas modorában végez lojalitási lelkigyakorlatokat a király talpa körül s végül, hogy mégis mondjon valamit, a nemzet géniuszát megteszi vándorló legénynek, „aki a haza rónáin és bércein hordozza az olajágat". Hogy büszkén, sétálgatva, a kezében-e, mint holmi békeangyal, avagy tálcán és agyarán, mint a kirakatbeli sült malac, arról nem szól a nemzet mostohafia. Ámde mond egyebet is. Borzasztó félelmetes fenyegetéseket. Szinte reszketve nyomtatjuk csak le. Az abszolutizmus behozatala az alkotmányosság klasszikus földjén épp akkor, mikor az ab